Dér Adrienn: A kaszabmanó

A könyvet köszönöm a kiadónak!

Kiadó: Napkút

Megjelenés éve: 2019

Oldalszám: 112 oldal

Illusztrálta: Buzási Viktória

Fülszöveg

Ede egy éjszaka megkaparintja édesanyja kéziratát, ami a lávatündérek legújabb kalandjairól szól. Nem sejti azonban, hogy ő maga is a történet részesévé válik: a mese ugyanis magába szippantja. Odaát segítenie kell visszaszerezni az ellopott lávagömböt, máskülönben a lávatündérek népe elpusztul. Így hát felkerekedik egy kis csapattal, és a keresésére indul.
Vajon sikerül időben megtalálniuk a rejtélyes tolvajt és visszaszerezniük a lávagömböt? Ki követi őket árnyékként mindenhova? És mit keres egy rozmár a sivatag homokjában?
Ede útja során különös és furcsa lényekkel találkozik, rejtélyes, rémisztő és valószerűtlen helyeken fordul meg, miközben új barátokra lel, és rájön: a segítség néha a legváratlanabb formában érkezik.

Véleményem

Aki kíváncsi, az hamar egy könyv lapjai közt találhatja magát. Nem hallottad még ezt a mondást? Nem csoda. Ede sincs tisztában vele, hogy mivel jár, ha engedély nélkül beleolvas az anyukája készülő kéziratába – szó szerint magába szippantja a történet. Egy olyan világba keveredik, ahol bármi megtörténhet, mesebeli lények egész hadserege (szó szerint) várja, és egy küldetés, ami egy egész nép életére hatással lehet.

Bevallom, kissé nehezen kaptam el a fonalat, mert olyan érzés volt, mintha lemaradtam volna az első száz oldalról. A főszereplő kisfiú egy számára ismerős helyre téved, hiszen olvasta az anyukája korábbi könyveit – csak az a probléma, hogy én nem. Erős hiányérzettel indított tehát nálam a könyv, és azt hiszem, jobban működött volna egy hosszabb felvezetéssel, mert ez az in medias res kezdés nehézkessé tette a bevonódást. Úgy éreztem, kívülálló vagyok, rajtam kívül mindenki képben van, mi a lávagömb, kik a lávatündérek és kicsoda a rubinsárkány, én meg csak kapkodom a fejem hülyén. Nem tudom, egy gyereket ez mennyire zavar, valószínűleg annyira nem akadna fenn rajta, amennyire én tettem, de hát ez egy felnőtt vélemény.

Szóval kicsit zavarban voltam, mikor olvasni kezdtem. Ezt a zavart leginkább az enyhítette, hogy feltűntek ismerős szereplők, motívumok a Hőstekiből, ami valahogy könnyebbé tette a világba való beilleszkedést. Csak hát ugye A kaszabmanó volt előbb, attól függetlenül, hogy én az írónő második könyvével kezdtem az ismerkedést.

És ha már kitértem a Hőstekire, azt is érdemes megemlíteni, hogy ennek a könyvnek a fő vonala erősen hasonlít rá. Vagyis nyilván inkább a Hősteki hasonlít A kaszabmanóra, ha figyelembe vesszük az időrendet. :D Itt is adott egy valami (ezúttal a lávagömb, Hősteki esetében a Holdtehén), ami nagyon fontos egy nép túléléséhez, ezt a valamit pedig elrabolják, amitől veszélybe kerül az adott népcsoport fennmaradása. Mindkét könyv esetében találkozhatunk kalanddal bőven, izgalmas helyszínek és meselények bukkannak fel oldalról oldalra. Jó ötletnek tartom, hogy a két könyv világa egymásba gabalyodik és összeér, viszont szerintem lehetett volna kevésbé hasonló küldetésre is küldeni a két főhőst. De ez inkább csak egy amolyan zárójeles bekezdés, hiszen ha a Hősteki megjelenése előtt olvastam volna A kaszabmanót, akkor erről nem is tudnék. :D

A történet tehát viszonylag egyszerű: a küldetést teljesíteni kell, a különféle lényekből összeverődött csapatnak el kell jutnia A pontból B-be, és meg kell szerezniük a lávagömböt, mielőtt a lávatündérek belepusztulnának a hiányába. A színes szereplőgárda tagjai megtanulnak együttműködni és meglátni a másikban a jót, hiszen van, aki eszes, van, aki jószívű, vannak bátrak, ravaszak és céltudatosak – tehát senki sem egyforma, és mindenki másképp hasznos a küldetés számára. Közben persze önmagukról is megtudnak egyet s mást. A regény nem bővelkedik ugyan fordulatokkal, mégis izgalmas, a végén lévő váratlan csavar pedig szerintem zseniális.

Az egy szálon futó cselekmény könnyen követhető akár már nagycsoportos, első osztályos gyerekek számára is, így együtt olvasós esti mesének ugyanolyan jó ez a könyv, mint önálló olvasmánynak. Nyelvezete egyszerű és világos, ugyanakkor nagyon igényes és tele van játékkal.

Meg kell mondanom, Dér Adrienn fantáziája határtalan, annak ellenére, hogy engem felnőtt olvasóként ez továbbra is fáraszt kissé. Ahogy azt is fenntartom továbbra is (ha zavar, hogy mindig visszautalok a Hőstekis bejegyzésre, kattints ide, és olvasd el :D), hogy ez a gyermekolvasóknál biztos, hogy működik, hiszen az ő fantáziájuk sem ismer korlátokat. El tudom képzelni, hogy nagyon klassz rajongói alkotások születhetnének a könyv lényeiből. Ha már témánál vagyunk: Buzási Viktória illusztrációi szerintem szuperek, még úgy is, hogy fekete-fehérek. Képes arra, hogy lépést tartson mind a történettel, mind pedig az írónő kreativitásával. A borító pedig egyszerűen gyönyörű, nagyon szép és igényes kivitelezés, jó kézbe venni a könyvet.

A kaszabmanó összességében egy kalandos és tanulságos történet, szerethető és fejlődésre képes szereplőkkel egy igazán eredeti világban. Ajánlom azoknak, akik részt vennének egy varázslatos utazáson, és azoknak, akik nem mindig találják a helyüket a valóságban.

Ha felkeltettem az érdeklődésed, látogass el a Napkút Kiadó oldalára!

Dávid Attila: Zeusz papucsa

A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Magánkiadás

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 14 oldal

A történetről

A szerzőt egy pályázat ihlette ennek a novelláskötetnek a megírására. A könyv kilenc különböző történetet tartalmaz, ugyanazzal a címmel: Zeusz papucsa.

 

Véleményem

Nyúlfarknyi, de határozottan érdekes ez a könyv. A Mortához hasonló a koncepció: egyperces variációk egy témára. A cím adott, a történetek azonban roppant változatosak. Amikor belekezdtem az olvasásba, kicsit tartottam attól, hogy végig Zeuszról lesz szó - én körülbelül ennyit tudtam volna kihozni a témából :D -, így kellemesen csalódtam. A szerző nagyon kreatívan használta fel a címet, és bár igen, többször szó esett Zeuszról, mégsem lehetett előre látni, hogy merre fog kifutni az adott történet.

Tetszett, hogy a különböző novelláknak nem csak a sztorija, de a stílusa is különböző, jól elkülönülnek egymástól a beszélők. Némelyik egyperces tanulságos, mások humorosak, de akad köztük kissé nyomasztó, hátborzongató is. Épp emiatt a változatosság miatt mindenki megtalálhatja a kötetben a fogára valót. Ahogy a történetek, úgy azok terjedelme is sokféle: általában egyoldalasak, de találunk a kötetben ennél hosszabb és rövidebb novellákat is. Meglepő módon nekem a legrövidebb, mindössze két bekezdésből álló tetszett a legjobban.

Egy bajom van csak: ahogy már a Morta kapcsán is említettem, nagyon jót tenne a könyvnek egy ügyes szerkesztő, aki kicsit finomítani tudna a szövegeken. Nem maradnának benne például ilyen mondatok: "Meghökkenve nézett a bal oldalán lévő – egyik – dobermannra, de az mozdulatlanul, némán ült." Itt teljesen felesleges a közbeékelés, ahogy sok más helyen is leginkább ez a probléma merül fel. De magánkiadás esetén teljesen érthető, ha egy szerző nem tud a szerkesztésre extra pénzeket fordítani.

Apró hibáitól függetlenül tetszett a Zeusz papucsa, kellemes és különleges olvasmány volt. Különösen ajánlom azoknak, akiknek csak néhány lopott percük akad olvasni - ez a könyv könnyed kikapcsolódást nyújthat számukra.

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Palágyi R. László: Az Éjkapu

A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Trivium Egyesület

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 264 oldal

Fülszöveg

Különös események követik egymást Ostidas komor királyságában, ahol évszázadok óta az Oroszlános Lovagrend uralkodik. A bányavárosokban az épületekre tűzik egy megjósolt új rend zászlaját, Ámbraparton pedig élettelenül a partra sodródik az óriási kráken, amely hosszú ideje elzárta az országot a tengeren túli világoktól. Mivel a szörny fenyegetése már a múlté, a korona expedíciót indít a krónikákban szereplő nyugati földrész, Vessuunas felé. Ám a Vessuunasba vezető úton, az éjszaka és nappal határán, minden felfedezőnek – legyen hős vagy gonosztevő, vagy akár mindkettő –, át kell kelnie az Éjkapun…

Véleményem

Ostidasban nem lányregény az élet: a birodalom tenger felőli határát hatalmas kráken őrzi, bárki bármikor a fűbe haraphat, főleg, ha nem szimpatikus a képe, a nő pedig maximum arra jó, hogy ha visszadumál, simán be lehet zárni egy toronyba. Ám ahogy a Vén Bestia rejtélyes körülmények között kimúlik, és rothadó testét partra sodorja a víz, a világ kinyílik – kolumbuszi expedíció indul, a Santa Maria azonban ezúttal egy halszagú bálnavadász hajó, fedélzetén különféle lókötőkkel, egy lovagi ambíciókat dédelgető lánnyal, egy túlságosan becsületes lovaggal, meg egy jócskán karótnyelt pappal. A két isten legyen irgalmas azokhoz, akik megkísérlik az Éjkapun való áthaladást!

Míg a díszes kompánia ismeretlen népségek egész seregével parolázik, Ostidasban sem áll meg az élet – közeledik az Új király tornája, és lázadást forral a bányák mélye. Vajon a legendákban ígért új lovagrend békét hoz a birodalomba, vagy a virágos zászló súlya alatt magábaroskad minden?

Nehéz helyzetbe hozott ez a könyv, és ahogy ezt írom, még mindig nem vagyok benne biztos, hányasra fogom értékelni a végén. Van az a kissé idétlen mondásunk, hogy a sok bába közt elvész a gyerek – és bár életemben nem használtam, Az Éjkaput olvasva tökéletesen megértettem, hogy mit jelent. Ezért vagyok gondban. Egyrészt látom azt, hogy ez egy határtalan fantáziával megírt, fordulatos történet, ugyanakkor annyi mindent bele akart sűríteni az író, hogy a végeredmény egy kissé kaotikus lett.

Olvasás közben végig kapkodtam a fejemet, azt éreztem, hogy a történet túlzsúfolt, a mellékszereplők  és az események nagy része pedig emiatt súlytalanná vált. Például számos segítő csatlakozik a főszereplőkhöz, de annyiféle törzsből és fajból kerülnek ki – egyértelműen azért, hogy a különleges képességeik előre vigyék a sztorit –, hogy a végére már kísérletet sem tettem arra, hogy kövessem, melyik név milyen embert/lényt takar. A rengeteg mellékszereplő teljesen összefolyt, így pedig sem az életük, sem az esetleges haláluk nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet.

A rengeteg esemény, helyszín, különleges lény és mágia útvesztőiben pedig elveszett a történet. Furcsán paradox ezt mondani, de a sok esemény ellenére végig úgy éreztem, nem történik semmi. Egyre csak azon gondolkoztam, hová tart ez az egész, mi célt szolgál a sok utazás, csata, párviadal... persze a végén megkaptam a választ egy igen szép fordulatnak köszönhetően, de míg eljutottunk idáig, többször is felidegesített, hogy nem tudom, merre tart végülis a történet.

Nagyon sokszor érzem azt egy-egy trilógiánál, hogy elég lett volna kettő, sőt, akár egy kötet is, feleslegesen túl van nyújtva a sztori – Az Éjkapu esetében pont az ellenkezője történt. Bár lett volna inkább egy sorozat része! Vagy lett volna mondjuk száz oldallal hosszabb! A nagyobb terjedelem engedte volna, hogy az író jobban kibontsa az egyébként roppant érdekesnek tűnő világot, és mindazt, ami útközben elsikkadt. Például a krákenről, az Éjkapu utáni kutatásról (magáról az Éjkapuról!), Ostidas történelméről bőven lehetett volna még mit írni, a Vessuunasban töltött időt nagyobb terjedelemben kifejteni... nem is szólva a végkifejletről, szívesen olvastam volna még Alorien további sorsáról.

Biztos furcsán hangzik, de minél többet gondolkodom a történeten utólag, minél jobban összeáll a fejemben a kép, annál jobban tetszik a könyv, annak ellenére, hogy mikor befejeztem, erős hiányérzet maradt bennem. Talán olyan ez a regény, mint a jó bor, minél tovább érleli (magában) az ember, annál jobbá válik.

Az Éjkapu ugyanis, ha eltekintek attól, hogy kissé túlzsúfoltra sikerült, kifejezetten izgalmas világgal dolgozik, abszolút egyedi varázstárgyakat és lényeket vonultat fel. A történet bővelkedik ármányban, politikai konfliktusban, de emellett az író nem hanyagolja el az érzékletes tájleírásokat, és a szereplők lelkivilágát sem.

A főbb karakterek – ellentétben a seregnyi, díszletszerű mellékszereplővel – összetett személyiségek, senki sem fekete vagy fehér, még a legutolsó szemétláda is a lelke legmélyén lapuló démonokkal küzd. Különösen izgalmasnak találtam Heino karakterét, aki a kezdőjelenetben hatásos belépőt hajt végre, és a történet végéig verekszi magát, hogy végül megmutathassa a másik arcát is. Nagyszájú, vakmerő gazfickó, akinek nem csupán a haját és a ruháit szívta színtelenre a tengeren töltött idők napsütése, de az erkölcseit is. Szerettem őt utálni, és nagyon szerettem a végjátékban meglepődni rajta.

A felszínen zajló játszmák alatt húzódik egy második cselekményréteg is, amely olyan jelenségekre reflektál, mint a szeretet nélküli környezetben felnőtt gyermek személyiségtorzulása, illetve az önmagát beteljesítő jóslat, amely bár eposzi eszköznek tűnhet, a való életben is helyrehozhatatlan károkat képes okozni. Mindezt nagyon érzékletesen ábrázolja a regény a zseniális bejezés során, ami akkorát üt, hogy a fal adja a másikat – na de nem akarok spoilerezni. :)

Összességében vegyes élményt nyújtott a könyv, de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem. Annak tudnám ajánlani Az Éjkaput, aki szereti a pörgős, akciódús történeteket, a lendületes cselekményvezetést, és az ütős fordulatokat.

Tarja Kauppinen: A nép igazsága

A könyvért köszönet az írónőnek és a Twister Media kiadónak, akik annak ellenére bizalmat szavaztak nekem, hogy hónapok óta egy betűt sem írtam a blogra. :D

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 512 oldal 

Illusztrálta: Németh Gyula

A történetről

Havasfelföld ​a fertő és a métely világa, alantas, szentségtelen vidék. Csak a legmegátalkodottabbak maradhatnak életben itt, s Leiden nem tartozik közéjük, így hát menti az irháját. Bár ne tenné…

Hősünk a frontra kerülve egykettőre ráeszmél, hogy mindennél van rosszabb. Hogy a könyörtelen valóság gyakran felülmúlja a képzeletet is, s hogy a sors a héroszok szerepét sem mindig a legrátermettebbekre osztja.

Karcos humorú szatíra egy idegen, mégis ismerős világban, mely maró gúnnyal világít rá az emberi természet fonákságaira. Pszeudotörténelmi drogtúra lelkünk legmélyebb bugyraiba. Spirituszmámoros ámokfutás a nihilbe. Egy száraz, sötét kacaj.

Havasfelföld hantolatlan gyalázattól fertéztetett tájain barangolva szembenézhetünk a bennünk lakozó árnyakkal, s az őrült, ugyanakkor megrendítően valószerű kalandok közepette a szemükbe kacaghatunk.

Fergetegesen cinikus, letehetetlen olvasmány a történelem és a fantasy rajongóinak.

Véleményem

"A havasfelföldieknek egyetlen külország sem ad szívesen vízumot, lévén agresszívek, antiszociálisak, arrogánsak, türhők, degenerált, aberrált genyák, akik genetikailag képtelenek a normális emberi együttélés szabályainak elfogadására és betartására."

Azt hiszem, nem volt még soha olyan szerencsében részem, hogy egy könyvet a megjelenése előtt olvashassak, így A nép igazsága több szempontból is különleges. Amikor megkaptam előolvasásra a prológust és a szinopszist, megmondom őszintén, az első gondolatom az volt, hogy ha Bodor Ádám fantasyt írna, az körülbelül így nézne ki. Aztán néhány hónappal később, mikor már a teljes (e)könyv birtokába jutottam, rájöttem, hogy ennél nagyobb hülyeség nem is fordulhatott volna meg a fejemben.

A nép igazsága valójában egyetlen másik könyvhöz sem hasonlítható, Tarja Kauppien írói stílusa pedig köszönőviszonyban sincs Bodor Ádáméval, vagy akárki máséval - és pont ettől lesz eszméletlenül jó. Valaki nem is olyan régen azt mondta nekem, hogy ha írsz, írj úgy, ahogy eddig még senki - különben nincs is értelme. Nos, elöljáróban annyit, hogy Tarja ezt maradéktalanul teljesítette. 

Hogy miről szól A nép igazsága, azt lehetetlen lenne néhány mondatban összefoglalni. Egyszerre kalandregény, fantasy, történelmi gúnyirat és kőkemény társadalomkritika. Egy nagy és szövevényes összeesküvés. Hideg, fanyar, távolságtartó, metszően szarkasztikus verbális seggberúgás.

Ebben a regényben nagyítóval sem találni szimpatikus karaktert, bárkivel azonosulni lehetetlen - és hatalamas hiba - lenne.  Itt mindenki korrupt, pofátlan, alattomos, agresszív és megbízhatatlan - vagy ha nem, hát szerencsétlen, félkegyelmű, pusztulásra predesztinált pária. Uh, figyeljétek már ezt a fasza kis alliterációt! Ennek ellenére, vagy éppen ezért a karakterek zseniálisak. Az írónő képes volt arra, amire csak nagyon kevesen: félretette a szeretnivaló, szebb jövőért küzdő hősöket, és helyettük  megtette főszereplőknek a legmegátalkodottabbakat. A nép igazságának világában a "nemes cél" mindenki számára a saját meggazdagodása és felemelkedése, a másik kegyetlen eltiprása és kihasználása. Ezen a kietlen tájon vagy a saját boldogulásodért küzdesz, vagy elpusztítanak (esetleg, ha valamiért különösen kegyes hozzád a sors, védett természeti értéknek nyilvánítanak). 

A regény világa kiválóan illeszkedik (anti)hőseinek lelkivilágához. Havasfelföld zord vidék, ahol az évszakok között csupán annyi a különbség, hogy hideg van, nagyon hideg van, esetleg halálosan hideg van. A táj változatos: akad itt hó, és fenyves, és hó... esetleg néhol egy (látszólag) indokolatlan fokhagyma-ültetvény. Ezen kopár vidéken nem sok minden él meg, ami mégis, az sem sokáig. Ez a környezet kiválóan alkalmas az amúgy is nyomasztó hangulat fokozására, amit az írónő maradéktalanul és profin ki is használ.

"Ápoljuk uborkával az arcbőrünket!

A csipkehímzett asztalterítő az új divat!

És végül, de nem utolsósorban: fegyverbe a gaz elnyomók ellen!

Fegyverbe véneink ellen, kik begyepesedett, vaskalapos ideáikkal ellehetetlenítik a fejlődést!

Fegyverbe őseink ellen, kik a kötelesség béklyóját vetvén nyakunkba, nem adnak teret az önmegvalósításunknak!"

A legtöbb valamirevaló regény tükröt tart elénk, hogy olvasás közben, némileg talán tudat alatt észrevegyük az aktuális társadalmi problémákat - nos, ennek a könyvnek az esetében nem mernék tükörről beszélni, az túlságosan szelíd és finomkodó volna. A nép igazsága - mondjuk inkább így - fogja a társadalomkritikát, apait-anyait beleadva elagyabugyál vele, majd a képünkbe is vágja, hogy csak úgy csattan - és én ezt imádom. Tarja úgy nyúl hozzá a sokakat megosztó társadalmi jelenségekhez, hogy alaposan kineveti az egész civilizált világot, és közben a kigúnyolt alanyok is tiszta szívből képesek vele nevetni - saját magukon. Örök érvényű és újkeletű problémák egyaránt terítékre kerülnek, gondolok itt például a social média befolyásoló erejére, a kisebbségek elnyomására, vagy éppen a történelem során újra és újra felbukkanó hataloméhes karakterek gúnyrajzára.

 

Ritkán találkozom felnőtteknek szóló illusztrált regénnyel (ha találkoztam már egyáltalán :D), így számomra elég váratlan fordulat volt, amikor megtudtam, hogy ez az lesz. Valójában kissé tartottam is tőle, nem igazán láttam át, hogy néhány rajz hogyan tud hozzátenni egy regényhez. Németh Gyula azonban elég hamar meggyőzött róla, hogy az illusztrációinak nem kevés létjgosultsága van. A fekete-fehér rajzok tökéletesen eltalálták a könyv hangulatát, és nem csupán karaktereket ábrázolnak, hanem valódi személyiségeket.

Végül, de nem utolsó sorban szólnék a regény stílusáról, ami számomra roppant sarkallatos pontja bármilyen irodalmi műnek - mondhatni megszállotja vagyok az egyedi írói hangnak és a gazdag szókincsnek. Éppen ezért valóságos karácsonyi ajándékként éltem meg a regény semmi máshoz nem hasonlítható narrációját. Tarja 512 oldalon keresztül nem esik ki a szerepből, a némiképp archaizált, ízes szöveg egyetlen mondat erejéig sem veszt a hitelességéből. A regény szókészlete bámulatos, sokszor olyan kifejezések jöttek velem szembe, amik még a passzív szókincsem közelébe sem jutottak el ezidáig. Nem tudom, lehet, hogy ez valami perverzió, de szeretem, amikor magyarul olvasok, és mégsem értem. :D (Ne a külföldi kifejezések magyarosítására gondoljatok.) Talán azért, mert az ilyen bravúrosan megírt regények újra és újra rávilágítanak arra, mennyire sokoldalú és jól használható az anyanyelvünk - nagy szerencse, hogy Tarjának volt mersze játszani vele.

Be kell vallanom - és ezért kap végül 4 agyat  -, minden pozitívum ellenére a regény nekem néha sok volt. Úgy éreztem, csak hömpölyög-hömpölyög a történet, de nem igazán láttam, hová akar kilyukadni. Ez a kilátástalanság persze betudható hangulatfokozó elemnek is, de számomra nehezítette az olvasást. A történet kissé kaotikus, az én ízlésemnek túlságosan sűrű, végig kapkodtam a fejemet, és matekoztam, hogy az adott jelenetben éppen ki kivel van. Egy későbbi újraolvasás során talán ezeket jobban helyre tudom majd tenni.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy A nép igazsága az év legkülönlegesebb könyve, a magyar fantasy berkeiben egyedülálló. Fanyar humora, kiváló szókincse, megátalkodott karakterei karakterei és borongós hangulata együtt akkorát ütnek, hogy a fal adja a másikat (ha szerencséd van). Elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretnék elhagyni a komfortzónájukat, azoknak, akik valami egészen váratlant keresnek, azoknak, akik úgy szeretik a nyelvi leleménnyel megírt könyveket, mint én. 

Ha felkeltettem az érdeklődéseteket, a regény előrendelhető a Twister Media Kiadó honlapján. Várható megjelenés: 2020. szeptember 17.

Böszörményi Gyula: 9...8...7...

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2007
Oldalszám: 306

Sorozat: Rémálom 1.

A történetről

A ​gruftik köztünk élnek. A gruftik feketére festik a szemhéjukat, jelezve: ők látják a köztünk-bennünk élő démonokat!

Képzelj el egy olyan Budapestet, ahol a 3/b-ben lakó tatát alkesz démonok gyötrik, mióta elveszítette a feleségét. A negyedik emeleten élő, 16 éves lányt egy asmo démon arra kényszeríti, hogy mindennap vegyen valamit a plázák egyikében. A konditermek naponta zsúfolásig telnek kopasz, nagyképű, az értelmes gondolatot izomból megvető srácokkal, akikben sargatanas démonok égetik a kalóriát és az érző lelket. Oldalukon vihogó lánykák, kiknek vállán uncubus démon röhög. A sötét kapualjban egy srácot hernyó démon kábít bugyutává, hogy többé ne fájjon neki a csakis mammon pénzdémonnak élő szülei érzéketlensége…
… Éjjel hőzöngő, ordítozó nők és férfiak áldoznak a sabathanoknak – az értelmetlen gyűlölködés démonainak – utcán, téren, autóban, focimeccsen, kocsmában, vagy a saját otthonaikban…

Képzelj el egy ilyen Budapestet! Vagy talán nem is kell elképzelned? A 9… 8… 7… feltárja a valóság alatt meghúzódó igazságot, amit a gruftik rég látnak.

A 9… 8… 7… vészterhes visszaszámlálás. Mire véget ér, kinyílik a szemed…

Véleményem

Bizonyítást nyert, hogy Böszörményi Gyula skizofrén. Ahány művét olvasom, annyi hangon, annyi stílusban szólal meg, minden amit ír, gyökeres ellentéte az előzőnek. Egészen lenyűgöz az, hogy valaki ennyiféle műfajban képes alkotni úgy, hogy mindvégig hiteles maradjon. Mindig azt gondolom, hogy most már igazán nem tud meglepni semmivel, de újra és újra sikerül. A 9...8...7... című regénnyel egy újabb - ezúttal kicsit sötétebb - arcát mutatja meg.

A regény helyszíne Budapest, a Város, ám egészen más formában, mint ahogy az olvasó ismeri. Ez a Budapest sötét, borongós démonlakta vidék. Itt mindenki, aki betöltötte a 16. életévét, kötelező megszálláson vesz részt, ahol egy általa kiválasztott fődémon fattya költözik belé és veszi irányítása alá tetteit és gondolatait. Aki ellenszegül, szintén nem marad démontalan, hiszen lázadás esetén kényszermegszállás lesz a jutalma, kortól függetlenül. Az utcákon grammatonok - rendőrök - őrzik a háborítatlan megszállottságot. A fiatalabb gyerekek is lelkesen próbálgatják a démonokat, hogy ha eljön az idő, jól tudjanak dönteni, csak egy maréknyi ember veszi észre a helyzet negatív oldalát. Az átlagember bármit megtenne az egyes démonok által kínált ajándékokért: pénz, hatalom, erő, szépség stb. Eszükbe sem jut, mit kell adniuk cserébe. 

Lilith különbözik az osztálytársaitól, egyáltalán nem érdeklik a démonok nyújtotta lehetőségek, bármit megtenne, hogy elkerülje a kötelező megszállást. Természetesen emiatt nem túl népszerű az iskolában, viszonylag magányos és visszahúzódó lány, aki még az őt kedvelő (?) fiú kedvéért sem akar részt venni a buliban. Kapva kap tehát az alkalmon, amikor egy véletlennek köszönhetően megismerkedik az iskola kirekesztett lányával, Synerellával, aki ködgruftiként nyíltan hirdeti démonellenes nézeteit.

A szépen felépített világ ellenére nem egyszerű belerázódni a regénybe, talán kicsit túl erős az in medias res kezdés. Az ember (főleg, ha abszolút nincs fogalma, hogy miről fog szólni) hajlamos oldalakon át csak pislogni, hogy mégis mi a fene történik. A könyv világában vagyunk, és úgy érezzük, teljesen ránk telepedett a megmagyarázhatatlan sötétség. Ez a zavarodottság azonban nem tart sokáig, hiszen a gördülékeny stílus magával ránt, és hamar azt veheted észre, hogy nem tudod letenni.

