2016. október 28., péntek

J.K.Rowling- John Tiffany- Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

 
Figyelem! Az értékelésben előfordulhatnak spoilerek, ezeket így fogom elrejteni: spoiler, ezért kérlek, ha még nem olvastad a könyvet, ezeket kerüld el! Köszi! :)

A könyvről
 
Kiadó: Animus
Magyar megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés éve: 2016
Eredeti cím: Harry Potter and the Cursed Child

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Oldalszám: 320 oldal
Sorozat: Harry Potter 8. (?)


A molyok szerint...
 
Jelenleg 83%-os az értékelése.


Gyerekek, az van, hogy - akárhogy is nézzük - megtörtént az, amiben már nem reménykedtünk. Mi, a "90-es évek gyermekei" megkaptuk, amiért évtizedekig sírt a szánk. És milyen elképesztően odavágós érzés már azt felelni a "mit olvasol?" kérdésre, hogy "khmkhm az új Harry Pottert". Hittük valaha, hogy ezt még egyszer kimondjuk az életben? Ugye, hogy nem.  
Erre tessék, itt van, nyomják az arcunkba ezerfelől, nesztek Harry Potter, bolondok. Valahol, valaki a világon úgy gondolta, hogy ideje feléleszteni a holtakat, életet lehelni a kihunyt szerelmekbe, feltámasztani a varázslatot...ja, igen, bocsi, fellengzős vagyok. :D Szóval, egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy hirtelen előkerül ez a színdarab és a mozik megtelnek legendás lényekkel. Nem, nem, azért mégis csak pénz beszél, még akkor is, ha a szívünk ez ellen a csúnya merénylet ellen tagadásba burkolózik.
De mégis, én képes lennék ezt megbocsátani már csak azért a nosztalgiáért, ami letarolta a lelkemet olvasás közben. Hányszor sírtuk vissza az első olvasást molyos berkekben? Hogy milyen jó lenne, ha csak még egyszer az életben úgy olvashatnánk a Harry Pottert, ahogy először. Emlékszem, pedig viszonylag régen volt, hogy milyen érzést keltett bennem, hogy hol voltam, hogy miért kezdtem. Emlékszem, melyik ülésén ültem a busznak, miközben fejfájásig olvastam a könyvtári példányt. Mindig a nagymamámmal jártam könyvtárba. Emlékszem arra is, amikor az iskolaudvaron mászkálva bújtam a második részt - mert azzal kezdtem, miért ne, a gyereket nem kötik szabályok. Arra meg főleg emlékszem, mert csak 3-4 éve volt, hogy milyen szenvedéllyel fedeztem fel újra a sorozatot és szedegettem össze szép lassan minden részt (a fenti képen láthatjátok, hogy az akció sikeres volt), a lehető legkülönfélébb eszközökkel és helyekről. A világ nagy részének - hozzám hasonlóan -komoly érzelmi kötődése van ehhez a sorozathoz, meghatározó olvasmányélmény, apró lökés az olvasóvá válás lépcsője felé, hófehér karácsony, örökké tartó barátság, lobogó kandallótűz, zakatoló vonat, szárnysuhogás...mi vagyunk a Harry Potter generáció, ezt mondják az okosok. És, bizony, nem egyszerű egy egész generáció kedvére tenni. Tény, hogy azok, akik tettek ennek a műnek a születéséért, tudták, hogy az emberekhez a szívükön keresztül vezet az út - és ez az, amiért ez a könyv mindenféle eladási rekordot meg fog dönteni, vagy már meg is döntött.
Hogy mi volt a valódi célja a darab születésének, nem tudom. Hogy hogy néz ki színpadon, nem tudom. Hogy megállja-e a helyét könyvként, nem tudom. Csak azt tudom elmondani, amit gondolok róla. Csalódás volt. A sok negatív kritika után kellemes, és a nosztalgiafaktor után kellemetlen.

A történetről
Fülszöveg a molyról, mert nincs kedvem újat írni :D

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

Kívülről

Amivel ezt a könyvet nem lehet vádolni, az az, hogy csúnya, összecsapott, igénytelen. Ugyanis bátran állíthatom, hogy idén ez volt az egyik legszebb könyv, amit a kezembe vettem. Látszik, hogy foglalkoztak vele, dolgoztak rajta, a kiadó kitett magáért. Alapjában véve elfogult vagyok a kemény borítókkal kapcsolatban, nem beszélve az ilyen gyönyörűen kidolgozottakról. A belső oldalakon található szépiás árnyalatú szárnyak tetszettek a legjobban (kép itt), de a két rész kezdeténél lévő kis tollacskákkal is szimpatizáltam. A könyv fizikai megjelenésével maximálisan és maradéktalanul elégedett vagyok. A többiről meg később.
Itt jegyezném meg, hogy Tóth Tamás Boldizsár, akinek a neve jóformán egybeforrt a Harry Potter világgal, ismét hozta a tőle elvárt és megszokott színvonalat, még akkor is, ha ez néhol a mai szleng szavak használatát jelentette. Ezer hála a kiadónak, amiért "megtartotta" őt fordítónak.
Formáját tekintve - mindenki tudja, aki nem hülye, vak, vagy a világtól elszigetelt barlangban él, de azért elmondom - ez egy forgatókönyv, egy színmű. Ezt sajnos egész idő alatt nem tudtam elfogadni. Nem azért, mert rühellek drámát olvasni - kicsit igen...-, hanem mert ez nekem nem Harry Potter, akárhogy erőszakoltam magam, nem tudott az lenni. Iszonyúan zavart, hogy azt kellett olvasnom, mi történik a színpadon. Kiábrándító, abszolút megöli a hangulatot. A forma előnye, hogy nagyon gyors haladást biztosít, de a lehető legőszintébben kérdem: ki a fene akar egy Harry Potter könyvet hamargyorsanazonnal kivégezni? Nagyon szívesen odaadtam volna a gyors haladásomat a regény formáért. Meg kb. a fele királyságomat is, ha lenne.

