Ecsédi Orsolya: Banyavész

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak! Ha sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket, a regényt megvásárolhatjátok a honlapjukon. :)

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 152 oldal

Sorozat: Kell egy csapat! 1.

Illusztrálta: László Maya

A történetről

Anka hatalmas bajba kerül, ha nem teljesíti egy boszorkánygyanús tanárnő feladatát.
Olvasónapló a VALÓSÁGBÓL? Hogy micsoda?!
Zizu, Báti és Anka sem érti, mégis kénytelenek nekivágni Budapestnek, hogy találjanak egy igaz mesét. Olyat szánalmasan elavultat, amiben nem elég, hogy a jó győzedelmeskedik, de még méltó jutalmát is elnyeri.
Persze komoly ötödikesként tudják, hogy ennyi erővel akár sárkányokat is kereshetnének. Vagy varázslókat.

De nincs más választásuk, mint alaposan kinyitni a szemüket, és meglátni a város lenyűgöző csodáit, hogy megmenthessék Ankát.

A barátoknak egy hét áll a rendelkezésükre. Vajon sikerül végbevinni a csodát?

Titkok, csodák Budapest utcáin. Mit kell tenned, hogy meglásd? Csak nézz fölfelé a házakra, és a város mesél!

Véleményem

Kis túlzással jobban vártam ezt a könyvet, mint a karácsonyt, és lám, karácsonyi ajándék lett belőle. Teljesen váratlanul ért a recenziós felkérés az írónőtől, mert már vagy ezer éve nem írtam egyet sem - talán tavaly volt a kezemben utoljára recenziós könyv. Úgy voltam vele, hogy nem leszek pofátlan, tekintetbe véve, hogy amúgy sem írok valami sokat, így nem is kerestem fel senkit - az viszont nagy meglepetés és öröm volt, hogy engem felkerestek, ráadásul azzal a könyvvel, ami egyébként is a megvásárolandó listám elején várta a sorát. Idén kétszer is elolvastam az írónő első regényét, a Cirrus a tűzfalont, ami szerintem az egyik legjobb kortárs gyerekkönyv a piacon - nem mellesleg a szakdolgozatom egyik alappillére. Egyébként pedig, ahogy már korábban említettem, Ecsédi Orsolya arról ír, amiről csak akar, én biztos vevő leszek rá - szóval nem meglepő, hogy izgatottan vártam a Banyavész megjelenését. 

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három gyerek. Ez a bizonyos három gyerek baromi dühös lett volna, ha meghallja, hogy pont így kezdődik a történetük. Ők ugyanis utálták a meséket. Szívből és igazán. Nem holmi pillanatnyi szeszély okán, hanem mert rájöttek, hogy a mesék hazudnak." 

/7. oldal/

A könyv főszereplői a mesékből - és a felnőttekből - kiábrándult gyerekek, akik érett ötödik osztályosként keserűen tapasztalják, hogy a világ bizony nem olyan varázslatos és igazságos, amilyennek a történetek láttatni akarják. A valóságban nincsenek sem sárkányok, sem jóságos tündérek, de még egy fikarcnyi manó sem, a  jó pedig egyáltalán nem nyeri el méltó jutalmát - sőt, igazi, elemi jó nem is létezik! Amikor azonban Adél néni, a boszorkánygyanús tanárnőjük különös feladatot ad nekik, a valóságba vetett hitük meginog, és bizonytalan lábakon kezdenek egyensúlyozni a mese és a realitás határmezsgyéjén. De vajon mi az igazság? Valóban tacskó formába kényszerített sárkány Lóri bácsi ütődött kutyája? A Blaha aluljárójában lakó öregember tényleg sötét varázsló, vagy csupán egy eszét vesztett hajléktalan? Adél néni boszorkány, vagy egy ügyes tanárnő, aki mesterien manipulálja a körülményeket? 

Anka, Báti és Zizu kívülállók a saját osztályukban, amely klikkekre szakadt, és szemmel láthatóan mindenki Dávidnak, a - pletyka szerint - javítóból szabadult "maffiavezérnek" akar a kedvére tenni. A három barát azonban nem ismer tréfát, ha arról van szó, hogy ki kell állniuk egymásért - éppen ezért keverednek bele mindannyian abba a városraszóló kalandba, ami fenekestül forgatja fel a hétköznapjaikat. Anka ugyanis bukásra áll irodalomból, az utolsó esélye pedig egy olvasónapló, amit a barátai segítségével kell megírnia. De még mielőtt ásítozni kezdene az olvasó, ez nem akármilyen napló ám! Nem egy kötelező olvasmány kell hozzá, hanem a valóság - egy történet a való világból, amelyben a jó győz és elnyeri méltó jutalmát. Hol lehet manapság ilyet találni, egy olyan világban, ahol az önzés, a birtoklási vágy vette át az uralmat? Az írónő kiválóan ragadja meg a témát, ami  egy gyermektörténetbe bújtatott társadalomkritika, hiszen a mai világban sajnos tényleg nem "divat" már jónak lenni, kedvességgel nagyon nehéz előrejutni. Szomorú, hogy már a gyerekek is látják ezt, ugyanakkor nagy öröm, hogy a Banyavész bevetésével mostantól szóba tudjuk hozni anélkül, hogy példabeszédeket kántálnánk a jóságról és a felebarátaink szeretetéről. 

Amellett, hogy a regény (a Cirrus a tűzfalonhoz hasonlóan) azt a kérdést feszegeti, érdemes-e jónak lenni, és egyáltalán mitől lesz valaki jó, egy másik fontos témát is felhoz, ami nem más, mint az összetartás. Nem szeretnék spoilerezni, ezért csak annyit mondhatok, hogy a történetben fontos szerepet kap a csapatmunka és a közösség ereje - na meg a légnyomás.

"Nem úgy tűnt, hogy jósággal bármit el lehetne érni. Bizonyos dolgokat igen, de azok nem voltak valami vonzóak. Például egy jó alapos verést. Vagy élethosszig tartó csúfolást. Vagy azt, hogy minden stiklit rád kennek, mert nem hazudsz elég ügyesen, mások pedig igen." /10-11. oldal/

A három főszereplő egy-egy kis külön világ, bár személyiségük mindössze annyira összetett, amennyire azt egy gyerekkönyv megkívánja, mégis képesek a fejlődésre. Mindhárman szerethető karakterek, de nekem egyértelműen Zizu lett a kedvencem, szerintem ő a legkidolgozottabb szereplő, bár az írónővel készült interjúból kiderül, hogy a sorozat minden részében másik gyerek kerül majd előtérbe - úgy sejtem, a későbbiekben többet fogunk látni Ankából és Bátiból is. 

