Figyelem! A bejegyzés spoilermentesen és spoileresen is olvasható, a spoilerek a szokásos jelöléssel kerültek elrejtésre, így: spoiler.
Kiadó: Scolar
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: Eleanor&Park
Fordította: Simonyi Ágnes
Oldalszám: 334 oldal
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: Eleanor&Park
Fordította: Simonyi Ágnes
Oldalszám: 334 oldal
Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját. Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus De nem tudja kiverni a fejéből. Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.
Véleményem
Megérintett. Már olyan rég nem érintett ilyen mélyen egy könyv sem, hogy örökké lubickoltam volna ebben az érzésben. Hálás vagyok, mert egészen fantasztikusan (végre!) pontosan azt kaptam ettől a történettől, amit az előző bejegyzésemben olyan nagyon szerettem volna megkapni. Egy igazi szerelmet az instant love posványos együgyűsége helyett. Igazi karaktereket, gördülékeny történetet, élvezhető nyelvezetet. Valami olyasmit, amit minden YA regénytől elvárnék, és amit nagyon kevés tud megugrani. Örülök, hogy ezt a könyvet választottam a várólistámon régóta gyülekezők közül, és örülök, hogy emiatt a jó választás miatt most bemutathatom nektek Elanort és Parkot.
Nem mondom, hogy ez a tökéletes könyv, de az biztos, hogy ha kikapcsolnám az agyamat, azt mondanám, hogy minden részét szerettem, hogy minden a helyén volt és nem találtam semmit, ami zavart volna. Az agyam viszont működik, szóval mérsékelt istenítés következik. :D
Szeretem, amikor egy könyvnek a stílusáról, nyelvezetéről tudok írni - megesik, hogy képtelen vagyok, annyira semmitmondó. Hála az égnek, hogy végre megint van miről beszélni. A könyv - üdítő módon - E/3-ban íródott, kicsit változatossá téve a mostanában divatos E/1 regényektől hemzsegő piacot. Kellően kifinomult, érzelmes, de könnyed szöveget kap kezébe az olvasó, ami bár gördülékeny, mégsem pongyola. Kifejezetten tetszett a kellő mennyiségben adagolt humor, ami mellett nagyon jól megfértek a szerelemtől fűtött, gyönyörűen megfogalmazott gondolatok is. A nyelvezet lelket adott a történetnek, méghozzá igen szép lelket. Külön köszönet illeti a fordítót, amiért ügyes kézzel nyúlt a szöveghez. Üdítő volt, hogy olvasás közben egyszer sem fogtam a fejemet a magyartalan mondatok, elgépelések, helyesírási hibák miatt.
Két oldalról figyelhetjük a történéseket - természetesen Eleanor és Park szemszögéből. Az írónő (akinek a szerencsétlen neve felett marha nehezen térek napirendre) nagyon ügyesen váltogatja a nézőpontokat, általában egy fejezeten belül többször is. Van, hogy csak egy apró gondolatot kapunk el az adott szereplőtől, máskor pedig oldalakon keresztül "lehetünk a fejükben". Rowell ugyanolyan kiválóan szól a kamasz fiú életéről és érzéseiről, mint a lányéról.
A könyv nem vonultat fel kifejezetten sok szereplőt, de ők mind a helyükön vannak, és abszolút elegen vannak. Mind a főszereplők, mind a mellékszereplők története kellő tempóban és mennyiségben kerül tálalásra.
Eleanor végre nem a tipikus "szürke kisegér vagyok, nem is tartom szépnek magam, mégis mindenki bálványoz és azonnal belém szeret" főhősnő, nem az esetlen szomszéd lány, aki átlagossága ellenére megmenti a világot. Eleanor...nos, ő csak Eleanor. Van rajta némi súlyfelesleg, furcsák a ruhái, ráadásul vörös, göndör haja van. Senki nem akar Eleanor lenni, ellenben annál többen akarják szívni a vérét. Ő az a szerencsétlen, aki mellé senki nem akar ülni a buszon, ő az, akit a tornaórán és az öltözőben szekálnak, aki egyedül ebédel. Ennek tetejében ő az ügyeletes "új lány" is. Nem mondom, Eleanor személyiségével voltak gondjaim, nem igazán tudtam azonosulni vele, és ő volt a kevésbé szimpatikus főszereplő. Voltak elég fura megnyilvánulásai, például a többször felmerülő "olyan cuki, hogy megenném az arcát" - hát izé. :D Szerintem nem nehéz egyetérteni velem, ha azt mondom, csúnya dolog kövérkés karakter szájába ilyen mondatot adni. A furcsasága az én ízlésemnek már túlságosan furcsa volt, de azt nem tagadom, hogy egyedi a tipikus YA karakterek világában. Az, hogy milyen döntéseket hozott...nos, az enyhén szólva felcseszett. Értem én, hogy borzalmasak a családi körülményei, de ez egyszerűen nem igaz, ott van a jófej iskolai tanácsadó, még el is mondjuk, hogy milyen baromi kedves, de még csak arról sem mer neki szólni, hogy nincs otthon fogkeféje? A többiről már nem is beszélve. Megtanultak hangtalanul sírni, még a kétéves totyogó is. Ahelyett, hogy valakihez, AKÁRKIHEZ fordultak volna. Főleg Eleanor, a "nagy testvér"...16 évesen azért lehetett volna annyi esze, hogy legalább megpróbáljon segítséget szerezni. De még ezt is elnéztem volna neki, ha a végén nem változott volna egy komplett idiótává. Nem tudom hova tenni azt, ahogy a könyv utolsó fejezeteiben viselkedett Parkkal. Próbáltam reális magyarázatot keresni, a helyébe képzelni magam, de nem ment. Amit csinált, az nettó görénység volt, és nagyon haragudtam emiatt, mert egy kicsit elrontotta a könyvet ez az ügy. Viszont szeretek hinni benne, hogy a könyv végi rövidke feloldás egy hosszú és boldog kapcsolat elindítója, amiben Eleanor is kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lehet az új családi körülményeinek köszönhetően.
