2018. október 22., hétfő

On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?


Figyelem! A bejegyzés spoilermentesen és spoileresen is olvasható, a spoilerek a szokásos jelöléssel kerültek elrejtésre, így: spoiler.

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 376 oldal


A történetről


Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt. 
Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant. 
Bele lehet zúgni valaki állába? 
Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. 
Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni. 
Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag? 
Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását. 
De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

Véleményem

Az a baj a lányregényekkel, hogy legyenek bármilyen bugyuták és idétlenek, valahogy mégis addiktívak - előnyük is ez, hiszen legalább gyorsan halad velük az ember, és nem vesznek el túl sok értékes időt az életéből. Az a baj On Sai-al (-jal?), hogy már a Calderont is épphogy benyeltem, ezt viszont már nem akarom. Hiába a mai témák, a mai hangvétel egy magyar írónő tollából, a stílusa egyszerűen nem kompatibilis az ízlésemmel. Annyi bajom volt ezzel a könyvvel, hogy hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. 

És ha nem tudod, hol kezdd, hát kezdd az elején. Bevallom, azt hittem, hogy kifogtam az aranyhalat, megtaláltam a tökéletes, könnyed, megfelelően romantikus könyvet, amit unalmas perceimben olvasgathatok, mikor épp nincs gyomrom máshoz. A történet kifejezetten jól indult. Kaptunk egy érdekes családi helyzetet és egy némileg mozgássérült főhőst - ennek külön örültem, kár, hogy nem így kellett volna hozzányúlni a témához...mert ez nagyjából semmi nem volt, nem hiszem, hogy egy ilyen trauma után, mint egy autóbaleset, amiben Mia elvesztette az anyját, ennyiben merül ki a probléma feldolgozása, hogy ó jaj kicsit sántikál, meg motorral jár, de amúgy kit izgat. Ha egy érzékeny korban lévő kamaszlányt ilyen probléma, ilyen érzelmi teher, ilyen másság elé állít egy író, akkor legyen benne annyi bátorság, hogy erről mer is beszélni. Igaz, ezt némileg ellensúlyozta azzal, mikor a történet végén Mia nyaktól lefelé lebénult, és beszélt arról, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni, de azért ez több ismeretlenes egyenlet szerintem. 
És ha már a főhős felé kanyarodtam: Mia Anne kimagasló női főhős - negatív értelemben. Ugyanis durván idegesítő, naiv, pisze kis cicasimogató idióta szegényem. Ezen felül borzasztó felszínes, és olyan egyszerű, mint a faék. A történet fő morális kérdése, mely legalább ötször el is hangzik (sőt, miközben ezt a bejegyzést írtam, akkor tűnt fel, hogy olyan fontos, hogy még a fülszövegben is megjelenik!), a következő: Vajon bele lehet e zúgni valakinek az állába? Istenem, remélem, ezt egyetlen kamasz lány sem tartja lehetségesnek és követendő példának. Megválaszolom ezt az óriási horderejű filozófiai problémát: nem, lányok, NEM lehet belezúgni valakinek az állába/arcélébe (??!), az nem