Zizu - polgári nevén Kozma Zita - egy intelligens, szókimondó kislány, akibe jó nagy adag merészség szorult. Ami a szívén, az a száján, emiatt a felnőttek piszkálódásának állandó céltáblája, és 11 intő büszke tulajdonosa. Bár egy kissé szemtelennek tűnhet, jó lelkű, segítőkész gyerek, aki mindig ott van, ha a barátainak szüksége van rá. Úgy gondolom, Zizu az összetartó erő a csapatban, nélküle nagyon hamar szétesne minden. Ő az, aki Ankát tanulásra, Bátit bátorságra ösztönzi - önmagát meg hallgatásra, bár ez nem mindig sikerül. Az a helyzet, hogy Zizu jelleme nem is hasonlíthatna jobban a legjobb barátnőmére, akit történetesen Zizinek hívnak bár ő nem Zita :D, könnyen lehet, hogy emiatt szimpatizálok vele ennyire. Szóval, helló Zizi, valaki írt rólad egy könyvet! :D 

A csapatban a férfi nem egyedüli képviselője Báti, akinek életének keresztje, hogy a szívtelen szülei Bátornak keresztelték, bár nála gyávább gyerek nincs is az osztályban - így természetesen csak a barátai hívják Bátinak, a többiek Gyávikának becézik. Báti Zizu ellenpólusa, csak akkor szólal meg, ha nagyon muszáj, és a világért sem konfrontálódna senkivel. Ugyanakkor képes bátorságot meríteni abból, hogy a barátját kétségbeesettnek látja, és a könyv végére nagy fejlődésen megy keresztül - méltó példaképe lehet az összes visszahúzódó gyereknek, akik félnek hallatni a hangjukat. 

A három jó barát harmadik fele Anka, az örök problémás. Nem elég, hogy alszik az órákon, de nem tud felelni sem sok ember, sem kevés ember előtt, és mindenről papírja van. Úgy gondolom, hogy ő annak a sajnálatos esetnek az iskolapéldája, amikor az elvált szülők gyereke két szék között a pad alá esik, és úgy érzi, egyik szülője sem tud rá kellőképpen odafigyelni, emiatt pedig igyekszik felhívni magára a figyelmet. Anka különösebben nem nőtt a szívemhez, egyelőre nem tett sokat hozzá a saját előmeneteléhez, de remélem, hogy ez majd a következő könyvekben változni fog. 

A három főszereplő mellett színesebbnél színesebb mellékszereplőket vonultat fel a könyv. Itt van például Lali, a laza iskolarendőr, aki szabadidejében nem hősködni, hanem csapatni (buliban :D) szeret a legjobban, vagy éppen Kriszta, a jótündérre hasonlító fodrászlány, a gyerekek legfőbb támogatója. Megismerkedhetünk továbbá Hegyi Jenővel, a bölcs, nem is annyira gonosz varázslóval, egy valódi sárkányőrrel - mi több! Egy sárkánnyal (?) - és Emivel, Báti szintén boszorkánygyanús nagymamájával is. Remélem, hogy a többi részben nem csak a főszereplők lesznek állandóak,  hanem ők is, hiszen mindegyikük nagyon érdekes karakter, akikről jó lenne még többet megtudni. 

"Ha bárki meg tudja csinálni, akkor te is. Ha senki nem tudja, akkor neked kell." 

/128. oldal/

A gyerekeket összeköti közös hobbijuk, a felfelé fotózás - szabadidejükben Budapest utcáit járják, és az ódon házak homlokzatait fényképezik. Saját Instagram oldaluk is van, amely több mint tízezer követővel büszkélkedhet. A könyvnek ez a momentuma nem titkoltan az írónő valóságából származik (na jó, azóta kiderült, hogy csak a gyerekek megbízásából :)), saját Instagram oldalán ugyanis számos felfelé fotózott képet találhatunk. Bevallom, egy kicsit meglepett, amikor jó néhány hónapja követni kezdtem, és megláttam a #fotozzfelfele taget, ugyanis régebben nekem is volt hasonló gondolatom a saját szülővárosommal kapcsolatban - még külön oldalt is akartam indítani neki, de ezt most vallom be nyilvánosan először, természetesen nem lett belőle semmi. De tény, hogy néha sokkal érdekesebb az ég felé fordítani a tekintetünket, nem feltétlenül csak Budapesten. Annyi érdekesség van odafent, szemmagasságon túl, ahová általában eszünkbe sem jut nézni! Szerintem a #fotozzfelfele egy nagyon jó kezdeményezés, és azzal, hogy belekerült a regénybe, a fiatal olvasók látókörét is tágítja, új perspektívába helyezi a megszokott dolgokat. Mellesleg akár egy jó kis kihívást is össze lehet hozni egy irodalom órán ezzel kapcsolatban. 

És ha már az irodalom óránál tartunk, hadd említsem meg a könyv különlegességét, amivel aztán tényleg annyi mindent lehetne kezdeni, hogy csak az irodalomtanár fantáziája szabhat határt. Ugyanis Adél néni, a gyerekek tanára egy valódi, két lábon járó versidézet- köpködő automata, aki imádja a mondandóját ismert művekből citálni. Számos gyerekversből származó idézettel találkozhatunk a könyvben, de megjelenik a Nemzeti Dal és a Szondi két apródja is, és mindez úgy, hogy minden idézet a kontextusba illik. Amellett, hogy ez a kis "finomság" észrevétlenül csempészi a gyerekek fejébe a verseket, kiváló tudáspróba alapja is lehet. Persze olvasás közben tilos megnézni a regény végén található megfejtéseket! 

A versidézetek üdítően hatnak a regény modern nyelvezetébe ágyazva. Egészen újszerű párosítás ez, és szemmel láthatóan jól működik. Az írónő - mindenféle képmutatást nélkülözve - nem fukarkodik a modern kifejezésekkel, és még attól sem riad vissza, hogy egy gyerek szájába adja a "rohadtul" szót, miközben az a tanárával beszél. Nem csak a nyelvhasználatban jelenik meg a modernség, hanem a gyerekek mindennapi életében is, hiszen jelen vannak az Instagram online felületén, ahová okostelefonnal készítik a fényképeket. Nincs mit tenni, ez a fiatal olvasók életének része, így inkább használni, mint kerülni kell ezt a témát, ahogyan ez a könyv is teszi: megmutatja, hogyan lehet értelmes dolgokra használni ezeket az eszközöket. 

A mai gyerekek világa roppant vizuális, hiszen számos információhoz jutnak hozzá képek formájában, emiatt gyakran igénylik a képi megjelenítést. Ezt teszik lehetővé László Maya fekete-fehér illusztrációi, amelyek bár vizuális mankót nyújtanak a szereplők elképzeléséhez, mégis teret hagynak a fantáziának. Képi világa sokban hasonlít a Cirrushoz készített rajzaihoz, nekem ezek az illusztrációk mégis jobban tetszenek, mint az elődeik, talán egy kicsit kiforrottabb lett a művésznő stílusa ez alatt az egy év alatt. A képek játékosak, hűen tükrözik a könyv humorát, és pont a kellő mennyiségben és mértékben támogatják meg az olvasói képzeletet. 

