Kiadó: Pagony
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 208 oldal
A történetről
Az éjszaka leple alatt furcsa kép kerül az osztály facebook oldalára: esetlen alak minionjelmezben, felette a falra írt felirat: Az osztály vesztese!
Az osztályfőnök tombol, a diákok gyanakodva méregetik egymást. Tettesnek se jó lenni, de áldozatnak még rosszabb. Gyerekek életét ismerjük meg mindenestül, miközben velük izguljuk és szorongjuk végig ugyanazt a pár napot a felkeléstől a feleltetéseken át a napköziig. Vajon ki tette és miért?
Az osztályfőnök tombol, a diákok gyanakodva méregetik egymást. Tettesnek se jó lenni, de áldozatnak még rosszabb. Gyerekek életét ismerjük meg mindenestül, miközben velük izguljuk és szorongjuk végig ugyanazt a pár napot a felkeléstől a feleltetéseken át a napköziig. Vajon ki tette és miért?
Véleményem
Mindenkinek megvan a maga keresztje. Igen, még a gyerekeknek is. Sőt, leginkább nekik.
A gyerekek bizonytalanok és erősen függők, hiszen nincs saját keresetük, nincs saját lakásuk, sokszor egyáltalán nincsenek saját tulajdonaik. Nem tudják ellátni magukat, és nagyon gyakran semmilyen beleszólásuk nincs a saját életükbe. Az definiálja őket és a világukat, hogy milyen szülők, milyen családi és anyagi körülmények jutottak nekik. Ennek tetejében ott vannak a kortársaik, akik előszeretettel keserítik meg a gyengeséget mutatók életét, gyötrik és kínozzák azokat, akik valamilyen külső vagy belső tulajdonságukban eltérnek az átlagostól.
Bár nagyon szeretem és csodálom a gyerekeket, tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos szempontból sokkal kegyetlenebbek a felnőtteknél. Nehezebb számukra hideg fejjel gondolkodni, felmérni a tetteik távlati következményeit. Mondhatnám: előbb ütnek, aztán kérdeznek - és az még a szerencsésebb eset, ha felmerül bennük, hogy akár kérdezhetnének is.
Wéber Anikó regénye nem véletlenül lett sok helyen kötelező olvasmány (de utálom ezt a kifejezést), hiszen pedagógiai haszna felbecsülhetetlen lehet. Kiválóan alkalmas arra, hogy görbe tükröt állítsunk a renitens tanulók elé, vagy éppen megelőzzük a bajt egy nyugodtabb természetű osztályközösségben.
A könyv pontosan és érzékenyen ábrázolja a kiskamaszok sokszor könyörtelen világát, annak bonyolult kapcsolati hálóját, a barátságok hullámzó hangulatát, a gyerekekben felgyűlt rengeteg feszültséget. Talán pont ez a feszültség okozza sokszor az elmérgesedő konfliktusokat. Gyerekként minden sokkal jobban tud fájni, főleg akkor, ha a sebeket pont az ejti, akitől függenek, akire számítanak - a gyerekek nagyon gyakran otthonról hozzák a feszültséget, aminek élettapasztalat híján még csak nevet sem tudnak adni.
Az őket fizikálisan, vagy éppen verbálisan bántalmazó szülő ellen nem tudnak lázadni, két okból sem. Az egyik a már említett függőség, az önellátásra való képtelenség. Ha ellent mond, visszaszól, ki fogja akkor gondját viselni? A másik... nos, ez szintén egyfajta függőség (esküszöm, nem írom le többször ezt a szót), de ez sokkal mélyebb, ősibb, és szinte feloldhatatlan. A gyerek kötődik a szüleihez, sajnos még akkor is, ha soha egy jó szót, egy ölelést nem kapott tőlük. A gyerek ösztönösen szeret, érzelmei irányítják, és nem a józan esze.
Az, hogy otthon rendszeresen kiabálnak vele, esetleg megverik, vagy semmibe veszik, vagy a testvéréhez hasonlítgatják, érthető módon zavart képez a lelkében és az agyában egyaránt. Szeretnie kell - ez a törvény, az íratlan szabály. Mégis bánt. De a szíve mélyén biztos szeret. És csak gyűlik, gyűlik az ellentmondásból fakadó feszültség. Aztán bemegy az iskolába, és levezeti azon, aki éppen az útjába kerül.
