2017. március 13., hétfő

Scott Westerfeld: Leviatán


A könyvről 

Kiadó: Ad Astra
Magyar megjelenés éve: 2012
Eredeti megjelenés éve: 2009
Eredeti cím: Leviathan
Fordította: Kleinheincz Csilla
Illusztrálta: Keith Thompson
Oldalszám: 540 oldal
Sorozat: Leviatán 1.

molyok szerint...

 a 73. legjobb sci-fi.

Jelenleg 90%-os az értékelése. 

A történetről

A hagyományos fülszöveg helyett íme egy hangulatos trailer: 

(A szöveg egyezik a fülszöveggel)

Kívülről

Amint a kezeim közé került, azonnal beleszerettem, ezen nincs mit ragozni. A kiadó nagy könyvcsomag akciója keretén belül sikerült rá szert tennem nevetséges összegért, és ahogy kibontottam a csomagot, tudtam, hogy emiatt a könyv miatt már biztosan megérte.
Már az előtt megnyert magának, hogy beleolvastam volna: kemény kötésű - igen, megmagyarázhatatlan, perverz vonzalom fűz a keménytáblás könyvekhez, bocsi -, jó súlya van, abszolút ideális a terjedelme, jól esik kézbe venni. Aztán kinyitottam. Mit mondjak, könyv mostanában nem lepett meg ennyire, ami a külsőt illeti - igazából semennyire sem. Ettől viszont eltátottam a számat elég rendesen. Na, tessék, kezdetnek ezt találtam benne:


Házi feladat: tessék kinagyítani és órákig tanulmányozni! Komolyra fordítva a szót, ez a térkép lenyűgöző, egy igényesen kidolgozott mestermunka. Kalandozhatnál rajta egy egész napon keresztül, de még akkor is felfedeznél benne valami újdonságot. Minden regények atyjához imádkozom, hogy ilyen térkép kerüljön a világ összes fantasy könyvébe - mert megérdemelnék, meg mi is.
A térkép persze csak a vizuális élvezetek kezdete volt, a könyv ugyanis teli van pofátlanul lélegzetelállító, elképesztően részletgazdag illusztrációkkal. Olyan aprólékos gonddal vannak megrajzolva az általában oldalnyi méretű képek, hogy szinte megelevenednek az ember szeme előtt, a szereplők kilépnek a lapról, a gépek kattognak, csörömpölnek és csak úgy okádják magukból a gőzt, az állatok zsibonganak, szuszognak, izgatottan mocorognak. Az egész könyv él és lélegzik. Köszi, Keith Thompson, nem tudom ki vagy, de élj és alkoss nagyon sokáig!  
Az illusztrációkkal már a trailerben is találkozhattatok, illetve a bejegyzésben is összefuthattok még néhánnyal. Akinek nem elég belőlük (meg tudom érteni), nézzen be a Pinterest táblámra (a többi részből is vannak rajta illusztrációk, de semmi spoileres), vagy...nos, inkább vegye meg a könyvet :D

 

Mielőtt bármi mást elárulok a könyvről, be kell vallanom, hogy Westerfeld nekem ezzel a könyvvel bizonyított igazán. Minden, amit a Csúfokból hiányoltam, benne van ebben a könyvben, ezért most úgy teszek, mintha két külön íróról lenne szó - mellesleg olvasás közben végig úgy is éreztem -, és elfelejtek minden baklövést, amit korábban esetleg a számlájára írtam

Belülről

Pont egy ilyen könyvre volt szükségem, és ezt éreztem is, mikor megérkezett hozzám, mert bár 6 könyvet is rendeltem a kiadóból az elmúlt hetekben, és amúgy is halomban állnak az olvasatlan és félben lévő könyvek mindenütt, mégis addig kínzott a látványa, ameddig bele nem vetettem magam. És jól esett, de még mennyire.
Elkapott ugyanis az a régen tapasztalt érzés az olvasása közben, amikor az ember elképesztő gyorsasággal falja a lapokat, viszont a végére visszavesz egy szó/óra sebességre, mert sehogy sem bírja ki a gondolatot, hogy nemsokára vége lesz. 

Ez a könyv egy alternatív történelmi lecke, amelynek a középpontjában nem maga a világháború áll, hanem két fiatal, akik talán megváltoztathatják a dolgok állását. Két főszereplőnk a háború közepén találja magát, váratlanul csöppennek bele, de olyan mélyen belebonyolódnak, akár légy a pókhálóba. Ferenc Ferdinánd fia, Sándor az események sűrűjébe jut, amint szüleit meggyilkolják, és kirobban a háború - a nagyhatalmak figyelme rá összpontosul, így menekülni kényszerül otthona naiv biztonságából. Deryn Sharp pedig - aki lányként álruhában jelentkezik katonai szolgálatra - egy véletlennek köszönhetően a Leviatán nevű léghajóra kerül, egyenesen a két szemben álló fél kereszttüzébe. Az ő sorsukat, találkozásukat, barátságukat és kalandjaikat követhetjük nyomon egy lélegzetelállító világban, ahol gépek és génmódosított állatok segítségével vívják a háborút. 
Borzongatóan kreatív mind az ötlet, mind pedig a kivitelezés, a világépítés- és ábrázolás is, Westerfeld mesterien keveri a DNS-eket a kis boszorkányüstjében és szédítően precíz mechanikával ellátott gépezeteket tákol össze a titkos sufnijában. Végre egy igazán egyedi világ, amolyan igazi "elveszős- belemerülős", ahonnan nehéz kiszakadni, ami után csak keresed a helyed a könyvek közt, de nem mersz semmibe belekezdeni, mert félsz, hogy nem lesz ennyire lenyűgöző. És igen, bátran, felszegett fejjel jelenthetem ki, hogy a Harry Potter óta nem volt még egy ilyen könyv, történet, de főleg világ, ami ennyire beszippantott volna.

Minden fantasztikusan eleven és - ha lehet ilyet mondani - reális. Valahogy az egész könyv és a steampunk-fantasy szál olyan természetesen működik, hogy az embernek egy másodperc sem jut a kételkedésre. Két lábon járó, ember vezérlésű robot? Naná. Repülő medúza? Semmi gond. Kétorrú kutyák, amik kiszagolják a hidrogén szivárgást? Persze, abszolút hihető. Egy titkos varázslat segítségével - én csak tehetséges író- szindrómának hívom...- annyira egyben van az egész történet, hogy eszedbe nem fog jutni, hogy "á, ez hülyeség, ilyen nincs!". Sőt, azt fogod kívánni, bárcsak valamilyen úton-módon te is ennek a világnak a része lehetnél - és kicsit azzá is leszel, miközben a sorok közt barangolsz.

A történetben minden olajozottan, összehangoltan működik, minden mindennel összefügg, mégsem érzed azt, hogy az író ráerőszakolta volna a szereplőkre a döntéseiket - a dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell, természetesen és szorsszerűen, és én ezt mérhetetlenül csodálom. 

Kimondottan tetszik, hogy az író nem áll egyik oldalra sem, egyformán bemutatja mindkét fél - a barkácsok és a darwinisták - technológiájának előnyeit és hátrányait. Emellett mindenkire érvényes - és hála az égnek egyáltalán nem tolakodó módon előadott - tanulságot épít a történetbe, miszerint két, egymással éles ellentétben álló ideológia, technológia képviselői is összefoghatnak, és ebből az összefogásból valami igazán nagy és nemes dolog sülhet ki. Westerfefld elárulja a nagy titkot ebbe a sorozatba csomagolva: igazából nem is különbözünk annyira egymástól.

A karakterek ifjúsági regényhez mérten kidolgozottak. A létezésük, megszólalásaik, cselekedeteik számomra abszolút hitelesek voltak, bár a mellékszereplők elnagyoltak, alapjában véve mindenkiről pont annyi derül ki, amennyire egy ilyen kaliberű könyvben szükséges. A főszereplők szerethetők, könnyű azonosulni velük - gondolom, még könnyebb, ha 16 éves az ember-, viszont annál nehezebb kiválasztani, melyikük a szimpatikusabb
Sándor jelleme hamar fejlődésnek indul, amint kénytelen elhagyni a burkot, amelyben a háború kirobbanásáig nevelték. Az elkényeztetett, minden közrendűvel fölényeskedő, emberektől elzártan felnövő herceg a történet végére elkezdi megérteni az embereit és az őt körülvevő világot. Kényes kölyökből hősies, mindenre nyitott és kíváncsi fiatalemberré fejlődik.
Mégis, a szíven Deryn Sharphoz húz, aki, bár nem megy keresztül szembetűnő jellemfejlődésen, elviszi a hátán az egész történetet. Belevaló, tökös csaj, aki ki akar szabadulni a szoknyák és pletykálkodások világából - repülni akar. Egészen elképesztő, hogy mi mindenre képes ez a lány, bármiről legyen szó, mindent belead és a legjobb tudása szerint teljesít minden feladatot  - ráadásul keményebb a legtöbb férfinél. A végtelenségig lojális és becsületes, fiús külseje pedig egy kedves és szeretetreméltó belsőt takar. 
A főszereplők közé sorolnám még Dr. Nora Barlowt-t, aki hol szimpatikus, hol irritáló volt a számomra, egyelőre nem sikerült biztosan megítélnem. A tudós nő karaktere nagyon jót tesz a történetnek, talán egy kis reményt nyújt Derynnek a tudat, hogy más nők is próbálnak kitörni a rájuk szabott életből. Ugyanakkor van benne valami, amitől néha az az érésem támadt, hogy nem egészen megbízható.
Ugyanezt az ambivalenciát érzem Volger gróffal kapcsolatban is. Valójában a két "jómadár" eléggé hasonlít egymásra, valószínűleg azért, mert az egyikük Deryn, a másikuk pedig Sándor pártfogója. Volger lekezelő modora különös módon szerethető karaktert kölcsönöz neki, annak ellenére, hogy az ember néha szívesen megbökdösné egy gyakorlókarddal. Bár sokszor összetűzésbe kerül Sándorral, az egyetlen célja a herceg védelmezése, és ezért számomra Dr. Barlow-val szemben abszolút nyert. Sirius Black óta közel állnak a szívemhez a hozzá hasonló apa-pótlékok. 