"Hegyi Jenő szúrósan nézett Bátira. 

– Ne mondj ilyet. Én beléd látok. Bátor vagy. 

– Honnan tetszik tudni? Be se mutatkoztam. 

Az öreg csak mosolygott. Bátinak lassan esett le, hogy nem úgy érti. A melegség visszatért a gyomrába és ott is maradt. 

– Ezt Jenő bácsi csinálta? Ez egy varázslat? 

– Nem. Ezért megdolgoztál. És csak hogy tudd, minden mese olyan, amilyenre írják."

/106. oldal/

A szemfüles olvasókban felmerülhet a kérdés, hogy vajon valóság-e az, amit a gyerekek a feladatra kapott egy hét leforgása alatt átéltek, avagy a képzeletük és a kreatív irodalomtanáruk játéka csupán. Hiszen nem láttunk sem sárkányokat, sem valódi varázslatot, és Adél néni sem röppent el jókedvűen a seprűjén egy traffipax előtt - vagy csak nem került be a rendőrségi hírekbe. :) Tény, hogy voltak olyan momentumok a történetben, amiket nehéz megmagyarázni, ugyanakkor olyan óvatosan hintette el őket az írónő, hogy az ember a végére semmiben se lehessen biztos. Ott vannak például a földbe gyökerezett lábak, Emi homályos utalásai, a robbanás, vagy éppen a megmagyarázhatatlan széllökések. A könyv világa a mágia és a valóság finom elegye, amely tökéletesen rímel a gyerekek belső világára. Talán nincs is szükség arra, hogy eldöntsük, mi történt valójában. 

Mire volt hát jó akkor ez a kaland? Nos, arra mindenképpen, hogy a gyerekek rájöttek, hogyan találhatják meg minden ismerősükben - akikről eleinte nem is feltételezték - a jót. Rájöttek, hogy nem feltétlenül a nagy tettek számítanak, hanem az, hogy valaki a körülményekhez képest jó tud maradni. 

Összegzés

Kedvenc idézet:  A bejegyzésben találhatók. De legfőképpen ez: 

"– Mi szél hozott ide, ahol a madár se jár? – érdeklődött az öreg. Aztán odébb hessegette a körülötte sétálgató galambokat, és azt motyogta, hogy a világ megérett a pusztulásra." /102. oldal/

A cím: Kedvelem ezt a címet, pontosan olyan játékos, mint maga a könyv. Gyerekként biztos, hogy nagyon érdekelt volna, milyen történetet rejthet. 

A borító: Nem vagyok érte oda különösebben, nem tudom nem észrevenni azt a sok egyezést az Egy ropi naplója borítóival - ami mondjuk marketingnek nem rossz, de jobban örültem volna valami egészen újszerűnek. Viszont a cím betűtípusát nagyon csípem. :D 

Értékelés: Szerencsések ezek a mai gyerekek, hogy ennyi minőségi szórakoztató irodalom áll a rendelkezésükre. Még szerencsésebbek akkor, ha nem veszik el tőlük a kedvüket a kötelező olvasmányokkal, bár ez nem vág egészen a témába. A Banyavész egy ízig-vérig mai történet, amely mindenkinek szól: mesekedvelő vagy éppen meseutáló gyerekeknek, és olyan felnőtteknek, akik már elfelejtették, hogyan kell hinni a varázslatban. Könnyen, gyorsan olvasható, humoros regény, értékes üzenettel, ami még a legnotóriusabb olvasónapló-ellenes gyerek kedvét is meghozhatja a könyvekhez. Azért azt nagyon halkan megjegyezném, hogy a Cirrus humorát nem übereli, de talán itt nem is ez volt a legfőbb cél. 

Nyikos János: Porcica utca

Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés éve: 2018

Illusztrálta: Nikolausz Krisztián

Oldalszám: 56 oldal

Most olyasmi lesz, ami még sosem volt, úgyhogy készüljetek fel. Ebben a rendhagyó bejegyzésben egy (nem csak) gyerekvers kötetről fogok írni - ez pedig azért meglepő, mert én versekről soha. Nem feltétlenül azért, mert nem szeretem a verseket, inkább azért, mert gyakran nem értjük, nem érezzük egymást eléggé. Illetve azért, mert nem érzem úgy, hogy annyira értenék a témához, hogy hitelesen tudjak nyilatkozni róla, hülyét meg csak annyira akarok csinálni magamból, amennyire feltétlenül muszáj. Az én terepem mindig is a próza lesz, még jövendő irodalomtanár koromban is. Szóval a Porcica utcával idegen tájra tévedtem, és nem hiszem, hogy valaha is visszatérek ide, ha csak nem tanulok meg kicsit jobban versül az évek során. De most kivételt teszek, mert úgy gondolom, érdemes. De arra senki ne készüljön, hogy szakavatott verselemzést olvashat a következő bekezdésekben, azt meghagyom azoknak, akik tényleg értenek hozzá - vagy azoknak, akik mindenképp arról akarnak beszélni, hogy mire gondolhatott az a fránya költő. Hogy mire gondolt Nyikos János, mikor a Porcica utca versei kiszállingóztak a fejéből, azt meg sem kísérlem kitalálni, arról viszont mesélek, hogy én mire gondoltam, mikor olvastam őket. 

Hogy hogyan kerültem kapcsolatba a könyvvel, az számomra is rejtélyes egy kicsit, de annyi bizonyos, hogy nem lehetett véletlen. Párszor szembe jött már velem molyon, de hogy a címe fogott e meg, vagy a félig befuccsolt, bár szerintem ötletes aukció a könyvre, nem tudom. Az biztos, hogy csábított a gondolat, hogy olyan ügyesen licitálhatok, hogy megkaparinthatom a kötetet. Aztán másképp alakultak a dolgok, de a lényeg ugyan az: most itt kuksol az asztalomon egy, a nevemre dedikált példány, és olyan, mintha mindig ismertük volna egymást. 

Valamit mindenképpen tisztáznunk kell már az elején (azzal, aki még nem tudná) - imádom a nyelvi humort. Más humort alig értek, ezt tanúsítani főként az Ember tudja. Ezen kívül kenyerem még az irónia és a szarkazmus, feltéve, ha nem én vagyok az elsődleges célpontja. Emiatt mindig nagy megelégedéssel tölt el, mikor olyan könyv akad a kezembe, amelyik végre ért engem. Jó érzés az, amikor az emberben fellobban egy apró reménysugár, hogy lám, léteznek olyanok még a világon, mint ő. Akik értik, sőt művelik a magyar nyelvvel való játékot, olyasfajta emberek, akikre maradéktalanul felnézek. Kevés ilyen íróval találkoztam mostanában, szóval minden egyes "példány" kincset ér. :) Kedvencem ilyen téren továbbra is Ecsédi Orsolya, hamarosan jelentkezem is a legújabb könyvével, a Banyavésszel. Reklám vége. :D Egy szó mint száz, örömömre szolgál bemutatni Nyikos Jánost - oké, pontosabban a műveit, mert őt természetesen nem ismerem -, aki méltó arra, hogy bekerüljön a kedvenc nyelvzsonglőreim közé. 

