Grecsó Krisztián: Vera

A könyvről

Kiadó: Magvető
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 336 oldal

A történetről

Szeged, 1980. Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Az egyik eseményből következik a másik, mintha dominók dőlnének egymás után, mégsem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát. Mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? Miért olyan jó és ugyanakkor ijesztő egyre több időt tölteni Józeffel, az új lengyel fiúval? És miért vannak a felnőtteknek titkaik, ha Verától azt várják el, hogy ő mindig csak az igazat mondja?

Véleményem

Életem egyik legjobb random vásárlása a Vera. Bár már régóta a kívánságlistámon dekkolt - nem is emlékszem, mi fogott meg benne, bár valószínűnek tartom, hogy a fantasztikus borítója, majd a fülszövege -, eszem ágában sem volt mostanában beruházni rá. Grecsótól még életemben nem olvastam, nem is igazán érdekelt, csak amolyan "aha, hallottam már a nevét" kapcsolatban voltam vele. És akkor jött a világ legrémesebb vizsgatanítása, mint motiváló erő. Na jó, akkor még nem tűnt rémesnek, de mivel kiderült, hogy két órát kell várnom az értékelésemre, hirtelen sok szabadidőm lett. Persze akkor nem visz magával az ember könyvet, amikor szükség lenne rá...bár talán a Jóisten, vagy az univerzum vezérelt, amikor olvasnivaló nélkül indultam el Győrbe. :D Minden esetre a legközelebbi könyvesboltba vezetett az utam, mindenféle konkrét elhatározás nélkül. Ne legyen túl nehéz, túl tömör, túl szépirodalmi, túl ponyva...Ahogy beléptem a boltba, a tekintetemet egyből magára vonzotta a sikerlistás polc, aminek a tetején csücsült Vera, első helyre "kárhoztatva". Na, mondom, ez meg kívánságlistás nálam egy ideje. A biztonság kedvéért mászkáltam pár percig a boltban, de újra és újra a Vera felé kalandoztak a gondolataim. Visszatartó erő volt, hogy azt hittem, nem érem fel a polcon. :D Végül úgy döntöttem, nincsenek véletlenek, alaposan kinyújtóztam és felnyaláboltam egy példányt. Mint kiderült, tényleg nincsenek véletlenek. 

Hadd kezdjem rendhagyó módon a kiadó dicsőítésével az értékelést. Mostanában többször is volt szerencsém a Magvető kiadó könyveihez, és meg kell mondjam, gyönyörűek, és egyébként újabban halálosan bele vagyok zúgva a kiadóba emiatt. A köteteik egytől egyig igényes kiadványok, tartós, keménytáblás, meseszép borítókkal, beépített könyvjelzővel. Imádom kézbe venni őket, és nagyon hamar elérte a kiadó, hogy a kötetei szenvedélyes gyűjtésébe kezdjek. Elsőként a Vida Gábor és - na lám! - a Grecsó Krisztián kollekciómat tervezem felfuttatni. Ja, kéne egy új könyvespolc, mert méltatlanul tengődnek helyhiány miatt mindenütt szegények. Na de elég a személyeskedésből, fogadjátok szeretettel Verát! 

1980-ban járunk, és bár nem volt szerencsém (?) ebben az időben élni, éreztem minden porcikámmal, mert a tudatom hátoldalán a szüleim történeteiből bennem is ott él ez a világ. Az én nagyszüleim is éveket vártak a Trabantra, igen, ezt ismerem. Sokol rádió, piros konyhabútor és társai. Ha máshol nem, hát a kollektív tudatalattiban él és burjánzik ez a kép, aki magyar, főként aki múltszázadi "bútordarab", az látja, tán még a szagát is érzi mindennek. Annak, aki nem élt benne, valahogy kedvesen naiv ez a kor, az úttörőkkel, a karamellás tejjel - nem zacskós, hanem házi készítésű -, a váratlan vendégekkel (nem úgy van ám, hogy ráírsz a fészbúkon, oszt mész). Valahogy minden lassabbnak, tisztábbnak tűnik, visszatekintve arra, ami számodra sosem volt. Azt nem tudom, mit válthat ki a korrajz azokból, akik szintén ekkor voltak gyerekek - bizonyára ott függ a rendszerváltás előtti élet árnya az ő látomásaik felett. Annyira költői vagyok ma, hogy már nekem fáj.

