A helykitöltés művészete

Figyelem! Ez egy spoileres értékelés, ezért csak akkor olvasd el, ha nem zavar, hogy lelövök pár poént, illetve ha már olvastad a könyvet! Köszönöm. 

A könyvről

Kiadó: L&L Kiadó
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 490 oldal

Sorozat: Iskolák Versenye 3.

Előszó

Sajnos, bár vázlatom volt róla, nem jutottam odáig, hogy a második kötetről is írjak bejegyzést, de nyugalom, az is pontosan ugyanolyan volt, mint az első és a befejező rész, amiről most szó lesz.

A történetről

Semmi kétség, az Iskolák Országos Versenye tizenegy napja több eseményt tartogatott eddig Újvári Hanna számára, mint az azt megelőző egy teljes év. Az édesanyja halála után zárkózottá és közönyössé vált lány kezdeti idegenkedése idővel semmivé vált, és a piros csapat teljes értékű tagjaként minden tehetségét és tudását arra használja, hogy elnyerje a Szirtes Gimnázium számára az áhított kupát. A győzelemig azonban hosszú még az út, és Szirtes-csapat tagjai hamar megtanulják, hogy ezen a vetélkedőn sem a feladatok, sem a versenyzők nem olyanok, mint amilyennek első pillantásra látszanak. Az élménytábor árnyas fái alatt könnyen válhat barátból ellenség, kellemetlen ismerősből hasznos szövetséges, tartósnak hitt kapcsolatból futó ismeretség…
Az Emlékezz rám az Iskolák versenye-trilógia harmadik része.

Véleményem

Lássuk-lássuk, milyen legyen az Iskolák Versenye sorozat befejező része? Hm, ezaz, rájöttem! Legyen még több dagályos siránkozás, és kevesebb cselekmény! Ja, és mindenképpen szidjunk minél több emberi és normális viselkedésmintát, hogy érezze szarul magát mindenki, aki nem szentéletű. Tökéletes. Ha ehhez még hozzáadunk egy rakat önismétlést és helykitöltő rizsát, már kész is a recept, zabálni fogják az olvasók.

Az internet boszorkányüldözése megállíthatatlanul menetel tovább ebben a részben is, hiszen az, aki csak egy posztot is kirak az Instagramra, netán YouTube videót készít a szabadidejében, csakis a sátán leszármazottja lehet. Hiszen elveszi az időt az igazán fontos dolgoktól! És azt mondtam már, hogy nem jut időd arra, ami igazán fontos? Hihetetlen, hogy három kötet alatt sem lehetett megunni ezt a témát, minden második fejezetben előjön, persze csak a főhősnő random, fájdalommal átitatott visszaemlékezései után. Hannának egy elröppenő kismadárról is a haldokló anyja jut eszébe, de főként az, hogy ő állandóan a gép előtt ült ahelyett, hogy vele töltötte volna az idejét. Szerencsés vagyok, amiért nem kellett ilyesmit átélnem, és elhiszem, hogy egy hasonló helyzetben lévő kamasznak tényleg sokat járhat ez a fejében, de könyvben azért ez elég unalmas. Lehet, hogy kegyetlennek tűnök, de ez az igazság, oldalakat ugrottam át, amikor Hanna ismételten apátiába süllyedt az étkező közepén, vagy akárhol máshol. Untig lett ismételve a dolog, a fele könyvet ez teszi ki, de nem csak ennek a felét, hanem a másik kettőét is. Ha nem lenne ennyi rinya, talán egy kötetben is megoldató lett volna az Iskolák Versenye. Na, de akkor hol a profit, ugyebár.

Komolyan érdekelne, honnan ez a sok gyűlölet és keserűség az írónőben... akarom mondani Hannában, aki lépten-nyomon arról prédikál, hogy szeressük még az ellenségeinket, bocsánat, az ELLENFELEINKET is, és barátkozzunk azzal is, aki nem akarja. Ennek ellenére folyamatosan haragszik valakire, aki:

a) internetet használ,

b) nem lóg a szülei nyakán non-stop, végül a legújabb:

c) nem megy el meglátogatni a kórházba a haldokló rokonát/ismerősét.

"Mégis gyűlöltem mindenkit, aki túl gyáva volt ahhoz, hogy eljöjjön anyuhoz, mindenkit utáltam, akinek fontosabb volt a saját szaros lelki békéje, és inkább küldött egy üzenetet, mert hát az mégiscsak könnyebb, mint hebegni-habogni egy haldokló előtt. Kihagyták a nehéz részét, jóformán átugrották a betegség teljes folyamatát, tulajdonképpen kivárták, hogy anyu elmenjen, aztán a hírt hallva keselyűként visszatértek, felajánlva a segítséget a temetés intézésében vagy bármiben."

Valóban bűn az, ha valaki nem tud mit kezdeni egy haldoklóval? Ha valaki még soha nem volt ilyen helyzetben, szerintem nem "gonoszság", ha nem tudja, hogyan kezelje, inkább zavar és félelem. Vagy talán tilos kellemetlenül érezni magunkat? Egyébként mi van akkor, ha mondjuk meg akarjuk hagyni a haldokló méltóságát? Én  például lehet, hogy nem örülnék neki, ha boldog-boldogtalan ott állna a halálos ágyamnál, látva, hogy mit tett velem a betegség. Engem pont a "turistáskodás" taszítana, akár velem, akár a közeli családtagommal történne ilyesmi. A fenti idézet - és egész kontextusa - megdöbbentően egysíkú, beszűkült gondolkodásra enged következtetni. Mindezt csak azért, hogy sajnáltassa a főszereplőt. Szimpátiát, együttérzést véleményem szerintem nem úgy érdemes kicsikarni az olvasóból, hogy közben bűntudatot keltünk benne, akár az internetezéssel, akár a kórházi látogatással kapcsolatban.