Belülről


Ugye, ismerjük mind a mondást a könyv megítéléséről és a borítóról. Tessék, ez a könyv mindent elmond. Én őszintén szeretni akartam, más vágyam sem volt, mint újra elveszni a varázsvilágban, befogni a szemem a negatív kritikák elől és elhinni, hogy én megláthatom benne a jót. Igazából egyrészt sikerül is. Az elején igenis tetszett, annak ellenére, hogy már itt is voltak erősen szemmeregetős dolgok. Pl. Nekem igencsak homokos érzésem támadt Albus és Scorpius fene nagy barátságától, nem is nagyon csodálkoztam csak kirázott a hideg, de ezt halkan mondom, mert a végén valaki megkövez azon, hogy pinteresten minden 2. kép az ő elképzelt kapcsolatukat ábrázolta. A másik, ami szúrta a szememet még azelőtt, hogy kiakadtam és a sarokba akartam vágni ezt a nagyon-nagyon szép könyvet, az a rajongókat kielégíteni akaró éktelen nyalizás volt. Annyira nagyon érződött, hogy mire megy ki a játék, hogy igazán és végtelenül elszomorított, hogy erre az írónő szerint tényleg szükség van. Itt most spoiler következik, de el is rejtem :D Szóval, ugye elő kellett szedni a csontvázakat a szekrényből ezzel a béna "mentsük meg Cedricet" témával. Oké, Rowling néni, én is olvastam a nyilatkozatodat, hogy ejj de bánom hú de bánom a sok gyilkosságot, amit a karaktereim ellen elkövettem. Na de PONT CEDRIC kellett? Már bocs, de ki nem szarja már le. Oké, értem az üzenetet, de Istenem, miért, miért nem Sirius, ha már ennyire a rajongók kedvére akarunk tenni? Aztán persze előrántottuk szerencsétlen Pitont is a kalapból, nehogy már békében nyugodhasson hősi halottként a nyomorult ember. Igen, mindenki szereti Pitont, de így meggyalázni ezt a fantasztikus karaktert olyan, mintha másodszor is megkínozta és megölte volna ja, várj, megtette. Olyan erőtlen és harmatgyenge volt szerencsétlen, hogy alig hittem el neki, hogy ő az a Piton. Volt két jó megszólalása, aztán nesze neked, halj meg megint. Jaj, de nagyon rosszul esett.
Aztán meg - bocsi, ha csapongok és ha ezt még nem szoktad meg :D - végig volt egy ilyen hülye érzésem, amiről nyilván senki nem tehet: végig olyan volt, mint azzal szembesülni, hogy a volt osztálytársaink házasodnak és családot alapítanak. Most éppen ebben a rémisztő korban vagyok, és még nehezemre esik beletörődni ezekbe a változásokba. Pont ilyen érzés volt azt megpróbálni felfogni, hogy Harry és a többiek negyvenéves felnőtt emberek. Idegenkedtem ettől az egésztől, még akkor is, ha nyilván ez az élet rendje. De nekem A Harry Potter, az egy 11 éves kis csontkollekció a lépcső alatti gardróbban és nem egy negyvenes, kissé megkeseredett papírtologató a Mágiaügyi Minisztériumban. 
Az, hogy Harrynek és Ginnynek 3 gyereke van, köztudott tény a 7. rész óta, de úgy látszik, ők maguk igen profin elfelejtették ezt. Az elején kb. két mondat erejéig feltűnik James és Lily, aztán szépen edugdossuk őket a süllyesztőbe, mert most ez a nyafka kis Albusról szól. Azért ezt lehetett volna úgy is, hogy bevonjuk a másik két gyereket is, én nagyon szívesen megismertem volna őket is, ha már adódott ez a lehetőség. Albust egyébként nem sikerült megkedvelni, Scorpiust annál inkább. Íme, emberek, egy vicces, szerethető Malfoy. Ha már itt tartunk, az apja is sokkal szimpatikusabb lett, és mondhatnám, hogy ez a korral jár, de szerintem sokkal jobban kezelte a konfliktust, mint Harry a Hihetetlenülidegbajos Potter.
Szóval ilyen ellenérzésekkel, de mégis örömmel haladgattam a néhol iszonyat esetlen és erőltetettnek tűnő párbeszédek és ellaposodott karakterek közt lavírozva, amikor is szembejött velem ez az istenverte, éktelen nagy baromság, körülbelül a könyv kétharmadánál, ami hazavágta azt a négy pontot, amit adni akartam neki. Emberek, egy olyan megveszekedett hülyeséget kellett olvasnom, hogy legnagyobb sajnálatomra nekem is le kell írnom a fanfiction szót. És most spoiler. Voldermort lánya. Még egyszer, tisztán és érthetően: VOLDEMORT. LÁNYA. What the actual f.ck? Voldemort...lánya. Jó, befejeztem. Szóval, nem. Ezt nem. Megbocsátom Cedricet, Pitont, a meleg barátokat, még a büfékocsis boszorkányt is, de ezt? A Roxforti csata előtt Voldemort nyilván rohadtul ráért gyereket csinálni, és persze Dracónak nem tűnt fel, hogy az ő házukban rejtegették az ominózus gyereket. Nem, szóval ez az, amit nagyon nem kellett volna. Hát ilyen hülyeséget egy fanficben sem írna le épelméjű ember! Erre idejön maga az írónő, a jó Isten áldja meg, és engedi, hogy így tönkreverjék az ő dédelgetett világát. Az egész annyira abszurd és annyira erőltetett volt, hogy én éreztem hülyén magam.
Miért nem volt elég az amúgy ötletes történetszál a múltban való variálással? Volt egy viszonylag jó alapötletünk, viszonylag - bár kissé hanyagul - jól megvalósítva, erre tessék, megkapjuk a végére ezt a hűdeváratlan, hűdeindokolatlan fordulatot. Annyira tetszett a témafelvetés, hogy igen, itt van ez a Potter, akit mindenki, de tényleg mindenki ismer és sztárol a varázsvilágban, hát milyen lehet az ő árnyékában élni? Milyen lehet a gyerekének lenni, aki felé mindenki iszonyat nagy elvárásokat sugároz? Az apa-fia konfliktus, ami két családnál is megjelenik a történetben, nagyon érdekes alapot szolgáltathatott volna egy féligmeddig lélektani könyvhöz. A Rowling-féle tanulság persze megvolt, de ez is olyan semmilyennek érződött. Nagyon-nagyon jó dolgokat lehetett volna kihozni ebből, erre itt ez a nesze semmi, fogd meg jól. 
Nem vagyok megelégedve az összképpel, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Nem szívesen csatlakozom a szapulók táborához, mert amíg nem olvastam, nem hittem el, hogy tényleg ennyire. De igen, tényleg, ennyire félrement a dolog, pedig lehetett volna jó is, ha már mindenképp elő kellett venni a varázsvilágot. Rowling megtisztelhette volna a rajongóit, hogy legalább ő maga írja meg a darabot, de igazából szerintem nagyon sokan jobban örültünk volna egy igazi, hamisítatlan HP regénynek. Persze, mondhatnánk, hogy igen, de örüljünk, hogy egyáltalán ezt is megkaptuk, de ne legyünk már megalkuvók. Ha már csontot akarunk vetni a rajongók elé, az legyen tényleg hiteles, kidolgozott - különben meg jobb lett volna, ha ezek a történetek maradnak a Pottermore-os infomorzsa formátumban.

Összegzés
 

Kedvenc idézet:

DRACO: Pörögj fel, öreg harcos!
HARRY: Egyidősek vagyunk, Draco.
DRACO: De én jobban tartom magam. (133. oldal)

A cím: Oké, maradjunk a régi formánál, ez tök jó. Na de ki is az elátkozott gyermek? Albus? Esetleg Scorpius is lehet, nem? Nekem nem elég egyértelmű, de lehet, hogy hülye vagyok :D
A borító: Szeretem, imádom, gyönyörű, 5/5 lásd fent.
Értékelés: Vérzik a szívem ezért a könyvért, mert akármit kihozhattak volna belőle még így, dráma formában is. Számomra sosem lesz a kánon része, mondjon Rowling, amit csak akar. Tudom, oké? Tudom, hogy nem lehet a világ összes rajongójának a kedvére tenni, na de hogy ennyi ember agyát felcseszte Rowling, az azért sok mindent elmond. Számos más témáról szívesen olvasnánk, pl. a fél világ sivalkodik egy jó kis Tekergők sztoriért, vagy egy következő generációs kalandért hol van Teddy Lupin, meg a többi Weasley, de most komolyan? de ez...hát, ez nem nyert. Három agyat kap, de csakis a jó szívem miatt, illetve: könyv külseje 0,5 pont, a könyv 2/3ada + alapötlet a elcseszett rész nélkül1,5 pont, Malfoyok 0,5 pont, nosztalgia + HPfeeling+ meghozta a kedvem az újraolvasáshoz mondjuk ezt soha többet... 0,5 pont.
 
További képekért nézzetek fel a kapcsolódó pinterest táblámra! :) (Az első két kép saját!)

2016. október 26., szerda

Hugh Howey- A Szerződés



Figyelem! Ez egy spoileres értékelés, ezért csak akkor olvasd el, ha nem zavar, hogy lelövök pár poént, illetve ha már olvastad a sorozatot! Köszönöm.

A könyvről
 
Kiadó: Könyvmolyképző
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: Third Shift: Pact
Fordította: Varga Tibor
Oldalszám: 226 oldal

Sorozat: A siló 8./A műszak 3.

A molyok szerint...
Jelenleg 89%-os az értékelése.

El sem hiszem, hogy lezárult ez a sorozat. Persze, hátra van még a végjáték, de egyelőre semmiféle jó hír nem terjeng a Por megjelenése kapcsán - éppen ezért nem voltam hajlandó elolvasni a beleolvasót a könyv végén, hát kinek kell a hiú remény...Mégis, annak tudatában is, hogy nincs egészen vége, szomorú vagyok, amiért befejeztem ezt a trilógiát. Hiányozni fog a hangulat, az újonnan megismert és a régi szereplők, a siló elképesztő monumentalitása, a váratlan és mindig "szájtátós" fordulatok, a gondolatok, amik a könyvek hatására születtek bennem. Úgy gondolom, méltó folytatása/előzménye az eredeti sorozatnak - aminek most rögtön álljatok neki, ha még nem olvastátok :D És itt kezdődnek a spoilerek, tényleg ne olvass tovább! Én szóltam. :D

A történetről

Amikor Donald harmadszor ébred hosszú álmából, kiderül, hogy - akaratlanul - ismét más bőrébe bújt. Valamilyen oknál fogva azt hiszik, ő Thurman, így korlátlan hatalom birtokába jut, amit nagyon hamar megtanul használni. Hozzáférést szerez titkos aktákhoz és szerződésekhez, amikben ott lapul a szörnyű igazság. 
Eközben a 17-es silóban pánik és lázadás tör ki, a 16 éves Jimmy Parkernek pedig menekülnie kell. Egyetlen esélye a túlélésre egy rejtélyes szoba, ahol az apja dolgozott, ahová bezárta a fiát és meghagyta neki, hogy senkinek ne nyisson ajtót rajta kívül. Az édesapa azonban soha nem tér vissza fiához, Jimmyből pedig az évek során Solo lesz, a világ legmagányosabb embere.

Csapongás mindenről

Ismét eltelt jó néhány év, immár a 2345. évet írjuk - és Donald ismét ébren van. Eközben párhuzamosan egy másik silóban és idősíkban (34 évvel ezelőtt) is zajlanak az események. A fejezet számozás az előző rész végétől folytatódik, ahogy már megszokhattuk. 
Őszinte leszek, mielőtt elkezdtem ezt a sorozatot, azt hittem, ezt is csak egy újabb, jól megszokott előzmény trilógia lesz, megtudhatjuk, hogyan jöttek létre a silók, és ennyiben is maradunk. Erre megkaptam ezt. Az a felfoghatatlanul monumentális időintervallum, amivel ezt a trilógia operál, összeköti A siló sorozattal, időben ugyan oda jutunk, ahol anno abbahagytuk. Nem sejtettem, hogy ide fog kifutni a történet, most viszont nagyon remélem, hogy Jules és Donald végül egy oldalra kerülnek. 
Amikor befejeztem a silót, a molyos értékelésemben említettem, hogy szívesen olvasnék egy Solo előzmény novellát - most megkaptam és már az elején tudtam, hogy össze fogja törni a szívemet az a magány, amit 34 évig átélt. Mégis, számomra ez a történetszál volt az érdekesebb, sőt, az egész trilógiában a legérdekesebb, nyilván azért, mert mindig a dolgok emberi, lelki háttere érdekel elsősorban. Megkaptam hát a válaszaimat arra, hogy miként vált Jimmy Parker Solová. Miközben olvastam, végig mázsás súly nehezedett a mellkasomra, mégis örültem volna, ha még több részletet kapok az eltelt évekből. Sokszor elgondolkoztam, vajon mi tarthat életben valakit ennyi ideig, ha nincs kihez szóljon, nincs kiért éljen. Hiszen, ha belegondolunk, leélt egy egész életet abban a borzalmas magányban és sötétségben, 16 éves korától 50 éves koráig egyedül volt, leszámítva Árnyékot, a macskát, és a portyázókat. Abba is furcsa volt belegondolni, hogy igazából soha nem volt teljesen egyedül, de túlságosan félt ahhoz, hogy bárkivel kapcsolatot létesítsen - amit nem is csodálok, azok után a borzalmak után, amiket átélt.
Már korábban is gondolkodtam rajta, hogy mi lesz, ha lejár az 500 év, és ez a sok ember a gonosz tudás birtokában a világra szabadul. Nyilván lettek volna köztük olyanok, akik nem tudtak volna együtt élni a titokkal, amit hordoztak, így szépen lassan kiszivárgott volna, hogy mit tettek - ez pedig újabb tömeghisztériához és véres harcokhoz vezetett volna. Erre a "megoldásra" egyáltalán nem számítottam, de minden esetre úgy gondolom, ez lett volna az egyetlen logikus lépés: az 1-es silót el kellett volna pusztítani ahhoz, hogy ezt a szörnyű titkot örökre maga alá temethesse. Kérdés, hogy feláldozható-e a sok ártatlan élet az emberiség javára. Örülök, hogy Donald kezébe került az irányítás, és talán valahogy meg tudja akadályozni, hogy ismét ezreknek kelljen meghalni, de nem tudom, hogy lehet kivitelezni ezt úgy, hogy ne vezessen újabb harcokhoz és lázadáshoz. Talán egy kicsit túl naiv, ha elhiszi, hogy ő megmentheti a világot - már ami maradt belőle. 
Donald hamar ráérzett a hatalom ízére, és ez alaposan megformálta a jellemét, nem feltétlenül jó irányba. Egyrészt érthető volt a bosszúvágya, másrészt viszont teljesen idegen volt tőle az, hogy két embert is megölt. Emellett viszont végig próbált a jó oldalon maradni, a célja nemes volt, csak az eszközeit választotta meg kissé szerencsétlenül. Minden esetre nem bántam, hogy kicsit összetettebbé vált a karaktere.
Howey nem hagyott minket kérdések nélkül. Mi volt Mission szerepe ebben a történetben? Csupán egy töltelék karakter, akin keresztül bemutatta a 18-es siló történelmét? Hogy volt képes Donald, Thurman és az emberei védőruha nélkül túlélni odakint? Köze van Donald betegségének ehhez? Mi történt a 40-es silóval és a többi, elsötétült társával? Nyilvánvalóan továbbra is működnek, hiszen Jimmy hívást fogadott tőlük még az elején. Milyen gondot okozhatnak ezek az "elszabadult" silók? Vajon képes egy maroknyi ember helyrehozni a világot? Nos, azt hiszem, van miért várunk a Por megjelenését...kérdés, hogy meddig kell várnunk.

Összegzés
 

Kedvenc idézet:
"Megsebezte, ő mégsem akart visszatámadni. Csak a nevét akarta megtudni. Örült, hogy látja őt. És Solo arra gondolt, hogy – talán – ő maga is olyan, mint egy ásó vagy egy konzervnyitó vagy akármelyik rozsdás eszköz, amely ott hevert szanaszét. Talán ő is valami ilyen volt, amit megtalálhattak. Őt is megtalálhatták. És valaki meg is találta." (215. oldal)
A cím: lásd:előző részek. 
A borító: szintén. 
Értékelés: Nem mondom, hogy ez lett a kedvenc részem, de Solo miatt egy kicsit mégis a szívemhez nőtt. Hasonlóan pörgős, váratlan fordulatokban gazdag és olvasmányos, mint a másik két rész.


Az Örökség értékelése >>
A Rendelkezés értékelése >>
A Rendelkezés spoileres értékelése >>
 

 

A sorozathoz további hangulat képeket,borítókat stb. a pinterest táblámon találtok.

2016. október 24., hétfő

Könyvmoly Párbaj 2016/17




Sokszor szembejött már velem a Könyvmoly Párbaj nevezetű játék, de eddig fogalmam sem volt róla, hogy mit takar pontosan ez a név, és kik jelentkezhetnek, szóval általában annyiban is hagytam a dolgot. Tegnap azonban valamiért megakadt a szemem viky0222 karcán, ami egyenesen tovább vitt a blogbejegyzésére, majd onnan a Könyvmoly Párbaj oldalára. Főleg itt tájékozódtam, utána olvastam a játéknak és az előző fordulónak, és elkezdtem gondolkodni a nevezésen. Végül ma úgy döntöttem, belevágok, amúgy is írnék az aktuális olvasmányaimról, szóval miért ne versenyeztessem meg őket? :) 
A játék lényege, hogy össze kell állítanod egy listát, amit adott időintervallumon belül (2016.11.08.- 2017.10.01.) el kell olvasnod, illetve minden könyvről írnod kell "olvasónaplót", vagyis egy ajánlót, értékelést. Amikor véget ér a Párbaj, a zsűri kiválasztja a legjobbat, illetve, ha jól láttam, közönségdíjas is kiválasztásra kerül minden évben. 
A lista összeállítására többféle variáció van: választhatod a 7 könyves opciót, itt értelemszerűen 7, előre kiválasztott könyvet kell majd elolvasnod - én ezt választottam, elsőre ennyit mertem bevállalni. :D A második lehetőség a 11 könyves variáció, ahol 10 könyvet kell választanod, illetve a 11. egy joker, amit bármilyen könyvre elhasználhatsz. A harmadik, úgy láttam, új lehetőség a Moly Menü, ahol különféle kritériumok alapján (pl. olvass el egy disztópiát!) kell könyveket válogatni. 
Lehetőség van 'B' menü összeállítására is, ahonnan később átemelhetsz a megadott listádra könyveket, ha valamilyen oknál fogva nem tudsz elolvasni egy könyvet. Én ezt kihagytam, mert minden választott könyv tervben van idénre, illetve jövőre, szóval egyiket sem szeretném lecserélni. :) 
Íme a listám:


Igyekeztem vegyesen összeválogatni mindenféle műfajt, hogy mindenki megtalálhassa a saját ízlésének megfelelő olvasnivalót az ajánlók segítségével. 

Azoknak, akik olvasnak, szerintem egyértelmű, hogy miért választottam. A blogon zajló nyereményjáték Mark Lawrence sorozatához kapcsolódik, így elkezdtem (újra)olvasni a sorozatot, és úgy tervezem, minden hónapban hozni fogok egy részt év végéig.
 
John Scalzi: A lázadás hangjai 
Az van, hogy a Vének háborújához kötődik életem első, igazi sci-fi élménye, ezért különleges helyet foglal el a szívemben ez a sorozat. Már egy ideje a polcomon várakozik a két...hm...nem mondhatom, hogy befejező rész, mert maga a cselekmény lezárult, szinte csak az univerzum ugyan az...na mindegy, szóval a két utolsó rész. Mivel nemsokára megjelenik egy novellás kötet is, ugyanebben az univerzumban, egyébként is be akartam iktatni őket, szóval ismét csak dupla haszon. :) 

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok
Komolyan, kell ehhez kommentár? :D Az első részért is odavoltam, szóval azonnal bekerült a tervbe a folytatás is. Azt hiszem, nem kell majd noszogatni az olvasásra.

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie
A Backman-rajongásomnak is hangot adtam már korábban, és amint befejeztem a nagymama történetét, azonnal akartam a következő adagot. Meg is vettem az egyik internetes adás-vételi portálon, és epekedve várja, hogy végre a kezembe vegyem. Hát még én!

Vivien Holloway: Mesterkulcs
Steampunk. Fiatal magyar írónő. Kérdés? :D Na jó, szóval megmagyarázhatatlanul vonzódom a steampunk cuccok iránt (igen, reklám helye, nézzétek a steampunk könyvespolcomat! :D), viszont meglepő módon még nem került ilyen stílusú könyv a kezeim közé, ezért azonnal kívánság/várólistára került ez a könyv, amint tudomást szereztem a létezéséről. Az írónő témáról meg annyit, hogy szívügyemnek tartom a magyar irodalom pártolását a magam módján (igyekszem többet olvasni és népszerűsíteni), így ez csak még jobban növeli a kíváncsiságomat.

Timur Vermes: Nézd, ki van itt
Szintén a tipikus, "ezer éve a polcomon porosodik" csapdába esett szegény, ebből szeretném kiszabadítani. Az elképzelést imádom, a megvalósításra pedig nagyon kíváncsi vagyok. Most legalább extra motivációm is lesz. :) 

Tavaly karácsony óta várólistán van, ezért úgy döntöttem, szigorú leszek, és idén decemberben ezt a könyvet fogom használni hangolódás céljából. Nagyon aranyosnak tűnik a történet, nem szokványos romantikus szirup, úgyhogy mindenképp jó esélyekkel indul.

A kihívásra még november 7-ig lehet jelentkezni, szóval biztatok mindenkit, aki kedvet érez az íráshoz (naná, meg az olvasáshoz :D), hogy járjon utána a dolognak és csatlakozzon hozzánk. Izgatottan várom a kezdést, remélem, szeretni fogjátok a kiválasztott könyveimet. :)

John Corey Whaley - Kobak


 
A könyvről
 
Kiadó: ÉTK (Merit könyvek) 
Magyar megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés éve: 2014
Eredeti cím: Noggin
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 256 oldal



A molyok szerint...

Jelenleg 90%-os az értékelése.


Ide hallgassatok, egyszer valamikor én is voltam tizenhat, aztán meg nem. Ilyen egyszerű. Most megint tizenhat lettem. Ami a kettő között történt, kicsit zavaros, de annyit elmondhatok, hogy valamikor menetközben találkoztam egy sráccal, akinek levágták a fejét, és a coloradói Denverben berakták egy fagyasztóba.

("Ide hallgassatok, egyszer valamikor éltem, aztán nem éltem. Ilyen egyszerű. Most megint élek. Ami a kettő között történt, kicsit zavaros, de annyit elmondhatok, hogy valamikor menetközben levágták a fejemet, és a coloradói Denverben berakták egy fagyasztóba."
A könyv első mondatai.)

Az van, hogy ez a könyv azóta a fejemben értitek!? járt, mióta molyon belefutottam a fülszövegébe és felvettem a képzeletbeli "valamikor el fogom olvasni" listámra, aztán úgy hagytam, tenyésszen, amivé csak akar. Aztán megláttam a Merit könyvek nyereményjátékát, és úgy éreztem, egy próbát megér a dolog. Persze végül nem nyertem (amúgy tényleg, sosem szoktam, eddig egyszer fordult elő, P.V.Brett dedikált nekem egy Skull Throne példányt, de azt is inkább a kutyámnak köszönhetem, mint a saját szerencsémnek...mindegy, hosszú történet :D), viszont a kiadó meglepett egy recenziós példánnyal, ami nagyon boldoggá tett, mert ilyen még tényleg nem volt. :) Szóval röviden így kezdődött a mi kis kalandunk, ezért ezer köszönet a kiadónak! 

A történetről

Travis 15 éves volt, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála, és mire 16 lett, döntenie kellett élet és halál között. A halált választotta. Ideiglenesen. A fiú ugyanis a 17. alany, akinek a fejét eltávolították a testéről, majd egy fagyasztóban pihent öt évig, arra várva, hogy a tudomány megfelelően fejlett legyen ahhoz, hogy donortestet kapva visszatérhessen az életébe. Öt év nem tűnik soknak, ám mégis - Travis életében minden megváltozott. A barátai és a barátnője is felnőtt, miközben ő kamasz maradt egy olyan környezetben, ahol senkit és semmit nem ismer. 

A realitásról

Először is tisztáznunk kell, hogy ami Travisszel történt - vagyis az, hogy levágták a fejét, majd "rávarrták" egy donor testre - egyelőre a képzelet szüleménye. (Bár, nem tudom, hallottatok-e róla, de jövőre tervezik az első fejátültetéses műtétet egy orosz férfin, aki így szeretne kikerülni a kerekes székből. Az, hogy ez mennyire helyénvaló - a kockázatokról nem szólva -, nehéz megítélni, hiszen nem szegül-e ezzel szembe a saját sorsával és a "keresztjével"? De eszemben sincs vallási és filozófiai eszmefuttatásokba belemenni egy ifjúsági regény kapcsán.) Szóval ha azt várod, hogy ez a könyv majd eléd tárja a fejátültetés tudományos részleteit és ezzel meg is támogatja a valósághűségét, nagyot fogsz csalódni. Ha úgy érzed, erről szeretnél olvasni, ne vedd a kezedbe ezt a könyvet, mert úgy végzed, hogy habzó szájjal vagdosod a falhoz, miközben azt mantrázod, hogy deháteztudományosannemmegalapozott ellentmondafizikaésabiológiatörvényeinek
A másik, ami bennem felvetődött, bár nem biztos, hogy egy átlagos kamaszban is felvetődne, az a lélek kérdése. J.C.W. ezzel a könyvvel azt feltételezi, hogy lélek, a szellem - szóval az ember lényege - a fejben, az agyban van jelen, minden más csak testi beidegződés. Hogy így van, vagy sem, azt senki nem tudja biztosan megmondani, szóval a regénnyel kapcsolatban kénytelenek vagyunk elfogadni azt, hogy Travis lelke nem sérült az "áttelepítés" következtében és nem szólal meg a fejében olykor-olykor a félőrült Jeremy Pratt a test uralásának céljából.
Az, hogy Travis fejét egy másik ember testéhez erősítették, igazából csak egy olyan esemény, ami megtörtént, és kész, mondhatni, ez csak egy írói eszköz. A könyv fő témája ugyanis az, hogy ezt hogyan dolgozza fel, és nem az, hogy mindez hogyan lehetséges. Whaley abszolút a lelki háttérre fektette a hangsúlyt és nem tudományos alapokra - ettől lett a magamfajta lélekbúvárok számára igazán valóságszagú és letehetetlen olvasmány.

