Nyikos János: Porcica utca

Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés éve: 2018

Illusztrálta: Nikolausz Krisztián

Oldalszám: 56 oldal

Most olyasmi lesz, ami még sosem volt, úgyhogy készüljetek fel. Ebben a rendhagyó bejegyzésben egy (nem csak) gyerekvers kötetről fogok írni - ez pedig azért meglepő, mert én versekről soha. Nem feltétlenül azért, mert nem szeretem a verseket, inkább azért, mert gyakran nem értjük, nem érezzük egymást eléggé. Illetve azért, mert nem érzem úgy, hogy annyira értenék a témához, hogy hitelesen tudjak nyilatkozni róla, hülyét meg csak annyira akarok csinálni magamból, amennyire feltétlenül muszáj. Az én terepem mindig is a próza lesz, még jövendő irodalomtanár koromban is. Szóval a Porcica utcával idegen tájra tévedtem, és nem hiszem, hogy valaha is visszatérek ide, ha csak nem tanulok meg kicsit jobban versül az évek során. De most kivételt teszek, mert úgy gondolom, érdemes. De arra senki ne készüljön, hogy szakavatott verselemzést olvashat a következő bekezdésekben, azt meghagyom azoknak, akik tényleg értenek hozzá - vagy azoknak, akik mindenképp arról akarnak beszélni, hogy mire gondolhatott az a fránya költő. Hogy mire gondolt Nyikos János, mikor a Porcica utca versei kiszállingóztak a fejéből, azt meg sem kísérlem kitalálni, arról viszont mesélek, hogy én mire gondoltam, mikor olvastam őket. 

Hogy hogyan kerültem kapcsolatba a könyvvel, az számomra is rejtélyes egy kicsit, de annyi bizonyos, hogy nem lehetett véletlen. Párszor szembe jött már velem molyon, de hogy a címe fogott e meg, vagy a félig befuccsolt, bár szerintem ötletes aukció a könyvre, nem tudom. Az biztos, hogy csábított a gondolat, hogy olyan ügyesen licitálhatok, hogy megkaparinthatom a kötetet. Aztán másképp alakultak a dolgok, de a lényeg ugyan az: most itt kuksol az asztalomon egy, a nevemre dedikált példány, és olyan, mintha mindig ismertük volna egymást. 

Valamit mindenképpen tisztáznunk kell már az elején (azzal, aki még nem tudná) - imádom a nyelvi humort. Más humort alig értek, ezt tanúsítani főként az Ember tudja. Ezen kívül kenyerem még az irónia és a szarkazmus, feltéve, ha nem én vagyok az elsődleges célpontja. Emiatt mindig nagy megelégedéssel tölt el, mikor olyan könyv akad a kezembe, amelyik végre ért engem. Jó érzés az, amikor az emberben fellobban egy apró reménysugár, hogy lám, léteznek olyanok még a világon, mint ő. Akik értik, sőt művelik a magyar nyelvvel való játékot, olyasfajta emberek, akikre maradéktalanul felnézek. Kevés ilyen íróval találkoztam mostanában, szóval minden egyes "példány" kincset ér. :) Kedvencem ilyen téren továbbra is Ecsédi Orsolya, hamarosan jelentkezem is a legújabb könyvével, a Banyavésszel. Reklám vége. :D Egy szó mint száz, örömömre szolgál bemutatni Nyikos Jánost - oké, pontosabban a műveit, mert őt természetesen nem ismerem -, aki méltó arra, hogy bekerüljön a kedvenc nyelvzsonglőreim közé. 

A Porcica utcának már a címe is annyi játékot, ritmust, dallamot ígér, hogy az ember - én legalábbis - percekig ízlelgeti, mielőtt egyáltalán kinyitná a könyvet. Valamiért a Lázár Ervin iránti rajongásom bújt elő belőlem, mert az olvasás előtt valami olyasminek képzeltem a Porcica utcát, mint a Négyszögletű Kerek Erdő: visszatérő szereplők apró, szórakoztató történetei, de ezúttal versben. Nos, ez a számításom nem jött be (de szívesen sugalmazom a dolgot :D), viszont így is egy nagyon szerethető bagázst ismerhettem meg. 

Az, hogy kinek is szól ez a kötet, szerintem nem lett egészen pontosan körülhatárolva. Ugyan leginkább állatszereplős verseket hoz, amikkel a gyerekek szívesen azonosulnak, mégsem lehet állítani, hogy ezek a művek csak nekik szólnának. Tartok tőle, hogy ez nem a legszerencsésebb felállás, ugyanis van néhány kifejezetten ijesztő, esetleg felnőtt fejjel érthető és szórakoztató vers, ami nem való a kicsiknek. Más szemszögből nézve viszont egy roppant színes palettával van dolgunk, amelyben az egész kicsiktől kezdve a felnőttekig mindenki megtalálhatja a neki valót. A legkisebbeknek például szívesen ajánlanám a Csóri, a hörcsög című verset, ami nagyon ritmusos, könnyen megjegyezhető, esetleg valami kis mozgást is ki lehetne mellé találni. A Hétköznapi horrort viszont semmiképpen sem olvasnám fel a gyerekemnek, szerintem elég para :D Már maga az illusztráció is rémisztő. Viszont tetszett a cím kettős jelentése, hiszen a szülőnek láthatóan hétköznapi horror az, hogy rá marad a gyerek szórakoztatása, illetve horror a történet is, amit ebből a célból kitalál. De ez egy kisgyereknek biztos, hogy nem fog feltűnni, csak az, hogy milyen ijesztő. Szívem szerint két kötetre osztanám ezt a könyvet, vagy a könyvön belül két nagy fejezetre, mert számomra nem egészen tiszta, hogy mi választja el a gyerekeknek szánt verset azoktól, amik inkább a felnőttek szemében humorosak. 

Márpedig meg kell hagyni, humorból nincs hiány - mint azt már az elején beharangoztam. Mikor a könyv megérkezett, éppen az irodában ebédeltünk, és az egyik kolléganőmmel rögtönzött felolvasást tartottunk, mindenkinek nagyon tetszett a Béka-sanzon (aminek a végébe szerintem a gyerekek és a felnőttek egészen mást láthatnak bele :D) és A pók szerelme is. A Porcica utcában szinte minden vers majd szétreped a nyelvi humortól, vagy éppen az iróniától, és én ezt nagyon-nagyon szerettem. Hadd idézzem a kedvencemet, hogy lássátok, miről beszélek:

Kitüntetés

Vettem levegőt, mesélni, 

ám fiam leintett: 

– Apa, azt képzeld, egy néni – 

kitüntetett minket!

Pislogtam, mint fürdetésnél 

szomszédunk vén pincse: 

– Erről, – kértem –, ha beszélnél… 

nem tudok semmi se!

– Hát…mentünk a lépcsőházba, 

hogy játszunk meg minden, 

ő meg jött és kiabálta: 

– „Tűnjetek ki innen!”

/44. oldal/

Amellett, hogy elképesztően szórakoztatóak a versek, nagyra értékelem azt is, hogy az író igazodik a mai nyelvhasználathoz, ezáltal vonzóvá téve a lírát, ugyanakkor mégis jó példát ad a fiatal olvasóknak azzal, hogy mindvégig választékos marad a nyelvezete. 

Verstani okfejtésekbe nem bocsátkoznék, mert nem merek (:D), de azt mindenképp el kell mondanom, hogy külön öröm volt látni, hogy számos rímfajta felbukkant a kötetben, nem csak az unásig ismételt páros rím. A legtöbb mű nagyon ritmusos, jól szavalható, emiatt akár versmondó versenyre is ajánlanám őket, egy kis fantáziával és egy ügyes kisgyerekkel csodát lehetne velük művelni. 

Nikolausz Krisztián illusztrációi színesítik a könyvet, amiről elég vegyes benyomásaim születtek. Eleinte kissé ijesztőnek, nyugtalanítónak találtam őket, visszatérve a Hétköznapi horrorra, azt biztos nem szívesen mutogatnám a kicsi gyerekemnek. De minél tovább nézegettem őket, annál inkább felébredt bennem az az álomszerű, varázslatos hangulat, ami a versekben is megbújik. Az illusztrációk között vannak egészen elbűvölőek, a Tavon című vershez készült kép például káprázatos, a színeire elég nehezen találok szavakat, csak azt tudom, hogy nagyon kellemes érzéseket ébresztett bennem. A kedvenc illusztrációm a másik kedvenc versemhez készült, ez a Találkozás. Maga a vers is gyönyörű, a képpel együtt olyan nyugalmas, otthonos hangulata van számomra, ami miatt sokszor el fogom még olvasni. 

Örülök, hogy a kezembe került ez a verseskötet, valami azt súgja, egyszer még sokat fog érni a dedikált példányom - de nem adom senkinek. :) Az egyetlen problémám az volt vele, hogy egy kicsit identitászavarosnak éreztem, talán tényleg jobb lenne, ha néhány vers átkerülne egy felnőtteknek szánt kötetbe. De egyébként biztos vagyok benne, hogy sokat fogom még forgatni. Tanítóként is látok benne fantáziát, de egyébként is olyasmi, amit szívesen lapozgatnék a majdani gyerekeimmel, akik kívülről tudnák a jól csengő, humoros, ritmusos sorokat.