Szegeden járunk, ahol én még sosem, ennek ellenére láttam minden épületét, utaztam a Napsugár üzletközpont szenzációnak számító mozgólépcsőjén, zötyögtem a villamoson a Hősök kapuja alatt. Az író néhány szóval elvitt egy időbe, egy térbe, ahol soha nem jártam, mégis olyan képeket festett az elmémbe, amik szinte emlékké váltak. De nem ez a legnagyobb erőssége a könyvnek, ó nem. Hanem Vera.

Vera maga az élmény, az életérzés, a hangulat...Vera te vagy, én vagyok, és a szüleink, és a leendő gyermekeink, leszármazottaink, amíg világ a világ. Vera A Gyermek, az az életszakasz, amit mindenki átél, de keveseknek adatik meg, hogy olyan élesen emlékezzenek rá és érezzék, ahogy Grecsó Krisztián. Persze az, hogy hogyan emlékezhet egy felnőtt férfi egy 11 éves kislány gyerekkorára, örök rejtély marad. Minden esetre Grecsó megcsinálta, megírta mindannyiunk gyerekkorát, függetlenül a kortól, amelyben élünk. A gyerek 40 éve is gyerek volt, meg 20 éve is (amikor én), és minden bizonnyal jelenleg is az. A gyerek felnőtt akar lenni, érteni akarja, tudni akarja, azt akarja, hogy emberszámba vegyék. Hogy egyenrangú legyen. Arra vár, hogy mikor érkezik el a pillanat, amikor a "felnőttes szavak" nem hangzanak oda nem illőnek a szájából. Arra vár, hogy észrevegyék. Arra vár, hogy kiderüljön, különleges - még ha csak egyetlen személy szemében is. A saját nagy pillanatait akarja átélni. Az igazságot akarja, szomjazza minden porcikájával. Mert ő is érti, csak a felnőttek félnek állandóan attól, hogy nem. A gyereknek saját félelmei, bizonytalanságai, vívódásai vannak önmagával összezárva, ki nem mondható érzésekben fuldokolva. A gyerek - hiába mondják neki a nagyokos felnőttek - soha nem hálás a gyerekségéért, sokkal inkább szenved a súlya alatt. Utólag persze minden felnőtt okos...na lám, hát milyen jó is volt gyereknek lenni! Se munka, se felelősség, se számlák, se ráncok, se hátfájás! Halkan mondom, hogy sem emberszámba számítás, sem megalapozott magyarázatok az élet nagy kérdéseire. Gyerek vagy, ülj le, ráérsz majd megérteni. Vagy: te ezt még nem értheted, te ezt még nem érezheted, te nem lehet szerelmes, nem szoronghatsz, nem vágyhatsz másra - mert még csak egy gyerek vagy. Ugyan bizony hány felnőtt gondolkozott már el azon, hogy miért csak utólag visszatekintve tűnik jónak a gyermeki létforma? 

Vajon mit mesélhetnék a történetről, amit ezzel az okfejtésemmel még nem adtam a tudtodra, kedves olvasó? Elmesélhetném, hogy jelen időben ír, Vera szemszögéből láttat mindent, ugyanakkor mégis kívülálló - E/3. Elmesélhetném Józefet, de minek, ha nincsenek olyan szavaim, mint az írónak? Elmesélhetném, mit éreztem, de minek, ha te nem érzed általam? Elmesélhetném, hogy miről szól: barátságról, annak értékéről és mértékegységéről, végpontjairól és óriási hullámvölgyeiről. Egy érzésről, amire még nincsen szavad, amit nem hiszel, ami mégis minden porcikádat átjárja. Biztonságról, amit egy gödörben találhatsz meg. Adrenalinról, amit egy kopogás indít útjára az ereidben. Önmagad, a benned rejlő erő felfedezéséről. Szomorú-izguálsról, ami a gyereked gyomrában gyűlik és te nem is tudsz róla. Titkokról, amiket talán jobb lenne nem tudni. Titkokról, amiket muszáj lenne tudni. 

Azt szeretném, hogy aki olvassa ezt a könyvet, annak lássa, aminek én: varázslatnak - még akkor is, ha nincs örökkön-örökké. Arra kérem az írót, aki nem tudja így megfogni azt, ami az embert emberré teszi, inkább ne is írjon könyvet. Mit érdemes vajon ezek után olvasni?