A technikai oldalról

Szeretem a különleges könyveket, és itt nem feltétlenül a történetek egyediségére, hanem a könyv megkomponáltságára, ritmusára, nyelvezetére, sodrására gondolok. Itt van például a Kobak. Nem mondom, a hajmeresztő története volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet és az is maradt a középpontjában, de emellett az író nagyon ügyes történetfűzése is megragadott. Olyan, mintha szókígyót játszott volna (ha jól emlékszem, így hívtuk, amikor mindig az előző szó utolsó betűjével/szótagjával kellett szót mondani, de lehet, hogy nem ez a neve :D), csak éppen a fejezetekkel. Fogta az adott fejezet utolsó mondatának pár szavát, és a következő fejezet címévé varázsolta úgy, hogy abszolút illett a tartalomhoz. Mondjon akárki akármit, szerintem ez nagyon bravúros lépés.
Maga a könyv megfogalmazása teljesen átlagos, a párbeszédek nekem néha kierőszakoltnak tűntek, de összességében az író jól bele tudott helyezkedni egy 16 éves fiú gondolataiba és szavaiba. A fordítással voltak néha gondjaim, elhangzott pl. a pipec szó, amitől a falat tudnám lekaparni, akkor legyen már inkább pöpec, vagy akármi, de ez valami elképesztően idiótán hangzik. :D 

Gondolatokról

Az első és legfontosabb gondolatom - és most sokan utálni fognak, de ez van - az, hogy Stephen Chboskyt, de megkockáztatom, hogy még John Greent is ezzel, meg a Veled minden hely ragyogóval kellene csapdosni kúraszerűen. Főleg Chboskyt. Szerintem ez a könyv az igazi Perks of Being a Wallflower (komolyan, a magyar cím annyira ciki, hogy szégyellem használni...), hiszen ki más lenne "különc", ha nem egy olyan srác, akinek átültették a fejét egy idegen testére? Na, ez a különcség, nem az, amit ez Charlie gyerek leművelt a fent említett remekműben. Félreértés ne essék, nem akarok semmit lehúzni, ez csak egy jó összehasonlítási alap. Ez a könyv jó, tessék ezt olvasni. :D Most, hogy ezt megbeszéltük, jöhet a történet.

Kaptál egy második esélyt. De nem akármilyet, hanem egy olyan lehetőséget, ami a világon szinte egyedülálló, rajtad kívül csak egy emberrel történt meg. Szenzáció vagy, szenzáció, hogy élsz, remény lettél és példakép - vagy éppen maga a végítélet eljövetele, attól függ, honnan nézzük. Kaptál egy második esélyt, de cserébe elvesztettél mindent, ami fontos volt számodra. Már öt éve 16 éves vagy, de olyan, mintha csak most hajtottad volna álomra a fejed, mintha minden, ami évekkel ezelőtt történt, csak hetekkel korábban történt volna. Az aranyos nyolcéves kölyök, akit az unokatestvéredként ismertél, mamlasz, szűkszavú kamasszá változott, a legjobb barátod, akivel egyidős vagy, 21 éves, komoly, felnőtt egyetemista, a barátnőd pedig - nos, felnőtt nő, egészen más életet él, mint te, ráadásul valaki más menyasszonya. Megérte hát visszatérni a halálból?

Bár magáról a fejátültetésről nem tudunk meg sokat a történet során, sok más kérdésre választ kaphatunk - ha egy kicsit használjuk a fejünket oké, esküszöm befejezem :D és beleéljük magunkat a szituációba. Vajon meddig "kötelessége" a hozzád közelállóknak gyászolni, miután elmentél - és hogyan tudnak továbblépni, tudva, hogy bármikor visszatérhetsz? Képes lesz-e valaha az ember a sajátjaként kezelni a transzplantált szervet? Egyáltalán, hogy lehet élni a tudattal, hogy a tested valaha valaki máshoz tartozott - és ez a valaki az életét adta azért, hogy te élhess? Fel lehet-e dolgozni a tényt, hogy míg körülötted megállt az idő, mindenki más élte az életét nélküled? És mit kezdjünk a saját hamvainkkal, amit a szüleink egy vázában rejtegetnek? :D
Többek között ezeket a kérdéseket feszegeti ez a kiváló beleéléssel megírt, humoros, könnyed, mégis súlyos történet, de az igazi választ csak mi tudjuk megadni rájuk.

Ez a könyv annyira kamasz, hogy abszolút el tudtam hinni neki mindent, még Travis naiv, önző, elképesztő baromságait is, mert pontosan ez az, amit egy 16 éves tenne. Hiszen szinte mind ilyenek voltunk: naivak, reményteliek és kissé önzők. Azért jó ez a könyv, mert rávett arra, hogy emlékezzek a tizenéves önmagamra, sőt arra is, hogy elképzeljem: hirtelen visszaváltozom azzá, aki voltam, míg a barátaim felnőttek maradnak. Igazából szörnyen néztem ki akkoriban, mivel belevágtam a saját hajamba, szóval még belegondolni is rossz :D Komolyra fordítva a szót: ez a könyv újra kamasszá varázsolt, és együtt reménykedtem, nevettem, kínlódtam és izgultam Travissel, aki részben nagyon jól kezelte az őt körülvevő hírverést a fejes poénkodásával, részben pedig - teljesen érthető módon - teljesen elveszett az önsajnálatban, pont úgy, ahogy az ember ebben a korban hajlamos rá. A célját ugyan elérte, hiszen életben maradt, ám nem számított arra, hogy ilyen hamar felébresztik. Túl kevés idő telt el ahhoz, hogy képes legyen elengedni a múltját és túl sok ahhoz, hogy jogot formálhasson rá.
 
Ami nagyon megfogott, az a könyv realitása volt. Igen, jó vicc ilyet leírni egy könyvről, ami egy test-transzplantált srácról szól. De végig életszerű maradt, egy percig sem éreztem túlzásnak, vagy meredeknek semmit. Tetszett, hogy Turner nem egy világraszóló szemét alaknak lett beállítva, a szerző abszolút nem adta Travis alá a lovat. 

Nagyon szerettem a visszaemlékezős részeket is, jó volt látni Cate és Travis ártatlan, szépséges diákszerelmének kibontakozását és különböző momentumait. Az egész történet élt és lélegzett, szinte láttam magam előtt, ahogy összemosolyognak, ugratják egymást és kitartanak a legszörnyűbb pillanatokban is. 

Bevallom, mikor felbukkant Audrey, kicsit tartani kezdtem a sablonszerű fordulatoktól, de ismét kellemesen csalódtam - bár egy egész kicsit feleslegesnek éreztem a karakterét.

Plusz pont jár mindenképp: Mikor molyon megnéztem a címkéket, és megláttam köztük az LMBT-t, bevallom, kicsit megriadtam, mert ez abszolút nem az én műfajom és utálom, hogy ennyire erőltetik és hypeolják. Viszont nagyon örülök, hogy az író ezt a vonalat (ami nem is akkora nagy ügy, hogy ilyen címkét tegyünk a könyvre, szerintem) nagyon szépen, finoman írta meg, egyáltalán nem volt tolakodó, vagy prédikáció szagú. 

Sok helyen olvastam, hogy nincsenek megelégedve a befejezéssel, nekem viszont kimondottan tetszett, merész lépés volt és ismételten csak azt mondhatom, hogy végig megmaradt az író a realitás talaján, ami az ifjúsági regények körében manapság ritka, ezért is lehet néhány olvasó számára megdöbbentő és kicsit "felháborító". A könyv valamilyen szinten lezáratlan maradt, esélyt adva az olvasóknak arra, hogy elképzeljék a saját befejezésüket/folytatásukat.

A szereplőkről röviden

Travis: Élethű karakter, nagyonis valóságos gondolatokkal és tettekkel. Rengeteg hülyeséget követ el a könyv során és elképesztően naiv, pont ettől lesz hiteles és emberi. Szerethető, teljesen átlagos főhős, egy egyáltalán nem átlagos szituációban.
Cate: A fiatal(abb) Cate nagyon szimpatikus, humoros, belevaló, odaadó barátnő, szerintem a legjobb karakter a könyvben. A "felnőtt" Cate kicsit túlságosan felnőttre sikeredett, túlzottan anyáskodó volt. Azért nem olyan sok ám az a 21 év, ha nem tudom, hogy mennyi idős, biztos, hogy többre tippeltem volna.
Hatton: Tipikus idióta legjobb barát, némi bölcsességgel fűszerezve - talán emiatt nem olvadt be teljesen a sablonba. Vicces, kissé nagyszájú, ugyanakkor nagyon is tisztában van vele, mikor kell hallgatni és komolynak lenni.
Kyle: Számomra átlagos, pozitív karakter. Odaadó barát, aki kitart a legjobb barátja mellett még akkor is, ha "hirtelen" idősebb lett nála. Tetszett, hogy nem volt lealacsonyodó, továbbra is egyenrangú félként kezelte Travist. De egyébként fura, hogy mindig ráért a fiúkkal lógni és sosem került szóba semmiféle "felnőtt" barátja.
Nekem ez a lány abszolút Cate, szóval gondoltam,
az értékelés végén jól megmérgezem mindenki
agyát, nehogy mást tudjatok a helyére képzelni :D


Összegzés

Kedvenc idézet:
"– Az emberek csak azért mondják, hogy allergiásak bizonyos dolgokra, mert nem szeretik őket. Az egész egy nagy átvágás. 
– Aha – bólintottam. – Hatéves korom óta allergiás vagyok a fejes salátára. 
– Erről van szó." (39. oldal)


"Nem kell azt mondanunk valakinek, hogy szeretjük, ha úgyis minden porcikájával érzi." (187. oldal)

A cím: Jaj, ezzel sajnos nem tudok megbékélni. Persze, akkor mondj jobbat - nem tudok, de valamiért nekem annyira bugyután hangzik szegény.

A borító: Nagyon szép munka, letisztult, kellemes színekkel és jól eltalált betűtípussal. Azon a mondaton pedig mindig eldobom az agyam haha, egyszerűen zseniális és pont annyira szembetűnő, hogy felkeltse az érdeklődést.

Értékelés: Ez a könyv egy sírós-nevetős kaland, amely a felszín alatt nehéz kérdésektől hemzseg. Tetszik, hogy a rejtett mélységei mellett is kellően laza tudott maradni, és egy percig sem vette komolyan magát. Hogy kinek ajánlom? Bár ez egy ifjúsági regény, nem ajánlanám feltétlenül minden kamasznak azért sem fogom a tini szót használni, inkább csak azoknak, akik lelkileg érettek és képesek befogadni a könyv mondanivalóját. 16 éves kortól nyugodt szívvel, addig inkább csak a könyvmoly-fajtának :) Középiskolai olvasókörben (létezik még ilyen egyáltalán?) biztos, hogy elővenném, ha lehetőség lenne utána alaposan átbeszélni.

További hangulatképeket, zenét& trailert a pinterest táblámon találtok. 


U.i.: Tessék egy virtuális integetés Annának, a Lap lap után szerkesztőjének, akivel egy időben idézgettük a könyvet molyon, ami nagyon furcsa érzés volt :D Szóval, köszi az "együtt olvasást", és igen, beelőztelek. :)