A Porcica utcának már a címe is annyi játékot, ritmust, dallamot ígér, hogy az ember - én legalábbis - percekig ízlelgeti, mielőtt egyáltalán kinyitná a könyvet. Valamiért a Lázár Ervin iránti rajongásom bújt elő belőlem, mert az olvasás előtt valami olyasminek képzeltem a Porcica utcát, mint a Négyszögletű Kerek Erdő: visszatérő szereplők apró, szórakoztató történetei, de ezúttal versben. Nos, ez a számításom nem jött be (de szívesen sugalmazom a dolgot :D), viszont így is egy nagyon szerethető bagázst ismerhettem meg. 

Az, hogy kinek is szól ez a kötet, szerintem nem lett egészen pontosan körülhatárolva. Ugyan leginkább állatszereplős verseket hoz, amikkel a gyerekek szívesen azonosulnak, mégsem lehet állítani, hogy ezek a művek csak nekik szólnának. Tartok tőle, hogy ez nem a legszerencsésebb felállás, ugyanis van néhány kifejezetten ijesztő, esetleg felnőtt fejjel érthető és szórakoztató vers, ami nem való a kicsiknek. Más szemszögből nézve viszont egy roppant színes palettával van dolgunk, amelyben az egész kicsiktől kezdve a felnőttekig mindenki megtalálhatja a neki valót. A legkisebbeknek például szívesen ajánlanám a Csóri, a hörcsög című verset, ami nagyon ritmusos, könnyen megjegyezhető, esetleg valami kis mozgást is ki lehetne mellé találni. A Hétköznapi horrort viszont semmiképpen sem olvasnám fel a gyerekemnek, szerintem elég para :D Már maga az illusztráció is rémisztő. Viszont tetszett a cím kettős jelentése, hiszen a szülőnek láthatóan hétköznapi horror az, hogy rá marad a gyerek szórakoztatása, illetve horror a történet is, amit ebből a célból kitalál. De ez egy kisgyereknek biztos, hogy nem fog feltűnni, csak az, hogy milyen ijesztő. Szívem szerint két kötetre osztanám ezt a könyvet, vagy a könyvön belül két nagy fejezetre, mert számomra nem egészen tiszta, hogy mi választja el a gyerekeknek szánt verset azoktól, amik inkább a felnőttek szemében humorosak. 

Márpedig meg kell hagyni, humorból nincs hiány - mint azt már az elején beharangoztam. Mikor a könyv megérkezett, éppen az irodában ebédeltünk, és az egyik kolléganőmmel rögtönzött felolvasást tartottunk, mindenkinek nagyon tetszett a Béka-sanzon (aminek a végébe szerintem a gyerekek és a felnőttek egészen mást láthatnak bele :D) és A pók szerelme is. A Porcica utcában szinte minden vers majd szétreped a nyelvi humortól, vagy éppen az iróniától, és én ezt nagyon-nagyon szerettem. Hadd idézzem a kedvencemet, hogy lássátok, miről beszélek:

Kitüntetés

Vettem levegőt, mesélni, 

ám fiam leintett: 

– Apa, azt képzeld, egy néni – 

kitüntetett minket!

Pislogtam, mint fürdetésnél 

szomszédunk vén pincse: 

– Erről, – kértem –, ha beszélnél… 

nem tudok semmi se!

– Hát…mentünk a lépcsőházba, 

hogy játszunk meg minden, 

ő meg jött és kiabálta: 

– „Tűnjetek ki innen!”

/44. oldal/

Amellett, hogy elképesztően szórakoztatóak a versek, nagyra értékelem azt is, hogy az író igazodik a mai nyelvhasználathoz, ezáltal vonzóvá téve a lírát, ugyanakkor mégis jó példát ad a fiatal olvasóknak azzal, hogy mindvégig választékos marad a nyelvezete. 

Verstani okfejtésekbe nem bocsátkoznék, mert nem merek (:D), de azt mindenképp el kell mondanom, hogy külön öröm volt látni, hogy számos rímfajta felbukkant a kötetben, nem csak az unásig ismételt páros rím. A legtöbb mű nagyon ritmusos, jól szavalható, emiatt akár versmondó versenyre is ajánlanám őket, egy kis fantáziával és egy ügyes kisgyerekkel csodát lehetne velük művelni. 

Nikolausz Krisztián illusztrációi színesítik a könyvet, amiről elég vegyes benyomásaim születtek. Eleinte kissé ijesztőnek, nyugtalanítónak találtam őket, visszatérve a Hétköznapi horrorra, azt biztos nem szívesen mutogatnám a kicsi gyerekemnek. De minél tovább nézegettem őket, annál inkább felébredt bennem az az álomszerű, varázslatos hangulat, ami a versekben is megbújik. Az illusztrációk között vannak egészen elbűvölőek, a Tavon című vershez készült kép például káprázatos, a színeire elég nehezen találok szavakat, csak azt tudom, hogy nagyon kellemes érzéseket ébresztett bennem. A kedvenc illusztrációm a másik kedvenc versemhez készült, ez a Találkozás. Maga a vers is gyönyörű, a képpel együtt olyan nyugalmas, otthonos hangulata van számomra, ami miatt sokszor el fogom még olvasni. 

Örülök, hogy a kezembe került ez a verseskötet, valami azt súgja, egyszer még sokat fog érni a dedikált példányom - de nem adom senkinek. :) Az egyetlen problémám az volt vele, hogy egy kicsit identitászavarosnak éreztem, talán tényleg jobb lenne, ha néhány vers átkerülne egy felnőtteknek szánt kötetbe. De egyébként biztos vagyok benne, hogy sokat fogom még forgatni. Tanítóként is látok benne fantáziát, de egyébként is olyasmi, amit szívesen lapozgatnék a majdani gyerekeimmel, akik kívülről tudnák a jól csengő, humoros, ritmusos sorokat.

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Figyelem! A bejegyzés spoilermentesen és spoileresen is olvasható, a spoilerek a szokásos jelöléssel kerültek elrejtésre, így: spoiler.

Kiadó: Scolar
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: Eleanor&Park
Fordította: Simonyi Ágnes
Oldalszám: 334 oldal

A történetről

Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját. Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus De nem tudja kiverni a fejéből. Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.

Véleményem

Megérintett. Már olyan rég nem érintett ilyen mélyen egy könyv sem, hogy örökké lubickoltam volna ebben az érzésben. Hálás vagyok, mert egészen fantasztikusan (végre!) pontosan azt kaptam ettől a történettől, amit az előző bejegyzésemben olyan nagyon szerettem volna megkapni. Egy igazi szerelmet az instant love posványos együgyűsége helyett. Igazi karaktereket, gördülékeny történetet, élvezhető nyelvezetet. Valami olyasmit, amit minden YA regénytől elvárnék, és amit nagyon kevés tud megugrani. Örülök, hogy ezt a könyvet választottam a várólistámon régóta gyülekezők közül, és örülök, hogy emiatt a jó választás miatt most bemutathatom nektek Elanort és Parkot. 

Nem mondom, hogy ez a tökéletes könyv, de az biztos, hogy ha kikapcsolnám az agyamat, azt mondanám, hogy minden részét szerettem, hogy minden a helyén volt és nem találtam semmit, ami zavart volna. Az agyam viszont működik, szóval mérsékelt istenítés következik. :D 

Szeretem, amikor egy könyvnek a stílusáról, nyelvezetéről tudok írni - megesik, hogy képtelen vagyok, annyira semmitmondó. Hála az égnek, hogy végre megint van miről beszélni. A könyv - üdítő módon - E/3-ban íródott, kicsit változatossá téve a mostanában divatos E/1 regényektől hemzsegő piacot. Kellően kifinomult, érzelmes, de könnyed szöveget kap kezébe az olvasó, ami bár gördülékeny, mégsem pongyola. Kifejezetten tetszett a kellő mennyiségben adagolt humor, ami mellett nagyon jól megfértek a szerelemtől fűtött, gyönyörűen megfogalmazott gondolatok is. A nyelvezet lelket adott a történetnek, méghozzá igen szép lelket. Külön köszönet illeti a fordítót, amiért ügyes kézzel nyúlt a szöveghez. Üdítő volt, hogy olvasás közben egyszer sem fogtam a fejemet a magyartalan mondatok, elgépelések, helyesírási hibák miatt. 

Két oldalról figyelhetjük a történéseket - természetesen Eleanor és Park szemszögéből. Az írónő (akinek a szerencsétlen neve felett marha nehezen térek napirendre) nagyon ügyesen váltogatja a nézőpontokat, általában egy fejezeten belül többször is. Van, hogy csak egy apró gondolatot kapunk el az adott szereplőtől, máskor pedig oldalakon keresztül "lehetünk a fejükben". Rowell ugyanolyan kiválóan szól a kamasz fiú életéről és érzéseiről, mint a lányéról. 

A könyv nem vonultat fel kifejezetten sok szereplőt, de ők mind a helyükön vannak, és abszolút elegen vannak. Mind a főszereplők, mind a mellékszereplők története kellő tempóban és mennyiségben kerül tálalásra. 
Eleanor végre nem a tipikus "szürke kisegér vagyok, nem is tartom szépnek magam, mégis mindenki bálványoz és azonnal belém szeret" főhősnő, nem az esetlen szomszéd lány, aki átlagossága ellenére megmenti a világot. Eleanor...nos, ő csak Eleanor. Van rajta némi súlyfelesleg, furcsák a ruhái, ráadásul vörös, göndör haja van. Senki nem akar Eleanor lenni, ellenben annál többen akarják szívni a vérét. Ő az a szerencsétlen, aki mellé senki nem akar ülni a buszon, ő az, akit a tornaórán és az öltözőben szekálnak, aki egyedül ebédel. Ennek tetejében ő az ügyeletes "új lány" is. Nem mondom, Eleanor személyiségével voltak gondjaim, nem igazán tudtam azonosulni vele, és ő volt a kevésbé szimpatikus főszereplő. Voltak elég fura megnyilvánulásai, például a többször felmerülő "olyan cuki, hogy megenném az arcát" - hát izé. :D Szerintem nem nehéz egyetérteni velem, ha azt mondom, csúnya dolog kövérkés karakter szájába ilyen mondatot adni. A furcsasága az én ízlésemnek már túlságosan furcsa volt, de azt nem tagadom, hogy egyedi a tipikus YA karakterek világában. Az, hogy milyen döntéseket hozott...nos, az enyhén szólva felcseszett. Értem én, hogy borzalmasak a családi körülményei, de ez egyszerűen nem igaz, ott van a jófej iskolai tanácsadó, még el is mondjuk, hogy milyen baromi kedves, de még csak arról sem mer neki szólni, hogy nincs otthon fogkeféje? A többiről már nem is beszélve. Megtanultak hangtalanul sírni, még a kétéves totyogó is. Ahelyett, hogy valakihez, AKÁRKIHEZ fordultak volna. Főleg Eleanor, a "nagy testvér"...16 évesen azért lehetett volna annyi esze, hogy legalább megpróbáljon segítséget szerezni. De még ezt is elnéztem volna neki, ha a végén nem változott volna egy komplett idiótává. Nem tudom hova tenni azt, ahogy a könyv utolsó fejezeteiben viselkedett Parkkal. Próbáltam reális magyarázatot keresni, a helyébe képzelni magam, de nem ment. Amit csinált, az nettó görénység volt, és nagyon haragudtam emiatt, mert egy kicsit elrontotta a könyvet ez az ügy. Viszont szeretek hinni benne, hogy a könyv végi rövidke feloldás egy hosszú és boldog kapcsolat elindítója, amiben Eleanor is kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lehet az új családi körülményeinek köszönhetően. 

A szívemhez sokkal közelebb állt Park - legyenek átkozottak a szülei, amiért ilyen idióta nevet voltak képesek adni neki -, aki nem kimondottan a személyiségével, inkább a jellemfejlődésével tette magasra a lécet. Park kezdetben igazi kamasz, aki retteg attól, hogy cseszegetni fogják, szeretné a nyugodt életét élni, közepesen népszerűnek maradni, meghúzódni a háttérben. Szép lassan kezdi meglátni Eleanort a fura ruhái és a súlyfeleslege mögött, nem villámcsapás-szerűen szereti meg, hanem félve és tapogatózva. Az írónő zseniálisan írja le ezt a folyamatot, ahogy Park küzd az iskolai társadalomban betöltött szerepének veszélybe kerülésével, ahogy apránként győzi le magát. Ahogy egyre inkább minden cselekedete és megnyilvánulása azt sugározza Eleanor felé: "bármit is gondolnak rólad, felvállallak, mert én látlak téged" - ez valami hihetetlenül szép, és elképesztően erős lélekről árulkodik. 