Összegzés
 
Kedvenc idézet: 

"… egymás mellett ülnek, viszonylag közel, nem szorosan, de a kezük, ha a fiú egy kicsit előredől, oldalt éppen összeér. És ez jobb érzés bárminél. Finomabb, forróbb, lebegősebb, mint egy repülős álom, vagy amikor gumimatraccal lebeg a Tiszán, és még annál is jobb, mint amikor kicsi volt, és a papa magasba dobálta. Ha ilyenek vannak a világon, akkor meseszép dolog élni." (121. oldal)

A cím: Ugyan, mi más lehetne a címe ennek a könyvnek? A kérdést sem értem, ez Vera története, Vera élete, az ő világa, az ő kora. Olyan cím ez, amiről csak tudod, hogy így kell lennie.

A borító: Mestermű. A színek, a betűk, a hangulat. Még a védőborító alatt is gyönyörű. Mindenkinek ilyen igényes köteteket kívánok - írónak és olvasónak is.

Értékelés: Ha egy kissé zavarosnak, netán szentimentálisnak tűntem, nem bánom. Csupán azt akartam továbbadni, amit én kaptam. Azt kívánom mindenkinek, hogy legalább olyan olvasmányélményt kapjon ettől a könyvtől, mint ami nekem jutott. Azt kívánom, hogy te se tudd letenni, hogy te se merd elengedni. Azt kívánom, hogy a benned élő gyerek bocsássa meg a felnőtteknek a felnőttségüket, de el ne felejtse soha.

 

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Figyelem! A bejegyzés spoilermentesen és spoileresen is olvasható, a spoilerek a szokásos jelöléssel kerültek elrejtésre, így: spoiler.

Kiadó: Scolar
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: Eleanor&Park
Fordította: Simonyi Ágnes
Oldalszám: 334 oldal

A történetről

Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját. Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus De nem tudja kiverni a fejéből. Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.

Véleményem

Megérintett. Már olyan rég nem érintett ilyen mélyen egy könyv sem, hogy örökké lubickoltam volna ebben az érzésben. Hálás vagyok, mert egészen fantasztikusan (végre!) pontosan azt kaptam ettől a történettől, amit az előző bejegyzésemben olyan nagyon szerettem volna megkapni. Egy igazi szerelmet az instant love posványos együgyűsége helyett. Igazi karaktereket, gördülékeny történetet, élvezhető nyelvezetet. Valami olyasmit, amit minden YA regénytől elvárnék, és amit nagyon kevés tud megugrani. Örülök, hogy ezt a könyvet választottam a várólistámon régóta gyülekezők közül, és örülök, hogy emiatt a jó választás miatt most bemutathatom nektek Elanort és Parkot. 

Nem mondom, hogy ez a tökéletes könyv, de az biztos, hogy ha kikapcsolnám az agyamat, azt mondanám, hogy minden részét szerettem, hogy minden a helyén volt és nem találtam semmit, ami zavart volna. Az agyam viszont működik, szóval mérsékelt istenítés következik. :D 

Szeretem, amikor egy könyvnek a stílusáról, nyelvezetéről tudok írni - megesik, hogy képtelen vagyok, annyira semmitmondó. Hála az égnek, hogy végre megint van miről beszélni. A könyv - üdítő módon - E/3-ban íródott, kicsit változatossá téve a mostanában divatos E/1 regényektől hemzsegő piacot. Kellően kifinomult, érzelmes, de könnyed szöveget kap kezébe az olvasó, ami bár gördülékeny, mégsem pongyola. Kifejezetten tetszett a kellő mennyiségben adagolt humor, ami mellett nagyon jól megfértek a szerelemtől fűtött, gyönyörűen megfogalmazott gondolatok is. A nyelvezet lelket adott a történetnek, méghozzá igen szép lelket. Külön köszönet illeti a fordítót, amiért ügyes kézzel nyúlt a szöveghez. Üdítő volt, hogy olvasás közben egyszer sem fogtam a fejemet a magyartalan mondatok, elgépelések, helyesírási hibák miatt. 

Két oldalról figyelhetjük a történéseket - természetesen Eleanor és Park szemszögéből. Az írónő (akinek a szerencsétlen neve felett marha nehezen térek napirendre) nagyon ügyesen váltogatja a nézőpontokat, általában egy fejezeten belül többször is. Van, hogy csak egy apró gondolatot kapunk el az adott szereplőtől, máskor pedig oldalakon keresztül "lehetünk a fejükben". Rowell ugyanolyan kiválóan szól a kamasz fiú életéről és érzéseiről, mint a lányéról. 

