Böszörményi Gyula: Szer'usz világ

Figyelem! A bejegyzése spoilert tartalmaz a sorozat előző részeire nézve! 

 

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 360 oldal

Sorozat: Ambrózy báró esetei 5.

A történetről

1901. ​márciusa. Ambrózy Richárd bárót meglőtték. A Rókus kórház magánkórtermében élet és halál közt lebegő hírneves budapesti magánzó detektív mellett fiatal hitvese, Hangay Mili őrködik egészen addig, míg egy nap rá nem ront a rendőrség, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa.

Ambrózy báró tehát „dögrováson”, a neje vizsgálati fogságban van, így látszólag senki sincs, aki a fiatal házaspárra zúduló, rémálomhoz hasonlatos cselszövés háttere után kutakodjék. Senki, csupán a kis Mück Mári, a cserfes tabáni zsebtolvajlányból lett „társaskodónő” és cseppet sem „komor” komorna, aki a maga szélütött módján kezd a nyomozásba, melynek során magával a véres kezű Pesztonkával, a századforduló Budapestjének legrettegettebb bűnözőjével találja szemben magát.

Véleményem

„– Ha jól hesszölöm, itten járt a Mári hurrikán!" Itten járt, de nem vitt mindent, ahogy a hurrikánok általában, hanem hozott: mélyülő nevetőráncokat, végtelen szeretetet és olvasói válságot. Jobb, ha már az elején színt vallok: mikor megtudtam, hogy Mück kisasszony lesz porondon ebben a részben, kicsit csalódott voltam, és tartottam tőle, hogy nem fogom annyira szeretni, mint az eddigieket. Nem voltam benne biztos, hogy elég ez a karakter egy egész könyvre. Márika mellékszereplőnek ütős volt, na de narrátornak? Nos, mint kiderült, narrátornak meg egenyest egyenesen fergeteges. 

„Bizonyos szint fölött az ember nem süllyed bizonyos szint alá." - idézi az író Márika szájába adva Esterházy Péter ismert sorát. És milyen találó ez a sor! Az Ember megkérdezte, sikerült-e tartania Gyula bátyónak az eddigi színvonalat, amire kénytelen voltam azt felelni, hogy bizony nem. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de a színvonal nem maradt, hanem emelkedett. Újabb letehetetlen, szövevényes, humorban bővelkedő kötetet tarthat kezében az olvasó, amely mérnöki pontossággal illeszkedik az eddigi részek hangulatához. Úgy gondolom, jót tett a sorozatnak a szemszögváltás, Márika üdítő személyisége és egyéni nézőpontja. Gyula bátyó jól érezte, hogy itt az ideje kicsit elszakadni Militől, talán kissé már kifáradt a karakter, és a történet azon része, amelyet a Mili-Richárd páros vitt a hátán. A rajongók vágya beteljesült a kapcsolatuk kialakulása által, ideje hát elengedni őket. Vagy mégsem?

Öt nap telt el a Nász és téboly eseményei óta, 1901 március 18-án vesszük fel a fonalat. Ambrózy báró betegágya mellől indul a történet,  majd ide is tér vissza, a befejezésig azonban rögös és nem minden esetben veszélytelen út vezet. Detrich felügyelő gyilkossággal vádolja az újdonsült bárónét, akit néhány lagymatag bizonyíték fejében elszakítanak válságos állapotban lévő urától, hogy egy kellemes cellában pihenje ki a Rózsalánnyal történteket. Persze az ifjabb Hangay lány itt sem tétlenkedik, hiszen a sors úgy hozza, hogy egy gyilkos(nak mondott) cseléddel került egy "lakosztályba"- sejthető, hogy egy fejezet sem marad nyomozás nélkül. Mivel a bárót ideiglenesen kivonták a forgalomból, Milit pedig bekasztlizták, Márikának jut a nemes feladat, hogy kiderítse, ki juttatta rács mögé mindenki kedvenc nyomozókisasszonyát. A kislány tűzön-vízen át hűséges úrnőjéhez, a tőle megszokott furfangossággal és merészséggel veti bele magát a munkába, nem egyszer kockára téve az életét. 

Bár a kötet központi szereplője a cserfes kis csibézerlányból lett komorna, a Mili-Richárd páros elkötelezett híveinek sem kell kétségbe esnie, Gyula bátyó ugyanis mindenkire gondolt, amikor a regény felosztását tervezte. Egy Mili által narrált fejezetre három Márika szemszögéből íródott rész jut, az egyensúly a karakterek helyzetéből adódóan tökéletesre sikerült.

A történetről mindenféle spoiler nélkül annyit, hogy nagyon-nagyon pörgős, eszméletlen szerethető karakterekkel dolgozik és olyan fordulatokat tartogat, hogy az emberről leperdül a bajuszkötő (hölgyek helyettesítsék be szabadon). Jobban megismerhetjük Márikán kívül Suha Istit és a múltját - a legérdekesebb és legszomorúbb szál a könyvben, de lehet, hogy a sorozatban is -, illetve Herrdoktort is, akinél lágyszívűbb srenkert nem hordott még hátán a föld. Legjobban a Mári-Herrdoktor és Mári-Isti párbeszédeket szerettem, a két kamasz között egyenesen izzik a levegő, Isti türelme és odaadása csodálatos. 

Többször kiemeltem már a humort, Mári szövege fenomenális - ugyanakkor soha nem több a kelleténél, nyelvhasználata sokat alakult a történetek során -, a pletykahasonlataitól padlót fogok minden egyes alkalommal. Egy példa a sok közül:
"A szerencse azonban végképp elpártolt tőlem, éppeg úgy, miként az Aranykakas utcai vak kintornásától, aki egyetlen nap hatszor esett árokba, mivel senki nem szólt neki, hogy szokott környékén, ahová verklizni jár, a Közmunka Tanács végre megkezdte a csatornázást." (324. oldal)
Mári sziporkáin kívül a fejezetcímeket is imádtam, némelyik annyira abszurd az események ismerete nélkül, például: 7. fejezet - Mári dúcból jött ördögfattyakkal pofozkodik. A szabad képzettársítást ezen bejegyzés olvasóira bízom. 

Az új rész megjelenése előtt szerettem volna egy újraolvasást tartani, de annyi elfoglaltságom volt az egyetemmel kapcsolatban, hogy lehetetlen volt kivitelezni, így derült égből csapott le rám a Szer'usz világ. Megkockáztatnám, hogy ez lett a kedvenc részem, de mivel túl távol esnek egymástól az olvasások, azt mondom, valószínűleg ez a kedvenc részem mind közül. Szép lassan "falatoztam" a fejezeteket, nehogy idő előtt a végére érjek, azonban volt egy pont, amikor minden önuralmamnak vége szakadt, és félredobtam a kötelező olvasmányokat is. Bár már hónapok teltek el azóta, hogy befejeztem, még mindig emlékszem, milyen olvasói válságot hagyott maga után - van-e értelme egy ilyen fantasztikusan kidolgozott, végletekig hiteles és humoros könyv után bármi mást olvasni? 

Nem hittem volna, hogy létezhet olyan sorozat, amit örökké érdemes lenne folytatni, de az Ambrózy báró Mück Mári eseteiből soha nem elég. Ebben a világban még nagyon-nagyon sokáig elidőznék, felőlem aztán lehet a narrátor Csurár Fecska, Suha Isti, vagy Agáta mama is - szerintem amúgy ez mind kiváló ötlet khm, khm. 
Azonban van egy balsejtelmem, ahányszor a polcomra nézek, eszembe jut, hogy milyen szép szimmetrikus így a sorozat, még a kötetek vastagsága is stimmel - lehet, hogy ennyi volt? Lehet, hogy - nem is annyira - rejtett autista vagyok? :D Más kérdés, hogy meddig tudna a sorozat hiteles maradni, és mikor lesz sok, hogy állandóan bűnügyekbe futnak bele hőseink? Nos, szerintem érdemes lenne ezzel kapcsolatban egy kísérletet végezni...kezdetnek mondjuk még egy könyv? :)

Összegzés  
Kedvenc idézet: Hú, nagyon nehéz választani, annyi remek mondat van ebben a könyvben.