Leiner Laura a Szent Johanna Gimi Kalauzban nyilatkozza, hogy soha nem olvassa át a kéziratait, miután megírta őket. Ez teljesen rendben van, ha én is úgy állnék az írói karrieremmel, hogy már saját kiadóm is van... nem, én ezt akkor sem merném megengedni magamnak. De mindegy, nem vagyunk egyformák, lépjünk túl ezen. Az viszont végtelenül elképeszt, hogy nagy valószínűséggel senki más sem nézte át a szöveget. Megírtuk, gyorsan mehet a tördelőhöz, majd irány a nyomda, oszt' jól van az úgy. Nem tudok mást elképzelni, tekintve, hogy tele van a könyv olyan hibákkal, amit egy-két újraolvasással, gondos szerkesztéssel elég hamar ki lehetett volna szűrni.

Maximálisan lenyűgöz, hogy az írónő az egész sorozatban mennyire helytelenül, ugyanakkor magabiztosan használja a határozószókat, ráadásul általában ugyanazt az ötöt váltogatja, plusz-mínusz egy. A toplistán szerepel az egyszerűen, a gyanúsan, a furán, kínosan, és az örök kedvencem, a szórakozottan kifejezés. Ezek közül talán az egyszerűen jelentését sikerült eltalálni, de az is untig van ismételve, és ezer jobb szóval lehetne helyettesíteni. Nézzük a többieket. 

"– Lineáris interpoláció? – kérdeztem vissza gyanúsan." Ha csak egyszer is átolvassa valaki, talán feltűnt volna, hogy ahányszor Hanna, vagy bármelyik másik szereplő gyanúsan csinál valamit, helytelen, hacsak nem egy kémregényben vagyunk. A szó, amit keresünk, a gyanakodva lett volna, mivel nem a karakterünk viselkedik gyanúsan, hanem valaki más, akire gyanakodnia kell. A következő:

"– De tudod, hogy a magas koleszterinszint…

– De nekem nem magas – mondta furán." Mi volt fura? A hangsúly? A szó, amit használt? Nem, igazából nem az ő mondanivalójával volt gond, hanem azt furcsállta, amit beszédpartnere (itt: Hanna) mondott. Ugye, érezzük a különbséget? Következő:

"– A fenébe! – szisszentem fel, amikor észrevettem, mit műveltem, és kínosan néztem a tányért." Szegény tányér, neki is biztos kínos volt.

A szórakozottan-ról már a korábbi bejegyzésben kifejtettem a véleményemet, de mivel pont olyan jól megy nekem is a helykitöltés, mint az írónőnek, elmondom még egyszer. A szórakozottan szavunk jelentése továbbra is az, hogy valaki nem arra figyel, amit csinál, hanem elkalandoznak a gondolatai. Ehhez képest itt továbbra is a "jól szórakozik/ szórakozik rajta" szinonimájaként van jelen.

El sem hiszem, hogy ezt kell magyaráznom, amikor olyasvalakinek a könyvét értékelem, aki már 26 kötetet kiadott a kezéből, abszurd.

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy ifjúsági regény, és a hangsúly a történeten van (vagy kellene, hogy legyen), nem a szépirodalmi megformáltságon. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha fiatal olvasóknak írunk, mennyire fontos a helyes nyelvhasználat. Ők ebből tanulnak, észrevétlenül is, és elkeserít, hogy az országban most több ezer kamasz fogja azt hinni, hogy a fent említett kifejezéseket úgy kell használni, ahogyan az írónő tette. Igen, nyelvtan náci vagyok még mindig, ahogy szegény Marci, akinek ebben a könyvben is két erőltetett nyelvtani hiba kijavítása jutott. Na, de elkalandoztam.

Maradjunk továbbra is a könyv formai hibáinál, és térjünk át a másik kedvencemre. Túlírás. Éppen valamelyik nap olvastam Nádasi Krisz oldalán a tartalmi szóismétlésről - ezt egyébként bárki ingyen elolvashatja, és máris elkerülte az Emlékezz rám-ban felbukkanó egyik legnagyobb hibát. A tartalmi ismétlés hasonló a szóismétléshez, csak sokkal sunyibb. Nem ugyan azzal a szóval írja le a már említett dolgot, mégis ugyan azt mondja el. Nehezebb észrevenni, mint azt, ha egy szó két mondatban is szerepel egymás után, de azért nem lehetetlen. Mutatom, mire gondolok:

"Ez elég nyomasztóan hatott volna ránk, ha nem terelődik el a figyelmünk. De szerencsére elterelődött."

"(...) én tehetetlenül álltam ott, és a focipálya mögötti erdő irányába néztem, majd a sűrű lombok feletti tiszta, kék égre, ahol egyetlen felhő sem volt, csak ragyogó napsütés. Hasonló volt az idő, mint akkor, több mint egy évvel ezelőtt. Aznap is ilyesmi volt, úgy emlékszem. Csak a kék égbolt felhők nélkül, napsütéssel. Akkor is ilyen lehetett, úgy rémlik, hogy hasonló nyár eleji idő volt meleggel és napsütéssel, amikor már nem mehettem többé a kórházba, mert nem volt ott senki." Oké, értjük, kék égbolt, meleg, és napsütés. Anyám borogass!

"(...)az ünneplő tömegből sem maradt más, csak néhány kiszórt konfetti, és érthetetlen módon egy fél pár cipő. Valaki biztos elhagyta. Ezt nehezen értettük (...)" Ugye, mindenki érzi, hogy itt is elég lenne az egyik az "érthetetlen módon" és a "nehezen értettük" közül? Komolyan, néha úgy éreztem, LL-t karakterszámra fizetik.

Végül, de nem utolsó sorban: halmozott írásjelek. ??? - ezt így, leírva, párbeszédben, többször is. Csak annyit kérdeznék, hogy: Istenem, miért???

A történetről is illene szólnom, bár nem betegedtem bele a váratlan fordulatok okozta szívritmuszavarba, az tuti. Sok újdonságot nem hoz a harmadik rész, Hanna néha dumál Kornéllal videochaten - eközben minden mondatuk után röhögnek, avagy nevetnek édesdeden -, néha beesik egy-egy feladat, aztán hamar gyorsan megnyeri a piros csapat az egész versenyt. Mindeközben Kocsis igazgató úr továbbra is baromi irritáló és abszolút nem életszerű instacelebsége biztosítja a háttérzajt, oldalak telnek meg a facebook kommentekkel, amiknek semmi értelme nincs. Mikor már ezredszer jelent meg A Dani a színen, és csak ugyan azt bírta kommentelni ("Imádlak Bernadett!!!!"), kezdtem azt érezni, hogy feladom. De hősiesen eljutottam a mindent eldöntő feladathoz, ami nem volt más, mint...Ki nevet a végén? Élőben. Elismerem, jó volt az ötlet, hogy a szerencse döntse el végül a dolgot, na de nem azért jöttek ezek a gyerekek ebbe a táborba, mert ők jók valamiben? Elég bosszantó, hogy a végén nem az számít, mennyire ügyesek, hanem az, hogy a tanáraik tudnak-e hatost dobni. Azon aztán végképp kiégtem, hogy Lórinak fél éjszaka gyakorolnia kellett a játékot. A Ki nevet a végén?-ről van szó továbbra is.

Nem okozott túl nagy meglepetést a főszereplő csapat győzelme, de ezt nem érdemes hibaként felróni egy ifjúsági regénynek, hiszen a legtöbbször borítékolható a happy end.

A karakterekre nem érdemes túl sok szót fecsérelni, karakterfejlődésről vétek lenne beszélni. Itt van nekünk Lóri, aki továbbra is sík hülye - még egyszer elmondom, mert nem térek magamhoz, gyakorolnia kellett a Ki nevet a végén?-t. -, aztán Zsombi, aki mindig annyit szól hozzá a témához, hogy neki magányos gyerekkora volt, mert kocka. Bernadett valamilyen csoda folytán az első rész hallgatag NDK-s úszónőjéből átvedlett életvezetési tanácsokat osztogató guruvá, tehát végül is mondhatjuk, hogy fejlődött... egy teljesen irreális másik személlyé.

És persze a főszereplőről se feledkezzünk meg! Hanna továbbra is imádja az integrálást és a deriválást, és mindig minden feladatnál ő találja ki, hogy mi fog következni. Legalább egyetlen egyszer találta volna ki valaki más! Nagyon bosszantó volt, hogy három rész alatt mindenki más életképtelen maradt ezen a téren. Hanna... nos, talán egy félmiliméternyi személyiségfejlődésen sikerült keresztülverekednie magát, de engem nem győzött meg túlságosan.

Muszáj megemlítenem a nagyit, akit az első részben szerettem - mostanra azonban halálosan meguntam az idétlen poénjait.

Ja, és Kornél! Hogy felejthettem el az ügyeletes szépfiút? Sosem hittem volna, hogy ilyet mondok, de ő volt a három könyvben a legnormálisabb karakter. Kár, hogy nem pofozta fel párszor a nyafka barátnőjét.

Egek ura! Majdnem kihagytam a lényeget. A NAGY CSAVART a végéről. Ugyanis kiderült, hogy nincs ám itt vége ennek a fantasztikus sorozatnak, óóó, nem! Mert jön a következő TRILÓGIA, úgy bizony. Kocsis igazgató az utolsó fejezetben kifejtette, hogy jelenlegi imádott főszereplőink sajnos nem tudnak majd részt venni a következő IOV-n, mert érettségiznek, Zsombi meg továbbra is antiszoc. Mi következik mindebből? Új trilógia, új sablon karakterek! Yeah. Vajon a főszereplő különösen tehetséges, de magányos lány lesz? Vajon lesz mellette egy közepesen semmilyen, de okosnak mondott karakter? Pár buta gyúrós? Egy hajrázó szépfiú, aki bárkit megkaphatna, de a szürke kisegeret akarja? Kérem, tegyék meg tétjeiket.

Összegzés

Kedvenc idézet: Eh, ebbe nem állok bele.

A cím: Nem akarok emlékezni rád.

A borító: Az egyetlen értékelhető dolog továbbra is.

Értékelés: Egy pont nekem, amiért el bírtam olvasni.

Luxuskörülmények a Bükkben - magyar "valóság" Leiner Laura Ég veled című regényében

Figyelem! Ez egy spoileres értékelés, ezért csak akkor olvasd el, hanem zavar, hogy lelövök pár poént, illetve ha már olvastad a könyvet! Köszönöm. 

A könyvről

Kiadó: L&L Kiadó
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 432 oldal

Sorozat: Iskolák Versenye 1.

A történetről

Újvári Hanna a tinik megszokott életét élte egészen egy évvel ezelőttig, egy családi tragédia azonban mindent megváltoztatott. Most apukájával kettesben tölti a hétköznapokat, és rég nem a korosztályának átlagos problémái foglalkoztatják. 
Miután átveszi a tizenegyedikes bizonyítványát, az évzáró után váratlan felkérést kap az igazgatótól: részt vehet egy iskolai versenyen, ahol kiváló matekosként főleg a logikai feladatok megoldásában számítanak rá. 
Hanna környezete ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen a megmérettetésre, így a Szirtes Gimnázium négyfős csapata elindul az Iskolák Országos Versenyére.

Véleményem

Aki sportol, az agyatlan. Aki jó matekból, az unalmas óráit integrálással és deriválással üti el. Aki okos, az nyeszlett és szerencsétlen. Hölgyeim és uraim! Megnyílt Leiner Laura legújabb sztereotípia kiállítása, belépés csak saját felelősségre.
Sokan az írónő eddigi legjobb könyvének tartják az Ég veledet, és igaz ami igaz - bár nem vagyok túlképzett Leiner Laura téren -, azért a Szent Johanna Giminél tényleg jobban sikerült. Ezzel még nem dicsértem meg. A történet más, a szereplők ugyan azok, csupán új nevet kaptak. Ne legyenek hiú ábrándjaink, csak semmi izgalom, ebben a regényben ugyan azokat a sablonokat fogjuk kapni, ami olyan jól bevált már a Szent Johanna Gimi esetében is. Na de ne szaladjunk ennyire előre!

Az Ég veled története izgalmas - lenne, ha a fülszöveg nem lenne iszonyatosan közhelyes. Újvári Hanna a tinik megszokott életét élte  - no lám, mint a többi 100+ YA regény főhősnője, aki aztán hirtelen extrém körülmények között találja magát és megváltozik az egész élete. Családi tragédia - manapság szinte kötelező elem, az lenne a váratlan fordulat, ha egy normális családmodellt mutatna valaki a könyvében ahelyett, hogy ilyen-olyan módszerekkel csonkítja szerencsétlen főhős famíliáját. Ha ezen a fülszövegen múlik, soha nem vettem volna a kezembe ezt a könyvet. Szerencséje, hogy unatkoztam. Egyébként az alapötlet (leszámítva a sallangokat) szerintem megér egy misét, az Iskolák Versenye - nevét leszámítva - kreatív és szórakoztató sorozat is lehetne, ám számos bosszantó hibájáról nem tudtam elfordítani a tekintetemet. Nem mondom, olvastatta magát, sőt, megkockáztatom, hogy a következő részeket is el fogom olvasni, mert érdekelnek a feladatok - az nem, hogy ki nyeri meg, mert valószínűleg a 4 főszereplő csapat marad utoljára, aztán Hannáék nyernek. Bocsi, elspoilereztem egy könyvet, ami még meg sem jelent? My bad. De ne legyen igazam.

A regény fő gyengesége a karakterábrázolásban rejlik. A humor egyetlen forrása - már akinek ez vicces - ugyanis az, hogy az írónő folyamatosan hülyét csinál a szereplőiből. A Szent Johanna Gimiben feltűnt sablonkarakterek reneszánszukat élik az Ég veledben, mindenkit megtalálhatunk benne, aki egykor a szívünknek kedves volt. Itt van nekünk a szürke, okostojás főhősnő, akibe random beleszeret az aktuális közösség hajdobáló menőcsávója. A buta gyúrós, aki azért vicces mert nincs agya. Az ok nélkül ellenségeskedő menőcsajok, a számítógépfüggők, a gizdák. Amellett, hogy bosszantóan ismerős az egész, elkeserítő, ha valakinek ez jelenti az egyetlen poént: beskatulyázni másokat. Elképesztően sértő bizonyos embercsoportokra nézve. Vegyük a nyelvtan nácikat, mert én is az vagyok, és igenis kikérem magamnak azt, amit a jó nyelvtanosnak beállított Marcival művelt az írónő. Szerencsétlen gyereknek sok szerepe nem volt, csak az, hogy a beszélgetésekbe erőltetett hibákat javítgatta felháborodva. Na, egyrészt ennél azért összetettebb egy ember (nem csak a nyelvtan nácik, hanem bárki, aki nem egy amőba szintjén tengeti mindennapjait). Másrészt meg kár volt a művi hibákat belerakni, volt elég magyartalanság a könyvben anélkül is. Kedvenc példám:

„A szervezők egy kicsit ráfekhetnének a social médiákra is (…)”- na, LL meg a nyelvtanra. Gyorstalpaló: egyes számban médium, többesben média. Médiák, mint olyan, nem létezik. Nyelvtan náci balra el, megyek lesben állni a következő hibára, amit valaki beszéd közben ejt, addig meg fának álcázom magam és nem csinálok semmit. 

Visszatérve a témára: itt mindenki egyszerű, mint a faék, ami azért hasznos, mert legalább nem kell ráhangolódnunk a karakterekre, megterhelve ezzel a lelkivilágunkat. Az összes szereplő egysíkú és fájdalmasan bugyuta - jó, talán Hannának van egynél több tulajdonsága. Mondjuk három, erős jóindulattal. Éppen ezért jogosan hangzik el a szájából a következő idézet a tinifilmekkel kapcsolatban: 

"– Jó, elmondom, hogy mi a bajom a mozival és filmekkel – köszörültem meg a torkom.

– Rendben. Győzz meg – mosolyodott el.

- A karakterek. Egydimenziósak - mondtam ki. (...) - A valóság nem ilyen. Van, aki humán tárgyakból erős, van, aki sportoló, és van, akinek a reál megy. Olyan is van, akinek meg minden. De az érdeklődési kör nem vetül ki ennyire az emberre, nem lehet sablonosan kategorizálni."

Adja az ég, hogy ez önirónia legyen az írónő részéről, annak ugyanis fergeteges - minden más esetben én szégyellem magam helyette. 

Újvári Hanna (aka Rentai Renáta, aka LL prédikátori magyar hangja) ismerős lehet az SZJG-ből, hiszen kedvenc Renátánkhoz hasonlóan ő is kiemelkedően jó valamiből. De ne legyen mindig magyaros a főhős, Hanna egy ifjú matekzseni, diákolimpiát nyert, szabadidejét integrálással, deriválással és non-stop sudokuzással tölti - mert ez teljesen életszerű és normális. Zsenialitása a következőkben nyilvánul meg a regény folyamán: képes egész számokat osztani (kiszámolja, hány felnőtt jut egy diákra a táborban; illetve a faházak száma és befogadóképessége alapján megmondja, hány csapat lehet a versenyen - erre a többiek tátott szájjal istenítik, hogy "nahát, te aztán tényleg állati jó vagy matekból"), netán szorozni is. Mint a legtöbb jó képességű nyolcéves. Ki kell ábrándítanom mindenkit, a sudokut egy közepes logikával megáldott középiskolás (vagy egy egykoron bukdácsoló matekos = én) is ki tudja rakni, matematika tudást nem igényel. Szegény Hanna egyértelműen Reni árnyékában született. Íme a bizonyítékok: Reni, a nagy irodalmár roppant visszahúzódó, orra általában egy könyvbe lóg. Hanna, a nagy matekos roppant visszahúzódó (édesanyja elvesztése miatt, hogy eggyel árnyaljuk), orra általában a telefonját súrolja, amin sudokut játszik. Reni érettebb kortársainál - állítólag. Hanna érettebb kortársainál - mert meglátta az élet csúnya arcát, és most elítél mindenkit, aki nem depis. Renit - bár két szót nem tud szólni, magának való és halál unalmas - kiszemeli magának az iskola ügyeletes macsója, akiről a 8 rész alatt nem derül ki, hogy mitől olyan menő. Hannát - bár két szót nem akar szólni, magának való és teljességgel láthatatlan - kiszemeli magának a tábor ügyeletes macsója. Mindketten imádják a visszatérő elemeket, úgy mint: Reni minden második oldalon hisztizik, mert nem találja a kedvenc pulcsiját, és kényszert érez rá, hogy állandóan hangoztassa, meteorológiai befolyásoltság alatt áll. Hanna mániákusan tekergeti a karkötőjét, dörzsölgeti az arcát, illetve mantraként ismételgeti, hogy amikor az anyukája meghalt, az apja a feleségét, a nagyanyja a lányát vesztette el - de az ő gyásza mindenkiét übereli, mert ő az anyját. Mondhatni, erősen kényszeres szegény.