Aki olvassa a blogot, az tudja, hogy számomra a történet mellett, mondhatni a történet felett állva a legfontosabb az írói kivitelezés. Muszáj tehát megemlítenem a könyv sajátos szókincsét, azt az egyedülálló szaknyelvet, amit ez a világ megkívánt - és szerencsére meg is kapott.  Nem vagyok tájékozott a témában, de arra azért sikerült rájönnöm, hogy a könyvben szereplő - elsősorban aeronautikára vonatkozó - szakkifejezések a valóságban is léteznek, bár én nagyon keveset ismertem közülük. Ez a nyelvezet eleinte talán nehézséget okozhat, főleg a fiatalabb olvasóknak, de nagyon könnyen elsajátítható  - és milyen büszke lehet magára az ember, ha megtalálja egy hidrogénfújó dorzális oldalát! :D Mivel nagy a "szép, bravúros nyelvhasználat-igényem", igazi felüdülés és élmény volt olvasni a regény minden egyes sorát.

Lehet, hogy sokan furcsának fognak gondolni emiatt, de az a helyzet, hogy az utószót végigmosolyogtam, mint valami ütődött. Kiderül belőle ugyanis, hogy több valós dolgot rejt a könyv, mint sejtettem, és ez valamiért nagy örömmel töltött el.  

Hogy kinek ajánlom? Ez egy jó hülye kérdés, amit ráadásul magamnak tettem fel. Naná, mindenkinek! Úgy gondolom, bármelyik nem és korosztály megtalálhatja benne a "magának valót." Könnyen, gyorsan olvasható, nagy betűkkel és sorközökkel szabdalt könyv, így a fiatalabbak számára is hatalmas sikerélmény lehet - kiolvastak egy 500 oldalas könyvet úgy, hogy szinte észre sem vették! Olvasmányos, kalandos történet, ami nem csak a célkorosztályt köti le, de az idősebbek - igen, én is idősebb vagyok :D - fantáziáját is felpörgeti, bárkit magával ragad egy olyan világba, ahonnan nagyon nehéz a visszatérés.

Összegzés

Kedvenc idézet: 
"– Amikor az ön édesapja úgy döntött, feleségül veszi Zsófiát, egyike voltam azoknak, akik megpróbálták lebeszélni róla.
– Tehát az ön csapnivaló meggyőzőerejének köszönhetem a létezésemet.
– Nagyon szívesen."
(274-275. oldal)

A borító: Őszinte leszek, imádom, ahogy az egész könyv kinéz, annyira igényes, hogy ezek után nem tudom, hogyan találok még egy ilyen szépen kidolgozott kiadást, de...nos, a borító nem tetszik. Sándor úgy néz ki rajta, mint aki dühös amiért citromba harapott, és az az izé, ami tartja a képét...mi a fene az? A háttérben úszkáló mindenféle dolgok tetszenek, de bár azok kerültek volna inkább az előtérbe! Ahogy láttam, sajnos a következő részek esetében sem lesz jobb a helyzet, de azt gondolom, bocsánatos bűn egy ilyen könyv esetében.

Értékelés: Nekem mostantól ez Az Ifjúsági Regény, minden más pedig igyekezzen felérni hozzá. Nem lesz könnyű. 


Ha felkeltettem az érdeklődéseteket, a kiadó honlapján most nagyon kedvező áron (2795  ft-ért...igazából csak a hülyének nem éri meg, ha nem lenne meg, megvenném még egyszer :D) megvásárolhatjátok a második részével együtt.