A mellékszereplők közül Park apját nagyon megkedveltem, az anyját párszor jól meg tudtam volna csapkodni, de a szerelmük nagyon tetszett, még akkor is, ha egy kicsit távol éreztem a realitástól. Eleanor anyját képtelen voltam megérteni, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy egy bántalmazott nagyon hamar el tudja veszíteni a józan eszét...viszont egy anya szerintem ezt nem engedheti meg magának. Richie...hát, az ő személyiségével nem igazán tudtam mit kezdeni. A legjobb szó rá talán az elborult lenne. Nem értettem az indítékait, nem értettem a szándékait, és megriasztott a gondolat, hogy vajon hány ilyen ember létezhet a valóságban - mert az biztos, hogy van elég Richie ezen a világon, csak ez a gondolat nagyon szomorú. 

A történet 1986-ban játszódik, ami üdítő színfoltja a mai YA kínálatnak. Hála az égnek végre nem kellett csetelésről, telefon nyomkodásról, facebookról olvasnom. Kicsit lassabb, kicsit egyszerűbb világ ez, ahol minden sokkal inkább az életről szól, mint manapság. A cselekményben szerepel számos korabeli zenei - és képregényes utalás, amikben én egyáltalán nem vagyok otthon, mégsem volt zavaró, nem lett kevésbé érthető a történet.  
Nem mondom, hogy a sztori kifejezetten mozgalmas, viszont kellő időt ölel fel ahhoz, hogy hiteles legyen a fiatalok kibontakozó kapcsolata, és az ember nem is igényli az akciódús cselekményt, annyira magával ragadja ennek a bájos kamasz szerelemnek a lassú sodrása. Bővelkedik komolytalan és véresen komoly konfliktusokban is, amelyek mély mondanivalót hordoznak magukban. Vajon mennyit ér meg az anyagi biztonság? Mit tesz a pitiáner iskolai ellenséged, ha valódi vészhelyzetbe kerülsz? Meddig tart a rettegés, és hol kezdődik a beletörődés? Úgy tűnhet, nem akar sokat ez a regény, mégsem könnyű olvasmány: kénytelen vagy úton-útfélen megállni és elmélyülni benne. 

Összegzés

Kedvenc idézet: "A szülei sosem meséltek arról, hogyan ismerketek meg, de Park kisebb korában megpróbálta elképzelni. Imádta. hogy mennyire szeretik egymást. Erre gondolt, amikor ijedten felriadt az éjszaka közepén. Nem arra, hogy őt szeretik – a szülei, muszáj, hogy szeressék. Arra, hogy egymást szeretik. 
Pedig azt nem volt muszáj." /309. oldal/

A cím: Bármennyire semmitmondó, más nem is passzolt volna ehhez a könyvhöz. Örülök, hogy mellőzte az írónő a bugyuta, giccses, sablon romantikus címeket, és inkább maradt az egyszerűségnél. 

A borító: Nem a szívem csücske. A Parkot jelképező haj pont úgy néz ki, mintha egy emos lenne, nem tetszik. Láttam ennél sokkal jobb borítókat is ehhez a könyvhöz. 

Értékelés: A legtöbb, szerelemről szóló regénynek ilyennek kellene lennie. Nem tökéletes, de hibái annyira elenyészőek, hogy nem érdemes komolyan venni őket. Kortól és nemtől függetlenül ajánlom, mindenki lássa meg benne azt az üzenetet, amire szüksége van. 

Képek: Pinterest

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg

Kiadó: Könyvmolyképző
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: The False Prince
Fordította: Szujer Orsolya
Oldalszám: 342 oldal
Sorozat: Hatalom-trilógia

A történetről

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 

Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 

Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 

Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 

Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.

Véleményem

Ez a könyv már jó néhány hónapja - talán több éve- figyelt a várólistámon, türelmetlenül készülve az alkalomra, mikor végre sor kerül rá. Nem vagyok benne biztos, de ha jól emlékeszem, Neverhood értékelése vitt a könyv adatlapjára, a fülszöveg pedig ezzel együtt eléggé meggyőzött arról, hogy legalább a várólistámra érdemes felvenni a regényt. Maga az ötlet nagyon tetszett, elsőre kicsit Koldus és királyfi beütést éreztem benne, kiváló történetet lehetett volna belőle kerekíteni - ez sajnos nem sikerült maradéktalanul. 

Arról, hogy milyen mértékben fantasy, hosszasan lehetne vitatkozni - a moly címkéi szerint az. Számomra viszont a jó fantasy (vagy akármilyen) nem ott kezdődik, hogy egy találomra összedobált térképet biggyesztünk a könyv elejére, és egy kitalált világban kalandozgatunk. A fantasyben legyen valami, ami a földrajzi viszonyokon kívül más. Legyen egy eredeti ötlet, egy új faj, egy elképesztő fegyver, egy elborult vallási szekta, megállíthatatlan mágia, sötét erők a háttérben. Így ez a könyv nem több, mint egy kitalált térképre helyezett gyenge politikai játszma. A világépítés egyáltalán nem meggyőző, csak néhány szerencsétlenül megalkotott ország neve, körülbelül ennyi, mert még csak külön nyelvet sem beszélnek a birodalmak, csak nyelvjárást, esetleg akcentusuk van. Akkor most ezek országok, vagy tartományok? A hatalmi viszonyok sem mutatnak sok újdonságot: van egy királyi családunk és helytartóink, akik együttes erővel kormányoznak - ennél azért több kell, hogy újat tudjon mutatni az írónő. Egyszóval: a világépítés semmiféle különlegességet nem mutat, kategóriájában kimondottan gyenge - nem túl izgalmas, ezerszer lerágott középkori közeg, esetlen földrajzi nevek és mondvacsinált politikai konfliktusok, ennyi a hátterünk. Úgy érzem, hogy nem tiszteltek meg mint olvasót azzal, hogy energiát fektessenek a történet stabil alapjaira. Viszont azt hozzá kell tennem, hogy a célközönség nem én vagyok, egy 13-14 éves kamasznak kiváló motiváció lehet ez a könyv, hogy a későbbiekben komolyabb fantasyk felé kezdjen kacsintgatni.