Térjünk át arra, ami megkülönbözteti Hannát sokat kritizált elődjétől: a veszteség. Hanna ugyanis a világ minden fájdalmát cipeli magával édesanyja halála miatt, és megvet mindenki mást, aki nem látja, milyen rövid az élet, és a közösségi médiára pazarolja az értékes perceit, amit akár a szeretteivel is tölthetne. Igen, ami vele történt, tényleg borzalmas, senki ne tapasztalja meg ilyen fiatalon, milyen elveszíteni egy szülőt. De. Egy percig sem hittem el, hogy Hannának valóban meghalt az anyukája, hogy valóban szomorú. Ugyanazt szajkózta: az egész élet szar. Mindenki szar, akinek élnek a szülei és ő mégis a neten lóg családi összeborulás helyett. Nem szabad jól éreznem magam, mert most már mindörökké minden szar. Mintha egy robotot programoztak volna be. Mintha az írónő fogta volna a gyászt, arra a szintre egyszerűsítette volna, ahol a karakterei is vannak, és újra és újra elmondatta volna vele. Nem éreztem a szavak mögött valódi fájdalmat, valódi embert, csak egy betanult előadást láttam, művi dramatizálását egy sablonos karakternek. Annak, akinek ilyen gondolatai vannak, erősen javasolt egy pszichológus, ha pedig egy kamaszt ilyen veszteség ér, egyenesen kötelező lenne. Ehelyett mit csinál Hanna apja? Sopánkodik, hogy ez a szerencsétlen gyerek mennyire magába fordult, valamint megeszi a lánya által készített egészséges ételeket, és úgy tesz, mintha teljesen normális lenne, hogy ennyire görcsösen "életben akarja tartani". Szakszerű segítség kinek kell, mikor minden ilyen jól megy anélkül is? 
Újvári Hanna nem más, mint Leiner Laura prédikátori hangja, aki megpróbálta beleerőszakolni a könyvbe azt, hogy milyen szörnyűek ezek a mai fiatalok, akik mást sem csinálnak, csak a neten lógnak. Az ilyesfajta didaktikus szövegnek nincs helye a szórakoztató irodalomban, mert erőlködéstől bűzlik az egész. Azzal nem lehet megtéríteni a fiatalságot, hogy degradáljuk őket együgyű Instagram és Facebook függőkké. Egyrészt nem hiszem el - nem akarom elhinni -, hogy ilyenek a mai tizenévesek, másrészt nem hiszem el, hogy bárki azzal akarhatja befolyásolni őket, hogy alázza a generációjukat. Mondhatnám, ez pedagógiailag helytelen és aljas, de nem mondom. :D  Egyébként egész helyes kis boszorkányüldözést rittyentett az írónő a közösségi média és használói ellen, csak az a baj, hogy hiteltelen az egész. 

Történetünk másik főszereplője Cortez Kornél, akinek a megjelenésével életem legvalósághűbb deja vu-jét éltem át. Nem találkoztam én már valahol ezzel a karakterrel? Barna haját, mely a szemébe lóg, gyakran söpri félre laza mozdulattal. Iszonyat menő, de nem tudni, miért. Vonzódik a szürke kisegerekhez. Olyan laza, majd' szétesik. Csak nem akartuk a fiatalkorú rajongókat egy Cortez-utánzattal megvenni? Ugye nem? Jó, tartozom egy vallomással, Kornél szinte már szimpatikus és kidolgozott volt Cortezhez képest. Némi egyéniséget is mutatott a regény során, ami nagy szó. Ez persze még nem magyarázza az instant love-ot, ami elengedhetetlen kelléke egy YA regénynek, természetesen.

A Szirtes Gimi csapatának többi tagjáról csak néhány mondatban emlékeznék meg, pontosan olyan arányban, amekkora szerephez jutottak szerencsétlenek. A Pirosak másik lány versenyzője Bernadett, az NDK-s úszónő, izé, vízilabdázó. Sokat nem tesz hozzá a dolgokhoz azon kívül, hogy buzog benne a versenyszellem, és barátjával, A Danival bonyolít órákig tartó, egyszavas mondatokból álló telefonbeszélgetéseket. A Daniban az a vicces (nem), hogy birkózó, és olyan kommunikációs szinten van, mint egy alulfejlett kétéves - mert ugye poén, hogy a sportolók buták -, valamint betegesen féltékeny. Ennyire összetett fickó ez A Dani. De eltértem a tárgytól, hiszen a Piros csapatot akartam bemutatni. 
Az erő másik képviselője Lóri, akit azért választott be az elméletileg érett, szakmailag felkészült pedagógusokból álló tanács, mert...oké, zavarba jöttem, amiért ezt le kell írnom. Azért választották, mert izmos a vádlija. Ugye? Én is alig látok, annyira sírok a röhögéstől. Bizonyára nem volt az egész iskolában senki Bernadetten kívül, akinek kiváló sporteredményei voltak, ezért azt a diákot választották, akinek izmos a vádlija. Nem, igazából azért választották, mert szükség volt egy Zsoltira idétlen bohócra, aki azzal szórakoztatja az olvasóközönséget, hogy - mivel ugye gyúrós - sík hülye. Ezzel el is mondtam róla mindent, amit tudni érdemes. 
A negyedik tag a kilencedikes Zsombi, akinek értelmi és érzelmi szintje egy ötödikesé. Attól, hogy két évvel fiatalabb a főhősnél, még nem lesz dedós. Ne akarja elhitetni velem senki, hogy ilyen egy mai 14 éves: koslat a "menők" után, mint egy kiskutya, és hisztizik, mint egy nagyranőtt csecsemő. Közben persze országos robotika bajnok. És...nem, ennyi. 

Érdemes szót ejteni a mellékszereplőkről is, mert ők idegesítettek fel a legjobban, pontosabban kettő közülük. Az egyik természetesen Takács Titanilla történelem-tanárnő, akinek alliteráló neve és titulusa legalább akkora poén, mint a Téli Tihany Teljesítménytúra,  ha tízéves az ember. De nem is érdekel, legalább látnak az ifjú olvasók egy példát erre a szóképre a szórakoztató irodalomban is. A baj az, hogy TT olyan, amilyen: egy szexi, iszonyat buta plázacica. Érezzük a paradoxont? Értem, nagyon vicces egy ilyen tanár, de annyira szürreális, hogy Salvador Dalí is sikítva tépné a bajszát, ha valaki megemlítené neki. Igen, a szexi tanárnénik bizonyára köztünk élnek (nézzetek csak meg engem -  hahaha, bocsi, ez szar volt :D), de egy TT-féle ostoba plázaszökevénynek eszébe nem jutna a tanítás. Egyrészt - remélhetőleg - hamar kibukna a egyetemről, másrészt meg egy magafajtának a tanári életpálya kizárt, hogy vonzó legyen. Főként a fizetés: megnézném, hányszor menne a Starbucksba a pedagógusi béréből. Ha mindenáron kellett egy ilyen karakter, akkor miért nem kísérte a gyerekeket pl. az iskolai titkárnő, mert mondjuk minden tanár elutazott nyaralni? A többi pedagógus se nagyon tett hozzá eddig a versenyhez, szóval senkinek nem tűnt volna fel.
A másik életidegen mellékszereplő Kocsis igazgató. A könyv elején hőseink az igazgatói iroda várótermében ücsörögnek teljesen kétségbeesve és tanácstalanul: vajon mit követhettek el? Miért szólította magához őket a vaskalapos, szörnyen szigorú diri, akinek a várójában ki van írva, hogy tilos a telefonozás - és ettől minden gyerek halálra rémül. Ez az internetet tűzzel-vassal üldöző férfi a regény további részében élő videókat közvetít az Instagramon, percenként Facebook posztokkal bombázza a diákokat és videochatel a verseny résztvevőivel. Shit just got real. De nem is ezzel cseszett fel igazán, hanem a nagyravágyásával, ami kb. az egyetlen tulajdonsága is egyben. Gyerekek, induljatok ezen a nívós versenyen, mert kell az a fránya kupa. Ennyi. Ha kell, törjétek össze magatokat, felőlem vadászhattok is egymásra, csak hozzátok el a serleget. Mert az kell. Ilyen a jó pedagógus, az igazgatók gyöngye. Frászt kaptam tőle, komolyan. 

A karakterábrázolás hiányosságai mellett a történetet is érdemes górcső alá venni. Adott egy iskolák közti megmérettetés, amit már nyolc éve minden nyáron megrendeznek A Titokzatos Szervezők. Az Iskolák Országos Versenyében az a poén, hogy bár mindenki be akar jutni, mégsem hallott róla soha senki. Amikor már az ezredik, ezzel kapcsolatos vicc hangzik el, finoman szólva unalmas. Az is roppant érdekes, hogy bár senki nem hallott róla, rengeteg szponzora van. Mindamellett, hogy hatalmas dicsőség bekerülni a versenybe, kiderül, hogy az indulókat sorsolják. Mekkora eredmény, ha kihúzzák a nevedet egy kalapból, nem? A tábornak álcázott verseny két hétig tart - ehhez képest a regény 5 (vagy 6, már nem is emlékszem) napot ölel fel. 432 oldal, csak mondom. Mondjuk, ha megspóroltuk volna a karkötő tekergetést, a felesleges rinyálást és mártírkodást, akár egy egész hét is belefért volna. De hogy lenne akkor belőle trilógia? 
Nos, ebben az évben a Szirtes Gimi is abban a kegyben részesül, hogy négy tanulót küldhet az indulásig titokban tartott helyszínen megrendezésre kerülő táborba. A csapat a fent említett válogatott kiválóságokból áll össze, ám egyikük úgy gondolja, nem érdemli meg, hogy másra is gondoljon a világ összes fájdalmán kívül, ezért kéreti magát. Hová is lenne az a 20+ oldal, ha egyből belemenne, nem? Hanna persze végül nagy kegyesen beadja a derekát, és felszáll a buszra, mely egyenesen a Bükkbe repíti a fantasztikus négyest. 
A Bükkbe, ahol egy luxustábor várja őket medencével, svédasztalos reggelivel, saját fürdőszobával és minden full-extrával, mert hát teli van a Bükk-hegység ehhez hasonló létesítményekkel. Ja, és a legjobb: internet is van! A túraösvényeken is! Ennek hála nyomon követhetjük Kocsis igazgató roppant érdekfeszítő helykitöltő Facebook bejegyzéseit, amelyek alá minősíthetetlen kommentek érkeznek az iskola diákjaitól. A trágárságtól elkezdve a tanárok osztásáig van itt minden, mi szem-szájnak ingere, de az igazgató mindig elintézi őket egy ejnye-bejnye, gyerekkel - majd ALÁÍRJA a kommentjét (oh God why?). Bízom benne, hogy senki nem gondolja azt a regényt olvasó diákok közül, hogy ez normális, és a valóságban mindenféle következmény nélkül ők is megtehetnék - mert ugye poén. Bízom abban is, hogy nincs olyan intézmény Magyarországon, ami ezt eltűrné a tanulóitól. Mélységesen felháborított ez a jelenség. Arra akarjuk nevelni a fiatalokat, hogy az internet fujj, csúnya, ördögtől való, miközben azt mutatjuk nekik, hogy a tisztelet "nem menő", az viszont vicces, ha nyilvánosan elküldjük a tanárt az anyjába? Szégyen, és most nem csak a leendő pedagógus beszél belőlem, hanem az egykori, tanárait tisztelő diák is. Persze, engem sem csupa tiszteletreméltó ember tanított életem során, de eszembe nem jutott volna, hogy ilyen paraszt legyek bármelyikükkel is. 

Végül, de nem utolsó sorban következzen a kedvenc témám, a könyv nyelvezete. Az Ég veled Hanna szemszögéből, egyes szám első személyben írja le a történéseket, amivel semmi baj nem lenne, ha nem úgy fogalmazna, mint egy élemedett korú professzor. Hadd mutassam meg azt, amitől már a regény elején égnek állt a hajam: „Bernadett arca előtt repetitíven járt a bizonyítványa, ahogyan a kezében fogva legyezte magát vele.” Ugye, ti is gyakran használtátok ezt a szót 17 éves korotokban? Nem? Hát, nem is vagytok matekzsenik, na. Amellett, hogy sűrűn használ oda nem illő, életidegen kifejezéseket, akadnak szép számmal furcsa mondatok is: "Nem azért nem néztem velük a meghalós tinifilmet és hagytam ki a sírós-lányos programot, mert kiborítanának a látottak, vagy a mozi drámaisága, hanem azért, mert feldühítene egy újabb szarkupac film arról, ahogyan idealizálják és romantizálják a betegséget, mint olyant." Mármint milyent? Elég erős a szarkupac szót használni egyébként, főleg két olyan "okos" kifejezés előtt, mint az idealizálás és romantizálás. (Utóbbit szinte biztos, hogy életemben nem vettem a számra, szóval teljesen elhiszem, hogy egy 17 éves igen.) 
A könyv olvasása közben azt is megtudtam, mi LL két kedvenc szava. Az első számú győztes a 'szórakozottan' - minden második mondatban valaki szórakozottan csinált valamit, és volt egy pont, amikor rájöttem, hogy nem biztos, hogy az írónő arra használta ezt a kifejezést, amire valójában akarta. Mutatom: "Differenciál egyenletek - mondtam, Kornél pedig szórakozottan figyelt." Először is árulja már el nekem valaki, hogyan lehet szórakozottan figyelni arra, amit a másik mond? Tudjuk, mit jelent az, hogy valaki szórakozott (melléknév)? A Wiki szótár szerint: "Akinek az esze tétova, s az előtte lévő tárgyra nem figyel." A fent említett idézetben szerintem arra akart célozni LL, hogy Kornél jól szórakozott Hannán/azon amit mondott. A kontextus a következő volt (visszakerestem, csak azért is): Hanna éppen azt ecsetelte, hogy az ő családja milyen kocka, az apjával gyerekkorában sokat derivált (!), de mást is csináltak, erre Kornél rákérdez: például? Erre jön az idézett válasz. Mindezt csak azért írtam le, hogy egyetlen tulajdonságom, a nyelvtan náciság oltárán áldozhassak. 
A második kedvenc kifejezés a 'röhög', ebben a regényben (de az SZJG-ben is sokszor) ugyanis mindenki röhög, mint egy elborult hiéna-falka. Annyi jó szinonimája van a nevetésnek! Sokkal finomabban is lehetett volna árnyalni ezt a kifejezést, de a röhögésen kívül semmilyen más szóval nem találkoztam. A végére kezdtem úgy érezni, hogy itt mindenki idétlen elmeháborodott.

Senki ne higgye azt, hogy igazságtalan vagyok. Ez a könyv jó lehetett volna, és Leiner Laurának igenis jó ötletei vannak, csak úgy érzem, nem tud, vagy nem mer újat mutatni, mélyebbre menni. Továbbra is fenntartom, hogy a verseny ötlete nagyon a helyén van - bár a helyszín nem túl valósághű...-, a feladatok kreatívak és érdekesek, a tábor-feeling nagyon jól eltalált. Ja, és a nagyi! Majdnem elfelejtettem nagyit. Hanna nagymamája talán a legemberibb karakter az egész regényben, valóban vicces beszólásai vannak, és nem ejtették a fejére. Több nagyit és kevesebb A Danit a népnek! 

Összegzés

Kedvenc idézet:  
"(…) A tavalyi évben például a Balatonon volt megrendezve, így az odaérkező csapatok negyede ki is esett, mert nem tudtak úszni a versenyzők. 
– És ez hogy derült ki, belefulladtak? – kérdezte a nagyi (…)" /40.oldal/

A cím: Nem tesz hozzá túl sokat a könyvhöz. Értem az indíttatását, de szerintem nem illik a történethez. Akkor lenne jó cím, ha arról szólna a regény, hogyan veszíti el Hanna az édesanyját, de mivel ez a múltban történt, és 90%-ban a versenyről szól a könyv, jobb lett volna valami táboros-versenyes-iskolás. 

A borító: Az első szó, ami eszembe jut róla, hogy divatos. Egyébként, bár általában távol állnak tőlem a divatos dolgok, kifejezetten tetszik. Szép, letisztult, egyszerű borító, színvilágban és témájában is illik a regény hangulatához. 

Értékelés: Számos hibája van ennek a könyvnek, kezdve a sztereotípiákra épített egysíkú karakterekkel a közösségi média sátánizálásán át egészen a nyelvezetig. Mégsem tudom azt mondani, hogy egy percig sem élveztem az olvasását. Végig lekötött, néhol még el is mosolyodtam - például a szarvasbogaras részeknél, de aztán az is túl lett tolva -, érdekelt, hogy mi fog történni. De sajnos vagyok annyira "öreg és sokat látott", hogy ez kevés legyen a jó pontozáshoz. Így tehát: fél pont a borítónak, fél pont a tábor-feelingnek, fél pont az alapötletnek és igen, fél pont a nagymamának.