Palágyi R. László: Az Éjkapu

A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Trivium Egyesület

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 264 oldal

Fülszöveg

Különös események követik egymást Ostidas komor királyságában, ahol évszázadok óta az Oroszlános Lovagrend uralkodik. A bányavárosokban az épületekre tűzik egy megjósolt új rend zászlaját, Ámbraparton pedig élettelenül a partra sodródik az óriási kráken, amely hosszú ideje elzárta az országot a tengeren túli világoktól. Mivel a szörny fenyegetése már a múlté, a korona expedíciót indít a krónikákban szereplő nyugati földrész, Vessuunas felé. Ám a Vessuunasba vezető úton, az éjszaka és nappal határán, minden felfedezőnek – legyen hős vagy gonosztevő, vagy akár mindkettő –, át kell kelnie az Éjkapun…

Véleményem

Ostidasban nem lányregény az élet: a birodalom tenger felőli határát hatalmas kráken őrzi, bárki bármikor a fűbe haraphat, főleg, ha nem szimpatikus a képe, a nő pedig maximum arra jó, hogy ha visszadumál, simán be lehet zárni egy toronyba. Ám ahogy a Vén Bestia rejtélyes körülmények között kimúlik, és rothadó testét partra sodorja a víz, a világ kinyílik – kolumbuszi expedíció indul, a Santa Maria azonban ezúttal egy halszagú bálnavadász hajó, fedélzetén különféle lókötőkkel, egy lovagi ambíciókat dédelgető lánnyal, egy túlságosan becsületes lovaggal, meg egy jócskán karótnyelt pappal. A két isten legyen irgalmas azokhoz, akik megkísérlik az Éjkapun való áthaladást!

Míg a díszes kompánia ismeretlen népségek egész seregével parolázik, Ostidasban sem áll meg az élet – közeledik az Új király tornája, és lázadást forral a bányák mélye. Vajon a legendákban ígért új lovagrend békét hoz a birodalomba, vagy a virágos zászló súlya alatt magábaroskad minden?

Nehéz helyzetbe hozott ez a könyv, és ahogy ezt írom, még mindig nem vagyok benne biztos, hányasra fogom értékelni a végén. Van az a kissé idétlen mondásunk, hogy a sok bába közt elvész a gyerek – és bár életemben nem használtam, Az Éjkaput olvasva tökéletesen megértettem, hogy mit jelent. Ezért vagyok gondban. Egyrészt látom azt, hogy ez egy határtalan fantáziával megírt, fordulatos történet, ugyanakkor annyi mindent bele akart sűríteni az író, hogy a végeredmény egy kissé kaotikus lett.

Olvasás közben végig kapkodtam a fejemet, azt éreztem, hogy a történet túlzsúfolt, a mellékszereplők  és az események nagy része pedig emiatt súlytalanná vált. Például számos segítő csatlakozik a főszereplőkhöz, de annyiféle törzsből és fajból kerülnek ki – egyértelműen azért, hogy a különleges képességeik előre vigyék a sztorit –, hogy a végére már kísérletet sem tettem arra, hogy kövessem, melyik név milyen embert/lényt takar. A rengeteg mellékszereplő teljesen összefolyt, így pedig sem az életük, sem az esetleges haláluk nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet.

A rengeteg esemény, helyszín, különleges lény és mágia útvesztőiben pedig elveszett a történet. Furcsán paradox ezt mondani, de a sok esemény ellenére végig úgy éreztem, nem történik semmi. Egyre csak azon gondolkoztam, hová tart ez az egész, mi célt szolgál a sok utazás, csata, párviadal... persze a végén megkaptam a választ egy igen szép fordulatnak köszönhetően, de míg eljutottunk idáig, többször is felidegesített, hogy nem tudom, merre tart végülis a történet.

Nagyon sokszor érzem azt egy-egy trilógiánál, hogy elég lett volna kettő, sőt, akár egy kötet is, feleslegesen túl van nyújtva a sztori – Az Éjkapu esetében pont az ellenkezője történt. Bár lett volna inkább egy sorozat része! Vagy lett volna mondjuk száz oldallal hosszabb! A nagyobb terjedelem engedte volna, hogy az író jobban kibontsa az egyébként roppant érdekesnek tűnő világot, és mindazt, ami útközben elsikkadt. Például a krákenről, az Éjkapu utáni kutatásról (magáról az Éjkapuról!), Ostidas történelméről bőven lehetett volna még mit írni, a Vessuunasban töltött időt nagyobb terjedelemben kifejteni... nem is szólva a végkifejletről, szívesen olvastam volna még Alorien további sorsáról.

Biztos furcsán hangzik, de minél többet gondolkodom a történeten utólag, minél jobban összeáll a fejemben a kép, annál jobban tetszik a könyv, annak ellenére, hogy mikor befejeztem, erős hiányérzet maradt bennem. Talán olyan ez a regény, mint a jó bor, minél tovább érleli (magában) az ember, annál jobbá válik.

Az Éjkapu ugyanis, ha eltekintek attól, hogy kissé túlzsúfoltra sikerült, kifejezetten izgalmas világgal dolgozik, abszolút egyedi varázstárgyakat és lényeket vonultat fel. A történet bővelkedik ármányban, politikai konfliktusban, de emellett az író nem hanyagolja el az érzékletes tájleírásokat, és a szereplők lelkivilágát sem.

A főbb karakterek – ellentétben a seregnyi, díszletszerű mellékszereplővel – összetett személyiségek, senki sem fekete vagy fehér, még a legutolsó szemétláda is a lelke legmélyén lapuló démonokkal küzd. Különösen izgalmasnak találtam Heino karakterét, aki a kezdőjelenetben hatásos belépőt hajt végre, és a történet végéig verekszi magát, hogy végül megmutathassa a másik arcát is. Nagyszájú, vakmerő gazfickó, akinek nem csupán a haját és a ruháit szívta színtelenre a tengeren töltött idők napsütése, de az erkölcseit is. Szerettem őt utálni, és nagyon szerettem a végjátékban meglepődni rajta.

A felszínen zajló játszmák alatt húzódik egy második cselekményréteg is, amely olyan jelenségekre reflektál, mint a szeretet nélküli környezetben felnőtt gyermek személyiségtorzulása, illetve az önmagát beteljesítő jóslat, amely bár eposzi eszköznek tűnhet, a való életben is helyrehozhatatlan károkat képes okozni. Mindezt nagyon érzékletesen ábrázolja a regény a zseniális bejezés során, ami akkorát üt, hogy a fal adja a másikat – na de nem akarok spoilerezni. :)

Összességében vegyes élményt nyújtott a könyv, de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem. Annak tudnám ajánlani Az Éjkaput, aki szereti a pörgős, akciódús történeteket, a lendületes cselekményvezetést, és az ütős fordulatokat.

Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos

                                     

Kiadó: Napkút
Várható megjelenés: 2020.12.10.
Oldalszám: 136 oldal
Illusztrálta: Buzási Viktória

Fülszöveg

Zapumában elszabadult szellemvillamos járja a várost, fedélzetén két gyerekkel és egy pulival. Tomi nehezen találja a közös hangot az álomvilágban élő Bogival, ám a villamos rejtélyének felderítése érdekében kénytelen együttműködni a lánnyal. Bogi egy vérbeli kopó alaposságával veszi észre a bűntény kibogozásához szükséges apró jeleket, és csakhamar meglepő magyarázattal áll elő az elszabadult járművel kapcsolatban. Mindeközben a villamosigazgatóság központi épületében is nyomozás kezdődik, miután váratlan levelet kap a polgármester.

Miért indult el vezető nélkül a járat? Mi történik, ha eléri a város villamoshálózatának végét?

Hogy menekülnek meg a szerelvényen ragadt gyerekek? És egyáltalán, miért nincs rajta Zapuma a világon egyetlen térképen sem?

Légy részese a kóbor villamos kalandjának!

    Ez most nem egészen értékelés lesz, inkább amolyan ajánló-féle, mert ezt a könyvet nem tudom elfogulatlanság nélkül értékelni. Közös múltunk van ugyanis A zapumai kóbor villamossal és utasaival, hiszen ez az eslő gyerekregény, amit szerkesztettem. Viszonylag új vagyok még a szakmában, így hatalmas boldogsággal tölt el minden könyv megjelenése, aminek a végső formájához közöm volt.
    Olyan ez, mint amikor a világra segítesz egy réges-régen dédelgetett álmot, aztán meghatottan nézed, ahogy lábra áll, és önálló életre kel. Nagyon hálás vagyok a Napkút Kiadónak, amiért bizalmat szavaztak nekem, és megadták a lehetőséget, hogy álmok születése felett bábáskodhassak.

    Ennyit a személyes ömlengésről. :D

    A zapumai kóbor villamos egy igazán különleges történet, ez már a címéből is kitűnik - szerintem ez az egyik legizgalmasabb cím, amivel mostanában találkoztam, és akkor is felkeltette volna a figyelmemet, ha egyébként nem tudnék róla semmit. Tehát különleges történet ez, amelyhez természetesen különleges helyszín is jár: Zapuma, a Csehszlovákia felbomlásakor elfeledett város, amely egy idő után megelégelte, hogy senki nem tart rá igényt, így önállósította magát. Ám nem csak a neve és a helyzete miatt kivételes város(állam) Zapuma, hanem a villamoshálózata miatt, itt ugyanis a sárga masina a megszokott közlekedési eszköz, a polgárok csak akkor ülnek autóba, ha el akarják hagyni a települést.
    Egy villamos lesz az okozója annak a galibának is, amibe Tomi keveredik. A fiatal fiú minden hajnalban kitakarítja a járműveket, hogy egy kis pluszpénzt keressen a családjának, így aztán pulijával, Gusztival együtt pont az egyik kocsiban tartózkodik, amikor a címszereplő renitens szerelvény elszabadul. Ezzel kezdetét veszi az életreszóló kaland, és feltűnik a színen Bogi, a kissé bogaras, ábrándos lány, és vele a különös álomvilága is.
    Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: nyomozás, villamostetőn ücsörgés, felhőbámulás, meseszövés, hajmeresztő akrobatamutatványok és még sok minden más, amiről jó blogger nem beszél, ha nem akar spoilerezni. :)
    Eközben a zapumai hatóságok sem tétlenkednek: mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiderítsék, ki vezeti a kóbor villamost, hová tart, és hogyan lehet megállítani. Háromnapos hajsza veszi kezdetét, a díszes kompánia beutazza fél Európát - ki rendőrautóval, ki taxival, ki villamossal. És hogy mi történik ezután? Nos, a regényből kiderül.
    A zapumai kóbor villamos egy nagyon kedves és izgalmas történet kitartásról, összefogásról, a gyermeki fantáziáról és találékonyságról, valamint a barátságról, ami a legváratlanabb helyen és időben is képes kibontakozni. Ajánlom minden villamos-fanatikusnak kalandkedvelőnek, nyomozópalántának, álmodozónak és földhözragadtnak, felhőlesőnek és krimirajongónak - és persze minden pulitulajdonosnak. :)

    A zapumai kóbor villamos előreláthatólag december 10-én fog megjelenni, de a boltokba valószínűleg januárban kerül. Ha mégis szeretnél belőle egy példányt a fa alá, akkor keresd a Napkút Kiadót, vagy november végéig küldj adományt a villamos oldalának, amivel automatikusan előrendelheted a könyvet (és kaphatsz mellé matricát, könyvjelzőt, posztert, vagy akár vászontáskát is!).
    A villamosnak saját facebook oldala is van, további extrákért, érdekességekért, hírekért kövesd itt! :)

Dávid Attila: Az idegen

A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Magánkiadás

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 32 oldal

A történetről

Az idegen egy rövid, fordulatos sci-fi novellákból álló gyűjtemény. Hasonlóan a szerző előzőleg bemutatott kötetéhez, ebben is egyperces, 1-2 oldalas történeteket találunk, amelyek garantáltan meglepetést okoznak az olvasónak.

 

Véleményem

 

Határozottan jobban tetszett ez az kötet, mint a Morta. Sokkal változatosabbak és fordulatosabbak történetek, szellemesebbek és életszerűbbek a párbeszédek. A novellák, bár nagyon rövidek, minden egyes alkalommal meg tudtak lepni, Dávid Attilának jó érzéke van a csattanókhoz, és ezt ki is használja. Az egypercesek témái érdekesek, némelyik kimondottan elgondolkodtató. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: földönkívüliek, robotok, időutazás – de meglepő módon felbukkan Petőfi is a sorok között, egy kifejezetten szellemes megoldással.

A könyv sok humoros megoldást tartalmaz, és az ember bizony sokszor fogja a fejét: "hogyhogy nem gondoltam, hogy ez lesz a vége?"

Azonban, ahogy a Morta, úgy Az idegen esetében is nagy problémám volt, hogy a szerző stílusát kiforratlannak éreztem. Sok esetben hiányoltam a cizellált megfogalmazást, túlságosan egyszerű a szöveg, mintha csak egy vázlat lenne. A kevesebb persze sokszor több, de Az idegen olvasása közben végig hiányérzetem volt.