Ha már felhoztam a földrajzi nevek esetlenségét, muszáj szót ejtenem a szereplőkről is. Nem mondom, hogy számomra a jó névadás a minden, de nagyon sokat nyom a latba, ha az író érti ennek a mesterségét. Nielsen sajnos nincs ezek közt az írók közt. Kicsit úgy éreztem, hogy innen-onnan csipegetett fel egy-egy morzsát, amit szépen beépített a könyvébe. Hogy mire gondolok? Itt a legjobb példa: Errol. Nem hiszem, hogy csak én asszociáltam arra a bizonyos bagolyra. Persze utánanéztem, ez egy létező keresztnév, de egyszerűen nem ment ki a fejemből, hogy ez a Harry Potterből van. My bad. Aztán itt van nekünk a jó öreg Cregan. Miért gondoltam egész könyv alatt Sandor Clegane-re? Igen, könnyen lehet, hogy én vagyok a hülye, és senki másnak eszébe sem jutott ez a képzettársítás, de nagyon zavart, mert új karakterekről szeretnék olvasni, új arcokat szeretnék elképzelni és ebben erősen akadályoztatva éreztem magamat. És tudom, kriminális vagyok, de Jaronról mindig Jalan herceg jutott eszembe. De ez már tényleg erős belemagyarázás. A Roden - Rodin áthallásról már nem is ejtenék szót inkább. Amitől végképp falnak mentem, az a Bevin keresztnév volt. Figyelj, ha balfék vagy a "fantasy feelinges" nevekkel, ne erőlködj, ez amúgy sem egy hú de epic fantasy, miért nem lehetett egyszerűen Kevin, ahelyett, hogy kicseréltél egy betűt az elején? :D Írok egy regényt, a főszereplő csajt Vúliának fogják hívni. Haha, nyugodtan ellophatja bárki ezt a remek ötletet.

Na de térjünk rá a történetre. Adott ez a szerencsétlen nevű BEVIN Conner, aki a királyi helytartók egyike - persze a ranglétra legaljától még fél órányi járásra van -, aki kitalálja, hogy fiúkat szedeget össze különféle árvaházakból és egy vérszegény Battle Royale (el ne hidd, semmi köze hozzá, csak jól hangzott) keretein belül megversenyezteti őket a hercegi címért. Első kérdés: miért pont négy gyereket hozott el? Tudom, szőrszálhasogató vagyok, de nem lehet, hogy az az oka, hogy az írónő nem tudott volna több karakterrel megbirkózni? Vagy az egész országban csak ez a pár kölök hasonlított a hercegre? Jó, talán elhiszem, de csak mert ez tényleg nem egy egetverően nagy zavaró tényező. A fiúkat szépen tanítgatja, nevelgeti szép szóval...ja, nem, erővel. Persze egyik ütődöttebb, mint a másik, és egészen fantasztikusan papírízűek - erről kicsit később, hogy ne veszítsem el a fonalat. 

Szóval, telnek a napok (igen, mert csak két hetük van, amíg...hát, már el is felejtettem, hogy meddig...míg lecsap az öregisten haragja, vagy ilyesmi...Nehogy véletlenül hosszabban kelljen írni valamiről, elég lesz két hét is a "kiképzésre".), a gyerkőcök persze rivalizálnak, akarják is, meg nem is, csúnya dolgok is történnek - persze csak annyira, hogy a célközönség ne sérüljön lelkileg -, meg szépek is, és aztán jön A Fordulat. 

Nos, A Fordulatról spoilermentesen annyit, hogy egyik percben tetszik, a másikban nem. Nem mondanám, hogy nem lehetett megsejteni a dolgot, de azért volt benne egy egész pici meglepetés - faktor. Azok, akik életükben csak a Vukot meg a Bambit olvasták, lehet, hogy hanyatt is estek a kis székükkel, de azért na...Volt benne egy jó adag erőltetettség, ami miatt nehezen nyeltem le, ugyanakkor egy csomó mindent megoldott vele az írónő, amitől könnyebb lett az élete.  Ám legyen. Az egész sztori nem egy nagy eresztés, viszont legalább kevés benne az üresjárat, a szöveg gördülékeny és egyszerű, olvastatja magát a könyv. Kimondottan örömmel töltött el, hogy felesleges csöpögéstől és szerelmi háromszögtől is mentes. Utóbbi miatt kicsit olyan, mint a jeti, kezdtem azt hinni, hogy ilyen nem létezik, erre felbukkan. Hm, ez úgy hangzik, mintha láttam volna már jetit :D Arra akarok kilyukadni, hogy manapság alig találni olyan YA könyvet, amiben nem csalják egymást össze-vissza a szereplők. Ami itt zajlott "szerelmi szál" címen, az köszi, teljesen normális, főleg ebben a korosztályban. Sőt, mondhatni feleslegesnek is éreztem, Imogen bevonása nélkül is kerek lett volna a történet. De legalább nem esett vele túlzásba az írónő. 

A szereplők...nos, itt sincs semmi izgalom. Van nekünk egy BEVIN Connerünk (esküszöm abbahagyom de ááhhh), aki talán a legnehezebben megítélhető és sablonra húzható volt. Végig próbáltam kitalálni, hogy milyen szerepet játszik a történetben: a jót, aki áldozatokat hoz a hazájáért, vagy az álságos köpönyegforgatót. Szóval egy pont a mi jó Bevinünknek. Bocsibocsi.

Aztán ugye neki kellenek segítők, ezek lennének a "csúnyabácsi" Cregan és a nyájas, némileg apatípusú Mott. Cregan szóra sem érdemes, mind ismerjük az erőszakos őstulok archetípusát. Mott viszont megérdemel néhány mondatot. Ő az egészben a szimpatikus, fejlődő karakter, akit lehet kedvelni, aki támogatja a főszereplőt és áldozatokat hoz. Ha be akarnám skatulyázni, ő lenne a bölcs tanácsadó - de akkor még jobban a Núbaira emlékeztetne. Mott jó fej, na, nem tudok rá csúnyát mondani. 

Adott négy fiatal srác, mind árva, nehéz sorsú, 14-15 évesek. Na ez utóbbit elég nehéz volt elhinni, szerintem kicsit túl fiatalnak lettek írva, egyikük sem úgy viselkedett, mint egy 14 éves, simán elmentek volna 17-18-nak is, és senkinek nem esett volna bántódása. Így egy kicsit hiteltelen. Latamer a tipikus áldozat - róla spoilermentesen nem tudok mást nyilatkozni, meg amúgy se. Roden a vastagnyakú, butuska, agresszív parasztgyerek, aki a tövig nyalással remél előbbre jutni. Tobias a stréber, akinek legfőbb motivációja, hogy félti az irháját. Nem túl nehéz jellemzést írni róluk, mert kb. ennyiből áll a személyiségük. Ja, és persze mind nagyon hasonlítanak egymásra, hogy a külső leírásokkal se kelljen sokat machinálni. 
Sage, a főszereplő személyisége még azt mondom, hogy rendben van. Nagyszájú, merész, belevaló, kicsit talán túlságosan is magabiztos, már-már a pofátlan hülyegyerek kifejezés határait súrolja. Az ember mégsem tud igazán "haragudni" a rá, mert elbűvölően ütnivaló. 
Jaj, elfelejtkeztem Imogenről, és ezzel mindent el is mondtam róla. Annyira semmilyen szegény, hogy soha nem fogom megérteni, Sage-ben miért támadt iránta ilyen olthatatlan szimpátia. Ha nem lett volna, nem sikított volna üresen a történet.

Mindezen gyengeségek ellenére van valami ebben a könyvben, ami arra ösztökélt, hogy gyorsan haladjak vele, érdekeljen, hogy mi következik. A folytatástól többet várok, nagyon szurkolok az írónőnek, hogy képes legyen a fejlődésre.

Összegzés

Kedvenc idézet:  "Az apám egyszer azt mondta, tanult ember is lehet idióta, mint ahogy tanulatlan is lehet bölcs." 46. oldal

A cím: Tetszett a cím, felkeltette a figyelmemet, mikor még nem tudtam, hogy miről szól. Viszont ami a sorozat címét illeti (Hatalom-trilógia), nos, az mindent elmond az írónő kreativitásáról.

A borító: A színvilág is, a koncepció is rendben van. Nem kimondottan izgalmas, viszont jó ránézni, és bár nem a borító miatt venném meg a könyvet, hozzátesz az értékéhez.

Értékelés: Hiába "elégséges", ha azt a korosztályt nézem, amelyiknek szánták, nehezményezem, hogy mindenfajta kreativitást és merészséget nélkülöz. Ha a Trónok harcából kivonjuk a mágiát, akkor is baromi erős sorozat marad - hiszen az is csak egy "hatalom trilógia", nagyban. Mégis olyan szintű átgondoltság és olyan erős háttér jellemzi, hogy megállná a helyét a varázslatos elemek nélkül is. Ez a könyv viszont olyan bizonytalan lábakon áll, mint egy háromlábú kutya. Több eredetiséget vártam tőle. Szórakoztató, olvastatja magát, de teljes lett volna az életem akkor is, ha nem olvasom el.

Unboxing - Zsákba lajhár

Forrás: https://shop.bookaslothclub.com/

Igen, tudom, hogy nem ez a neve, de a lajhi szótól a falra tudnék mászni, bocsi. A Sógornővel úgy döntöttünk, kipróbáljuk a Book a Sloth Club új szolgáltatását, ami egyfajta zsákbamacska, annyi "kedvezménnyel", hogy a fő ajándék típusát kiválaszthatod - persze még így sem garantált, hogy tetszeni fog, amit kapsz.  A fő ajándék lehet könyvvászon, bögre, vagy gyertya, plusz kapsz mellé még négy random könyves ajándékot, ami az eddigi dobozokban volt. Na, egyszer élünk, amúgy is akartunk könyvvásznat, hát megrendeltünk két zsákba...izét..macskát, de semmiképp sem lajhit. :D Fejenként 4000 Ftért.

Mit mondjak, nem vagyok elégedett. Az első probléma, hogy úgy gondoltuk, majd mindkettőnk kap egy-egy dobozt, ami az övé, aztán majd cserélgetjük azokat az elemeket, amik nem tetszenek.  Ehhez képest a két db-os rendelésem egy dobozban érkezett, amit nem értek. A feleslegesen brutál nagy doboz helyett nem lehetett volna két kisebb? Így most sikeresen kibontottam mindkettőnkét...El is van rontva a buli. De mondjuk, hogy magamnak rendelem mindkettőt, mert mohó vagyok mint az állat és szeretem szórni a pénzemet. Akkor most baromi mérges lennék, ugyanis két egyforma elem is volt a dobozban, ezekre később visszatérek. Szóval ez elég hülye megoldás volt minden téren. A másik problémám az, hogy nem sok olyan elem volt a dobozban, ami tetszett, vagy amit használni tudnék, de ez igazából nem a csapat hibája, nagyon nehéz mindenki ízlését eltalálni. Az viszont nem szép szerintem, hogy van, akinek könyvlámpa volt a dobozában (ami, ha jól emlékszem, alapból 4000 Ft), van, akinek meg... hát, mindjárt mutatom. Érdekelne, hogy mennyire figyelnek az ár- érték arányra. Na, most hogy kipanaszkodtam magam, nézzük, mi volt a dobozban!

1. Fő elem: könyvvászon

A doboz egyetlen eleme, amivel tudok mit kezdeni. Azért ez sok mindent elmond szerintem. Nem mondom, láttam olyan csomagot, amiben lámás könyvvászon volt, azért annak jobban örültem volna, de alapjában véve ezek sem rosszak. Biztos, hogy használni fogom, bármelyik is lesz végül az enyém.

Ára: 2490 Ft

2. Gyertya és szájfény

 

A Malchai (vörös narancs illatú) gyertya nem rossz szerintem, az illata jó, de egyébként egyikünk sem ismeri Victoria Schwab munkásságát, szóval nem tudjuk mihez kötni. Lehet, hogy a fandom dobozok cuccait én kihagynám ebből a buliból. A mellette látható elem egy szájfény, természetes összetevőkkel. Nem tudom, ez melyik dobozban volt eredetileg, minden esetre még erre mondanám azt, hogy van értelme. :D

Ára: gyertya - 1599 Ft, a szájfényt (és az ezután következő elemeket) nem találtam meg a honlapon)

3. Macskaszemes (?) nyaklánc

 

Na, ez volt a mélypont. Az első duplázás. Ha jól emlékszem, ez az Alice-os dobozban volt. Ki nem állhatom azt a könyvet. :D De ha szeretném, ennek a medálnak szerintem akkor se lenne semmi értelme. 

4. Kulcsok

Először azt hittem, kompletten kihagytak két elemet a dobozból, akárhogy számoltam, csak 8 dolgot találtam. Ez a két kulcs a doboz hajtásaiba volt becsúszva. Hadd legyek őszinte, nekem ez azt sugallja, hogy csak bele lett b...dobva, hogy legyen benne még valami, aztán szevasz. Ha már ilyen apróságokat rejtettek a dobozba, nehéz lett volna valamibe becsomagolni? Bezzeg a szájfény egy kis zsákocskában érkezett, nem is értem. Egyébként ezeknek sem látom semmi értelmét, de talán valami kreatívra még fel lehet őket használni.

5. Párnahuzat (2x)

Ez már a 3. párnahuzat BASC-os "pályafutásom" során, és az előzőeket sem használom annak ellenére, hogy azok tetszenek. Kinek van ennyi párnája? :D Jó, nem mondom, nem néz ki rosszul, de egyszerűen nem tudom hova tenni, valószínűleg eladósorba kerül.

Sajnos azt, hogy árban mennyire érte meg, nem tudtam kielemezni, ahogy eredetileg akartam, mert nem kapható minden elem a webshopban.

Pozitívum, hogy legalább nem kaptam olyasmit, ami már egy általam korábban rendelt dobozban is benne volt - persze ez is csak a szerencsén múlt, de nem húzta volna le a doboz értékelését, ha mégis olyasmi lett volna benne.

Összességében számomra (számunkra) csalódás volt ez a zsákbaLAJHÁR (:D), biztos, hogy nem próbálkozunk vele többször. De hát ez is benne volt a pakliban.