"– Ez a cselcsi itt Ambrózy báróné komornája, úgyhogy az se igaz, amit kérdez.
– Az nagy baj – sóhajtottam szomorúan –, mert éppeg az iránt akartam érdeklődni, hogy igaz-e, miszerint a Detrich felügyelő úr teljesen normális?" (44. oldal) 

"– (…) hiszen a Vilma nagysága rettentő fura mániákkal él.
– Mégis mifélékkel?
– Ha példának okáért pajeszos zsidót lát az utcán, menten dühbe jön, és kereszteket dobálva felé, hangosan kajabálva idézi a Bibliából azt a részt, amikor a mi urunk helyett a zsidók Barabást, a rablógyilkost mentették meg a kereszthaláltól. Ezért immár kétezer éve haragszik rájuk."  (149. oldal) 

A cím: Tökéletes. Nagyon örülök, hogy nem a Bűn és brill nyert, mert bár illeszkedett volna a többi részhez, de semennyire sem adta volna vissza sem a tartalmat, sem pedig Márika személyiségét. 

A borító: Nos, erre érdemes lenne egy külön bejegyzést szánni, mert az a hisztéria, ami a borító körül kialakult, szerintem példátlan - és nem a jó értelemben. A könyv írója és a kiadó kiválasztott egy képet (lásd fent), csupán arra voltak kíváncsiak, melyik színárnyalat tetszene az olvasóknak. Ehhez képest mi történt? Senki nem akarta szegény Márikát, aki pedig az eddigi leghitelesebb és legvállalhatóbb borítószereplő. Az előző borítókról (és a Szer'usz világ új verziójáról is) süt, hogy stock fotók, az én ízlésemtől nagyon távol állnak. Persze, ez a kislány nem egy tökéletes szépség, gyönyörű kalapban és csodás, habos ruhában. Ez a kislány Márika. Nagyon örülök, hogy volt lehetőség ezzel a képpel megvásárolni a könyvet, a halovány marketing-szag ellenére is. A másik borítóról nem is mondanék semmit, talán csak annyit, hogy itt most nem Mili volt a főszereplő. És nagyító? Hagyjuk.

Értékelés: Mit mondhatnék? Aki az eddigieket szerette, ezt valószínűleg imádni fogja, ha mégsem, a cucmákos dudorgás gyöjjön rá. :D

Jeney Zoltán: Rév Fülöp

A könyvről

Kiadó: Kolibri
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 252 oldal

Sorozat: Rév Fülöp 1.

Illusztrálta: Haránt Artúr

A történetről

Balatóniában, a lovagok, fajszok és miabigyóiak földjén sötét idők járnak: Csobánc király és az egész birodalom segítségre szorul. Akarattya hercegnő tanácsait követve Rév Fülöp útra kel, és kezdetét veszi a kaland… 

Anekdota

- Ne szólj bele, Juli, senki nem kérte a véleményedet - mondtam magamnak egy beazonosíthatatlan nevű napon (a két ünnep között, tehát Az elfolyó idő live action idején) a könyvesboltban szemlélődve, kezemben a Rév Fülöp Fajszföldön egy zöldellő példányával, miközben aktívan és szégyentelenül hallgatóztam. Kisgyerekes anyuka kérte éppen mellettem az eladó segítségét a következő paraméterekkel: a csemeték szeretik a vicceset, viszont a Ruminit ki nem állhatják (nem célzott negatív reklám, sajnálom, de én is hasonlóan érzek iránta). Na, gondoltam magamban, ezek a kölkök az én lelkitársaim, muszáj küldenem nekik egy jó könyvélményt - ismeretlen szeretettel és hivatásomhoz hűséges célokkal. Szóval, bár távolabb nem is állhatna tőlem az effajta nyomulás, azért csak beleszóltam. Nem untatnék senkit kikezdhetetlen érveim részletezésével - majd csak pár sorral lejjebb -, a lényeg, hogy ügyesen eladtam egy példányt ebből a remek könyvből. Ennyire szeretem én a Rév Fülöpöt. 

Véleményem

A barátnőimmel minden nyáron Révfülöpön töltünk egy hétvégét, így mikor annak idején megláttam a regény címét, nem is igazán izgattam magam rajta, hogy miről szól, azonnal a kívánságlistámon landolt - már csak a poén kedvéért is. Aztán ott is maradt hosszú-hosszú évekig szegény. Igazából nem is terveztem egészen komolyan, hogy valamikor majd megveszem - meg is feledkeztem már róla -, egészen addig, míg kiválasztottam a szakdolgozatom témáját, és elkezdtem potenciális áldozatokat gyerekkönyveket keresni hozzá. Nem volt túl sok támpontom, sem ötletem, így jó sokáig böngésztem a moly mindenféle címkéjét, amikor is a homlokomra csaptam, hogy "nahát, tényleg, a Rév Fülöp!" Így találtunk újra egymásra.

Be kell vallanom valamit, mielőtt áradozni kezdenék róla. Az első fejezetet végig szenvedtem, utána nem is volt sok kedvem elővenni egy darabig. Megérkeztem egy világba, ami zavaros volt, kicsit butácskának éreztem, kicsit erőltetettnek, alig haladtam az oldalakkal. Arra gondoltam, "atyaég, ciki lesz, ha nem bírom ezt a könyvet elolvasni...annyira akartam!" Szóval nem volt zökkenőmentes az indulás, de annál gyorsabban faltam fel a maradék tizenhat fejezetet. Mert ha egyszer ráhangolódsz Jeney Zoltán humorára, nagyon hamar a könyvbe temetkezve találhatod magad, miközben idiótán vinnyogsz a röhögéstől. Szórakoztatóbb gyerekkönyvet a Cirrus a tűzfalon óta nem olvastam, pedig volt kötelezőm rendesen a témában. 

"Balatónia tavi ország, ott terem a mormolánc és a kockafű."

/7. oldal/

Ahogy azt a regény alcíme is mutatja (Balatóniai lovagregény), a Rév Fülöp hamisítatlan lovagregény szerelemmel, küzdelemmel, fordulatokkal, küldetéssel - és egy nagy adag kreativitással. Az író páratlan nyelvérzékről tesz tanúbizonyságot - nem is csoda, ha egyszer műfordító -, úgy csűri-csavarja a Balaton-környéki földrajzi neveket, hogy újrahasznosításuk által egy egészen új világot teremt. Balatóniában ugyanis nem kikerics és aranyeső nyílik (bár lehet, hogy az is), hanem ederics és csajág, a folyókban vígan úszkálnak a bézseny-hadak, az asztalon illatozik az íncsiklandó tördemic és gulács, lakáj nincs, van ellenben fő-és szobakajár. Csobánc király, Akarattya hercegnő, Gyenes és Diás, báró Hegyeschtűy Vászoly (aki történetesen nem manó, hanem fajsz), Monosz ló, Páhok király és a többiek mind-mind ismerősök lehetnek azok számára, akik jártak már a magyar tenger környékén. A könyv azonban nem a Balatonról szól, hanem egy Rév Fülöp nevű kisfiúról, aki történetesen lovagnak áll. A Balaton, ahogy azt Jeney Zoltán egy vele készült interjúban nyilatkozta, inkább egy "hangulati elem, mint egy díszlet, vagy egy aláfestő zene." Mondhatom, rég láttam ilyen tökéletesen eltalált díszletet. Vigyázat! Ha ezt a regényt elolvasod, soha többé nem tudsz majd ugyanúgy nézni országunk egyetlen településére sem - vagy a fantáziát és a lehetőséget keresed bennük, vagy eszedbe jut egy-egy kedves szereplő, momentum a regényből. Én például a munkám kapcsán sok önkormányzattal "találkozom" - mondhatom, lelkesebben dolgoztam, amikor ismerős nevet láttam. :D

Történetünk kezdetén főhősünk, a lusta, réveteg álmodozó, Rév Fülöp akaratlanul csöppen bele rövidke életének legnagyobb kalandjába. Csobánc király, Balatónia bölcs uralkodója ugyanis elkapta a rettegett kiliti-lázat, ami állandó csuklásra készteti. Összehívják hát a királyság apraja-nagyját, fiúkat és férfiakat, lovagokat és notórius heverészőket, hogy induljanak útnak a Vendek folyó forrásvidékére, ahol a láz egyetlen ellenszere, a vendeki virág terem. Van azonban egy kis bökkenő: a virág csak a legderekabb lovagnak nyílik. Fülöp, aki nem hogy a szántódpusztán kívül nem járt még soha, de egy árva lovagot sem látott életében, megdöbbenve tapasztalja, hogy a roppant közvetlen és jókedélyű Ádánd lovag máris fegyverhordozót csinált belőle. Új gazdájával, és Akarattya hercegnő rejtélyes versével felfegyverkezve útnak indul hát, hogy gyógyírt hozzon királya szenvedéseire. Hamarosan csatlakozik hozzájuk báró Hegyeschtűy Vászoly - barátainak röviden Vaszi -, a mogorva, szarkasztikus, ám jólelkű fajsz. (Apró termete ellenére nem összetévesztendő a manókkal!) Ők hárman (és Ádánd lova, Monosz ló) kalandos utat járnak be, míg elérik úti céljukat: megküzdenek többek közt Aráccsal, a Vörös Lovaggal, eltöltenek egy éjszakát Meszesvár furcsa polgárai között, kalózok fogságába esnek, a Bakonyi Banyánál vendégeskednek, és átverekszik magukat a Halápi lápon. Barangolásaik végén nagy titkokra derül fény, és mindenki elnyeri a maga jutalmát. 