Utólag felmerült bennem, hogy talán az író lusta bővebben kifejteni a történetet. Persze, nagyon érdekes műfaj az egyperces, és sok lehetőség van benne, de némelyik novella túlságosan rövid ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. Dávid Attila ötletei olyan jók, és annyira kár, hogy nem "ül rajtuk" többet! Személy szerint én olvasás közben szeretem magam előtt látni a helyszínt, a szereplőket, az arckifejezésüket, a gesztusaikat – nekem ez nagyon hiányzott, bár úgy gondolom, hogy ez szubjektív, biztos van, akinek enélkül is jól működik.

 

Jól látható az eddig kiadott kötetiből, hogy Dávid Attila kedvelt műfaja az egyperces, de egyszer nagyon szívesen olvasnék tőle egy hosszabb művet. Humora és fantáziája kitűnik ugyan a rövidekből is, de szeretném látni, hogy milyen, amikor nem "lustálkodja el" a leírásokat.

 

A kötetet azoknak ajánlanám, akik ismerkedni szeretnének a zsánerrel, de kevés a szabadidejük, illetve azoknak, akik szeretik a váratlan fordulatokat, vagy éppen könnyed kikapcsolódásra vágynak. 

 

Tarja Kauppinen: A nép igazsága

A könyvért köszönet az írónőnek és a Twister Media kiadónak, akik annak ellenére bizalmat szavaztak nekem, hogy hónapok óta egy betűt sem írtam a blogra. :D

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 512 oldal 

Illusztrálta: Németh Gyula

A történetről

Havasfelföld ​a fertő és a métely világa, alantas, szentségtelen vidék. Csak a legmegátalkodottabbak maradhatnak életben itt, s Leiden nem tartozik közéjük, így hát menti az irháját. Bár ne tenné…

Hősünk a frontra kerülve egykettőre ráeszmél, hogy mindennél van rosszabb. Hogy a könyörtelen valóság gyakran felülmúlja a képzeletet is, s hogy a sors a héroszok szerepét sem mindig a legrátermettebbekre osztja.

Karcos humorú szatíra egy idegen, mégis ismerős világban, mely maró gúnnyal világít rá az emberi természet fonákságaira. Pszeudotörténelmi drogtúra lelkünk legmélyebb bugyraiba. Spirituszmámoros ámokfutás a nihilbe. Egy száraz, sötét kacaj.

Havasfelföld hantolatlan gyalázattól fertéztetett tájain barangolva szembenézhetünk a bennünk lakozó árnyakkal, s az őrült, ugyanakkor megrendítően valószerű kalandok közepette a szemükbe kacaghatunk.

Fergetegesen cinikus, letehetetlen olvasmány a történelem és a fantasy rajongóinak.

Véleményem

"A havasfelföldieknek egyetlen külország sem ad szívesen vízumot, lévén agresszívek, antiszociálisak, arrogánsak, türhők, degenerált, aberrált genyák, akik genetikailag képtelenek a normális emberi együttélés szabályainak elfogadására és betartására."

Azt hiszem, nem volt még soha olyan szerencsében részem, hogy egy könyvet a megjelenése előtt olvashassak, így A nép igazsága több szempontból is különleges. Amikor megkaptam előolvasásra a prológust és a szinopszist, megmondom őszintén, az első gondolatom az volt, hogy ha Bodor Ádám fantasyt írna, az körülbelül így nézne ki. Aztán néhány hónappal később, mikor már a teljes (e)könyv birtokába jutottam, rájöttem, hogy ennél nagyobb hülyeség nem is fordulhatott volna meg a fejemben.

A nép igazsága valójában egyetlen másik könyvhöz sem hasonlítható, Tarja Kauppien írói stílusa pedig köszönőviszonyban sincs Bodor Ádáméval, vagy akárki máséval - és pont ettől lesz eszméletlenül jó. Valaki nem is olyan régen azt mondta nekem, hogy ha írsz, írj úgy, ahogy eddig még senki - különben nincs is értelme. Nos, elöljáróban annyit, hogy Tarja ezt maradéktalanul teljesítette. 

Hogy miről szól A nép igazsága, azt lehetetlen lenne néhány mondatban összefoglalni. Egyszerre kalandregény, fantasy, történelmi gúnyirat és kőkemény társadalomkritika. Egy nagy és szövevényes összeesküvés. Hideg, fanyar, távolságtartó, metszően szarkasztikus verbális seggberúgás.

Ebben a regényben nagyítóval sem találni szimpatikus karaktert, bárkivel azonosulni lehetetlen - és hatalamas hiba - lenne.  Itt mindenki korrupt, pofátlan, alattomos, agresszív és megbízhatatlan - vagy ha nem, hát szerencsétlen, félkegyelmű, pusztulásra predesztinált pária. Uh, figyeljétek már ezt a fasza kis alliterációt! Ennek ellenére, vagy éppen ezért a karakterek zseniálisak. Az írónő képes volt arra, amire csak nagyon kevesen: félretette a szeretnivaló, szebb jövőért küzdő hősöket, és helyettük  megtette főszereplőknek a legmegátalkodottabbakat. A nép igazságának világában a "nemes cél" mindenki számára a saját meggazdagodása és felemelkedése, a másik kegyetlen eltiprása és kihasználása. Ezen a kietlen tájon vagy a saját boldogulásodért küzdesz, vagy elpusztítanak (esetleg, ha valamiért különösen kegyes hozzád a sors, védett természeti értéknek nyilvánítanak). 

A regény világa kiválóan illeszkedik (anti)hőseinek lelkivilágához. Havasfelföld zord vidék, ahol az évszakok között csupán annyi a különbség, hogy hideg van, nagyon hideg van, esetleg halálosan hideg van. A táj változatos: akad itt hó, és fenyves, és hó... esetleg néhol egy (látszólag) indokolatlan fokhagyma-ültetvény. Ezen kopár vidéken nem sok minden él meg, ami mégis, az sem sokáig. Ez a környezet kiválóan alkalmas az amúgy is nyomasztó hangulat fokozására, amit az írónő maradéktalanul és profin ki is használ.

"Ápoljuk uborkával az arcbőrünket!

A csipkehímzett asztalterítő az új divat!

És végül, de nem utolsósorban: fegyverbe a gaz elnyomók ellen!

Fegyverbe véneink ellen, kik begyepesedett, vaskalapos ideáikkal ellehetetlenítik a fejlődést!

Fegyverbe őseink ellen, kik a kötelesség béklyóját vetvén nyakunkba, nem adnak teret az önmegvalósításunknak!"