A szívemhez sokkal közelebb állt Park - legyenek átkozottak a szülei, amiért ilyen idióta nevet voltak képesek adni neki -, aki nem kimondottan a személyiségével, inkább a jellemfejlődésével tette magasra a lécet. Park kezdetben igazi kamasz, aki retteg attól, hogy cseszegetni fogják, szeretné a nyugodt életét élni, közepesen népszerűnek maradni, meghúzódni a háttérben. Szép lassan kezdi meglátni Eleanort a fura ruhái és a súlyfeleslege mögött, nem villámcsapás-szerűen szereti meg, hanem félve és tapogatózva. Az írónő zseniálisan írja le ezt a folyamatot, ahogy Park küzd az iskolai társadalomban betöltött szerepének veszélybe kerülésével, ahogy apránként győzi le magát. Ahogy egyre inkább minden cselekedete és megnyilvánulása azt sugározza Eleanor felé: "bármit is gondolnak rólad, felvállallak, mert én látlak téged" - ez valami hihetetlenül szép, és elképesztően erős lélekről árulkodik.
A mellékszereplők közül Park apját nagyon megkedveltem, az anyját párszor jól meg tudtam volna csapkodni, de a szerelmük nagyon tetszett, még akkor is, ha egy kicsit távol éreztem a realitástól. Eleanor anyját képtelen voltam megérteni, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy egy bántalmazott nagyon hamar el tudja veszíteni a józan eszét...viszont egy anya szerintem ezt nem engedheti meg magának. Richie...hát, az ő személyiségével nem igazán tudtam mit kezdeni. A legjobb szó rá talán az elborult lenne. Nem értettem az indítékait, nem értettem a szándékait, és megriasztott a gondolat, hogy vajon hány ilyen ember létezhet a valóságban - mert az biztos, hogy van elég Richie ezen a világon, csak ez a gondolat nagyon szomorú.
Eleanor végre nem a tipikus "szürke kisegér vagyok, nem is tartom szépnek magam, mégis mindenki bálványoz és azonnal belém szeret" főhősnő, nem az esetlen szomszéd lány, aki átlagossága ellenére megmenti a világot. Eleanor...nos, ő csak Eleanor. Van rajta némi súlyfelesleg, furcsák a ruhái, ráadásul vörös, göndör haja van. Senki nem akar Eleanor lenni, ellenben annál többen akarják szívni a vérét. Ő az a szerencsétlen, aki mellé senki nem akar ülni a buszon, ő az, akit a tornaórán és az öltözőben szekálnak, aki egyedül ebédel. Ennek tetejében ő az ügyeletes "új lány" is. Nem mondom, Eleanor személyiségével voltak gondjaim, nem igazán tudtam azonosulni vele, és ő volt a kevésbé szimpatikus főszereplő. Voltak elég fura megnyilvánulásai, például a többször felmerülő "olyan cuki, hogy megenném az arcát" - hát izé. :D Szerintem nem nehéz egyetérteni velem, ha azt mondom, csúnya dolog kövérkés karakter szájába ilyen mondatot adni. A furcsasága az én ízlésemnek már túlságosan furcsa volt, de azt nem tagadom, hogy egyedi a tipikus YA karakterek világában. Az, hogy milyen döntéseket hozott...nos, az enyhén szólva felcseszett. Értem én, hogy borzalmasak a családi körülményei, de ez egyszerűen nem igaz, ott van a jófej iskolai tanácsadó, még el is mondjuk, hogy milyen baromi kedves, de még csak arról sem mer neki szólni, hogy nincs otthon fogkeféje? A többiről már nem is beszélve. Megtanultak hangtalanul sírni, még a kétéves totyogó is. Ahelyett, hogy valakihez, AKÁRKIHEZ fordultak volna. Főleg Eleanor, a "nagy testvér"...16 évesen azért lehetett volna annyi esze, hogy legalább megpróbáljon segítséget szerezni. De még ezt is elnéztem volna neki, ha a végén nem változott volna egy komplett idiótává. Nem tudom hova tenni azt, ahogy a könyv utolsó fejezeteiben viselkedett Parkkal. Próbáltam reális magyarázatot keresni, a helyébe képzelni magam, de nem ment. Amit csinált, az nettó görénység volt, és nagyon haragudtam emiatt, mert egy kicsit elrontotta a