A könyv nem vonultat fel kifejezetten sok szereplőt, de ők mind a helyükön vannak, és abszolút elegen vannak. Mind a főszereplők, mind a mellékszereplők története kellő tempóban és mennyiségben kerül tálalásra. 
Eleanor végre nem a tipikus "szürke kisegér vagyok, nem is tartom szépnek magam, mégis mindenki bálványoz és azonnal belém szeret" főhősnő, nem az esetlen szomszéd lány, aki átlagossága ellenére megmenti a világot. Eleanor...nos, ő csak Eleanor. Van rajta némi súlyfelesleg, furcsák a ruhái, ráadásul vörös, göndör haja van. Senki nem akar Eleanor lenni, ellenben annál többen akarják szívni a vérét. Ő az a szerencsétlen, aki mellé senki nem akar ülni a buszon, ő az, akit a tornaórán és az öltözőben szekálnak, aki egyedül ebédel. Ennek tetejében ő az ügyeletes "új lány" is. Nem mondom, Eleanor személyiségével voltak gondjaim, nem igazán tudtam azonosulni vele, és ő volt a kevésbé szimpatikus főszereplő. Voltak elég fura megnyilvánulásai, például a többször felmerülő "olyan cuki, hogy megenném az arcát" - hát izé. :D Szerintem nem nehéz egyetérteni velem, ha azt mondom, csúnya dolog kövérkés karakter szájába ilyen mondatot adni. A furcsasága az én ízlésemnek már túlságosan furcsa volt, de azt nem tagadom, hogy egyedi a tipikus YA karakterek világában. Az, hogy milyen döntéseket hozott...nos, az enyhén szólva felcseszett. Értem én, hogy borzalmasak a családi körülményei, de ez egyszerűen nem igaz, ott van a jófej iskolai tanácsadó, még el is mondjuk, hogy milyen baromi kedves, de még csak arról sem mer neki szólni, hogy nincs otthon fogkeféje? A többiről már nem is beszélve. Megtanultak hangtalanul sírni, még a kétéves totyogó is. Ahelyett, hogy valakihez, AKÁRKIHEZ fordultak volna. Főleg Eleanor, a "nagy testvér"...16 évesen azért lehetett volna annyi esze, hogy legalább megpróbáljon segítséget szerezni. De még ezt is elnéztem volna neki, ha a végén nem változott volna egy komplett idiótává. Nem tudom hova tenni azt, ahogy a könyv utolsó fejezeteiben viselkedett Parkkal. Próbáltam reális magyarázatot keresni, a helyébe képzelni magam, de nem ment. Amit csinált, az nettó görénység volt, és nagyon haragudtam emiatt, mert egy kicsit elrontotta a könyvet ez az ügy. Viszont szeretek hinni benne, hogy a könyv végi rövidke feloldás egy hosszú és boldog kapcsolat elindítója, amiben Eleanor is kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lehet az új családi körülményeinek köszönhetően. 

A szívemhez sokkal közelebb állt Park - legyenek átkozottak a szülei, amiért ilyen idióta nevet voltak képesek adni neki -, aki nem kimondottan a személyiségével, inkább a jellemfejlődésével tette magasra a lécet. Park kezdetben igazi kamasz, aki retteg attól, hogy cseszegetni fogják, szeretné a nyugodt életét élni, közepesen népszerűnek maradni, meghúzódni a háttérben. Szép lassan kezdi meglátni Eleanort a fura ruhái és a súlyfeleslege mögött, nem villámcsapás-szerűen szereti meg, hanem félve és tapogatózva. Az írónő zseniálisan írja le ezt a folyamatot, ahogy Park küzd az iskolai társadalomban betöltött szerepének veszélybe kerülésével, ahogy apránként győzi le magát. Ahogy egyre inkább minden cselekedete és megnyilvánulása azt sugározza Eleanor felé: "bármit is gondolnak rólad, felvállallak, mert én látlak téged" - ez valami hihetetlenül szép, és elképesztően erős lélekről árulkodik. 