szerelem, hanem testi vonzalom, bár még annak is kifejezetten fura. Ha valaki szerint ennyi elég a valódi vonzalomhoz, azzal valami nagyon nem stimmel. Persze, egy jó kis tipikus instant love-hoz bőven elég, hiszen itt nem az volt a cél, hogy egymás személyiségébe szeressenek bele (tekintve, hogy ugye mindketten gyönyörűek és üresek, és három mondatnál több interakció nem volt köztük egyhuzamban egyszer sem), csupán az, hogy a célközönség kétoldalanként tudjon olvadozni a csodás izomzatú, szexi arcélű Kósza felbukkanásakor. Elismerem, lehet, hogy ez az adott korosztálynak elég - bár ha ez így van, az nagyon szomorú. Úgy szeretnék az ilyen felszínes, mondvacsinált szerelmek helyett valami mélyebbről és igazibbról olvasni egy olyan könyvben, ami kamaszoknak szól! Adjunk már nekik valami normális példát is. Tényleg, ha valaki tud ilyenről, ne tartsa magában, szívesen elolvasom. 
Egy szóval: Mia Anne bugyuta, tündibündi kislány, aki természetesen piszkálnak a menő lányok, nem érti meg senki - mondjuk ő se ért meg senkit, mert full sötét -, és egyébként sincs személyisége. De legalább mindenki szerint gyönyörű, hatmilliószor olvastam, milyen illatos és puha a haja, milyen pisze az orra (megőrülök ettől a kifejezéstől brr), és milyen aranyosan kuncog - tényleg idióta lehet, ha állandóan kuncog, te jó ég. 
Ha már elkezdtem boncolgatni a szereplőket és a kapcsolataikat, haladjunk tovább ezen a vonalon. Figyelem! Minden szépfiú rajongó zárja be az oldalt, nem szeretném, ha vasvillákkal jelennétek meg az ajtóm előtt. Köszi. A fő szexifiúnk Kósza, a becsület kimunkált izomzatú, arcába hulló hajú, csókolnivaló szájú szobra, aki annak ellenére, hogy 17 éves, nőt csak akkor akar látni, ha az megmentésre szoruló szűz. Egy kivillanó boka láttán úgy zavarba jön, hogy az ember azt hinné, valami arab országból származik. Lábfetisizmusa erősen kimeríti a betegesség fogalmát. Egyáltalán nem vonzó,  amikor már milliomodszor kell az embernek aranyos kis térdecskékről, formás bokácskákról, gyönyörű lábacskákról olvasnia. Komolyan a hideg futkosott a hátamon. Az írónő nagyon aranyosnak, szeretnivalónak akarta beállítani Kósza középkori felfogását, ehelyett komplett idiótát csinált belőle. Annak ellenére, hogy ő a lovagiasság megtestesítője, elég váratlanul ért, amikor a történet végén Mia apját megkéri, hadd legyen a lány a fátyoltáncosa. Aha, tök hihető, az ő világukban bizonyára csak kurvák vannak, meg szüzek, és a kurva közelebb esik a szemében a barátnő fogalmához. Egyébként azon kívül, hogy szereti a lovát, marha hősies akar lenni, és SEMMIKÉPPEN sem szeretné, hogy egy csinos lány elcsábítsa, a személyisége a nullához közelít. 
Itt muszáj megemlítenem Kósza legjobb barátját, a szintén gyönyörű, ruganyos járású, kecses mozgású Táncos lovagot, akiről képtelen voltam eldönteni, hogy most végülis meleg, vagy sem. Egyik pillanatban Kósza mellkasából - idézem - "szívja, csókolja(!!)" ki a mérget-megjegyzem, ettől azért erősen kiakadtam,- a másikban meg Ah mágusnő felé kacsintgat. Kimondottan személyisége neki sem volt, szóval nem is pazarolnám rá tovább az időmet. 