A történetről nem mondhatnám, hogy túl nagy durranás lenne, számomra a legtöbb fordulat előre látható volt, a végét leszámítva, ami igazán szép munka. Szinte látom, ahogy Gyula bátyó dörzsöli a tenyerét, miközben belehajítja az olvasó ölébe a plot twist-bombát. Kétszer. Az ezt megelőző időben azonban sajnos sokszor olyan, mintha egy amerikai tiniregényt olvasna az ember, teli a megszokott és untig ismételt klisékkel, mint: magányos, csendes lány, aki különbözik a többiektől. Az anyja meghalt, az apja alkoholista apját egy alkesz-démon tartja távol az emlékétől. Nem túl feltűnő jelenség, mégis őt akarja az iskola bikája. Sorolhatnám még, de minek. Azon tűnődöm, ezek a sablonok mennyire lehettek megszokottak 12 évvel ezelőtt, amikor megjelent a könyv - lehet, hogy azóta váltak általánossá? Minden esetre a karakterek csiszolatlanságára ez sem lenne mentség. Sok jellemfejlődés nem történt, viszonylag kevés szereplővel is dolgozik, és sajnos mindenki fekete-fehér. Mellesleg Xilka, az imp raccsolása hohadtul idegesített. :D Talán Salamon volt az, akit meg tudtam kedvelni a végére. Örülnék, ha a folytatásokban ez javulást mutatna, hiszen tudom az író későbbi műveiből, mennyire jól is megy ez neki valójában. 
Azért viszont pluszpont jár, hogy ismét sikerült egy E/1 lánykaraktert alkotnia úgy, hogy hittem is neki. Bár furcsa ezt írni: ismét, hiszen Mili később "született", mint Lilith, de gondolom mindenki érti a lényeget. A Rémálom sorozat főhőse ugyan közel sem olyan kiforrott, mint kedvenc nyomozókisasszonyunk, Gyula bátyó mégis ügyesen hozza a női figurát.

A könyvnek sajátos hangulatot kölcsönöz az eldémoniasodott világ komorsága - a sötétség szinte kicsordul a lapok közül -, valamint a steampunk-beütésű közlekedési járművek által kibocsátott gőz, amely ott gomolyog mindenütt. Az alapötlet nagyon okos, a célzott korosztályt elgondolkodtatni képes társadalomkritika az ember "démonairól", amelyekből bizony - bár nem látjuk - valóban sok lapul a házfalak között. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: impek, démonok, démonvadászok és némi mágia, ami, bár a Harry Pottert idézi, mégis egyedi. Nagyon tetszett, hogy a mágiagyakorlásra nem csupán a szokásos latin kifejezések használatosak a könyvben, hanem a roma nyelvből átvett, szintén sejtelmes és komor hangulatú szavak. A varázspálca létezése viszont abszolút indokolatlan, nélküle is nagyon jól működött volna a regény mágiája. 

A hangulatot tovább fokozza a fejezetcímek adta sejtelmesség, hiszen - ahogy a könyv címében is - ezek egy visszaszámlálás részei. De vajon mi történik, amikor elérjük a nullát?

Nem árulok el - remélem - nagy titkot azzal, hogy a regénynek két Zéró fejezete is van. Amikor megjelent, a potenciális rajongók dönthették el, hogy melyik szálon folytatódjon tovább a sorozat. Azt gondolom, ez egy egészen zseniális és nagylelkű ötlet a kiadótól és az írótól, bár azt nem tudom, mennyire volt hangsúlyos végül az olvasók véleménye. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy melyik vonalon szeretne tovább haladni az író, hiszen az egyik verzió sokkal érdekesebb volt a másiknál, mintha finoman lökdöste volna az olvasókat az egyik irányba. Sajnos erről a szavazásról jócskán lemaradtam, de úgy gondolom, a többséget erősítettem volna a szavazatommal. Viszont érdekelne az alternatív folytatás is, szerintem azt nagyobb kihívás lett volna megírni.

Összegzés
 
Kedvenc idézet: "A fiú szőke, tizenhat éves, kék szemű és aljas." - Erős kezdőmondat. :D

A cím: Izgalmas és formabontó, már évek óta birizgálja a fantáziámat, hogy mi rejtőzhet a számok mögött. 

A borító: Azon gondolkoztam, hogy talán erről kapta a címét a sorozat: rémálom. Ilyen rettentetes borítót rég láttam, minden borzalmat überel. Komolyan, valaki tervezzen már neki valami normálisat, mert a frász kitör tőle. Értem én, hogy érzékeltetni akarta a kiadó a hangulatot, de lehet az ízlésesen is csinálni.

Értékelés: A felsorolt negatívumok ellenére nagyon tetszett a démonlakta Budapest képe, a jól átgondolt világépítés és a nagy csavarok, amik miatt azonnal kézbe akarom venni a folytatást. Gyula bátyó korunk egyik legnagyobb mesélője, ebben a hitemben ismét megerősített ezzel a könyvvel. Ajánlom azoknak, akiket nem riaszt vissza egy kis sötétség, és azoknak, akik igazán eredeti ötletekre vágynak - kalandokban nem lesz hiány.

Karsza Andi (szerk.) - Molnár Nikolett (szerk.): Csillagles

A könyvről 

Kiadó: Magánkiadás

Megjelenés éve: 2017
Illusztrálta: László Maya, Makoviczki Dóra

Oldalszám: 224 oldal
Sorozat: Moly-antológia III.

A molyok szerint...

Jelenleg 84%-os az értékelése. 

Azok, akik nem tudják, mi az a Moly-antológia, ennek a bejegyzésnek az elején olvashatnak róla bővebben.

Véleményem

A Csillaglesről elfogulatlanul írni nem lehet. Ez a könyv egy nagyon kis szeletében az én "gyermekem" is, közvetve, de jelen voltam a létrejötténél, és ezért soha nem is akarnék úgy írni róla, mintha idegenként olvastam volna. Ezzel a könyvvel sok más kezdő és haladó :) íróval együtt én is megkaptam a lehetőséget, hogy megmutathassam magamat, és ezért nem tudok elég hálás lenni. Egyszóval, a Csillagles az én büszkeségem is, ezért minden hibájával együtt szeretem - és főleg a szépségeit látom.

Az antológia nagyon precízen van felépítve, különböző nagyobb fejezetekre osztva olvashatjuk a hasonló műfajhoz tartozó műveket. Akad itt líra és próza is bőséggel, de talán a versek javára billen a mérleg, ha csak hajszállal is. Minden irodalomkedvelő megtalálhatja itt a fogára valót: a romantikus ábrándozók, a groteszk kedvelői, a nevetni vágyók, a fantasy-rajongók, sőt, az örök gyerekek is bőven válogathatnak az írások között. Így válogattam én is, és továbbra is fenntartom azt, hogy a próza sokkal közelebb áll hozzám, mint a líra. A verseket sokszor túl elvontnak, túl személyesnek éreztem, mintha nem is akarták volna, hogy befogadjam őket. Persze azért ebben a műnemben is találtam számomra kedves és kiemelkedő alkotásokat. Ahogy az eddigi antológiáknál is tettem, most is kiemelem azokat az írókat és írásokat, akik és amik a legközelebb kerültek hozzám. Íme az én abszolút szubjektív listám, a feltűnés sorrendjében:

• Rendhagyó módon az előszóval kezdeném, mivel "földim" írta, ezért különös meghatottsággal és otthonossággal tölt el. (Mindketten a pápai Refiben tengettük felnőtté válásunkat, bár ő jócskán előbb, mint én.) Babicky Tibi már bocsi, hogy csak így Tibizlek, de ez olyan közkézen forgó "szófordulat" mifelénk előszava szerintem elképesztően aranyos és szívmelengető, egyébként meg az Óriás erdőbe nagy vágyam eljutni...könyves és nem könyves értelemben is. 
• Két szó: Jókai. idézet. Bocsi, még ez sem teljesen az antológia művei közé tartozik, de na. Jókai a szívem egyik csücske Szerb Antal meg a másik, a harmadikba most költözött Lázár Ervin, több hely nincs. és ez az idézet nagyon-nagyon szép, tökéletesen passzol a könyvhöz. Annak, akinek nincs meg a kötet, itt hagyom, látnivalónak: "Aki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában."

Most, hogy elcsesztem az eredetei terveimet, tényleg elkezdem a művek felsorolását :D 

• @Kabóca novellája rögtön a legelső a könyvben. A Hétköznapi történet kicsit abszurd, kicsit mókás, nagyon elszomorító - mert az ember könnyen megláthatja benne a saját hétköznapjait, ha egy kicsit a fenekére néz.
• @Röszkva A tejesautó című írása elbűvölt, megnevettetett és folyamatos bólogatásra késztetett...hát, igen, ilyenek ezek a mai öregek...wait, what? Jó gyerek ez a Robi. :D 
• @ÁrnyékVirág Erzsikéje bámulatosan kedves és nagyon-nagyon magányos. Imádtam. 
• @BambooStoffer novelláján (Veszélyes játék) akkorát lehet röhögni, hogy a fal adja a másikat. Eléggé morbid, de nekem nagyon bejött.
• A Műszak a Farkas Bertalan brigádban szintúgy. Már a könyvbemutatón is élveztem, élmény volt újraolvasni. 
• @Fehér_Csaba már belopta magát a szívembe a Tetovált mementóval, most sem okozott csalódást, hozta azt a magabiztos és törhetetlen színvonalat, amit vártam. Kedvenceim tőle a Körtefát ültetek és az Orion.
• A könyvbemutatón kiemelkedően jó írásokat hallgathattunk meg, így @Psyche Valaki születésnapjára című humoros és öniróniával telt remekművét is. Élvezet volt hallgatni, és közben figyelni a kisfiadat (remélem, nem lövök mellé:D), aki végig vigyorgott és a végén ő tapsolt a legjobban. Soha jobb szurkolótábort! Köszi az élményt.
• @Amrita szintén egy "bejáratott" kedvenc már nálam, szóval nagy öröm volt a Mályva utcába betekinteni. Van valami elbűvölően bájos a stílusában, a meséi szinte élnek. Remélem, egyszer majd egy bővített verziót is kapunk! 
• Először nem akartam @Littlewood-tól semmit kiemelni, mert tőle szerintem mindent olvasni kell, de mégis, a Pályaválasztás szerintem az egyik legkiemelkedőbb, legjátékosabb és legmókásabb alkotás a könyvben. (rügyintéző! Mekkora már :D)
• @Tarja_Kauppien novelláinak van egyfajta karcos, cigifüstös íze, és igen jó hangulata, amit kellő humorral és hozzáértéssel fűszerez. Szívesen olvasnék még tőle.
• Végül, de nem utolsó sorban @LianneHide Gömb című írását említeném, ami nagyon ötletes, érdemes lenne körbeépíteni mindenféle világokkal és szereplőkkel - ha csak meg nem tette már :) 

Összegzés

Kedvenc idézet: A nevem nyomtatásban :D Sorry not sorry.

A cím: Mint kiderült, címet adni, címet választani egyáltalán nem egyszerű feladat. Már a saját novellám címével is meggyűlt a bajom nem is vagyok vele kimondottan elégedett, hát még az milyen nehéz feladat, ha egy sokszerzős műnek keresünk megfelelőt. A háttérből mi, a bekerültek figyelemmel kísérhettük a címadás folyamatát, sőt, a szerkesztőknek hála bele is szólhattunk a dologba. Sokan sokféle, néha kissé bugyuta, néha egészen frappáns címeket javasoltak, végül két befutó közül megkaptuk a lehetőséget a szavazásra. Emlékszem, naponta néztem a közös táblázatunkat, ahol a voksolás folyt, és nagyon drukkoltam a Csillaglesnek. Minél többet gondoltam rá, annál jobban megszerettem. Ma már elképzelhetetlen, hogy bármi más jobban passzoljon hozzánk ennél. 

 

A borító: Mikor megláttam, több okból is majdnem lefordultam a székről :D Először is úrrá lett rajtam a végrevanborító életérzés, másodszor pedig mert messze felülmúlta az előzetes elvárásaimat. 0% elfogultsággal mondhatom, hogy ez a legszebb borító a három közül - nem mellesleg a könyvjelzők is fantasztikusan sikerültek.

Értékelés: Ez az antológia kiforrottabb, összeszedettebb, mint az előzőek és nem azért, mert szerepelek benne :D, de továbbra is ott vannak azok a művek, amiket én személy szerint nem tudok befogadni. Ha a szívemre hallgatnék, biztos, hogy 5 pontos lenne, de az eszem tudja, hogy ez akkor lenne hiteles, ha minden egyes írás, de legalább a 90%a tetszett volna. Így maradok az igazságos négyesnél.

Fredrik Backman - A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

   
A könyvről 

Kiadó: Animus 
Magyar megjelenés éve: 2017

Eredeti megjelenés éve: 2017
Eredeti cím: Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter

Illusztrálta: Ella Laytham

Oldalszám: 96 oldal

A molyok szerint...

Jelenleg 92%-os az értékelése. 

A történetről

Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel.
Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.
Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre.

Véleményem

Egyre inkább körvonalazódik a fejemben, hogy Backman bizony receptre dolgozik. Végy egy halott/haldokló/saját halálát kívánó főhőst, akinek adj különleges személyiséget és néhány különleges barátot, rokont, hozzátartozód, szomszédot, kutyát, macskát, bármit. Vedd körbe a szereplőket drámai eseményekkel és az életről, elfogadásról, elengedésről, másságról szóló tanításokkal. Mindezt keverd össze szívszorongató, könnycsalogató végkifejlettel, és már kész is vagy. 

Ez persze bocsánatos bűn, mert mindezt olyan stílussal fűszerezi, ami mindig belecsal a csapdájába. Az viszont világossá vált számomra, hogy más témában valószínűleg képtelen lenne írni. Persze bármikor érhetnek meglepetések, és nem is az a probléma, hogy egy műfajra korlátozódik a tehetsége, mert a legtöbb író marad a kaptafájánál. Na, de amikor már harmadszor olvasok Ovéról, csak épp más névvel és kicsit más történettel, akkor elkezdem kicsit átverve érezni magam. Az egyik kedvenc könyvem és az egyik kedvenc szereplőm, de nem akarok mindig róla olvasni. 

Félretéve az általános ellenérzéseimet, ez a könyv alapjában véve jó. Nem mondom, hogy kiemelkedő, mert ahhoz kicsit több kell, mint 96 oldal, aminek a harmada illusztráció. Szavam ne feledjem, az illusztrációk például nagyon tetszettek, a maguk egyszerűségében kicsit gyerekkönyv- ízűek és nagyon aranyosak - de erős túlzásnak érzem, hogy egy nyúlfarknyi rajz egy egész oldalt elfoglaljon, főleg úgy, hogy a könyv amúgy is nagyon rövid. Mármint nagyon-pofátlanul-bicskanyitogatóan rövid. Mindegy, lenyelem, esküszöm. Csak annyi, hogy ezért az árért már majdnem kapok egy terjedelmes, kidolgozott történetet. Befejeztem. :D 

Szóval ott tartottam, hogy ez igazából egy jó kis könyv, tele érzelmekkel és otthonossággal. Egy olyan problémát boncolgat, ami a legtöbb ember fejében ott bujkál, a titkos félelemről szól, hogy megöregszünk és elfelejtünk mindent és mindenkit, ami és aki valaha fontos volt az életben. Nagyapóval pontosan ez történik - felejt, minden nappal egyre többet, az agyában lévő metaforikus tér, ahol az unokájával beszélget, minden nappal egy kicsit kisebb lesz, és ő egyre távolabb kerül önmagától és a családjától. Szomorú, megrendítő esemény ez, amit főként a körülötte élőknek nehéz elfogadni. Ezzel együtt példaértékű, ahogy mellé állnak. 
A háttérben persze kisebb tanításokat is felfedezhetünk: milyen a gyerek élete, ha az apja soha nem ér rá vele foglalkozni? Miért várják mindig a szülők, hogy a gyerekük pont olyan legyen, mint amilyennek ők akarják? Hogyan kell ezt helyén kezelni? 
Backman szavai és humora még mindig képes lenyűgözni. Valami olyan eszköz van a kezében, amivel képes a legrövidebb, legegyszerűbb történetet is különlegessé és meseszerűvé varázsolni. Az a titka, hogy a nehéz kérdésekhez nagy merészséggel és hatalmas megértéssel nyúl, ezáltal egyszerűbbé válnak mindazok szemében, akik olvassák. Az ő hangján valahogy minden sokkal kevésbé félelmetes, mint a valóságban.

Összegzés

Kedvenc idézet: 

"A sárkányt nagyapótól kapta, amikor megszületett. Nagyanyó szerint ugyan nem célszerű plüss-sárkányokat adni egy csecsemőnek, de nagyapó azt mondta, hogy nem óhajt célszerű unokát." 18. oldal

A cím: A történethez vezető cím minden könyvvel egyre hosszabb. Nagyra becsült irodalomtanárom szerint a címnek nem kell mindig rövidnek lennie ahhoz, hogy ütős legyen - vagy hogy egyáltalán címnek lehessen nevezni. Ezzel maradéktalanul egyetértek, ha az olyan hatásos címekre gondolok, mint az Egy űrállomás-takarító naplója (hamarosan a blogon), vagy éppen A nagymamám azt üzeni, bocs. De ez a cím inkább csak fárasztó, és főképp bosszantó, ha az ember egynél többször kénytelen leírni.

A borító: Kicsit hiányzik a megszokott kékség, meg a betűtípus, de egyébként hangulatos ez a kép - csak éppen nem passzol 100%-ban a gyűjteményembe.

Értékelés: Bevallottan elfogult vagyok az íróval szemben, és ez nem a véletlen műve. Backman ért az emberekhez, a meséléshez, de főként a lélek mélységeihez. Kicsit kevés volt nekem ez a történet, és azt hiszem, sokkal jobban élveztem volna, ha hosszabban és behatóbban ki van fejtve.
Ez a kisregény tökéletes példája egy Backman-könyvnek, szóval főleg annak ajánlanám, aki ismerkedik az íróval, és nem tudja eldönteni, hogy érdemes e olvasnia tőle. Elárulom, érdemes, még akkor is, ha ilyen smucig módon rövid könyvvel szúrja ki a szemed.