könyvet ez az ügy. Viszont szeretek hinni benne, hogy a könyv végi rövidke feloldás egy hosszú és boldog kapcsolat elindítója, amiben Eleanor is kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lehet az új családi körülményeinek köszönhetően. A szívemhez sokkal közelebb állt Park - legyenek átkozottak a szülei, amiért ilyen idióta nevet voltak képesek adni neki -, aki nem kimondottan a személyiségével, inkább a jellemfejlődésével tette magasra a lécet. Park kezdetben igazi kamasz, aki retteg attól, hogy cseszegetni fogják, szeretné a nyugodt életét élni, közepesen népszerűnek maradni, meghúzódni a háttérben. Szép lassan kezdi meglátni Eleanort a fura ruhái és a súlyfeleslege mögött, nem villámcsapás-szerűen szereti meg, hanem félve és tapogatózva. Az írónő zseniálisan írja le ezt a folyamatot, ahogy Park küzd az iskolai társadalomban betöltött szerepének veszélybe kerülésével, ahogy apránként győzi le magát. Ahogy egyre inkább minden cselekedete és megnyilvánulása azt sugározza Eleanor felé: "bármit is gondolnak rólad, felvállallak, mert én látlak téged" - ez valami hihetetlenül szép, és elképesztően erős lélekről árulkodik.
A mellékszereplők közül Park apját nagyon megkedveltem, az anyját párszor jól meg tudtam volna csapkodni, de a szerelmük nagyon tetszett, még akkor is, ha egy kicsit távol éreztem a realitástól. Eleanor anyját képtelen voltam megérteni, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy egy bántalmazott nagyon hamar el tudja veszíteni a józan eszét...viszont egy anya szerintem ezt nem engedheti meg magának. Richie...hát, az ő személyiségével nem igazán tudtam mit kezdeni. A legjobb szó rá talán az elborult lenne. Nem értettem az indítékait, nem értettem a szándékait, és megriasztott a gondolat, hogy vajon hány ilyen ember létezhet a valóságban - mert az biztos, hogy van elég Richie ezen a világon, csak ez a gondolat nagyon szomorú.
Nem mondom, hogy a sztori kifejezetten mozgalmas, viszont kellő időt ölel fel ahhoz, hogy hiteles legyen a fiatalok kibontakozó kapcsolata, és az ember nem is igényli az akciódús cselekményt, annyira magával ragadja ennek a bájos kamasz szerelemnek a lassú sodrása. Bővelkedik komolytalan és véresen komoly konfliktusokban is, amelyek mély mondanivalót hordoznak magukban. Vajon mennyit ér meg az anyagi biztonság? Mit tesz a pitiáner iskolai ellenséged, ha valódi vészhelyzetbe kerülsz? Meddig tart a rettegés, és hol kezdődik a beletörődés? Úgy tűnhet, nem akar sokat ez a regény, mégsem könnyű olvasmány: kénytelen vagy úton-útfélen megállni és elmélyülni benne.
Összegzés
Kedvenc idézet: "A szülei sosem meséltek arról, hogyan ismerketek meg, de Park kisebb korában megpróbálta elképzelni. Imádta. hogy mennyire szeretik egymást. Erre gondolt, amikor ijedten felriadt az éjszaka közepén. Nem arra, hogy őt szeretik – a szülei, muszáj, hogy szeressék. Arra, hogy egymást szeretik.
Pedig azt nem volt muszáj." /309. oldal/
Pedig azt nem volt muszáj." /309. oldal/
A cím: Bármennyire semmitmondó, más nem is passzolt volna ehhez a könyvhöz. Örülök, hogy mellőzte az írónő a bugyuta, giccses, sablon romantikus címeket, és inkább maradt az egyszerűségnél.
A borító: Nem a szívem csücske. A Parkot jelképező haj pont úgy néz ki, mintha egy emos lenne, nem tetszik. Láttam ennél sokkal jobb borítókat is ehhez a könyvhöz.
Értékelés: A legtöbb, szerelemről szóló regénynek ilyennek kellene lennie. Nem tökéletes, de hibái annyira elenyészőek, hogy nem érdemes komolyan venni őket. Kortól és nemtől függetlenül ajánlom, mindenki lássa meg benne azt az üzenetet, amire szüksége van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése