Hónapbúcsúztató - Július

A július nagyon pörgős és aktív volt, ami a blogolást illeti, szerencsére szinte minden lemaradásomat sikerült pótolnom, és majdnem az összes tervezett bejegyzést is megírtam. Az első júliusi értékelésemet Fredrik Backman A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című kisregényéről írtam, és bár aranyos és szívhez szóló volt, számomra kezdi elveszíteni az író a varázsát. Ezután egy régebben olvasott és jócskán elmaradt könyvről írtam, A Rudnay-gyilkosságokról, aminek sikerült túlszárnyalnia a sorozat első részét. 

A hónap első Top 5 Szerdája érdekes és számomra nehéz témát adott a bejegyzéshez: olyan könyvekről írtam, amelyekben nincs szerelmi szál. Nem egyszerű ilyet találni mostanában, úgyhogy ha ötletre van szükséged, ajánlom a bejegyzést. :) 

A blog életében másodszor töltöttem ki BookTaget, és annyira élveztem, hogy lehetségesnek tartom, hogy sűrűbben lesz ezentúl ilyesmi.    

Ha már végre sikerült megírnom a Rudnay-bejegyzést, semmi sem állhatta útját a sorozat folytatásának, gyorsan el is olvastam a Beretva és tőrt - és az Ármány és kézfogót is, de arról majd augusztusban lesz szó. :) 

Sok-sok idő elteltével újra Kettőspont bejegyzést írtunk az Emberrel, ezúttal Marko Kloos Frontvonalak című military sci-fije volt terítéken. Hááát, nem mondom, nekem kicsit szenvedős volt a könyv, de meglátjuk, mit tud mutatni a következő részben.

11-én ünnepelte a blog első szülinapját, ennek örömére írtam egy kis összefoglalót az eddigiekről.

Mindenféle túlzás nélkül a 3. Top 5 Szerda témája volt eddig a kedvencem, számomra kedves gyerekkönyveket gyűjtöttem össze, szóval kicsit el is érzékenyültem a nagy nosztalgiázás közepette :D  

Böszörményi Gyula olyan, mint valami megújuló energiaforrás. Mindig képes lenyűgözni, akármilyen témát választ is magának. Ezúttal egy új műfajban mutatta meg magát, a Mindörökké várni című sci-fi antológiája nagyon is megérdemli, hogy kézbe vegyétek. :) Ezután még egy sci-fi következett, az Egy űrállomás-takarító naplója, amit sajnos nem sikerült maradéktalanul megszeretni, de számos ötletes elemet vonultat fel.    

Az utolsó bejegyzésem Top 5 Szerda volt, ezúttal az volt a feladat, hogy távolodjunk el kicsit Amerikától és a nyugati világtól. Érdekes kihívás volt összeszedni ezt az öt könyvet, de úgy gondolom, hogy mindegyik kiváló és olvasásra érdemes mű.

A hónap második felében végre szabadságra mentem, így nem született több bejegyzés, de úgy gondolom, ezzel együtt is sok mindenről sikerült írnom.  

Augusztusi tervek

Nem terveztem olyan sok bejegyzést erre a hónapra, mint az előzőre, hiszen jóformán az összes lemaradásomat sikerült pótolnom, így már csak azok a könyvek vannak hátra, amiket nemrég fejeztem be, vagy éppen folyamatban vannak. Ha minden jól megy, folytatódik a Top 5 Szerda, ismét érdekes témákkal, bár ahogy néztem, megint lesz olyan, amihez nem fogok tudni hozzászólni, de sebaj. Az állandó rovat mellett szeretnék írni a dalai láma önéletrajzáról, inkább ajánlót, semmint értékelést. Még mindig nem tettem le arról, hogy a Góliátot értékeljem, szóval igyekszem ebben a hónapban beiktatni. Ezen kívül szó lesz még az Ármány és kézfogóról - naná, nehogy már Böszörményi nélkül maradjunk! :D -, valamint jövök A hóhér kötelével is. A többi attól függ, hogy mihez lesz kedvem és mivel tudok végezni még augusztusban - minél több, annál jobb, hiszen vészesen közeledik az iskolakezdés, és nem bízom benne, hogy a 3. év könnyebb lesz, mint az eddigiek. Olvasási terveim között szerepel az Itt járt Britt-Marie (helló, Könyvmoly Párbaj! Bele kell húznom :D) és a Bitó és borostyán is. 

A héten még vár rám egy jó kis táboroztatás, aztán kénytelen leszek visszatérni a megszokott hétköznapokhoz - és a blogoláshoz :D

Top 5 Szerda - 4. rész

Mi a Top 5 Szerda?

A Top 5 Szerda bejegyzés sorozat ötletére Réta blogján bukkantam, és az ő segítségével sikerült eligazodnom rajta. A Top 5 Wednesday a Goodreadsről indult útjára, mára már kiterjedt közössége van, szerencsére a magyar molyok köreiből is többen csatlakoztak hozzá - az ő írásaikat a lap alján találod. A lényege annyi, hogy a kitalálója minden szerdára kijelöl egy - általában könyves - témát, amiről a vállalkozó szellemű bloggerek és vloggerek bejegyzést készítenek toplista formájában. Ha kíváncsi vagy, hogy egy-egy témához milyen ötleteket gyűjtök össze, kövesd a blogot, hiszen ezentúl állandó rovat lesz belőle.

A mai témáról

Erre a szerdára egy igazán érdekes témát kaptunk: Books That Aren't Set In/Inspired By The Western World vagyis Könyvek, amik nem a Nyugati világban játszódnak/nem a Nyugati világ inspirálta őket.  Eddig bele sem gondoltam, hogy szinte minden, amit olvasok, Amerikában és környékén játszódik, sci-fik és fantasyk esetében is a legtöbbet a nyugati világ inspirálja. Szerencsére azonban sikerült egy igencsak impozáns listát összeraknom olyan könyvekről, amik nem ezt az irányt képviselik. Nem is akármilyen könyvek ezek! Ebben a bejegyzésben megmutatom nektek, hogy nem csak a nyugat képes mesterműveket ontani magából.

Megint nem helyezés szerint fogom írni, hanem abban a sorrendben, ahogy éppen eszembe jutottak a művek.
 

Fredrik Backman - Az ember, akit Ovénak hívnak: Ove, az egyik nagy kedvencem Svédországban élt egész életében, amire igencsak büszke. Ove meg akar halni. A világegyetem azonban ezt nem akarja, ezért az útjába sodorja a lehető legbájosabb és legmegértőbb - Ove számára a világ legbosszantóbb - akadályait: a lakóközösség tagjait. A mindig magában dohogó, mindenkit lenéző férfi, aki az egyszerű munkáséleten kívül soha nem ismert mást, nem véletlenül olyan, amilyen. Szívmelengető, kacagtató, nagy zsebkendőigényű könyv ez arról, hogyan fonódnak össze emberi sorsok a véletlennek köszönhetően.

Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten: Ha valaki még nem ismerné, vagy a szerzőből és a címből nem jött volna rá, ez egy Magyarországon játszódó magyar könyv. :D A Leányrablás a századfordulós Budapest pezsgő világába repíti vissza olvasóját, ahol Hangay Mili bőrébe bújva része lehet egy (vagy netán több?) izgalmas nyomozásnak. Mili nővérét négy évvel ezelőtt elrabolták, egy rejtélyes távirat érkezésén felbuzdulva követi nyomait a fővárosba, ám ekkor még nem is sejti, milyen veszélyes kalandokban lesz része. A nyomozásban - egy szerencsés (?) véletlen folytán - segítségére lesz a fiatal báró, Ambrózy Richárd, aki éles eszével és mogorvaságával egyszerre nyűgözi le és bosszantja halálosan a tűzrőlpattant lányt. 

Szergej Lukjanyenko - Ugrás az űrbe: Annak idején az értékelésemben azt írtam, hogy van valami elképesztően perverz az orosz sci-fiben. Eleinte furcsa volt, hogy ilyen távol kerültem a jól megszokott amerikai zsánertől, de a végére egy igazán izgalmas és ötletes könyv lett belőle. Pjotr átlagos kisember, csak egy fogaskerék a gépezetben, ám egy napon váratlan esemény történik unalmas életében: egy idegen fajból származó lényt talál a teherűrhajóján. A Számláló követként érkezett: szövetséget ajánl fajtája és az emberiség között - belerángatva ezzel főhősünket egy világméretű kalandba.

Ruta Sepetys - Árnyalatnyi remény: Az írónő litván ősei emléke előtt tiszteleg ezzel a szívbemarkolóan szép regénnyel. A tizenöt éves Linát és családját egy éjjel elhurcolja a szovjet titkosrendőrség, majd Szibériába deportálják őket. A munkatáborban szenvedés és halál veszi körül a fiatal lányt, aki félelmet nem ismerve küzd az életéért. Megrázó, felkavaró, lélektépázó könyv ez olyan borzalmakról, amik a litván népet is sújtották, mégis alig tudunk róluk valamit.

Janne Teller - Semmi: Még egy megrázó könyv így a végére, ami jócskán megosztja az olvasóközönséget. Ez az aprócska, de annál súlyosabb dán regény egy minden embert érintő kérdést feszeget: mi az élet értelme? Miután egy nap Pierre Anthon kijelenti az iskolában, hogy semminek semmi értelme, az osztálytársai elhatározza, hogy megmutatják, igenis rengeteg fontos dolog van az életben. Nagy halomba kezdik gyűjteni azokat a dolgokat, amiket értékesnek gondolnak - eleinte apróbb, könnyen feláldozható tárgyakat, majd egyre komolyabbra fordul a játék. Brutális, kegyetlen, lelketlen könyv ez, a szereplőivel együtt, ezért csak erős idegzetűeknek ajánlom. 

Színes egy népséget sikerült összeszednem mára, úgy gondolom, ebből azért lehet válogatni, ha az ember kicsit távolabb akar kerülni a nyugati világtól. 

A jövő heti témához nem igazán tudok hozzászólni, szóval folytatás augusztusban várható :) 

A sorozat további résztvevőinek bejegyzései:

Arwen
Berta
Dorka
Réta
Wandamaci

Képek forrása: Moly, a fejléckép saját szerkesztésű. 

Nyaralni mentem! :)

 

Kedves Népség! 

Az elkövetkező 2-3 hétben eltávozom a világ színe elől, ezért friss posztokra ne nagyon számítsatok. Lesz néhány időzített akármicsoda (köztük ez is :D) a facebookon, holnap felkerül az aktuális Top 5 Szerda bejegyzés, és néha biztos felnézek, de érthető okokból minél kevesebb időt szeretnék az internet közelében tölteni. Hamarosan visszatérek, addig is szép nyarat és jó olvasást mindenkinek! :)

L. J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója

A könyvet köszönöm L.J. Wesley-nek!

A könyvről

Kiadó: Colorcom Media

Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 138 oldal

A molyok szerint....

Jelenleg 88%-os az értékelése.

A történetről

Az ember azt hinné, hogy egy űrállomáson nem unalmas az élet. Ez igaz lehet, ha felelősségteljes a munkaköröd, esetleg egy erre járó űrhajó legénységéhez tartozol. De ha a takarító és karbantartó személyzet tagja vagy… az nem túl izgalmas. Max élete ebben az egyhangú, de nyugodt mederben folyik egészen addig, míg meg nem ismeri Lydiát. A lánynak köszönhetően belekeveredik a Xendonon dúló polgárháborúba, ami több fájdalmat okoz, mint azt valaha is képzelte volna. A békés élet és a kalandok közt egyensúlyozva nehéz döntéseket kell meghoznia, melyek akár az életébe is kerülhetnek.

 

Véleményem

Bevallom, kissé zavarban vagyok - ahogy az olvasás közben végig -, ugyanis soha nem olvastam ezelőtt sci-fi paródiát (tegye fel a kezét, aki igen!), ezért nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Nagy dilemmában vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy a könyv mennyire volt paródia, és mennyire volt komoly. Ha teljes mértékben a műfajt akarta parodizálni, akkor remek volt, viszont van egy olyan érzésem, hogy néhol komolyan szerette volna magát venni - csak éppen nem sikerült.

Számomra a legfőbb szempont mindig a nyelvezet, a megfogalmazás gazdagsága, a leírások hitelessége - éppen ezért fájó pont volt, hogy ezek egyáltalán nem jelentek meg a könyvben. Szeretem az alapos leírásokat, amik nem szájbarágósak, mégis élettel töltik meg a történetet. Szeretem látni a szereplőket, a helyszíneket, szeretem az apró részleteket. Ezért aztán nem elég az, hogy egy bolygón van óceán és erdők, vagy hogy az egyik szereplő gyík-szerű és lila. Ezekért a húzásokért már Scalzit is elveszejtettem magamban, sajnos. Nem mondom, hogy Jókai mintájára 20-30 oldalon át helló, Vaskapu, aminek a leírását sose fogom végigolvasni, bármennyire szeretem is Az arany embert :D kell leírni egy-egy tájat, de azért néhány mondat jól esett volna, az események részlettelenségét nem is említve.  A dolgok általában azonnal megtörténtek, aztán azonnal meg is oldódtak. Szinte egy pillanatnyi üresjárat sem volt a történetben, ahol az olvasó egy szusszanásnyi lélegzetet vehetett volna - persze annak számíthat az a sokszor ismételt felesleges momentum, hogy megint beesteledett, megálltak pihenni, aludtak... Max belekeveredett valamibe, kimászott belőle, aztán megint belekeveredett...és így tovább a végtelenségig. Örültem volna néhány olyan bonyodalomnak, ami kicsit tovább tart pár oldalnál, mert szeretek izgulni, de itt csak kapkodtam a fejemet, hogy már megint más történik. 

Aztán ott voltak a tőmondatok. Ó, anyám, az átkozott tőmondatok! Alapvetően nincs velük baj, szerves részei az életünknek, de amikor más se látsz - kis túlzással - oldalakon keresztül, akkor az megfekszi a gyomrodat. Megkockáztatom, hogy emiatt éreztem úgy egész végig, hogy egy Forrest Gump-szerű fickó naplóját olvasom, akinek van egy egész pici beütése, kicsikét együgyű a szentem, de azért jó szándékú. Persze megbeszéltem magammal azt is, hogy ez talán abból fakad, hogy élete során viszonylag kevés társasága volt, és 0% esélye a művelődésre.

A legnagyobb bajom azonban a párbeszédekkel volt. Eleinte nem tudtam, mi olyan fura, csupán a halovány érzés kísértett, hogy valami nem kerek. Aztán rájöttem: elvétve fordult csupán elő átkötés a párbeszédekben, azok is csak arra korlátozódtak, hogy "mondta yx", "kérdezte zw", de sehol egy mögöttes érzelem, egy rezdülés, egy gesztus, vagy akár mimika - nem volt kontakt a szereplők között, csak dobálták egymásnak a szavakat. Nekem ez így kevés, én hallani akarom, látni akarom azt az interakciót. Olyan volt, mintha robotok beszélgettek volna egymással, és ez teljesen kiette az agyamat. 

Értem én, hogy naplóregényről van szó, és ha őszinte akarok lenni magammal, annak kiváló. Azok a regények ugyanis, amik naplóként vannak eladva, nem feltétlenül hitelesek. Az ember pont úgy ír naplót, ahogy azt Max, a főhős tette - elég csak elővenni a kamaszkori firkálmányokat. Csapongva, általában csak az izgalmas történésekről, néhány párbeszédet odabiggyesztve, de semmilyen körülmények között nem úgy, mint egy "rendes" regényt - éppen ezért ez a könyv talán az egyetlen hiteles naplóregény a piacon. 

Most, hogy kiteregettem a szennyesemet, nézzünk rá kicsit a történetre is! Fantáziában nem volt hiány, az már biztos. Csak úgy repkedtek a hangzatos bolygónevek, különféle fajok és események a szemem előtt. De. Mivel felületesen olvastam csak a fülszöveget, valamiért én abban a hitben éltem, hogy ez egy űrállomás-takarító naplója. Ami az űrállomáson játszódik. Benéztem :D Minden esetre olvastam volna még pár fejezeten keresztül Max régi életéről, de ezt a hülyeséget magamnak csináltam. Max egy szerencsés (vagy szerencsétlen?) véletlen folytán bolygóméretű lázadásba keveredik, pedig ő másra sem vágyna, csak egy nyugodt és kiszámítható életre egy barátságos bolygón. Mit mondjak, ezt teljesen megértettem, én sem vágyom másra... A történet alapfelvetése nagyon ötletes, és szerettem is azokat a részeket, ahol Max a csapattal utazott és egyre inkább megtalálta önmagát, de talán a megfogalmazás fent említett hiányosságai miatt nem igazán tudott megrázni, vagy sokkolni semmi. Valaki meghal, na bumm. A siránkozás nem feltétlenül elég ahhoz, hogy együtt tudjak érezni, ennél mélyebb lelki viharokat akarok látni. Valami varázslatosan megoldódik? Hát, igen, az lett volna a meglepő, ha valami nem... Szóval kicsit hiányoltam a váratlan fordulatokat. És sokalltam a kocsmázást! Tényleg, ha már ennyit kell itatni szerencsétleneket, legalább ne elégedjünk meg annyival, hogy "megint elmentünk inni, jól berúgtunk". Ha már muszáj a kocsma, akkor legyen egy jóízű, hangulatos iszogatás, világmegváltó beszélgetés - persze nem zárom ki, hogy volt, csak éppen az olvasót nem tájékoztatták róla.  

A történet egyébként ügyesen lavírozott a maga útján, végig tudni lehetett, hogy tartunk valahová, ahová el is értünk. Humoros írás, ötletes háttérrel - amiről szeretnék többet hallani! - fűszerezve. És függővége van! Hoppá. Állítólag ez nem egy sorozat, szóval ez bizony merész húzás volt, és örülök, hogy az író be merte vállalni, szerintem kimondottan jót tett a könyvnek ez a húzás. Rövidsége miatt könnyen és gyorsan olvasható, ezért ajánlom azoknak, akik egyébként nem kimondottan betűfaló típusok. 

 

Összegzés

Kedvenc idézet:

"– Rox-al összeakaszkodtál már?
– Nem, és igazából, nem is nagyon szeretnék. Tetszenek így a csontjaim, egyben,törés nélkül."

A cím: A cím volt az, ami kapásból megfogott és végül a várólistámig kergette a könyvet. A figyelemfelkeltő cím iskolapéldája, emellett pedig bemutatja azt a néhány hete taglalt témát is, miszerint a hosszú cím is cím, méghozzá - ha jól eltalált - nem is akármilyen.

A borító: A borító tette fel a koronát a címre. Én mindig jót mosolygok, mikor meglátom, nagyon passzol a könyv humorához, ráadásul szintén figyelemfelkeltő. 

Értékelés: Adtam volna még körülbelül 200 oldalt ennek a könyvnek, hogy kibontakozhasson, mert ez így túl tömény és túl pörgős - azért ebben is van ám egy bizonyos határ, amit nem jó átlépni. Szívesen olvasnék egy bővített, "rendezői változatot" belőle. :D Zavarom továbbra is fennáll, ami a műfajt illeti, és a fent említett dolgok miatt nem nyerte el a tetszésemet túlzottan. Viszont a humornak és az ötletességnek jár a pont, a maradék egy ponton meg osztozzon a cím és a borító. :) Az író bizonyította, hogy sokszínű fantáziával van megáldva, ezért kíváncsian várom, hová fog fejlődni.

Böszörményi Gyula: Mindörökké várni

 

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 304 oldal
Illusztrálta: László Maya

A molyok szerint....

Jelenleg 99%-os az értékelése.

 

Igen, jól látjátok. Böszörményi Gyula. Megint. Esküszöm, ezek nem fizetett hirdetések. :D (Egyébként meg most olvasom az Ármány és kézfogót, na meg ott van még a Bitó és borostyán is, szóval nem, nem fogok egyhamar leállni vele. Bocsi. :D) 

A történetről

Ha azt hiszed, hogy nem a tiéd, akkor is…

„A magány, amit érzett, szavakkal leírhatatlan volt. Szerencsére nem is kívánta tőle senki, hogy megfogalmazza a kínt, ami egészen apróra préselte a lényét. Ült az ezüstös csillogású, fagyba dermedt metánhullám peremén és a fekete eget bámulta.”
Böszörményi Gyuláról, a mára klasszikussá vált Gergő és az álomfogók, valamint a kirobbanóan sikeres Ambrózy báró esetei és sok más népszerű regény szerzőjéről kevesen tudják, hogy a science fiction nagy kedvelője és művelője. A szerző 2016-ban az Isȧ, por ës homou című novellájáért megkapta a hazai SF-irodalom legrangosabb kitüntetését, a Zsoldos Péter-díjat. Kiadónk ezen alkalomból jelenteti meg Böszörményi Gyula első science fiction novellagyűjteményét.
Bölcsesség, szellem, mély érzések.
Olvassa mindenki, még ha azt hiszi is, hogy nem szereti a sci-fit. Te is, kedves Olvasó! Meg fogsz lepődni.

Véleményem

Az utóbbi időben jöttem rá - először a Moly-antológiák kapcsán -, hogy novellát olvasni és írni jó. Na és persze bosszantó, mert az ember némelyikből egész regényt el bírna viselni, mégis csak néhány oldal adatik meg neki. De talán ez adja az egésznek a varázsát. Mivel csupán egy-egy kis szelethez juthatsz hozzá az adott világból, megtanulod értékelni a novellát, megtanulsz elmélyedni és jelen lenni a történetekben. Nem tudom, miért tartunk a novella olvasástól, miért nem hurcol magával a legtöbb ember antológiákat, hiszen - mint kiderült - olyan ez, mint egy jól fűszerezett étel: teli különleges "ízekkel" és hangulatokkal. Egész más élmény, mint regényt olvasni, és kívánom, hogy minden magát könyvmolynak tartó humanoid ki merje próbálni - persze nem árt beletrafálni a legjobbakba. A csalódások elkerülésének érdekében a kezdő novella nincs erre más kifejezés? Utálom a szóismétlést:D olvasóknak receptre felírnám az alábbi könyvet. 

Hogy mire számítottam ezzel a könyvvel kapcsolatban, fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy már megint dicshimnuszokat vagyok kénytelen zengedezni a kedves író úrról. Az, hogy valaki ennyi műfajban és ennyi szerepben legyen képes tökéleteset alkotni, jól megfontolt véleményem szerint maga a Pofátlanság, így, nagybetűvel. Félreértés ne essék, megrögzött és immáron levakarhatatlan tisztelője vagyok Gyula bátyónak, csak némileg talán az irigye is. Olyannyira új arcát láttam meg ebben a kötetben, hogy egy pillanatig azt hittem, a szemem káprázik, és igazából nem is az ő neve szerepel a borítón. De aztán az első novella utolsó mondatában valahogy meghallottam a "hangját" - mert amúgy életemben nem hallottam beszélni, de van a fejemben egy kép...ez furán hangzik, nem is folytatom, mert a végén távolságtartási végzést kapnék :D -, és attól kezdve egyszerűen csak hátradőltem és irigységtől sárgulva, de annál nagyobb elragadtatással olvastam a műveit. Elöljáróban annyit,

hogy aki szívderítő, bájos történetekre vágyik, az rossz helyen keresgél. A novellák legtöbbje nyomasztó, semmiféle feloldozást nem ígérő, az ember lelkére telepedő írás. Én viszont valamiért szeretem ezt a fullasztó, lélekszorongató érzést, úgyhogy nem véletlenül imádtam a könyvet.

A sok ömlengés mellett azért egy vallomással is tartozom: az első két történet engem nem győzött meg, talán csak azért, mert még nem tudtam, mi fog történni velem a lapok között, minden új volt és furcsa. Bár utólag visszatekintve a Dogma csattanója ütött rendesen, de közben valahogy nem éreztem a húatyaúristendejóez érzést. "Férfiasan" bevallom, A Xonsi körzetet egyáltalán nem szerettem, a főhős meg egyenesen irritált. 

Aztán jött a Tű és pajzs, én meg szépen elfelejtettem minden ellenérzésemet. Jix bácsi vitathatatlanul a kedvenc karakterem az egész antológiában, tipikus mogorva vénember, akin marha jókat lehet derülni. Tetszett a világ, amibe bepillanthattam, a különleges szokások és felnőtté válás felé vezető életkorok elválasztása - de főleg az Illuzitor. A végén összeszorult szívvel vettem tudomásul, hogy itt nem számíthatok vidám történetekre a továbbiakban. 

A következő novella, A kutya, egy igazán pörgős, akciódús sci-fi, egy kissé kiszámítható fordulattal, de annál meglepőbb magyarázattal. Talán az egyetlen történet, aminek a végén nem éreztem úgy, hogy mindjárt felkötöm magam :D Szívesen olvasnám a folytatást, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ez így volt kerek, nem volt se több, se kevesebb annál, mint amire szükség volt egy jó íráshoz.

A Három nappal később nyomasztó történet egy újságíró szemszögéből nem, kedves Ambrózy- rajongók, nem Tarján Viliről van szó egy véreskezű hadvezérről, és azokról a beláthatatlan következményekről, amiket az őrültek kezébe kerülő hatalom idéz elő. 

Az Isa por es homou Zsoldos Péter-díjas novella méltán kiérdemelte az elismerést. Nagyon összetett és profi módon megkomponált történet, amiről bármit mondani vétek lenne. Egy titkot azért elárulok: oltári ötleteket tartalmaz, amiket az író maradéktalanul ki is használ. Én nagyot néztem, mikor feltárultak az összefüggések...a vége pedig semmiféle lelki nyugalmat nem hagy az olvasó számára. 

Amikor a Jó éjt, kapitány! került terítékre, szinte azonnal közöltem az Emberrel, hogy megvan a kedvenc novellám és addig nem nyugszom, míg el nem olvassa. Aztán arra jutottunk, hogy inkább elolvassa az egész könyvet. Én ezt a végtelenül nyomasztó, szorongató, klausztrofóbiás érzést már A siló sorozatban is nagyon szerettem - tudom, fura vagyok, élvezem a kínt. :D A történet egy 60-as házaspárról szól, akik élik mindennapi, megkopott, szürke hétköznapjaikat a házukban - melyet soha nem hagyhatnak el. Az emberi lélek legsötétjében kalauzolja az olvasót - és ember legyen a talpán, akit nem visel meg ez az utazás!

A következő novella a kötet címadója, a Mindörökké várni. Ez volt a másik nagy kedvencem, lenyűgözött, ahogy feltárta az emberiség egész történelmét egy ilyen aprócska mű. Minden ember legbelsőbb kínjairól beszél, számomra egy hatalmas fricska volt ez a babonás világunk felé, ahol mindig másra bízzuk magunkat, mindig várunk valamire, de soha nem élünk igazán. Ez volt a leghumorosabb, ugyanakkor a legelgondolkodtatóbb írás - a vége pedig...az akkorát ütött, mint Mari néni, akinek belerepült a légy a süteményébe. 

Az Üvöltő szörnyeteget, megmondom őszintén, nem igazán tudtam hová tenni eleinte. De a történet hátterének kidolgozottsága, a szép lassan felbomló élettörténet szövete elvarázsolt. Egy végtelenül magányos ember búcsúlevelét olvashatjuk, melyet egykori szerelméhez írt. Halála nem lesz átlagos: a közeli barlangban tanyázó szörnyetegnek fogják feláldozni a társadalom által kivetett, mai szóval halmozottan hátrányos helyzetűnek mondható férfit. Fontos morális kérdést akaszt a nyakunkba: jogunk van feláldozni az egyént azért, hogy minél több embert menthessünk meg általa? Ki az, aki meghozhat egy ilyen döntést?

A Vörös kendővel válladon a leghosszabb novella a kötetben. Nem mondom, volt is néhány alkalom, mikor már vártam a végét. Szórakoztató volt, persze, jókat mulattam a kalamajkán, amibe a főhős belekeveredett, de a befejezés letörölte a képemről a gúnyos vigyort. 

Az utolsó előtti novella A bolond címet viseli. Egy olyan bolygón játszódik, amit szinte teljes egészében elfoglal egy királyi palota. Itt rója végtelen köreit a magányos udvari bolond, aki nem vágyik semmi másra, csak arra, hogy valaki végre komolyan vegye. Szívszaggató, szomorú történet ez, amely arról az egyetemes igazságról mesél, hogy minden embernek szüksége van rá, hogy valaki igazán önmagáért szeresse.

A záró történet a Nemzedékek, amelyet szintén nagyon szerettem.  Kaptunk némi sci-fi etikát így a végére: meddig mehetünk el egy nagyon is valóságosnak tetsző androiddal szemben? Vannak-e valós érzelmei, vagy csupán a képzeletünk próbálja ezt elhitetni velünk? Ki az igazi szörnyeteg: az emberré formált gép, vagy az elkényeztetett, basáskodó embergyerek?

Tizenkét páratlan hangulatú, elképesztő fantáziától nyüzsgő, precízen megalkotott hátterű történet, amikből sosem elég. Végig azt kívántam, bár írt volna Gyula bátyó legalább még egyszer ennyi novellát, vagy mind a tizenkettőből egy-egy teljes regényt. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a sci-fit, és azoknak is, akik csak ismerkednek vele. Azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató írásokat, amik nyomot hagynak a lélekben. Azoknak, akik egy ezer arcú ember újabb arcát szeretnék megismerni. Azoknak, akik megismernék a novella keserédes műfaját, de nem tudják, hol kezdjék. Mindenki kezébe ajánlom, mert olyan kérdéseket boncolgat és olyan igazságokat közvetít, amiket egy kicsit minden ember magáénak érezhet.

Összegzés

Kedvenc idézet: 
"– Nyugodj meg, János! – suttogta csitító hangon. – A Sátán mindannyiunkat megpróbál. Jézus azonban eljött, és újra el fog jönni, leereszkedve égi trónjáról, az Atya mellől, hogy a lelkedet egyetlen érintéssel megerősítse. Bíznod kell, hogy megérkeznek az angyalok, és a boldog, égi világba visznek téged is.
A fiú elképzelte az Urat, amint előtte áll, majd a tündöklő kaput, amin túl…
– Mondd, testvérem – nyöszörögte János –, a mennyek országában ugye asszonyok is vannak?"  /164. oldal (Mindörökké várni)/

A cím: A kötet az egyik novella címét viseli. Az író saját bevallása szerint az Isa por es homou címét szerette volna kölcsönözni a könyvnek, de a kiadó szerint ezt sokan nem értenék. Szerintem ez nem fordulhat elő, de biztosan túl naiv leendő tanítónéni vagyok. A Mindörökké várni viszont legalább ennyire jó cím, van benne valami finom szépség - és a mögötte rejlő novellát megismerve nem is nagyon kell csodálkozni azon, hogy miért pont ez került kiemelésre. 

A borító: Ha már a borítónál tartunk, mindenképp meg kell említenem László Maya fantasztikus illusztrációit, amikkel még szebbé és értékesebbé és élőbbé varázsolta ezt a könyvet. A borító gyönyörű, minden részletében megkapó - ha ez alapján ítéltem volna szoktam, néha nagyon mellé is nyúlok vele :D, biztos, hogy megveszem. Bár amúgy is megvettem volna. :D 

Értékelés: Aki Ambrózy bárót keresi, az nyugodtan menjen, és álljon neki az újraolvasásnak. (Nem akarom a saját vállamat veregetni, de én abszolút elhatároltam a két dolgot egymástól, és még csak fájdalmat se okozott :D)  Böszörményi Gyula nagy kihívást állított maga elé, amikor a Bitó és borostyánnal párhuzamosan kiadta ezt a könyvet, de úgy gondolom, sikeresen teljesítette. Számomra ismét bizonyította, milyen sokoldalú és páratlanul tehetséges író. Olvassátok, szeressétek, és ne hasonlítsátok semmi máshoz, mert a maga egyediségében csodálatos!