Érdekes a könyv felépítése is, hiszen a mesén belül is találhatunk néhány mesét, amelyekről eleinte azt gondolhatjuk, csupán kitekintések, írói elkalandozások - ám a történet végére szépen összeáll minden, és helyükre kerülnek az apró anekdoták is. Lám, minden mindennel összefügg! A regény végén egy igazán elbűvölő fordulat részesei lehetünk, amit a szemfülesebb olvasó persze körülbelül a felénél megsejt, mégis örömmel részesül a nagy leleplezés boldogságában. 

"Annyira hozzászoktak, hogy mindenből kettő van, hogy kettesével szedték a lépcsőfokokat, két végén égették a gyertyát, két legyet ütöttek egy csapásra, mindig kettőn állt a vásár, és mindenkinek kivétel nélkül kettéállt a füle."

/113. oldal/

Azt szeretem nagyon a Rév Fülöp nyelvezetében, hogy nem próbálja hülyére venni a gyerekeket. Gazdag szókincset használ, szebbnél szebb szójátékokat vonultat fel úgy, hogy a szöveg kicsiknek és nagyoknak is élvezhető legyen. A szöveg a magyar nyelv minden kincsét tálcán kínálja, miközben vérbeli mutatványosként játszadozik velük. Páratlan humora nagyon hamar beszippantja az embert - vigyázzunk, mert súlyos függőséget okoz! Kiváló példája annak, hogy van élet a böfögős-másokat cseszegetős "poénokon" túl is.

A kötet gyönyörű, lovagi krónikákat idéző borítója és a benne található mozgalmas, hangulatos illusztrációk Haránt Artúr munkáját dicsérik. A képek sajátos színvilággal rendelkeznek: csupán a fekete, a fehér és főként a barna színeket használják, különleges atmoszférát teremtve ezzel a könyvnek. A belső borítókon a szereplők portéi is feltűnnek, én sokszor lapoztam vissza, mikor felbukkant egy-egy karakter. Ezen kívül minden fejezet iniciáléval indul, még inkább megtámogatva a lovagregény hangulatát. Az illusztrátornak nagyon rövid határidőn belül kellett mindezt megalkotnia, és úgy gondolom, tökéletesen teljesítette a feladatot. A könyv soha nem lehetne kerek egész ezek nélkül a képek nélkül, Haránt Artúr egész kis világot teremtett hat hét leforgása alatt.

Miért ajánlom kicsiknek felolvasásra, nagyobbaknak (ebbe a kategóriába mindenki beletartozik, aki ismeri a betűket :D) önálló olvasásra? Egyrészt kellemesen hosszú, így sok esti mesére elég, avagy nagy sikerélményre az önállóan olvasó gyerekek számára. Másrészt izgalmas, fordulatos, egész kicsit romantikus is. De legfőképpen: aki hallja, olvassa ezt a könyvet, annak hatalmas felfedezésben lehet része (ha még nem tudná): a magyar nyelv páratlan. Úgy gondolom, azok a ráismerések (Jé, ez a szó ezt is jelentheti! Nahát, ha így használjuk, egészen vicces!), amiket a Rév Fülöp tud nyújtani a gyerekeknek a nyelvi játékok által, megalapozhatják nem csak a bő szókincset és a helyes nyelvhasználatot, hanem a nyelv és az olvasás szeretetét is. Aki ezt a könyvet olvassa, észrevétlenül tanul és sokkal többet fejlődik a nyelvérzéke (mert igen, az anyanyelvhez is kell!), mint egy-egy nyelvtan óra alkalmával.

Összegzés

Kedvenc idézet: 

"– Láttál te már lovagot fegyverhordozó nélkül?
– Nem – mondta Fülöp, és nem merte megvallani, hogy tulajdonképpen e napig lovagot sem látott, csak a faluban mesélték neki a szép történeteket a bátor hőstettekről, amiket nemes vitézek vittek véghez szerte a világban.
– Te is vittél már véghez hőstetteket szerte a világban? – kérdezte Fülöp, ha már eszébe jutott a dolog.
– Persze – mondta Ádánd –, mit képzelsz?! Tavaly például legyőztem Litér sárkányát.
– Tényleg? – borzongott meg Fülöp, holott elképzelése sem volt, milyen is egy sárkány.
– Igen – kuncogott a lovag –, nem vette észre az egyik lovamat, és csúnya mattot kapott." /21-22. oldal/

Illetve:
"De a névadás kérdése még mindig nem oldódott meg. Nem hívhatták Páhoknak mind a két gyereket! Bár felmerült, hogy az egyiket Hat És Feledik Páhoknak fogják hívni, a másikat pedig Hetediknek, de ezt gyorsan elvetették, mert mégsem szólíthatnak úgy egy gyereket, hogy Hat És „Feledik”. Hogy becéznék vajon? Hatoska? Feleske? Nem tűnt egyik változat sem kivitelezhetőnek. Arra is gondoltak, hogy legyen az egyik gyerek neve Pá, a másiké meg Hok. Akkor együtt lehetnének Hetedik Pá-Hok. Valami ostoba udvaronc még azt is felvetette, hogy hívják mind a kettőt Páhnak, és akkor ők lehetnének a Páhok, de ezt már senki sem vette komolyan." /113-114. oldal/

A cím: Nem kimondottan extra, de én például a fent említett személyes okokból pont emiatt figyeltem fel rá.

A borító: Mestermű. A színek, a fények, a betűtípus, a lusta kis Fülöp mind-mind a helyükön vannak. Sosem szégyellem bevallani, ha a borító miatt kezdek el foglalkozni egy könyvvel - és bizony, már csak ezért a szépségért megérné megvenni a Rév Fülöpöt. Jó kézbe venni, strapabíró a keménykötés, és - bár nem tartozik ide szorosan - beépített könyvjelző is van benne! Tudjátok, az a "retro" fajta anyagcsík - van ennek rendes neve? Az egész kiadvány nagyon igényes.

Értékelés: Rév Fülöp története valódi fejlődésregény, amely fontos üzeneteket hordoz a barátságról, hűségről, bátorságról, testvéri szeretetről, de legfőképp önmagunkról. A legkisebb is vihet véghez nagy tetteket, olykor a félelem is állhat a mi oldalunkon és bizony érvényes az örök igazság: többet ésszel, mint erővel!
Ajánlom mindenkinek, aki egy valódi mesét keres, valódi értékekkel, izgalmas történettel, kedves szereplőkkel és fergeteges humorral. Nem fogtok csalódni.

Luxuskörülmények a Bükkben - magyar "valóság" Leiner Laura Ég veled című regényében

Figyelem! Ez egy spoileres értékelés, ezért csak akkor olvasd el, hanem zavar, hogy lelövök pár poént, illetve ha már olvastad a könyvet! Köszönöm. 

A könyvről

Kiadó: L&L Kiadó
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 432 oldal

Sorozat: Iskolák Versenye 1.

A történetről

Újvári Hanna a tinik megszokott életét élte egészen egy évvel ezelőttig, egy családi tragédia azonban mindent megváltoztatott. Most apukájával kettesben tölti a hétköznapokat, és rég nem a korosztályának átlagos problémái foglalkoztatják. 
Miután átveszi a tizenegyedikes bizonyítványát, az évzáró után váratlan felkérést kap az igazgatótól: részt vehet egy iskolai versenyen, ahol kiváló matekosként főleg a logikai feladatok megoldásában számítanak rá. 
Hanna környezete ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen a megmérettetésre, így a Szirtes Gimnázium négyfős csapata elindul az Iskolák Országos Versenyére.