A mellékszereplők közül Park apját nagyon megkedveltem, az anyját párszor jól meg tudtam volna csapkodni, de a szerelmük nagyon tetszett, még akkor is, ha egy kicsit távol éreztem a realitástól. Eleanor anyját képtelen voltam megérteni, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy egy bántalmazott nagyon hamar el tudja veszíteni a józan eszét...viszont egy anya szerintem ezt nem engedheti meg magának. Richie...hát, az ő személyiségével nem igazán tudtam mit kezdeni. A legjobb szó rá talán az elborult lenne. Nem értettem az indítékait, nem értettem a szándékait, és megriasztott a gondolat, hogy vajon hány ilyen ember létezhet a valóságban - mert az biztos, hogy van elég Richie ezen a világon, csak ez a gondolat nagyon szomorú. 

A történet 1986-ban játszódik, ami üdítő színfoltja a mai YA kínálatnak. Hála az égnek végre nem kellett csetelésről, telefon nyomkodásról, facebookról olvasnom. Kicsit lassabb, kicsit egyszerűbb világ ez, ahol minden sokkal inkább az életről szól, mint manapság. A cselekményben szerepel számos korabeli zenei - és képregényes utalás, amikben én egyáltalán nem vagyok otthon, mégsem volt zavaró, nem lett kevésbé érthető a történet.  
Nem mondom, hogy a sztori kifejezetten mozgalmas, viszont kellő időt ölel fel ahhoz, hogy hiteles legyen a fiatalok kibontakozó kapcsolata, és az ember nem is igényli az akciódús cselekményt, annyira magával ragadja ennek a bájos kamasz szerelemnek a lassú sodrása. Bővelkedik komolytalan és véresen komoly konfliktusokban is, amelyek mély mondanivalót hordoznak magukban. Vajon mennyit ér meg az anyagi biztonság? Mit tesz a pitiáner iskolai ellenséged, ha valódi vészhelyzetbe kerülsz? Meddig tart a rettegés, és hol kezdődik a beletörődés? Úgy tűnhet, nem akar sokat ez a regény, mégsem könnyű olvasmány: kénytelen vagy úton-útfélen megállni és elmélyülni benne. 

Összegzés

Kedvenc idézet: "A szülei sosem meséltek arról, hogyan ismerketek meg, de Park kisebb korában megpróbálta elképzelni. Imádta. hogy mennyire szeretik egymást. Erre gondolt, amikor ijedten felriadt az éjszaka közepén. Nem arra, hogy őt szeretik – a szülei, muszáj, hogy szeressék. Arra, hogy egymást szeretik. 
Pedig azt nem volt muszáj." /309. oldal/

A cím: Bármennyire semmitmondó, más nem is passzolt volna ehhez a könyvhöz. Örülök, hogy mellőzte az írónő a bugyuta, giccses, sablon romantikus címeket, és inkább maradt az egyszerűségnél. 

A borító: Nem a szívem csücske. A Parkot jelképező haj pont úgy néz ki, mintha egy emos lenne, nem tetszik. Láttam ennél sokkal jobb borítókat is ehhez a könyvhöz. 

Értékelés: A legtöbb, szerelemről szóló regénynek ilyennek kellene lennie. Nem tökéletes, de hibái annyira elenyészőek, hogy nem érdemes komolyan venni őket. Kortól és nemtől függetlenül ajánlom, mindenki lássa meg benne azt az üzenetet, amire szüksége van. 

Képek: Pinterest

Edith Pattou: Északfi

A könyvről 

Kiadó: Ciceró

Magyar megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés éve: 2005
Eredeti cím: East
Fordította: Uzsoki Eszter

Illusztrálta: Barcza Dániel

Oldalszám: 430 oldal

A molyok szerint...

Jelenleg 92%-os az értékelése. 

A történetről

A babona szerint a gyermekek, akik észak felé fordulva jönnek a világra, felnőve messze kóborolnak az otthonuktól. Rose édesanyja retteg, mert északi lányára magányos, jeges halál vár, ha követi a sorsát. Rose erről mit sem tud, így amikor egy hatalmas fehér medve bukkan fel a házukban, és magával akarja vinni őt, vele tart.
A medve egy rejtélyes kastélyba viszi Rose-t, ahol a lány szobájában éjszakáról éjszakára egy néma idegen bukkan fel. Ahogy a kíváncsisága úrrá lesz rajta, Rose szörnyű bajt okoz, így hosszú útra kell indulnia, hogy megmenthesse a szerelmét és betölthesse valódi sorsát.
Az Északfi ismerős és megindító, mint a Szépség és a Szörnyeteg meséje, mégis frissen eredeti. Egyszerre érzelmes, izgalmas és emlékezetes, magával ragadó, nagy ívű történet. 