Mia Anne életének egyik főszereplője természetesen az apja, aki utálja, ha hangosan hallgatja a metál zenét (tök hihető, hogy egy ilyen kis macskamániás cukipofa metált hallgat amúgy), nem engedi, hogy fiúk közelébe menjen (kivéve, ha melegek, uhhh tegye fel a kezét, aki sértve érzi magát!) és egyébként is, fogalma sincs, hogy mi a jó neki. Sőt, mint kiderül, Amon Dollond nem képes semmiféle érzelem megélésére. Mivel - minden pszichológus fogja be a fülét és sandítson félre - Asperger-szindrómás. Ja, és természetesen egy meg nem értett zseni, mert minden autista, és autista-származék kiemelkedően intelligens, ugye. Tessék, egy random talált definíció az Asperger-szindrómáról:
"Az Asperger szindrómás gyerekeknek hiányoznak a kapcsolatteremtéshez, beszélgetéshez szükséges készségeik, és nem képesek az empátiára; ugyanakkor meglepően élénken érdeklődnek valamilyen különleges téma iránt. Gyakran szokatlan a nyelvhasználatuk, a mozgásuk pedig esetlen, koordinálatlan." (Forrás
Ezt a definíciót egy az egyben sikerült átültetni Mia apjára, de kb. gondolkodás nélkül. Nehezen teremt kapcsolatot? Pipa. Gondjai vannak a társas interakciókkal? Igen, túl őszinte, túl szókimondó, pipa. Nem képes az empátiára? Ja, végülis kiderül, hogy nem szereti a saját gyerekét, és nem érdekli, ha esetleg fel kell áldoznia a világ érdekében. Nevezhetjük ezt pipának? És igen, agykutató, aki élénken érdeklődik az agykutatás iránt. Nocsak. Valamint nem tud biciklizni - bizonyára azért, mert mozgása esetlen, koordinálatlan! Szerencsétlen Amonra aztán jól rá lett húzva a vizes lepedő, úgy tűnik, őt kellene tanulmányoznia mindenkinek, aki az Aspergerrel akar foglalkozni, mert benne aztán megtestesül minden. Nem vagyok szakértője a témának, de azért ne akarjuk már erre a rendellenességre ráhúzni azt, hogy nincsenek érzelmei. Annak, aki Aspergeres, igenis vannak érzelmei, csak nehezen, esetleg egyáltalán nem tudja kifejezni. Másképp látja a világot, nehézségei vannak az emberi kapcsolatokkal. De nem egy érzelmektől mentes robot. Borzasztó, hogy mennyire ki lett forgatva ez az egész. De persze, amikor kiderül, hogy Miának mégis van némi esze, az apja rájön, hogy nahát, azért csak szeretem ezt a gyereket. Bumm, varázsütésre megtanul szeretni. Tiszta Oz, a csodák csodája bakker. Huh. Egyébként, csak hogy jót is mondjak, maga az ötlet szerintem nem volt rossz, megérne egy jó  könyvet. Nagyon jó alapkoncepció lenne az a kérdés, hogy hogyan boldogul a gyerekneveléssel egy egyedülálló Aspergeres apuka. 
A többi szereplő nagyjából szóra sem érdemes. Van néhány mellékes figura, akik elférnek a porondon, egy szerethető német tudós, meg egy Elán nevű lovag (aki egyébként szerintem az egyetlen szórakoztató karakter volt a könyvben), illetve egy nevetséges "főgonosz", aki teljesen random került a képbe. Én kérek elnézést, amiért nem tudtam komolyan venni egy - természetesen gyönyörű - magát istennek nevező akármicsodát, aminek kb. létjogosultsága sem volt.  