Véleményem

Aki sportol, az agyatlan. Aki jó matekból, az unalmas óráit integrálással és deriválással üti el. Aki okos, az nyeszlett és szerencsétlen. Hölgyeim és uraim! Megnyílt Leiner Laura legújabb sztereotípia kiállítása, belépés csak saját felelősségre.
Sokan az írónő eddigi legjobb könyvének tartják az Ég veledet, és igaz ami igaz - bár nem vagyok túlképzett Leiner Laura téren -, azért a Szent Johanna Giminél tényleg jobban sikerült. Ezzel még nem dicsértem meg. A történet más, a szereplők ugyan azok, csupán új nevet kaptak. Ne legyenek hiú ábrándjaink, csak semmi izgalom, ebben a regényben ugyan azokat a sablonokat fogjuk kapni, ami olyan jól bevált már a Szent Johanna Gimi esetében is. Na de ne szaladjunk ennyire előre!

Az Ég veled története izgalmas - lenne, ha a fülszöveg nem lenne iszonyatosan közhelyes. Újvári Hanna a tinik megszokott életét élte  - no lám, mint a többi 100+ YA regény főhősnője, aki aztán hirtelen extrém körülmények között találja magát és megváltozik az egész élete. Családi tragédia - manapság szinte kötelező elem, az lenne a váratlan fordulat, ha egy normális családmodellt mutatna valaki a könyvében ahelyett, hogy ilyen-olyan módszerekkel csonkítja szerencsétlen főhős famíliáját. Ha ezen a fülszövegen múlik, soha nem vettem volna a kezembe ezt a könyvet. Szerencséje, hogy unatkoztam. Egyébként az alapötlet (leszámítva a sallangokat) szerintem megér egy misét, az Iskolák Versenye - nevét leszámítva - kreatív és szórakoztató sorozat is lehetne, ám számos bosszantó hibájáról nem tudtam elfordítani a tekintetemet. Nem mondom, olvastatta magát, sőt, megkockáztatom, hogy a következő részeket is el fogom olvasni, mert érdekelnek a feladatok - az nem, hogy ki nyeri meg, mert valószínűleg a 4 főszereplő csapat marad utoljára, aztán Hannáék nyernek. Bocsi, elspoilereztem egy könyvet, ami még meg sem jelent? My bad. De ne legyen igazam.

A regény fő gyengesége a karakterábrázolásban rejlik. A humor egyetlen forrása - már akinek ez vicces - ugyanis az, hogy az írónő folyamatosan hülyét csinál a szereplőiből. A Szent Johanna Gimiben feltűnt sablonkarakterek reneszánszukat élik az Ég veledben, mindenkit megtalálhatunk benne, aki egykor a szívünknek kedves volt. Itt van nekünk a szürke, okostojás főhősnő, akibe random beleszeret az aktuális közösség hajdobáló menőcsávója. A buta gyúrós, aki azért vicces mert nincs agya. Az ok nélkül ellenségeskedő menőcsajok, a számítógépfüggők, a gizdák. Amellett, hogy bosszantóan ismerős az egész, elkeserítő, ha valakinek ez jelenti az egyetlen poént: beskatulyázni másokat. Elképesztően sértő bizonyos embercsoportokra nézve. Vegyük a nyelvtan nácikat, mert én is az vagyok, és igenis kikérem magamnak azt, amit a jó nyelvtanosnak beállított Marcival művelt az írónő. Szerencsétlen gyereknek sok szerepe nem volt, csak az, hogy a beszélgetésekbe erőltetett hibákat javítgatta felháborodva. Na, egyrészt ennél azért összetettebb egy ember (nem csak a nyelvtan nácik, hanem bárki, aki nem egy amőba szintjén tengeti mindennapjait). Másrészt meg kár volt a művi hibákat belerakni, volt elég magyartalanság a könyvben anélkül is. Kedvenc példám:

„A szervezők egy kicsit ráfekhetnének a social médiákra is (…)”- na, LL meg a nyelvtanra. Gyorstalpaló: egyes számban médium, többesben média. Médiák, mint olyan, nem létezik. Nyelvtan náci balra el, megyek lesben állni a következő hibára, amit valaki beszéd közben ejt, addig meg fának álcázom magam és nem csinálok semmit. 

Visszatérve a témára: itt mindenki egyszerű, mint a faék, ami azért hasznos, mert legalább nem kell ráhangolódnunk a karakterekre, megterhelve ezzel a lelkivilágunkat. Az összes szereplő egysíkú és fájdalmasan bugyuta - jó, talán Hannának van egynél több tulajdonsága. Mondjuk három, erős jóindulattal. Éppen ezért jogosan hangzik el a szájából a következő idézet a tinifilmekkel kapcsolatban: 

"– Jó, elmondom, hogy mi a bajom a mozival és filmekkel – köszörültem meg a torkom.

– Rendben. Győzz meg – mosolyodott el.

- A karakterek. Egydimenziósak - mondtam ki. (...) - A valóság nem ilyen. Van, aki humán tárgyakból erős, van, aki sportoló, és van, akinek a reál megy. Olyan is van, akinek meg minden. De az érdeklődési kör nem vetül ki ennyire az emberre, nem lehet sablonosan kategorizálni."

Adja az ég, hogy ez önirónia legyen az írónő részéről, annak ugyanis fergeteges - minden más esetben én szégyellem magam helyette. 

Újvári Hanna (aka Rentai Renáta, aka LL prédikátori magyar hangja) ismerős lehet az SZJG-ből, hiszen kedvenc Renátánkhoz hasonlóan ő is kiemelkedően jó valamiből. De ne legyen mindig magyaros a főhős, Hanna egy ifjú matekzseni, diákolimpiát nyert, szabadidejét integrálással, deriválással és non-stop sudokuzással tölti - mert ez teljesen életszerű és normális. Zsenialitása a következőkben nyilvánul meg a regény folyamán: képes egész számokat osztani (kiszámolja, hány felnőtt jut egy diákra a táborban; illetve a faházak száma és befogadóképessége alapján megmondja, hány csapat lehet a versenyen - erre a többiek tátott szájjal istenítik, hogy "nahát, te aztán tényleg állati jó vagy matekból"), netán szorozni is. Mint a legtöbb jó képességű nyolcéves. Ki kell ábrándítanom mindenkit, a sudokut egy közepes logikával megáldott középiskolás (vagy egy egykoron bukdácsoló matekos = én) is ki tudja rakni, matematika tudást nem igényel. Szegény Hanna egyértelműen Reni árnyékában született. Íme a bizonyítékok: Reni, a nagy irodalmár roppant visszahúzódó, orra általában egy könyvbe lóg. Hanna, a nagy matekos roppant visszahúzódó (édesanyja elvesztése miatt, hogy eggyel árnyaljuk), orra általában a telefonját súrolja, amin sudokut játszik. Reni érettebb kortársainál - állítólag. Hanna érettebb kortársainál - mert meglátta az élet csúnya arcát, és most elítél mindenkit, aki nem depis. Renit - bár két szót nem tud szólni, magának való és halál unalmas - kiszemeli magának az iskola ügyeletes macsója, akiről a 8 rész alatt nem derül ki, hogy mitől olyan menő. Hannát - bár két szót nem akar szólni, magának való és teljességgel láthatatlan - kiszemeli magának a tábor ügyeletes macsója. Mindketten imádják a visszatérő elemeket, úgy mint: Reni minden második oldalon hisztizik, mert nem találja a kedvenc pulcsiját, és kényszert érez rá, hogy állandóan hangoztassa, meteorológiai befolyásoltság alatt áll. Hanna mániákusan tekergeti a karkötőjét, dörzsölgeti az arcát, illetve mantraként ismételgeti, hogy amikor az anyukája meghalt, az apja a feleségét, a nagyanyja a lányát vesztette el - de az ő gyásza mindenkiét übereli, mert ő az anyját. Mondhatni, erősen kényszeres szegény.

Térjünk át arra, ami megkülönbözteti Hannát sokat kritizált elődjétől: a veszteség. Hanna ugyanis a világ minden fájdalmát cipeli magával édesanyja halála miatt, és megvet mindenki mást, aki nem látja, milyen rövid az élet, és a közösségi médiára pazarolja az értékes perceit, amit akár a szeretteivel is tölthetne. Igen, ami vele történt, tényleg borzalmas, senki ne tapasztalja meg ilyen fiatalon, milyen elveszíteni egy szülőt. De. Egy percig sem hittem el, hogy Hannának valóban meghalt az anyukája, hogy valóban szomorú. Ugyanazt szajkózta: az egész élet szar. Mindenki szar, akinek élnek a szülei és ő mégis a neten lóg családi összeborulás helyett. Nem szabad jól éreznem magam, mert most már mindörökké minden szar. Mintha egy robotot programoztak volna be. Mintha az írónő fogta volna a gyászt, arra a szintre egyszerűsítette volna, ahol a karakterei is vannak, és újra és újra elmondatta volna vele. Nem éreztem a szavak mögött valódi fájdalmat, valódi embert, csak egy betanult előadást láttam, művi dramatizálását egy sablonos karakternek. Annak, akinek ilyen gondolatai vannak, erősen javasolt egy pszichológus, ha pedig egy kamaszt ilyen veszteség ér, egyenesen kötelező lenne. Ehelyett mit csinál Hanna apja? Sopánkodik, hogy ez a szerencsétlen gyerek mennyire magába fordult, valamint megeszi a lánya által készített egészséges ételeket, és úgy tesz, mintha teljesen normális lenne, hogy ennyire görcsösen "életben akarja tartani". Szakszerű segítség kinek kell, mikor minden ilyen jól megy anélkül is? 
Újvári Hanna nem más, mint Leiner Laura prédikátori hangja, aki megpróbálta beleerőszakolni a könyvbe azt, hogy milyen szörnyűek ezek a mai fiatalok, akik mást sem csinálnak, csak a neten lógnak. Az ilyesfajta didaktikus szövegnek nincs helye a szórakoztató irodalomban, mert erőlködéstől bűzlik az egész. Azzal nem lehet megtéríteni a fiatalságot, hogy degradáljuk őket együgyű Instagram és Facebook függőkké. Egyrészt nem hiszem el - nem akarom elhinni -, hogy ilyenek a mai tizenévesek, másrészt nem hiszem el, hogy bárki azzal akarhatja befolyásolni őket, hogy alázza a generációjukat. Mondhatnám, ez pedagógiailag helytelen és aljas, de nem mondom. :D  Egyébként egész helyes kis boszorkányüldözést rittyentett az írónő a közösségi média és használói ellen, csak az a baj, hogy hiteltelen az egész. 

Történetünk másik főszereplője Cortez Kornél, akinek a megjelenésével életem legvalósághűbb deja vu-jét éltem át. Nem találkoztam én már valahol ezzel a karakterrel? Barna haját, mely a szemébe lóg, gyakran söpri félre laza mozdulattal. Iszonyat menő, de nem tudni, miért. Vonzódik a szürke kisegerekhez. Olyan laza, majd' szétesik. Csak nem akartuk a fiatalkorú rajongókat egy Cortez-utánzattal megvenni? Ugye nem? Jó, tartozom egy vallomással, Kornél szinte már szimpatikus és kidolgozott volt Cortezhez képest. Némi egyéniséget is mutatott a regény során, ami nagy szó. Ez persze még nem magyarázza az instant love-ot, ami elengedhetetlen kelléke egy YA regénynek, természetesen.

A Szirtes Gimi csapatának többi tagjáról csak néhány mondatban emlékeznék meg, pontosan olyan arányban, amekkora szerephez jutottak szerencsétlenek. A Pirosak másik lány versenyzője Bernadett, az NDK-s úszónő, izé, vízilabdázó. Sokat nem tesz hozzá a dolgokhoz azon kívül, hogy buzog benne a versenyszellem, és barátjával, A Danival bonyolít órákig tartó, egyszavas mondatokból álló telefonbeszélgetéseket. A Daniban az a vicces (nem), hogy birkózó, és olyan kommunikációs szinten van, mint egy alulfejlett kétéves - mert ugye poén, hogy a sportolók buták -, valamint betegesen féltékeny. Ennyire összetett fickó ez A Dani. De eltértem a tárgytól, hiszen a Piros csapatot akartam bemutatni. 
Az erő másik képviselője Lóri, akit azért választott be az elméletileg érett, szakmailag felkészült pedagógusokból álló tanács, mert...oké, zavarba jöttem, amiért ezt le kell írnom. Azért választották, mert izmos a vádlija. Ugye? Én is alig látok, annyira sírok a röhögéstől. Bizonyára nem volt az egész iskolában senki Bernadetten kívül, akinek kiváló sporteredményei voltak, ezért azt a diákot választották, akinek izmos a vádlija. Nem, igazából azért választották, mert szükség volt egy Zsoltira idétlen bohócra, aki azzal szórakoztatja az olvasóközönséget, hogy - mivel ugye gyúrós - sík hülye. Ezzel el is mondtam róla mindent, amit tudni érdemes. 
A negyedik tag a kilencedikes Zsombi, akinek értelmi és érzelmi szintje egy ötödikesé. Attól, hogy két évvel fiatalabb a főhősnél, még nem lesz dedós. Ne akarja elhitetni velem senki, hogy ilyen egy mai 14 éves: koslat a "menők" után, mint egy kiskutya, és hisztizik, mint egy nagyranőtt csecsemő. Közben persze országos robotika bajnok. És...nem, ennyi. 

Érdemes szót ejteni a mellékszereplőkről is, mert ők idegesítettek fel a legjobban, pontosabban kettő közülük. Az egyik természetesen Takács Titanilla történelem-tanárnő, akinek alliteráló neve és titulusa legalább akkora poén, mint a Téli Tihany Teljesítménytúra,  ha tízéves az ember. De nem is érdekel, legalább látnak az ifjú olvasók egy példát erre a szóképre a szórakoztató irodalomban is. A baj az, hogy TT olyan, amilyen: egy szexi, iszonyat buta plázacica. Érezzük a paradoxont? Értem, nagyon vicces egy ilyen tanár, de annyira szürreális, hogy Salvador Dalí is sikítva tépné a bajszát, ha valaki megemlítené neki. Igen, a szexi tanárnénik bizonyára köztünk élnek (nézzetek csak meg engem -  hahaha, bocsi, ez szar volt :D), de egy TT-féle ostoba plázaszökevénynek eszébe nem jutna a tanítás. Egyrészt - remélhetőleg - hamar kibukna a egyetemről, másrészt meg egy magafajtának a tanári életpálya kizárt, hogy vonzó legyen. Főként a fizetés: megnézném, hányszor menne a Starbucksba a pedagógusi béréből. Ha mindenáron kellett egy ilyen karakter, akkor miért nem kísérte a gyerekeket pl. az iskolai titkárnő, mert mondjuk minden tanár elutazott nyaralni? A többi pedagógus se nagyon tett hozzá eddig a versenyhez, szóval senkinek nem tűnt volna fel.
A másik életidegen mellékszereplő Kocsis igazgató. A könyv elején hőseink az igazgatói iroda várótermében ücsörögnek teljesen kétségbeesve és tanácstalanul: vajon mit követhettek el? Miért szólította magához őket a vaskalapos, szörnyen szigorú diri, akinek a várójában ki van írva, hogy tilos a telefonozás - és ettől minden gyerek halálra rémül. Ez az internetet tűzzel-vassal üldöző férfi a regény további részében élő videókat közvetít az Instagramon, percenként Facebook posztokkal bombázza a diákokat és videochatel a verseny résztvevőivel. Shit just got real. De nem is ezzel cseszett fel igazán, hanem a nagyravágyásával, ami kb. az egyetlen tulajdonsága is egyben. Gyerekek, induljatok ezen a nívós versenyen, mert kell az a fránya kupa. Ennyi. Ha kell, törjétek össze magatokat, felőlem vadászhattok is egymásra, csak hozzátok el a serleget. Mert az kell. Ilyen a jó pedagógus, az igazgatók gyöngye. Frászt kaptam tőle, komolyan. 