Az osztály vesztese nagyon ügyesen mutatja meg ezeket az öngerjesztő folyamatokat, ok-okozati összefüggéseket, arra tanítva a gyermekolvasókat, hogy mindig próbáljanak a dolgok mögé nézni. A hazudós lány talán azért hazudik, mert fél szembenézni a saját valóságával. Persze nem azt mondom, hogy nem létezik rossz gyerek. De abban biztos vagyok, hogy nagyon kevés köztük az, aki valóban rosszindulatú.
És ennyi volt mára a gyermekpszichológia rovatunk. :D
Bár a regény arra van kihegyezve, amire az egész osztály kíváncsi - ki követte el a gaztettet, és (ez legalább annyira fontos és érdekes!) ki az áldozat -, ugyanakkor tíz különböző gyerek életébe is bepillantást nyerünk. Felnőtt szemmel olvasva egyrészt nagyon megrázó, hogy bizonyos diákok milyen családi körülmények között élnek - vagy inkább túlélnek -, de nagyon érdekes is az, hogy a legtöbbjük hogyan próbál kompenzálni, és teszi jobbá, vagy éppen rosszabbá a saját helyzetét.
Akad köztük nehéz anyagi helyzetben lévő kisebbségi fiú, aki gyönyörűen bemutatja az önbeteljesítő jóslat pusztító erejét - erre a pedagógusok szerintem nem fordítanak kellő figyelmet. Mindenki, még a tanárok is biztosak benne: aki cigány, az hazudik, verekszik, káromkodik. Ha így gondolják, hát legyen is így.
Megjelenik a túlsúlyos, rengeteg szóbeli bántalmazást elszenvedő gyerek tipikus karaktere, aki az ügyeletes poéngyáros szerepét ölti magára, a humort mintegy védőpajzsként tartva maga elé. Erről a kissé ütött-kopott pajzsról úgy-ahogy lepattannak a gúnyos megjegyzések, a közösség nem veti ki magából a fiút, ám teljes értékű taggá sem képes válni.
Nem szeretném az összes megjelenő problémát felsorolni - mi maradna akkor a könyvnek? De még egy karaktert megemlítenék, mert ez nagyon tetszett. Adott egy beszédhibás, a legtöbb osztálytársa által levegőnek nézett, szerencsétlennek tartott fiú. Ám ez a fiú, amikor nem kell beszélnie, csodákat művel. Írásban mondja el azt, amit a szavakkal képtelen. Megalkotja a néma varázslót, akiről első, füzetbe írt (jaj, klasszikus, én is így csináltam :D) regénye szól, és aki feleslegesnek tartja a beszédet. Szavak nélkül is képes bármire. A kisfiú (? 11 évesen még lehet rájuk ezt mondani?) gyönyörűen gyúrja erősséggé saját gyengeségét a képzelet, az írás eszközeinek segítségével. Talán ez volt a kedvenc fejezetem.
Maga a történet nem ölel fel túl nagy időintervallumot, sőt, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy időhurokban reked az ember. Az olvasó újra és újra átéli az ominózus eset utáni napot, mindig másik gyerek fejébe belehelyezkedve, más irányból szemlélve a problémát. Van, aki gyanús, másokat pedig élből kihúzunk a listáról, egy kicsit nyomozunk, egy kicsit találgatunk mi is, ahogy a szereplők és tanáraik is. (Egyébként tanulságos látni, hogy a pedagógusok mennyire be tudnak skatulyázni egy-egy diákot, és bármilyen "bűntényre" kerül sor az osztályban, mindig azokra a bizonyos gyerekekre sandítanak első körben. Megint itt az önbeteljesítő jóslat: azt mondják, rossz gyerek vagyok, és akármit teszek, mindig ebben a skatulyában fogok maradni. Akkor miért is tegyek bármi jót?) A végére természetesen minden kiderül, de legfőképpen az, hogy nem mindig a kézenfekvő válasz az egyértelmű.
Egyedül ezt az "időhurok-feelinget" nehezményeztem olvasás közben, kicsit már untam sokadszorra végigülni a történelem órát, meg a matekot, de egyébként szerintem hibátlan. Olvasmányos, élők és szerethetők a karakterek, mindenkiért lehet egy kicsit izgulni, egy kicsit szorongani. És szurkolni, nagyon szurkolni azért, hogy ezek az ilyen-olyan méretű és súlyú kereszteket cipelő gyerekek egyszer majd elég erősek legyenek ahhoz, hogy a saját kezükkel írják át a sorsukat.