A legtöbb valamirevaló regény tükröt tart elénk, hogy olvasás közben, némileg talán tudat alatt észrevegyük az aktuális társadalmi problémákat - nos, ennek a könyvnek az esetében nem mernék tükörről beszélni, az túlságosan szelíd és finomkodó volna. A nép igazsága - mondjuk inkább így - fogja a társadalomkritikát, apait-anyait beleadva elagyabugyál vele, majd a képünkbe is vágja, hogy csak úgy csattan - és én ezt imádom. Tarja úgy nyúl hozzá a sokakat megosztó társadalmi jelenségekhez, hogy alaposan kineveti az egész civilizált világot, és közben a kigúnyolt alanyok is tiszta szívből képesek vele nevetni - saját magukon. Örök érvényű és újkeletű problémák egyaránt terítékre kerülnek, gondolok itt például a social média befolyásoló erejére, a kisebbségek elnyomására, vagy éppen a történelem során újra és újra felbukkanó hataloméhes karakterek gúnyrajzára.

 

Ritkán találkozom felnőtteknek szóló illusztrált regénnyel (ha találkoztam már egyáltalán :D), így számomra elég váratlan fordulat volt, amikor megtudtam, hogy ez az lesz. Valójában kissé tartottam is tőle, nem igazán láttam át, hogy néhány rajz hogyan tud hozzátenni egy regényhez. Németh Gyula azonban elég hamar meggyőzött róla, hogy az illusztrációinak nem kevés létjgosultsága van. A fekete-fehér rajzok tökéletesen eltalálták a könyv hangulatát, és nem csupán karaktereket ábrázolnak, hanem valódi személyiségeket.

Végül, de nem utolsó sorban szólnék a regény stílusáról, ami számomra roppant sarkallatos pontja bármilyen irodalmi műnek - mondhatni megszállotja vagyok az egyedi írói hangnak és a gazdag szókincsnek. Éppen ezért valóságos karácsonyi ajándékként éltem meg a regény semmi máshoz nem hasonlítható narrációját. Tarja 512 oldalon keresztül nem esik ki a szerepből, a némiképp archaizált, ízes szöveg egyetlen mondat erejéig sem veszt a hitelességéből. A regény szókészlete bámulatos, sokszor olyan kifejezések jöttek velem szembe, amik még a passzív szókincsem közelébe sem jutottak el ezidáig. Nem tudom, lehet, hogy ez valami perverzió, de szeretem, amikor magyarul olvasok, és mégsem értem. :D (Ne a külföldi kifejezések magyarosítására gondoljatok.) Talán azért, mert az ilyen bravúrosan megírt regények újra és újra rávilágítanak arra, mennyire sokoldalú és jól használható az anyanyelvünk - nagy szerencse, hogy Tarjának volt mersze játszani vele.

Be kell vallanom - és ezért kap végül 4 agyat  -, minden pozitívum ellenére a regény nekem néha sok volt. Úgy éreztem, csak hömpölyög-hömpölyög a történet, de nem igazán láttam, hová akar kilyukadni. Ez a kilátástalanság persze betudható hangulatfokozó elemnek is, de számomra nehezítette az olvasást. A történet kissé kaotikus, az én ízlésemnek túlságosan sűrű, végig kapkodtam a fejemet, és matekoztam, hogy az adott jelenetben éppen ki kivel van. Egy későbbi újraolvasás során talán ezeket jobban helyre tudom majd tenni.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy A nép igazsága az év legkülönlegesebb könyve, a magyar fantasy berkeiben egyedülálló. Fanyar humora, kiváló szókincse, megátalkodott karakterei karakterei és borongós hangulata együtt akkorát ütnek, hogy a fal adja a másikat (ha szerencséd van). Elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretnék elhagyni a komfortzónájukat, azoknak, akik valami egészen váratlant keresnek, azoknak, akik úgy szeretik a nyelvi leleménnyel megírt könyveket, mint én. 

Ha felkeltettem az érdeklődéseteket, a regény előrendelhető a Twister Media Kiadó honlapján. Várható megjelenés: 2020. szeptember 17.

Wéber Anikó: Az osztály vesztese

Kiadó: Pagony 

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 208 oldal 

A történetről

Az éjszaka leple alatt furcsa kép kerül az osztály facebook oldalára: esetlen alak minionjelmezben, felette a falra írt felirat: Az osztály vesztese!
Az osztályfőnök tombol, a diákok gyanakodva méregetik egymást. Tettesnek se jó lenni, de áldozatnak még rosszabb. Gyerekek életét ismerjük meg mindenestül, miközben velük izguljuk és szorongjuk végig ugyanazt a pár napot a felkeléstől a feleltetéseken át a napköziig. Vajon ki tette és miért?

Véleményem

Mindenkinek megvan a maga keresztje. Igen, még a gyerekeknek is. Sőt, leginkább nekik.

A gyerekek bizonytalanok és erősen függők, hiszen nincs saját keresetük, nincs saját lakásuk, sokszor egyáltalán nincsenek saját tulajdonaik. Nem tudják ellátni magukat, és nagyon gyakran semmilyen beleszólásuk nincs a saját életükbe. Az definiálja őket és a világukat, hogy milyen szülők, milyen családi és anyagi körülmények jutottak nekik. Ennek tetejében ott vannak a kortársaik, akik előszeretettel keserítik meg a gyengeséget mutatók életét, gyötrik és kínozzák azokat, akik valamilyen külső vagy belső tulajdonságukban eltérnek az átlagostól.

Bár nagyon szeretem és csodálom a gyerekeket, tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos szempontból sokkal kegyetlenebbek a felnőtteknél. Nehezebb számukra hideg fejjel gondolkodni, felmérni a tetteik távlati következményeit. Mondhatnám: előbb ütnek, aztán kérdeznek - és az még a szerencsésebb eset, ha felmerül bennük, hogy akár kérdezhetnének is.

Wéber Anikó regénye nem véletlenül lett sok helyen kötelező olvasmány (de utálom ezt a kifejezést), hiszen pedagógiai haszna felbecsülhetetlen lehet. Kiválóan alkalmas arra, hogy görbe tükröt állítsunk a renitens tanulók elé, vagy éppen megelőzzük a bajt egy nyugodtabb természetű osztályközösségben.

A könyv pontosan és érzékenyen ábrázolja a kiskamaszok sokszor könyörtelen világát, annak bonyolult kapcsolati hálóját, a barátságok hullámzó hangulatát, a gyerekekben felgyűlt rengeteg feszültséget. Talán pont ez a feszültség okozza sokszor az elmérgesedő konfliktusokat. Gyerekként minden sokkal jobban tud fájni, főleg akkor, ha a sebeket pont az ejti, akitől függenek, akire számítanak - a gyerekek nagyon gyakran otthonról hozzák a feszültséget, aminek élettapasztalat híján még csak nevet sem tudnak adni.