A karakterábrázolás hiányosságai mellett a történetet is érdemes górcső alá venni. Adott egy iskolák közti megmérettetés, amit már nyolc éve minden nyáron megrendeznek A Titokzatos Szervezők. Az Iskolák Országos Versenyében az a poén, hogy bár mindenki be akar jutni, mégsem hallott róla soha senki. Amikor már az ezredik, ezzel kapcsolatos vicc hangzik el, finoman szólva unalmas. Az is roppant érdekes, hogy bár senki nem hallott róla, rengeteg szponzora van. Mindamellett, hogy hatalmas dicsőség bekerülni a versenybe, kiderül, hogy az indulókat sorsolják. Mekkora eredmény, ha kihúzzák a nevedet egy kalapból, nem? A tábornak álcázott verseny két hétig tart - ehhez képest a regény 5 (vagy 6, már nem is emlékszem) napot ölel fel. 432 oldal, csak mondom. Mondjuk, ha megspóroltuk volna a karkötő tekergetést, a felesleges rinyálást és mártírkodást, akár egy egész hét is belefért volna. De hogy lenne akkor belőle trilógia? 
Nos, ebben az évben a Szirtes Gimi is abban a kegyben részesül, hogy négy tanulót küldhet az indulásig titokban tartott helyszínen megrendezésre kerülő táborba. A csapat a fent említett válogatott kiválóságokból áll össze, ám egyikük úgy gondolja, nem érdemli meg, hogy másra is gondoljon a világ összes fájdalmán kívül, ezért kéreti magát. Hová is lenne az a 20+ oldal, ha egyből belemenne, nem? Hanna persze végül nagy kegyesen beadja a derekát, és felszáll a buszra, mely egyenesen a Bükkbe repíti a fantasztikus négyest. 
A Bükkbe, ahol egy luxustábor várja őket medencével, svédasztalos reggelivel, saját fürdőszobával és minden full-extrával, mert hát teli van a Bükk-hegység ehhez hasonló létesítményekkel. Ja, és a legjobb: internet is van! A túraösvényeken is! Ennek hála nyomon követhetjük Kocsis igazgató roppant érdekfeszítő helykitöltő Facebook bejegyzéseit, amelyek alá minősíthetetlen kommentek érkeznek az iskola diákjaitól. A trágárságtól elkezdve a tanárok osztásáig van itt minden, mi szem-szájnak ingere, de az igazgató mindig elintézi őket egy ejnye-bejnye, gyerekkel - majd ALÁÍRJA a kommentjét (oh God why?). Bízom benne, hogy senki nem gondolja azt a regényt olvasó diákok közül, hogy ez normális, és a valóságban mindenféle következmény nélkül ők is megtehetnék - mert ugye poén. Bízom abban is, hogy nincs olyan intézmény Magyarországon, ami ezt eltűrné a tanulóitól. Mélységesen felháborított ez a jelenség. Arra akarjuk nevelni a fiatalokat, hogy az internet fujj, csúnya, ördögtől való, miközben azt mutatjuk nekik, hogy a tisztelet "nem menő", az viszont vicces, ha nyilvánosan elküldjük a tanárt az anyjába? Szégyen, és most nem csak a leendő pedagógus beszél belőlem, hanem az egykori, tanárait tisztelő diák is. Persze, engem sem csupa tiszteletreméltó ember tanított életem során, de eszembe nem jutott volna, hogy ilyen paraszt legyek bármelyikükkel is. 

Végül, de nem utolsó sorban következzen a kedvenc témám, a könyv nyelvezete. Az Ég veled Hanna szemszögéből, egyes szám első személyben írja le a történéseket, amivel semmi baj nem lenne, ha nem úgy fogalmazna, mint egy élemedett korú professzor. Hadd mutassam meg azt, amitől már a regény elején égnek állt a hajam: „Bernadett arca előtt repetitíven járt a bizonyítványa, ahogyan a kezében fogva legyezte magát vele.” Ugye, ti is gyakran használtátok ezt a szót 17 éves korotokban? Nem? Hát, nem is vagytok matekzsenik, na. Amellett, hogy sűrűn használ oda nem illő, életidegen kifejezéseket, akadnak szép számmal furcsa mondatok is: "Nem azért nem néztem velük a meghalós tinifilmet és hagytam ki a sírós-lányos programot, mert kiborítanának a látottak, vagy a mozi drámaisága, hanem azért, mert feldühítene egy újabb szarkupac film arról, ahogyan idealizálják és romantizálják a betegséget, mint olyant." Mármint milyent? Elég erős a szarkupac szót használni egyébként, főleg két olyan "okos" kifejezés előtt, mint az idealizálás és romantizálás. (Utóbbit szinte biztos, hogy életemben nem vettem a számra, szóval teljesen elhiszem, hogy egy 17 éves igen.) 
A könyv olvasása közben azt is megtudtam, mi LL két kedvenc szava. Az első számú győztes a 'szórakozottan' - minden második mondatban valaki szórakozottan csinált valamit, és volt egy pont, amikor rájöttem, hogy nem biztos, hogy az írónő arra használta ezt a kifejezést, amire valójában akarta. Mutatom: "Differenciál egyenletek - mondtam, Kornél pedig szórakozottan figyelt." Először is árulja már el nekem valaki, hogyan lehet szórakozottan figyelni arra, amit a másik mond? Tudjuk, mit jelent az, hogy valaki szórakozott (melléknév)? A Wiki szótár szerint: "Akinek az esze tétova, s az előtte lévő tárgyra nem figyel." A fent említett idézetben szerintem arra akart célozni LL, hogy Kornél jól szórakozott Hannán/azon amit mondott. A kontextus a következő volt (visszakerestem, csak azért is): Hanna éppen azt ecsetelte, hogy az ő családja milyen kocka, az apjával gyerekkorában sokat derivált (!), de mást is csináltak, erre Kornél rákérdez: például? Erre jön az idézett válasz. Mindezt csak azért írtam le, hogy egyetlen tulajdonságom, a nyelvtan náciság oltárán áldozhassak. 
A második kedvenc kifejezés a 'röhög', ebben a regényben (de az SZJG-ben is sokszor) ugyanis mindenki röhög, mint egy elborult hiéna-falka. Annyi jó szinonimája van a nevetésnek! Sokkal finomabban is lehetett volna árnyalni ezt a kifejezést, de a röhögésen kívül semmilyen más szóval nem találkoztam. A végére kezdtem úgy érezni, hogy itt mindenki idétlen elmeháborodott.

Senki ne higgye azt, hogy igazságtalan vagyok. Ez a könyv jó lehetett volna, és Leiner Laurának igenis jó ötletei vannak, csak úgy érzem, nem tud, vagy nem mer újat mutatni, mélyebbre menni. Továbbra is fenntartom, hogy a verseny ötlete nagyon a helyén van - bár a helyszín nem túl valósághű...-, a feladatok kreatívak és érdekesek, a tábor-feeling nagyon jól eltalált. Ja, és a nagyi! Majdnem elfelejtettem nagyit. Hanna nagymamája talán a legemberibb karakter az egész regényben, valóban vicces beszólásai vannak, és nem ejtették a fejére. Több nagyit és kevesebb A Danit a népnek! 

Összegzés

Kedvenc idézet:  
"(…) A tavalyi évben például a Balatonon volt megrendezve, így az odaérkező csapatok negyede ki is esett, mert nem tudtak úszni a versenyzők. 
– És ez hogy derült ki, belefulladtak? – kérdezte a nagyi (…)" /40.oldal/

A cím: Nem tesz hozzá túl sokat a könyvhöz. Értem az indíttatását, de szerintem nem illik a történethez. Akkor lenne jó cím, ha arról szólna a regény, hogyan veszíti el Hanna az édesanyját, de mivel ez a múltban történt, és 90%-ban a versenyről szól a könyv, jobb lett volna valami táboros-versenyes-iskolás. 

A borító: Az első szó, ami eszembe jut róla, hogy divatos. Egyébként, bár általában távol állnak tőlem a divatos dolgok, kifejezetten tetszik. Szép, letisztult, egyszerű borító, színvilágban és témájában is illik a regény hangulatához. 

Értékelés: Számos hibája van ennek a könyvnek, kezdve a sztereotípiákra épített egysíkú karakterekkel a közösségi média sátánizálásán át egészen a nyelvezetig. Mégsem tudom azt mondani, hogy egy percig sem élveztem az olvasását. Végig lekötött, néhol még el is mosolyodtam - például a szarvasbogaras részeknél, de aztán az is túl lett tolva -, érdekelt, hogy mi fog történni. De sajnos vagyok annyira "öreg és sokat látott", hogy ez kevés legyen a jó pontozáshoz. Így tehát: fél pont a borítónak, fél pont a tábor-feelingnek, fél pont az alapötletnek és igen, fél pont a nagymamának. 

Ecsédi Orsolya: Banyavész

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak! Ha sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket, a regényt megvásárolhatjátok a honlapjukon. :)

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 152 oldal

Sorozat: Kell egy csapat! 1.

Illusztrálta: László Maya

A történetről

Anka hatalmas bajba kerül, ha nem teljesíti egy boszorkánygyanús tanárnő feladatát.
Olvasónapló a VALÓSÁGBÓL? Hogy micsoda?!
Zizu, Báti és Anka sem érti, mégis kénytelenek nekivágni Budapestnek, hogy találjanak egy igaz mesét. Olyat szánalmasan elavultat, amiben nem elég, hogy a jó győzedelmeskedik, de még méltó jutalmát is elnyeri.
Persze komoly ötödikesként tudják, hogy ennyi erővel akár sárkányokat is kereshetnének. Vagy varázslókat.

De nincs más választásuk, mint alaposan kinyitni a szemüket, és meglátni a város lenyűgöző csodáit, hogy megmenthessék Ankát.

A barátoknak egy hét áll a rendelkezésükre. Vajon sikerül végbevinni a csodát?

Titkok, csodák Budapest utcáin. Mit kell tenned, hogy meglásd? Csak nézz fölfelé a házakra, és a város mesél!

Véleményem

Kis túlzással jobban vártam ezt a könyvet, mint a karácsonyt, és lám, karácsonyi ajándék lett belőle. Teljesen váratlanul ért a recenziós felkérés az írónőtől, mert már vagy ezer éve nem írtam egyet sem - talán tavaly volt a kezemben utoljára recenziós könyv. Úgy voltam vele, hogy nem leszek pofátlan, tekintetbe véve, hogy amúgy sem írok valami sokat, így nem is kerestem fel senkit - az viszont nagy meglepetés és öröm volt, hogy engem felkerestek, ráadásul azzal a könyvvel, ami egyébként is a megvásárolandó listám elején várta a sorát. Idén kétszer is elolvastam az írónő első regényét, a Cirrus a tűzfalont, ami szerintem az egyik legjobb kortárs gyerekkönyv a piacon - nem mellesleg a szakdolgozatom egyik alappillére. Egyébként pedig, ahogy már korábban említettem, Ecsédi Orsolya arról ír, amiről csak akar, én biztos vevő leszek rá - szóval nem meglepő, hogy izgatottan vártam a Banyavész megjelenését. 

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három gyerek. Ez a bizonyos három gyerek baromi dühös lett volna, ha meghallja, hogy pont így kezdődik a történetük. Ők ugyanis utálták a meséket. Szívből és igazán. Nem holmi pillanatnyi szeszély okán, hanem mert rájöttek, hogy a mesék hazudnak." 

/7. oldal/

A könyv főszereplői a mesékből - és a felnőttekből - kiábrándult gyerekek, akik érett ötödik osztályosként keserűen tapasztalják, hogy a világ bizony nem olyan varázslatos és igazságos, amilyennek a történetek láttatni akarják. A valóságban nincsenek sem sárkányok, sem jóságos tündérek, de még egy fikarcnyi manó sem, a  jó pedig egyáltalán nem nyeri el méltó jutalmát - sőt, igazi, elemi jó nem is létezik! Amikor azonban Adél néni, a boszorkánygyanús tanárnőjük különös feladatot ad nekik, a valóságba vetett hitük meginog, és bizonytalan lábakon kezdenek egyensúlyozni a mese és a realitás határmezsgyéjén. De vajon mi az igazság? Valóban tacskó formába kényszerített sárkány Lóri bácsi ütődött kutyája? A Blaha aluljárójában lakó öregember tényleg sötét varázsló, vagy csupán egy eszét vesztett hajléktalan? Adél néni boszorkány, vagy egy ügyes tanárnő, aki mesterien manipulálja a körülményeket? 

Anka, Báti és Zizu kívülállók a saját osztályukban, amely klikkekre szakadt, és szemmel láthatóan mindenki Dávidnak, a - pletyka szerint - javítóból szabadult "maffiavezérnek" akar a kedvére tenni. A három barát azonban nem ismer tréfát, ha arról van szó, hogy ki kell állniuk egymásért - éppen ezért keverednek bele mindannyian abba a városraszóló kalandba, ami fenekestül forgatja fel a hétköznapjaikat. Anka ugyanis bukásra áll irodalomból, az utolsó esélye pedig egy olvasónapló, amit a barátai segítségével kell megírnia. De még mielőtt ásítozni kezdene az olvasó, ez nem akármilyen napló ám! Nem egy kötelező olvasmány kell hozzá, hanem a valóság - egy történet a való világból, amelyben a jó győz és elnyeri méltó jutalmát. Hol lehet manapság ilyet találni, egy olyan világban, ahol az önzés, a birtoklási vágy vette át az uralmat? Az írónő kiválóan ragadja meg a témát, ami  egy gyermektörténetbe bújtatott társadalomkritika, hiszen a mai világban sajnos tényleg nem "divat" már jónak lenni, kedvességgel nagyon nehéz előrejutni. Szomorú, hogy már a gyerekek is látják ezt, ugyanakkor nagy öröm, hogy a Banyavész bevetésével mostantól szóba tudjuk hozni anélkül, hogy példabeszédeket kántálnánk a jóságról és a felebarátaink szeretetéről. 

Amellett, hogy a regény (a Cirrus a tűzfalonhoz hasonlóan) azt a kérdést feszegeti, érdemes-e jónak lenni, és egyáltalán mitől lesz valaki jó, egy másik fontos témát is felhoz, ami nem más, mint az összetartás. Nem szeretnék spoilerezni, ezért csak annyit mondhatok, hogy a történetben fontos szerepet kap a csapatmunka és a közösség ereje - na meg a légnyomás.

"Nem úgy tűnt, hogy jósággal bármit el lehetne érni. Bizonyos dolgokat igen, de azok nem voltak valami vonzóak. Például egy jó alapos verést. Vagy élethosszig tartó csúfolást. Vagy azt, hogy minden stiklit rád kennek, mert nem hazudsz elég ügyesen, mások pedig igen." /10-11. oldal/

A három főszereplő egy-egy kis külön világ, bár személyiségük mindössze annyira összetett, amennyire azt egy gyerekkönyv megkívánja, mégis képesek a fejlődésre. Mindhárman szerethető karakterek, de nekem egyértelműen Zizu lett a kedvencem, szerintem ő a legkidolgozottabb szereplő, bár az írónővel készült interjúból kiderül, hogy a sorozat minden részében másik gyerek kerül majd előtérbe - úgy sejtem, a későbbiekben többet fogunk látni Ankából és Bátiból is. 

Zizu - polgári nevén Kozma Zita - egy intelligens, szókimondó kislány, akibe jó nagy adag merészség szorult. Ami a szívén, az a száján, emiatt a felnőttek piszkálódásának állandó céltáblája, és 11 intő büszke tulajdonosa. Bár egy kissé szemtelennek tűnhet, jó lelkű, segítőkész gyerek, aki mindig ott van, ha a barátainak szüksége van rá. Úgy gondolom, Zizu az összetartó erő a csapatban, nélküle nagyon hamar szétesne minden. Ő az, aki Ankát tanulásra, Bátit bátorságra ösztönzi - önmagát meg hallgatásra, bár ez nem mindig sikerül. Az a helyzet, hogy Zizu jelleme nem is hasonlíthatna jobban a legjobb barátnőmére, akit történetesen Zizinek hívnak bár ő nem Zita :D, könnyen lehet, hogy emiatt szimpatizálok vele ennyire. Szóval, helló Zizi, valaki írt rólad egy könyvet! :D 

A csapatban a férfi nem egyedüli képviselője Báti, akinek életének keresztje, hogy a szívtelen szülei Bátornak keresztelték, bár nála gyávább gyerek nincs is az osztályban - így természetesen csak a barátai hívják Bátinak, a többiek Gyávikának becézik. Báti Zizu ellenpólusa, csak akkor szólal meg, ha nagyon muszáj, és a világért sem konfrontálódna senkivel. Ugyanakkor képes bátorságot meríteni abból, hogy a barátját kétségbeesettnek látja, és a könyv végére nagy fejlődésen megy keresztül - méltó példaképe lehet az összes visszahúzódó gyereknek, akik félnek hallatni a hangjukat. 

A három jó barát harmadik fele Anka, az örök problémás. Nem elég, hogy alszik az órákon, de nem tud felelni sem sok ember, sem kevés ember előtt, és mindenről papírja van. Úgy gondolom, hogy ő annak a sajnálatos esetnek az iskolapéldája, amikor az elvált szülők gyereke két szék között a pad alá esik, és úgy érzi, egyik szülője sem tud rá kellőképpen odafigyelni, emiatt pedig igyekszik felhívni magára a figyelmet. Anka különösebben nem nőtt a szívemhez, egyelőre nem tett sokat hozzá a saját előmeneteléhez, de remélem, hogy ez majd a következő könyvekben változni fog. 

A három főszereplő mellett színesebbnél színesebb mellékszereplőket vonultat fel a könyv. Itt van például Lali, a laza iskolarendőr, aki szabadidejében nem hősködni, hanem csapatni (buliban :D) szeret a legjobban, vagy éppen Kriszta, a jótündérre hasonlító fodrászlány, a gyerekek legfőbb támogatója. Megismerkedhetünk továbbá Hegyi Jenővel, a bölcs, nem is annyira gonosz varázslóval, egy valódi sárkányőrrel - mi több! Egy sárkánnyal (?) - és Emivel, Báti szintén boszorkánygyanús nagymamájával is. Remélem, hogy a többi részben nem csak a főszereplők lesznek állandóak,  hanem ők is, hiszen mindegyikük nagyon érdekes karakter, akikről jó lenne még többet megtudni. 

"Ha bárki meg tudja csinálni, akkor te is. Ha senki nem tudja, akkor neked kell." 

/128. oldal/

A gyerekeket összeköti közös hobbijuk, a felfelé fotózás - szabadidejükben Budapest utcáit járják, és az ódon házak homlokzatait fényképezik. Saját Instagram oldaluk is van, amely több mint tízezer követővel büszkélkedhet. A könyvnek ez a momentuma nem titkoltan az írónő valóságából származik (na jó, azóta kiderült, hogy csak a gyerekek megbízásából :)), saját Instagram oldalán ugyanis számos felfelé fotózott képet találhatunk. Bevallom, egy kicsit meglepett, amikor jó néhány hónapja követni kezdtem, és megláttam a #fotozzfelfele taget, ugyanis régebben nekem is volt hasonló gondolatom a saját szülővárosommal kapcsolatban - még külön oldalt is akartam indítani neki, de ezt most vallom be nyilvánosan először, természetesen nem lett belőle semmi. De tény, hogy néha sokkal érdekesebb az ég felé fordítani a tekintetünket, nem feltétlenül csak Budapesten. Annyi érdekesség van odafent, szemmagasságon túl, ahová általában eszünkbe sem jut nézni! Szerintem a #fotozzfelfele egy nagyon jó kezdeményezés, és azzal, hogy belekerült a regénybe, a fiatal olvasók látókörét is tágítja, új perspektívába helyezi a megszokott dolgokat. Mellesleg akár egy jó kis kihívást is össze lehet hozni egy irodalom órán ezzel kapcsolatban. 

És ha már az irodalom óránál tartunk, hadd említsem meg a könyv különlegességét, amivel aztán tényleg annyi mindent lehetne kezdeni, hogy csak az irodalomtanár fantáziája szabhat határt. Ugyanis Adél néni, a gyerekek tanára egy valódi, két lábon járó versidézet- köpködő automata, aki imádja a mondandóját ismert művekből citálni. Számos gyerekversből származó idézettel találkozhatunk a könyvben, de megjelenik a Nemzeti Dal és a Szondi két apródja is, és mindez úgy, hogy minden idézet a kontextusba illik. Amellett, hogy ez a kis "finomság" észrevétlenül csempészi a gyerekek fejébe a verseket, kiváló tudáspróba alapja is lehet. Persze olvasás közben tilos megnézni a regény végén található megfejtéseket! 

A versidézetek üdítően hatnak a regény modern nyelvezetébe ágyazva. Egészen újszerű párosítás ez, és szemmel láthatóan jól működik. Az írónő - mindenféle képmutatást nélkülözve - nem fukarkodik a modern kifejezésekkel, és még attól sem riad vissza, hogy egy gyerek szájába adja a "rohadtul" szót, miközben az a tanárával beszél. Nem csak a nyelvhasználatban jelenik meg a modernség, hanem a gyerekek mindennapi életében is, hiszen jelen vannak az Instagram online felületén, ahová okostelefonnal készítik a fényképeket. Nincs mit tenni, ez a fiatal olvasók életének része, így inkább használni, mint kerülni kell ezt a témát, ahogyan ez a könyv is teszi: megmutatja, hogyan lehet értelmes dolgokra használni ezeket az eszközöket. 

A mai gyerekek világa roppant vizuális, hiszen számos információhoz jutnak hozzá képek formájában, emiatt gyakran igénylik a képi megjelenítést. Ezt teszik lehetővé László Maya fekete-fehér illusztrációi, amelyek bár vizuális mankót nyújtanak a szereplők elképzeléséhez, mégis teret hagynak a fantáziának. Képi világa sokban hasonlít a Cirrushoz készített rajzaihoz, nekem ezek az illusztrációk mégis jobban tetszenek, mint az elődeik, talán egy kicsit kiforrottabb lett a művésznő stílusa ez alatt az egy év alatt. A képek játékosak, hűen tükrözik a könyv humorát, és pont a kellő mennyiségben és mértékben támogatják meg az olvasói képzeletet. 

"Hegyi Jenő szúrósan nézett Bátira. 

– Ne mondj ilyet. Én beléd látok. Bátor vagy. 

– Honnan tetszik tudni? Be se mutatkoztam. 

Az öreg csak mosolygott. Bátinak lassan esett le, hogy nem úgy érti. A melegség visszatért a gyomrába és ott is maradt. 

– Ezt Jenő bácsi csinálta? Ez egy varázslat? 

– Nem. Ezért megdolgoztál. És csak hogy tudd, minden mese olyan, amilyenre írják."

/106. oldal/

A szemfüles olvasókban felmerülhet a kérdés, hogy vajon valóság-e az, amit a gyerekek a feladatra kapott egy hét leforgása alatt átéltek, avagy a képzeletük és a kreatív irodalomtanáruk játéka csupán. Hiszen nem láttunk sem sárkányokat, sem valódi varázslatot, és Adél néni sem röppent el jókedvűen a seprűjén egy traffipax előtt - vagy csak nem került be a rendőrségi hírekbe. :) Tény, hogy voltak olyan momentumok a történetben, amiket nehéz megmagyarázni, ugyanakkor olyan óvatosan hintette el őket az írónő, hogy az ember a végére semmiben se lehessen biztos. Ott vannak például a földbe gyökerezett lábak, Emi homályos utalásai, a robbanás, vagy éppen a megmagyarázhatatlan széllökések. A könyv világa a mágia és a valóság finom elegye, amely tökéletesen rímel a gyerekek belső világára. Talán nincs is szükség arra, hogy eldöntsük, mi történt valójában. 

Mire volt hát jó akkor ez a kaland? Nos, arra mindenképpen, hogy a gyerekek rájöttek, hogyan találhatják meg minden ismerősükben - akikről eleinte nem is feltételezték - a jót. Rájöttek, hogy nem feltétlenül a nagy tettek számítanak, hanem az, hogy valaki a körülményekhez képest jó tud maradni. 

Összegzés

Kedvenc idézet:  A bejegyzésben találhatók. De legfőképpen ez: 

"– Mi szél hozott ide, ahol a madár se jár? – érdeklődött az öreg. Aztán odébb hessegette a körülötte sétálgató galambokat, és azt motyogta, hogy a világ megérett a pusztulásra." /102. oldal/

A cím: Kedvelem ezt a címet, pontosan olyan játékos, mint maga a könyv. Gyerekként biztos, hogy nagyon érdekelt volna, milyen történetet rejthet. 

A borító: Nem vagyok érte oda különösebben, nem tudom nem észrevenni azt a sok egyezést az Egy ropi naplója borítóival - ami mondjuk marketingnek nem rossz, de jobban örültem volna valami egészen újszerűnek. Viszont a cím betűtípusát nagyon csípem. :D 

Értékelés: Szerencsések ezek a mai gyerekek, hogy ennyi minőségi szórakoztató irodalom áll a rendelkezésükre. Még szerencsésebbek akkor, ha nem veszik el tőlük a kedvüket a kötelező olvasmányokkal, bár ez nem vág egészen a témába. A Banyavész egy ízig-vérig mai történet, amely mindenkinek szól: mesekedvelő vagy éppen meseutáló gyerekeknek, és olyan felnőtteknek, akik már elfelejtették, hogyan kell hinni a varázslatban. Könnyen, gyorsan olvasható, humoros regény, értékes üzenettel, ami még a legnotóriusabb olvasónapló-ellenes gyerek kedvét is meghozhatja a könyvekhez. Azért azt nagyon halkan megjegyezném, hogy a Cirrus humorát nem übereli, de talán itt nem is ez volt a legfőbb cél.