Kívülről

Már egy ideje nem szégyellem bevallani az ilyesmit, a borítója fogott meg, amikor a kiadó legelőször közzé tette. Persze néhány perces eltéréssel belezúgtam a fülszövegbe is. Nagy reményeket fűztem hozzá, mivel a Szépség és a Szörnyeteg is nagy kedvencem, egyébként is szeretem az ilyen típusú történeteket és nem titkoltan még "vén fejjel" is szeretem a meséket. Talán a túl nagy elvárás volt a baj, minden esetre nem nyűgözött le. 

A könyv maga gyönyörű, újabb ékes példája annak, hogy milyen igényes köteteket lehet készíteni, ha a kiadó időt szán rá. A színvilág, a belső borító kékjei, maga a borító is nagyon szép, hangulatos. Barcza Dániel illusztrációi is nagyon megkapók, szerettem elveszni bennük, egyszerűségük ellenére - vagy éppen amiatt - van bennük valami varázslatos. De! Valaki árulja már el nekem, hogy miért szőke rajtuk a lány. Komolyan. Az írónő többször is szájbarágósan előadja, hogy bizony, Rose - és Neddy - az egyetlen a családban, akinek BARNA haja van, a többiek mind szőkék. Oké, részlet kérdés, de na. Nem csak egy félmondatnyi említés volt róla, ami könnyen elsikkadhat. Nem azt mondom, hogy téptem a hajam emiatt, de ez tényleg minimális odafigyelést jelent akár az illusztrátor, akár a könyvön dolgozó bármiféle szakember részéről.

A másik, ami sokkal jobban zavart, a rengeteg elütés. Volt, hogy egy szó kétszer szerepelt egymás után, a mondatkezdő nagybetűk szőrén-szálán eltűntek, 'e' helyett 'a' volt egy szóban és még sorolhatnám. Amennyire igényes a könyv külseje, pont annyira igénytelen ilyen téren. Miért nem lehetett még egyszer átnézni? Bosszantó, én ezt mindig az olvasó iránti tiszteletlenségként élem meg.

A regény felépítése terén egyértelműen az ötös szám uralkodik: 5 könyvre osztotta az írónő a történetet, és 5 elbeszélő szemszögéből olvashatjuk - mindegyikük E/1-ben beszél. A könyvek az égtájak nevét viselik, Keletről indul Dél irányába, majd az utolsó könyvvel visszatér Keletre. Az elbeszélők személye a következőképpen alakul: Rose - főszereplő - , az ő édesapja, Neddy - a bátyja - a Fehér Medve, valamint a Trollkirálynő.

Az írónő egy mára már gyakorivá vált írói fogással kezd, miszerint Rose emlékiratait egy padláson találta Norvégiában, egy ládában. Személy szerint ezt a megoldást kissé elavultnak és feleslegesnek tartom, de nem különösebben zavart az olvasásban - bár nem is tett hozzá semmit, az is biztos. Sem útközben, sem a történet végén nem tértünk vissza erre a szálra.

Belülről

Élt egyszer egy gazda, akinek sok gyermeke volt - így kezdődik az első könyv. Egy gyönyörű, elbűvölő mesével arról, hogy milyen erős a kötelék szülő és gyermek, testvér és testvér között. Babonaságról és morális kérdésekről. Vajon helyes-e a széltől is óvni a gyermekünket? Vajon meddig mehetünk el ebben úgy, hogy azt ne érezze túlzásnak? Egy ártatlan, szépséges világról szól, ahol hófehérek a telek és munkásak a nyarak, ahol a gyerekek még a természet részei voltak, ahol az emberek maguk szőtték a ruháikat és maguk állították elő az élelmüket. Egy jobb, békésebb, csendesebb világról szólt a mese, és egy különlegesen kalandvágyó kislányról. Ha ez a mese ilyen mese maradt volna, mindig a szívemben őrizném ezt a könyvet, és azt a régi-régi világot. De aztán megjelent a fehér medve, és beszélni kezdett.

Ettől kezdve számomra bugyutává vált a történet. Igen, tisztában vagyok vele, hogy a könyv egy északi népmesén alapszik...és persze éppen emiatt kötött a történet, és természetesek a mesei elemek. De annyira zavar, hogy ez ilyen formában lett kivitelezve. Számomra túlságosan egyszerű volt, egyáltalán nem tudtam leszűrni, hogy milyen az írónő stílusa, mert semmilyen volt. Amilyen szépen felépítette az elején, olyan szégyentelenül összecsapta a végére. Menet közben igazából tök mindegy volt, hogy ki beszél, pl. Rose apját és Neddyt csak az választotta el egymástól, hogy miről írtak - amúgy az apuka szemszöge is szépen elsikkadt a végére -, a személyiségükben semmi különbséget nem sikerült felfedezni. Egyébként meg nem értem, mi ez a nagy fanatizmus részükről Rose körül, egyáltalán nem jött le, mitől olyan különleges azon kívül, hogy gyerekkorában szerette összetörni magát, majd felnőtt és lelépett egy beszélő jegesmedvével. 
A történetvezetés tempóján lett volna mit finomítani. Történt valami, aztán hopp, egy mondatban elintézett egy másik eseményt, és így tovább. Végig annyira egyszerű volt, hogy már-már az volt az érzésem, egy gyerek írta. Annyival többet ki lehetett volna hozni ebből egy egyébként nagyon érdekes és szépnek mondható történetből! Igen, végeredményben megismertünk egy északi mesét, én eddig pl. egyet sem ismertem. De nem lehetett volna valahogy...nem is tudom, élvezhetőbbé tenni? Az egy dolog, hogy a könyv olvastatja magát és viszonylag hamar a végére lehet érni, de ettől még nem lesz jó. Rengeteg résznél éreztem azt, hogy gyorsan el kell intézni az aktuális kalandot, csak hogy haladjon már végre tovább a történet, ettől pedig semmitmondóvá váltak mind az események, mind pedig az új szereplők. Apropó, egyetlen szereplőt sem lehet igazán megkedvelni, mert mind vagy édibédi-kedves-segítőkész-véletlenül-sem-emberi, vagy csúnya-gonosz-rettenet. Oké, kivéve Thort, a részeges tengerészt, de - Istenem, órisási SPOILER és meglepetés veszély! - a végére ő is tökéletesen jóvá változik! Ez igen. Rose-t valamilyen csoda folytán mindenki segíti, senki nem akarja teszem azt kirabolni, vagy netán elrabolni, más csúfságokról nem is beszélve. Értem én, szebb, jobb, ártatlanabb világ volt az...nem, igazából én nem hiszem, hogy a világ valaha is ártatlanabb volt, csak megtanultuk gyorsítani a hírközlést :D Szóval persze, mese, de...valahogy túl sok volt a szerencsés véletlen, túl sok a segítő és kevés a kártevő karakter. Igen, ezek szakszavak :D 
Az pedig, hogy a vége mennyire nagyon össze lett csapva, szintén felháborító. Minden, de minden Rose kezére játszik, még csak egy rendes harcot sem kell lefolytatnia a 430 oldal során! Egyet sem! Vele csak úgy megtörténnek a jó dolgok, ő meg sodródik, meghoz 2 db döntést a könyv során összesen, a többi meg úgy megy, ahogy mennie kell. Na nemár. 
És az a fene nagy romantika! Igen, érezzétek az iróniát. Erőszakkal elvisz egy kicseszett nagy, életveszélyes fenevad egy kastélyba, nekem meg ez annyira szimpi, hogy igazából bele is szeretek gyorsan. Mert hogy semmi olyasmi nem történt, ami indokolná, vagy csak én vagyok figyelmetlen olvasó, az tuti. A többi dolog, ami meg már spoiler lenne, annyira abszurd, hogy inkább nevetséges, mint romantikus.
Juj, amúgy nem gondoltam volna, hogy ennyit fogom szidni a könyvet, mikor elkezdtem ezt a bejegyzést :D De tényleg nagyon bosszant, hogy mennyivel jobb is lehetett volna, és mégsem volt.  

A szereplőkről

Mint említettem, 5 karakter szemszögéből látjuk az eseményeket, a többiek meg igazából említésre sem méltók, mert mind egyformák. Pl. Rose testvérei még csak szöveget sem kaptak! Az elején el lett intézve azzal, hogy igen, ez a gyerekem ilyen (random 1, ha szerencséd van, 2 tulajdonság felsorolása), a másik meg amolyan. De Rose! Ő a tökély. Oké, Neddy - nem tudom, miért - saját szemszöget kapott, Sarának is volt kemény 2 sora, a többiek meg akár fának is öltözhettek volna, annyira díszletnek lettek csak "legyártva". 

Rose: A Rose! Gyerekek, nem akárki, hanem az atyaisten női megtestesülése. Az van, hogy bár az elején Rose elmondja, hogy nem is érti, miért kell (? amúgy tényleg, miért is? Ugye erre se derült fény, hogy ki erőszakolja rá erre...) leírnia a kalandjait, amikor az apja és a bátyja már amúgy is megtették. Elárulom, nem tették meg, mindkettőnek volt vagy 5 fejezete, azok is csak pár bekezdésből álltak, Rose meg ellopta az egész storyt.  Értem én, hogy ő a világ legkülönlegesebb és legtündöklőbb lénye, csak azt nem értem, hogy miért. Még csak különösebbek tökösnek se mondanám. 
Neddy: A tökéletes, szerető és gondolkozó nagytestvér. Mondanám, hogy ez nem sablonos...de az. Persze, szimpatikus volt, meg tök jó, hogy ennyire óvja a húgát stb., de igazából nem jutott annyi szóhoz, hogy meg is lehessen kedvelni. Egyáltalán nem tudtam megállapítani, hogy milyen személyiség, leszámítva azt a kb. két információt, amit állandóan hajtott, hogy ő tudósoktól akar tanulni és szeret olvasni. Kár érte.
Arne (Rose apja): Szerető, gondoskodó apa, de azért kiválaszt magának egy kiskedvencet, ráadásul úgy, hogy nem szégyelli a többiek pofájába vágni. :D Mindent megtesz az egyszem kislányáért - az kit érdekel, hogy van még rajta kívül 6 másik gyerek? Róla is sikerül olyan információdömpinget az olvasó nyakába zúdítani, hogy csak na! Kiderült, hogy nem babonás, kiváló térkép készítő, valamint szép szélrózsákat rajzol. Hurrá.
Fehér medve: Jaj, az a nyomorult medve...Annyira semmilyen, hogy már fizikai fájdalmat okoz. Értem-értem, az embernek medveként nincs túl sok értelmes és összefüggő gondolata...de hogy utána is szerencsétlen, esetlen, pipogya....szóval balfék legyen, na az már művészet.
Trollkirálynő: Mindenféle spoilert mellőzve: egy beteg némber. Az egész karakterét erőltetettnek találtam, és igazából kicsit feleslegesnek is, főleg, ha azt nézzük, hogy kb. a 300. oldalig volt vagy 4 fejezete, az is kb. egy fél bekezdésből állt. Ami az egész népével kapcsolatban irritált, hogy igazából olyanok, mint az emberek, csak más a bőrük. Sőt! Szépek! Lehet, hogy én vagyok teli sztereotípiákkal, de egy troll legyen már ronda, és büdös, és rettenetes, és amúgy meg ocsmány. :D Ha meg nem, akkor ne hívjuk trollnak. Köszi.

Muszáj még megemlítenem Rose anyját, bár neki hála a magasságosnak nem volt saját szemszöge. Én még egy ilyen önző, őrült, felelőtlen, nem is tudom minek nevezzem némbert nem pipáltam. Ékes példája annak, hogy milyen anya - és egyáltalán ember- ne legyél. Csak gondoltam mellékesen megemlítem, hogy nem szimpatikus. :D 

Összegzés

Kedvenc idézet: "Tengernyi időre lesz szüksége, hogy megtalálja a helyét a világban, véltem. Nem feltételezhettem, nem volt szabad arra gondolnom, hogy mellettem van a helye. De nagyon elveszett lennék, gondoltam, ha nem így lenne." /398. oldal/

A cím: Érthetetlen, hogy az East-ből, ami ugye Kelet, hogyan lett Északfi. A könyvet olvasva kiderül, hogy mindkettőnek van létjogosultsága, szóval végülis nem olyan rossz ez, sőt, még hangzatosabb is, mint az eredeti. Csak kicsit logikátlan :D

 

A borító: Nem akarok megint ódákat zengeni róla :D Nagyon szép, igényes, ahogy az egész könyv kivitelezése az. 

Értékelés: Nem leszek népszerű a fenti véleménnyel, legalábbis abból kiindulva, hogy a molyon milyen magas százalékot ért el a könyv. Megint csak magamat ismétlem, amikor azt mondom, sokkal-sokkal többet ki lehetett volna belőle hozni, de így van, és én emiatt nagyon szomorú vagyok.

További medvés- lányos képekért nézzétek meg a Pinterest táblámat. Sajnos másfajta képet nem találtam.