Az őket fizikálisan, vagy éppen verbálisan bántalmazó szülő ellen nem tudnak lázadni, két okból sem. Az egyik a már említett függőség, az önellátásra való képtelenség. Ha ellent mond, visszaszól, ki fogja akkor gondját viselni? A másik... nos, ez szintén egyfajta függőség (esküszöm, nem írom le többször ezt a szót), de ez sokkal mélyebb, ősibb, és szinte feloldhatatlan. A gyerek kötődik a szüleihez, sajnos még akkor is, ha soha egy jó szót, egy ölelést nem kapott tőlük. A gyerek ösztönösen szeret, érzelmei irányítják, és nem a józan esze.

Az, hogy otthon rendszeresen kiabálnak vele, esetleg megverik, vagy semmibe veszik, vagy a testvéréhez hasonlítgatják, érthető módon zavart képez a lelkében és az agyában egyaránt. Szeretnie kell - ez a törvény, az íratlan szabály. Mégis bánt. De a szíve mélyén biztos szeret. És csak gyűlik, gyűlik az ellentmondásból  fakadó feszültség. Aztán bemegy az iskolába, és levezeti azon, aki éppen az útjába kerül.

Az osztály vesztese nagyon ügyesen mutatja meg ezeket az öngerjesztő folyamatokat, ok-okozati összefüggéseket, arra tanítva a gyermekolvasókat, hogy mindig próbáljanak a dolgok mögé nézni. A hazudós lány talán azért hazudik, mert fél szembenézni a saját valóságával. Persze nem azt mondom, hogy nem létezik rossz gyerek. De abban biztos vagyok, hogy nagyon kevés köztük az, aki valóban rosszindulatú.

És ennyi volt mára a gyermekpszichológia rovatunk. :D 

Bár a regény arra van kihegyezve, amire az egész osztály kíváncsi - ki követte el a gaztettet, és (ez legalább annyira fontos és érdekes!) ki az áldozat -, ugyanakkor tíz különböző gyerek életébe is bepillantást nyerünk. Felnőtt szemmel olvasva egyrészt nagyon megrázó, hogy bizonyos diákok milyen családi körülmények között élnek - vagy inkább túlélnek -, de nagyon érdekes is az, hogy a legtöbbjük hogyan próbál kompenzálni, és teszi jobbá, vagy éppen rosszabbá a saját helyzetét.

Akad köztük nehéz anyagi helyzetben lévő kisebbségi fiú, aki gyönyörűen bemutatja az önbeteljesítő jóslat pusztító erejét - erre a pedagógusok szerintem nem fordítanak kellő figyelmet.  Mindenki, még a tanárok is biztosak benne: aki cigány, az hazudik, verekszik, káromkodik. Ha így gondolják, hát legyen is így.

Megjelenik a túlsúlyos, rengeteg szóbeli bántalmazást elszenvedő gyerek tipikus karaktere, aki az ügyeletes poéngyáros szerepét ölti magára, a humort mintegy védőpajzsként tartva maga elé. Erről a kissé ütött-kopott pajzsról úgy-ahogy lepattannak a gúnyos megjegyzések, a közösség nem veti ki magából a fiút, ám teljes értékű taggá sem képes válni.

Nem szeretném az összes megjelenő problémát felsorolni - mi maradna akkor a könyvnek? De még egy karaktert megemlítenék, mert ez nagyon tetszett. Adott egy beszédhibás, a legtöbb osztálytársa által levegőnek nézett, szerencsétlennek tartott fiú. Ám ez a fiú, amikor nem kell beszélnie, csodákat művel. Írásban mondja el azt, amit a szavakkal képtelen. Megalkotja a néma varázslót, akiről első, füzetbe írt (jaj, klasszikus, én is így csináltam :D) regénye szól, és aki feleslegesnek tartja a beszédet. Szavak nélkül is képes bármire. A kisfiú (? 11 évesen még lehet rájuk ezt mondani?) gyönyörűen gyúrja erősséggé saját gyengeségét a képzelet, az írás eszközeinek segítségével. Talán ez volt a kedvenc fejezetem.

Maga a történet nem ölel fel túl nagy időintervallumot, sőt, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy időhurokban reked az ember. Az olvasó újra és újra átéli az ominózus eset utáni napot, mindig másik gyerek fejébe belehelyezkedve, más irányból szemlélve a problémát. Van, aki gyanús, másokat pedig élből kihúzunk a listáról, egy kicsit nyomozunk, egy kicsit találgatunk mi is, ahogy a szereplők és tanáraik is. (Egyébként tanulságos látni, hogy a pedagógusok mennyire be tudnak skatulyázni egy-egy diákot, és bármilyen "bűntényre" kerül sor az osztályban, mindig azokra a bizonyos gyerekekre sandítanak első körben. Megint itt az önbeteljesítő jóslat: azt mondják, rossz gyerek vagyok, és akármit teszek, mindig ebben a skatulyában fogok maradni. Akkor miért is tegyek bármi jót?) A végére természetesen minden kiderül, de legfőképpen az, hogy nem mindig a kézenfekvő válasz az egyértelmű.

Egyedül ezt az "időhurok-feelinget" nehezményeztem olvasás közben, kicsit már untam sokadszorra végigülni a történelem órát, meg a matekot, de egyébként szerintem hibátlan. Olvasmányos, élők és szerethetők a karakterek, mindenkiért lehet egy kicsit izgulni, egy kicsit szorongani. És szurkolni, nagyon szurkolni azért, hogy ezek az ilyen-olyan méretű és súlyú kereszteket cipelő gyerekek egyszer majd elég erősek legyenek ahhoz, hogy a saját kezükkel írják át a sorsukat.

Ajánló - Lovász Andrea (szerk.): Dödölle

Kiadó: Cerkabella

Megjelenés éve: 2019

Oldalszám: 320 oldal 

Illusztrálta: Keszeg Ágnes

Ezúttal rendhagyó bejegyzéssel készültem, hiszen egy olyan könyvet szeretnék bemutatni, amit még ki sem olvastam (igyekszem elhúzni decemberig :D). Ezért ez sokkal inkább ajánló, semmint értékelés, kritika. Szeretném a figyelmetekbe ajánlani a Cerkabella Kiadó egyik újdonságát, a Dödöllét, amely egy igazán különleges kiadvány.

A Dödölle egy hagyományőrző kalendárium - nem csak gyerekeknek. Tizenkét hónapra felosztva ismerteti meg az olvasót az egyes időszakokhoz köthető jeles napokkal, ünnepekkel, régi magyar hagyományokkal. Kívül-belül minőségi és igényes kötet, öröm kézbe venni. Keszeg Ágnes visszafogott, kellemes színvilágú rajzai csodásan kiegészítik a szöveget.

A kötet nem csupán népszokásokról mesél, hanem sok minden másról is, hiszen kortárs és klasszikus magyar írók, költők művei is helyet kaptak benne. A Dödölle a bizonyíték rá, hogy gyönyörűen megfér egymás mellett a régi és az új, a tradíciók nem ellenségei a modern életnek. A meséket, verseket úgy válogatták össze, hogy kapcsolódjanak az adott hónaphoz, vagy éppen ünnephez, amiről szó van. Így került például a februári fejezetbe Mészöly Ágnes Sünimanójának szívmelengető farsangi jelenete. Ezért egyébként nagyon hálás vagyok, hiszen ha nem olvasom a Dödöllét, talán soha nem találunk egymásra a Sünimanóval, így azonban új kedvencet avathattam. Hamarosan erről is írok bővebben.

Az irodalmi ínyencségek mellett az ízlelőbimbóink kényeztetésének szerepét is magára vállalja a Dödölle, hiszen számos, általában könnyen (gyerekekkel) elkészíthető, és szintén az adott hónapban aktuális receptet is tartalmaz. A Dödölle-projekt keretében a kötet szerkesztője megmutatja azt is, hogy egyáltalán nem blöffölt, amikor összeválogatta a recepteket, hiszen elkezdte elkészíteni őket, így bárki láthatja, milyen íncsiklandozó ételek születhetnek olvasás közben.

Úgy gondolom, a Dödölle kiváló eszköze lehet a generációk közti értékátadásnak, egykori hagyományaink felelevenítésének, tudásunk felfrissítésének. Valódi családi élményt nyújthat közös böngészése, a receptek elkészítése, ügyes és kreatív pedagógusok kezében pedig valóságos varázslatokra lehet képes.

A Dödöllét úgy érdemes fogyasztani, mint egy igazi ínyenc fogást: szemezgetve, komótosan, kiélvezve minden morzsáját. Ne siessünk hát, haladjuk hónapról hónapra (akár gyerekekkel, akár gyermeklelkű felnőttként), és adjuk át magunkat az élménynek!

Igaz Dóra: Nyár, nagyi, net

Kiadó: Pagony 

Megjelenés éve: 2016 

Oldalszám: 86 oldal 

Illusztrálta: Horváth Ildi

A történetről

Berci nem akar nyáron sem karatetáborba, sem nyelvtanfolyamra menni. Igazából nincs semmi máshoz kedve, mint számítógépezni. A szülői ítélet: egy szünidő a nagyinál, vidéken, jó levegőn. De mi történik, ha kiderül, hogy nagyinak egy egészen szuper tabletje van, és egyáltalán nem is haragszik a számítógépezésért?

Véleményem

A mai gyerekeket megérteni már az én generációmnak sem egyszerű, hiszen a mi gyerekkorunk és az övék közt is hatalmas a különbség. Azt mondják, ők már okostelefonnal a kezükben születtek, ösztönösen kezelnek minden érintőképernyős felületet, és még azelőtt megtanulják használni a távirányítót, mielőtt beszélni kezdenének. Ez valahol rémisztő és szomorú, hiszen mi, akik még az utcán játszva, sokat olvasva, kóborolva nőttünk fel, pont ilyen kalandos gyerekkort kívánnánk nekik is. Ugyanakkor a fejlődést nem lehet megállítani, el kell fogadnunk tehát, hogy azok, akik most élik a gyerekkorukat, mindenképp találkozni fognak a technológiával, kisebb-nagyobb mennyiségben. Rajtunk áll, hogy megtanítsuk nekik, hogyan kell értelmesen, biztonsággal, és mértékkel használni az okos eszközöket. Nekünk kell megmutatnunk azt is, hogy mi minden van a képernyőn túl, az őket körülvevő valódi világban - erről szól Igaz Dóra zseniális gyerekkönyve.

"A vigyor még szélesebb lett Berci arcán. Elég régen hallott olyat, hogy a számítógép jó dolog. Otthon csak azt nyomják anyáék, hogy tedd már le azt a vackot, tedd már le azt a vackot, tedd már le azt a vackot..." /19. oldal/

Éppen néhány napja olvastam egy cikket, ami arról írt, hogy hiába tiltjuk az okos eszközök, számítógép, laptop stb. használatát, ha csak eddig terjed a dolog. Alternatívát kell kínálnunk a gyerekeknek - hiszen "ha nem számítógépezhetek, akkor mégis mit csináljak?" A legtöbb szülő, nagyszülő itt bukik el. (Pontosabban ott, hogy ugye valakitől látja a gyerek a telefonnyomkodást, valakitől megkapja karácsonyra-szülinapra az eszközöket. Utána ugyanez a valaki tiltja a használatukat. Én is összezavarodnék a gyerekek helyében.) Foggal-körömmel küzd a képernyők ellen, de közben nem mutatja meg, hogy mi más érdekes van még a világon ezeken kívül. Pedig mennyi minden van! A könyv főhősének nagymamája kiváló pedagógiai érzékről tesz tanúbizonyságot, mikor megmutatja Bercinek ezeket az alternatívákat, de közben nem veszi el tőle az egyetlen dolgot, amiben jó, és amivel szeret foglalkozni.

Így tanítja meg Berci a szomszéd utcában lakó Erzsi néninek a számítógép használatát, keres recepteket az ebédhez, és toboroz virtuális szurkolótábort a nővére karate versenyére. Miközben az online világ sem marad ki az életéből, egyre nyitottabbá válik a valóságra, ami egyáltalán nem olyan unalmas, mint ahogy elképzelte. Hiszen ha az interneten nevelt kutya izgalmas, a valódi (akit egyébként Wifinek hívnak) még ezerszer olyan jó, és bár jó játék a Fifa16, sokkal érdekesebb megnézni egy igazi focimeccset. A nyár végére még az is kiderül, hogy Erzsi néni tyúkjai legalább olyan jó - sőt, jobb! - tojást tojnak, mint amilyet a boltban lehet kapni.

"Ránézett a nagyira. Nagyi nagyinak látszott. Olyan klasszikus nagymamának. Almás pitésnek." /19. oldal/

Berci nagymamája látszólag teljesen átlagos, klasszikus nagyi, ám a felszín alatt sokkal több rejlik, mint amit a kisfiú elsőre elképzel. Berci mamája ugyanis menő! Amellett, hogy ő süti a legjobb almás pitét, és ő készíti a legízletesebb ebédeket, nem tartja hülyeségnek a számítógépet, nem neveti ki Bercit a félelmei miatt - még a sajátjait is beismeri! -, nem kezeli az unokáját tudatlan gyerekként, és ami a legfontosabb: nagyon is érti Bercit. Mellette a kisfiú életében először érezheti azt, hogy ő is tud újat mutatni, rá is szükség van. Bebizonyítja, hogy a számítógép nem ördögtől való, és megmutatja Bercinek, hogy nem csak játékra lehet használni.

A nagyinál Berci végre nem a legkisebb, legbénább, leghaszontalanabb gyerek a családban, hanem nagyon is hasznos, értékes és egyenrangú. Nagyi elfogadja Bercit olyannak, amilyen, és ettől a kisfiú is elkezdi elfogadni saját magát.

"Berci elvörösödött. Felnőttek nem szoktak neki megköszönni semmit. Azt meg főleg nem, ha a számítógéphez nyúl." /23. oldal/

Berci nagymamája olyan megértéssel fordul a kisfiú felé, ami minden gyereket megilletne, és ez egy nagyon fontos tanulság a könyvet olvasó felnőttek számára. A mai világban a szülőknek sokszor nincs idejük, energiájuk odafigyelni a gyerekeik apró-cseprő (de attól még nagyon is létező!) problémáira, vagy éppen bele sem gondolnak, mi állhat egy-egy jelenség hátterében. Gyakran könnyebb büntetni az okozatot, mint utánajárni az okoknak, kiváló példája ennek Berci félelme, aki - talán a sok ijesztő játék miatt, amit felügyelet és szabályozás nélkül letölthet a netről -, esténként fél a sötétben.

"Azt anya meg apa sosem kérdezte meg, miért nem akar felkelni. Azt mondták, lusta. És Berci rájuk hagyta. Egyszerűbb volt, mint elmagyarázni, hogy álmos, nagyon-nagyon álmos. És azért álmos, mert nem tud aludni éjszaka. Mert ha az ember fél, akkor nem tud aludni." /40. oldal/

És ami talán ennél is fontosabb: végre Berci is érti a nagyit. Többé már nem az a poros, fejkendős öregasszony, aki a képzeletében élt, hanem hús-vér ember, akinek félelmei és érdeklődési köre van - ami közelebb áll a kisfiúéhoz, mint azt valaha hitte volna. Azt gondolom, nagyon lényeges dologra tanít ezzel a regény: ne hagyjuk magára az idős rokonainkat, fordítsunk időt a megismerésükre. Hiszen ki tudja, talán jó nagy meglepetéseket tartogatnak.

A könyvet Horváth Ildi nagyon kedves, hangulatos, fekete-fehér illusztrációi gazdagítják. Ha gyerek lennék, és nem könyvtári lenne a könyv, biztos kedvet kapnék egy kis színezéshez - amolyan őskövület módjára, ceruzával, nem digitálisan.

A Nyár, nagyi, net egy lenyűgöző érzékenységgel megírt, humoros és  hangulatos könyv, ami anélkül világít rá a generációs szakadék kérdésére, és a 21. század gyerekeit érintő kisebb-nagyobb problémákra, hogy didaktikussá válna. A kötet témája nagyon aktuális, a stílusa kiemelkedően jó, karakterei szerethetők és fejlődőképesek. Nem csak netfüggőknek ajánlott.

Bessenyei Gábor: Az első csók és egyéb démonok

Figyelem! Az értékelés spoilert tartalmaz, amit a szokásos módon jelöltem, így: spoiler.

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2018

Oldalszám: 368 oldal

A történetről

Vajon ​mi az ijesztőbb: egy szellem vagy életem első csókja?

Patrik tizenhat éves, és úgy érzi, már nagyon ideje lenne járni valakivel. Amikor észreveszi, hogy Emma, a suli egyik legszebb lánya egyre biztatóbb jeleket küld felé, alig hisz a szerencséjének.
Minden szuperül alakul, ám egy éjszaka megjelenik a kollégiumban Patrik halott kutyájának szelleme.
De mit akar tőle a frissen eltemetett házi kedvenc? És miért beteg Patrik édesanyja, ha az orvosok nem találnak semmi okot?
Patrik maga kezd nyomozni.
Felkeresi egyik régi iskolatársát, Lilit, akiről azt pletykálják, hogy igazi boszorkány.
Szellemek, átkok, éjszakai szeánszok – kiderül, hogy a lánynak mindez meg sem kottyan, de a sötét erő, ami Patrik családját fenyegeti, sokkal kegyetlenebb, mint bármelyikük sejtette volna.
Patrik úgy érzi, kettészakad az élete.
Odahaza egy ismeretlen misztikus fenyegetés telepszik rá, miközben a kollégiumban próbálja teljes szívvel belevetni magát első párkapcsolatába, túlélni az első ügyetlenkedéseket, a bizonytalanságot, és rosszindulatú szobatársa kötekedéseit.
Lehet esélye a szerelemre, ha közben egy alattomos túlvilági lény a családjára tör?
Nyerj bepillantást egy kamasz srác féltve őrzött titkaiba!

Véleményem

Ezennel kijelenthetem, hogy végeztem a "Bessenyei összessel" - egyelőre, mert nagyon remélem, hogy hamarosan újabb kötet érkezik az írótól. Első körben el kell mondanom, hogy szerintem Gábor óriásit fejlődött Az Olimposz legyőzése sorozat óta, pedig az sem volt rossz, sőt. De ez a könyv sokkal inkább egyben volt, történet, karakterek és világépítés szempontjából is. Szóval - virtuális vállveregetés, ezt nagyon odatetted!

Hogy milyen lehet egy 16 éves fiú fejében, arról eddig halvány fogalmam sem volt - ami azért nem túl meglepő. Most viszont exkluzív bepillantást nyerhettem az ellenkező nem gondolataiba és érzelmeibe, ami egészen új élmény volt. A fiúk eleve nehéz helyzetből indulnak: elvárjuk tőlük, hogy ők kezdeményezzenek, de ne nyomuljanak túlságosan, jófejek és lazák, ugyanakkor valamennyire udvariasak is legyenek, tegyék a szépet, de ne legyenek túl nyálasak stb. Patrik próbál megfelelni az elvárásoknak, amennyire az erejéből telik, de közben ugyanúgy szorong, ugyanolyan bizonytalan, mint egy korabeli lány, maximum más félelmei vannak az első szerelemmel kapcsolatban. Közben igyekszik túlélni a kollégiumi hétköznapokat, ami nem mindig egyszerű. Egyébként erről olvastam volna többet is, mert én nem voltam kolis annak idején.

Már önmagában a szemszög is megért volna egy könyvet, hiszen nem minden nap olvashatunk "fiús" regényeket, leszámítva azokat, amik újra elmondják ugyanazt a sztorit a pasi szemszögéből, amit már korábban a lányéból is leírtak. Más néven a nyerészkedős könyvek. Nagyon nagy szüksége volt már a Vörös Pöttyös regényeket olvasó kamasz lányoknak egy ilyen könyvre, hogy megtanulhassák, a másik nem is ugyanolyan szorongásokkal és érzelmekkel küzd, mint ők. Egyszóval már emiatt jó helyzetből induló, hiánypótló kötet.

Az átlagos fiú első szerelmének olykor kínos, zavarodott, máskor boldog pillanatai mellé  pedig kapunk egy igencsak érdekes misztikus szálat is. Ez nem kimondottan formabontó ugyan, de a világépítéssel és a kellően helytálló magyarázatokkal és összefüggésekkel nagyon is rendben van. Igaz, hogy nem rettegtem halálra magam olvasás közben, és a démon kilétére is elég hamar rájöttem, mégis érdekes volt ez a színes mágiakavalkád. Titán, Patrik holtából visszatért kutyája különösen a szívemhez nőtt, elég jó húzás volt rá építeni a történetet. És elég kegyetlen is. Két kutyám van, belegondolni is rossz, hogy egyszer én is abban a helyzetben leszek, amiben Patrik találta magát a nyitójelenetben.

A két történetszál mellett a karterek is kiemelésre érdemesek. Patrik az egyik legjobban összerakott, legemberibb főhős, akivel mostanában találkoztam. Nem ő ugyan az iskola ásza, de nem is a világ lúzere, egy teljesen normális srác, akinek vannak barátai, és persze vadbarom ellenségei is. Éppen ezért könnyű vele azonosulni: teljesen hétköznapi, ahogy a legtöbb olvasó is az (vagy az volt kamasz korában). Patrik valójában az a srác, akivel egy osztályban ülsz évek óta, de talán még fel sem tűnt, milyen jófej, mert nem ő a közösség központi figurája. A gondolkodásmódja abszolút a helyén van, és mégis: közel sem tökéletes. A jegyei viszonylag rosszak, ráadásul dohányzik - ez utóbbi szerintem a mai, prédikátorokkal teli világban egy elég merész lépés. Nem a szokásos "kidolgozott izomzatú, bunkó, de szexi rosszfiú" hála az égnek, ebből már van elég, de megesik, hogy kijön a sodrából, vagy éppen rossz döntéseket hoz. Legtöbbször azonban helyén a szíve, és a történet végére jellemfejlődésen megy keresztül.

A mellékszereplők egytől egyig egyedi, megfelelő mértékben árnyalt figurák, természetesen nagy kedvencem volt  közülük a banyaosztag díszes társasága. Öregasszonyok nem voltak még soha ilyen szórakoztatóak - és zavarba ejtőek. Egyedül azt bánom, hogy nem derült ki, Judit miért hord napszemüveget, ha már az tisztázódott, hogy nem vak.

Ami még nagyon nagy szó a szereplők kapcsán az az, hogy a lánykarakterek is teljesen normálisak, nem olyan ütnivaló kis idióták, mint a legtöbb VP könyvben. Emma is, Lili is tök szimpatikus és szerethető, bár nagyon különböznek egymástól. Patrik helyében én is vonzódtam volna mindkettőhöz - ennek ellenére tök jól megoldotta az író, hogy ne legyen szerelmi háromszög a dologból, amiért nagyon hálás vagyok. Annak külön örültem, hogy Patrik végül két szék közt a pad alá esett. Na, nem mintha ennyire gonosz lennék, végig szurkoltam neki, de ettől valahogy életszagú lett az egész. Végre-valahára nem egy teljesen rózsaszín, nyálas happy enddel és filmbeillő összeborulásokkal teli befejezés! El is gondolkoztam rajta, hogy biztos a jó kategóriába sorolták-e be. :D

Erőssége a regénynek a kiválóan adagolt humor, rég volt olyan, hogy valóban elmosolyodtam, vagy fel is nevettem egy könyvön. A vicces megszólalások mellett káromkodás is akadt szép számmal, és ez milyen jó! Nagyon örülök, hogy nem cenzúrázva, finomkodva írja le a dolgokat, hiszen kamasz fiúk közt jár az olvasó, és nekik bizony - meg amúgy a lányoknak is - szerves velejárójuk a csúnya beszéd. Ez sincs túltolva, a megfelelő helyeken és a megfelelő mennyiségben teljesen természetesen van jelen.

Az az igazság, hogy ilyenkor szokott jönni a negatívumok említése, de valójában nincs olyan, amibe most bele tudnék kötni. Végre olyan könyvet olvashattam, ami pörgős, lendületes,  és szinte letehetetlen. Jó a stílus, ügyesen eltalált a nyelvezet, a karakterek pedig szerethetőek - szerintem ez a tökéletes recept egy igazán jól sikerült young adult regényhez.

Összegzés  

Kedvenc idézet: 

"– De most akkor mi van a pénzzel?
– Semmi. Mondtam anyának, hogy régi haversrác vagy, akinek segítségre van szüksége.

– Haversrác? Még életünkben nem beszéltünk…

– Most akkor inkább fizetnél? Hozzam az árlistát?

– Micsoda? – hördültem fel, és kedélyesen ölelésre tártam a karom. – Egy ilyen régi barátnak? Keblemre, haver!"

/54. oldal/

A cím: Tök jó kis cím a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok. Oh, wait. Oké, értem én, hogy az eredeti cím nagyon hosszú volt, de nekem akkor is jobban tetszett, egész más volt a hangulata. Persze a végleges sem rossz, csak van egy ki Márquez utóíze. Az biztos, hogy ez könnyebben megjegyezhető, ami, gondolom, marketing szempontból nem mindegy.

A borító: Jaj, csak ezt tudnám feledni! Annyi jó borítót ki lehetett volna találni ehhez a könyvhöz (pl. egy nagy, fekete kutyát simán el tudnék képzelni), erre itt ez a... tulajdonképpen mi is ez? Egy icipici köze sincs a történethez, plusz egyáltalán nem néz ki jól, nem is értem, komolyan. Szimbolista akar lenni talán? Visszanéztem a borítótervező pályázat képeit, és annyival jobbakat küldtek be az olvasók! Pl. EZ, EZ, vagy EZ. Bármelyikkel szívesebben vettem volna meg. Na, mindegy, ezen már kár rinyálni. :D

Értékelés: Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik egy hiteles, mai, ugyanakkor nem erőltetetten modernizált történetre vágynak. Azoknak, akik kíváncsiak, mi járhat egy kamasz fiú fejében, milyen az ő szemszögéből megélni az első szerelmet. Ajánlom azoknak is, akik érdeklődnek a misztikus, szellemekkel, démonokkal átszőtt világok iránt. Igazából: kamaszlányoknak (főleg!) és kamaszfiúknak, valamint mindazoknak, akik valaha kamaszfiúk és kamaszlányok voltak. Vagy most már a tini a divatosabb szó? Hm, öreg vagyok.