A történet...nos, hogy is mondjam...egy abszolút katyvasz. Végig úgy éreztem, hogy ez a könyv önmaga paródiája, de sajnos nem jó értelemben. Annyira jól indult egyébként, hogy vérzik a szívem érte, mert a potenciál benne volt, de nagyon hamar hanyatlás lett a vége. Kiváló ötleteket találtam benne, tetszett az elején a tipikus sablon könyveken és filmeken való finom gúnyolódás - aztán kiderült, hogy jé, ez is pont ugyan olyan, mint azok a művek, amiket gúnyol. A másik világ eleinte érdekes volt, átitatva mágiával, egyedi ötletekkel - különösen tetszett a csillagfattyú kifejezés -, de sajnos volt egy pont, ahol túl sok mindent kezdett belesűríteni az írónő, és teljesen gagyivá változott az egész. Mire gondolok konkrétan? Arra az idiótaságra, hogy lélekszívó diófa-lények garázdálkodnak a varázsvilágban. Oh.God.Why. Ha kamaszkoromban írtam volna valami ilyesmit, most sírva röhögnék, ahányszor eszembe jut. De hogy kiadásra került egy ilyen sületlen baromság. Komolyan, bármi, akármi jobb lett volna ennél. Annyira bugyuta, hogy nem találok rá szavakat. Elhiszem, hogy valami újat kellett behozni, ami még semmilyen fantasyben nem fordult elő, de Istenem, inkább jöjjenek orkok, vagy vámpírok, vagy démonok...csak ezt ne. Esküszöm zavarban jöttem, annyira kínos volt. 
Az elbeszélésmód egyáltalán nem tetszett, kicsit olyan volt, mintha valami hülyegyereknek lennék nézve, akinek szépen, de nem túl cizelláltan kell a szájába rágni egy történetet. A stílus semmilyen volt, az ismétlések száma a végtelen felé nyúlt. Minden második oldalon elpirult valaki. Mondatok voltak újra szó szerint leírva (Lásd arcéles,állas marhaság. De mondhatnám azt is, amikor a főgonosz lazán a zsebébe süllyesztette a kezeit, majd ugyan abban a mondatban Amon is lazán a köpenyzsebébe süllyesztette a kezeit. Komolyan, senki nem nézte át a szöveget?). És, sajnálom, hogy ki kell mondanom, de szörnyen túlírt és unalmas volt. Főleg szegény kisarkított Amon részeit untam marhára, volt, hogy át is ugrottam pár oldalt, annyira nem érdekelt, és meglepő módon simán felvettem utána a fonalat, mert nem történt semmi. Egyébként ezek a részek elég sűrűn teli voltak tűzdelve szakkifejezésekkel, amiket az ember vagy ért, vagy nem, de az biztos, hogy nem fog utánanézni a jelentésüknek. Nagyrészt értettem, hogy miről volt szó (hála a sokféle pszichológiának, amit az egyetemen végig kellett ülnöm), de egy kamasz vajon tudja, mi az a retikuláris rendszer? Túl volt tolva az okoskodás. 
Az ötlet, hogy egy amerikai kiscsajt budapesti környezetbe helyezünk, borzasztó művi volt a számomra. A következőt éreztem ezzel kapcsolatban: az írónő nem akarta a véletlenre bízni, hátha külföldön is befut a cucc - legyen tehát külföldi a főszereplő, az amerikai kamaszokkal nem lehet mellélőni. Viszont azért éreztessük ám az olvasóközönséggel, hogy ő most egy magyar író művét tartja a kezében, pottyantsuk hát le Mia Anne-t véletlenszerűen a Wekerle-telepen, süssünk el egy négyes metrós poént, rendezzünk Mondocont a Millenárison, ettől majd mindenki annyira magáénak érzi. Nos, köszi, ezerszer inkább egy Leiner Laura könyv, ő legalább fel meri vállalni, hogy magyar, és magyar szereplőkkel, magyar helyszínekkel dolgozik. Ezzel még nem dicsértem a könyveit, csak mondom. :D Vagy akkor legyünk full amerikaiak, bánom is én, de ettől a mixeléstől a falnak mentem. Érted, olvasod magyarul a könyvet, és akkor bele van írva, hogy "xy magyarul kezdett beszélni" - elképesztően esetlen az egész. 
A könyv egész végig próbált humoros lenni, de sajnos ez az esetek 90%ában borzasztó erőltetett volt. Mondjuk lehet, hogy 16 éves koromban végig vigyorogtam volna, erről sajnos már nem tudok megbizonyosodni. 

Összegzés

Kedvenc idézet:  Volt, amin elmosolyodtam, de nem tudnék kiemelni semmit. 

A cím: Meg kell hagyni, ez a cím a legjobbak között van. Egyedi, mai, könnyen megjegyezhető, kicsit bohókás, csak az a baj, hogy egy tök más történetet képzeltem mögé, mint amit aztán kaptam. 

A borító: A betűtípus jól néz ki. Messziről szép a kép is, de ha közelebbről megnézed, pont olyan tömény és ragadós, mint maga a könyv.

Értékelés: Fél pontot kap a címe, fél pontot megosztva Elán és Helmholz. Fél pontot kapnak a hamvukba holt, ámbár jó ötletek, illetve felet a gyorsan olvashatósága és az a néhány poén, amin elmosolyodtam (itt szintén megosztva, molyon jófej voltam és 2,5 csillagot kapott). Összességében egy sztereotípiáktól és nyáltól csöpögő, felszínes, keszekusza, túlírt könyvhöz volt szerencsém, amit csak saját felelősségre ajánlok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése