Dávid Attila: Az idegen

A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Magánkiadás

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 32 oldal

A történetről

Az idegen egy rövid, fordulatos sci-fi novellákból álló gyűjtemény. Hasonlóan a szerző előzőleg bemutatott kötetéhez, ebben is egyperces, 1-2 oldalas történeteket találunk, amelyek garantáltan meglepetést okoznak az olvasónak.

 

Véleményem

 

Határozottan jobban tetszett ez az kötet, mint a Morta. Sokkal változatosabbak és fordulatosabbak történetek, szellemesebbek és életszerűbbek a párbeszédek. A novellák, bár nagyon rövidek, minden egyes alkalommal meg tudtak lepni, Dávid Attilának jó érzéke van a csattanókhoz, és ezt ki is használja. Az egypercesek témái érdekesek, némelyik kimondottan elgondolkodtató. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: földönkívüliek, robotok, időutazás – de meglepő módon felbukkan Petőfi is a sorok között, egy kifejezetten szellemes megoldással.

A könyv sok humoros megoldást tartalmaz, és az ember bizony sokszor fogja a fejét: "hogyhogy nem gondoltam, hogy ez lesz a vége?"

Azonban, ahogy a Morta, úgy Az idegen esetében is nagy problémám volt, hogy a szerző stílusát kiforratlannak éreztem. Sok esetben hiányoltam a cizellált megfogalmazást, túlságosan egyszerű a szöveg, mintha csak egy vázlat lenne. A kevesebb persze sokszor több, de Az idegen olvasása közben végig hiányérzetem volt.

Utólag felmerült bennem, hogy talán az író lusta bővebben kifejteni a történetet. Persze, nagyon érdekes műfaj az egyperces, és sok lehetőség van benne, de némelyik novella túlságosan rövid ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. Dávid Attila ötletei olyan jók, és annyira kár, hogy nem "ül rajtuk" többet! Személy szerint én olvasás közben szeretem magam előtt látni a helyszínt, a szereplőket, az arckifejezésüket, a gesztusaikat – nekem ez nagyon hiányzott, bár úgy gondolom, hogy ez szubjektív, biztos van, akinek enélkül is jól működik.

 

Jól látható az eddig kiadott kötetiből, hogy Dávid Attila kedvelt műfaja az egyperces, de egyszer nagyon szívesen olvasnék tőle egy hosszabb művet. Humora és fantáziája kitűnik ugyan a rövidekből is, de szeretném látni, hogy milyen, amikor nem "lustálkodja el" a leírásokat.

 

A kötetet azoknak ajánlanám, akik ismerkedni szeretnének a zsánerrel, de kevés a szabadidejük, illetve azoknak, akik szeretik a váratlan fordulatokat, vagy éppen könnyed kikapcsolódásra vágynak. 

 

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg

Kiadó: Könyvmolyképző
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: The False Prince
Fordította: Szujer Orsolya
Oldalszám: 342 oldal
Sorozat: Hatalom-trilógia

A történetről

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 

Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 

Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 

Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 

Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.

Véleményem

Ez a könyv már jó néhány hónapja - talán több éve- figyelt a várólistámon, türelmetlenül készülve az alkalomra, mikor végre sor kerül rá. Nem vagyok benne biztos, de ha jól emlékeszem, Neverhood értékelése vitt a könyv adatlapjára, a fülszöveg pedig ezzel együtt eléggé meggyőzött arról, hogy legalább a várólistámra érdemes felvenni a regényt. Maga az ötlet nagyon tetszett, elsőre kicsit Koldus és királyfi beütést éreztem benne, kiváló történetet lehetett volna belőle kerekíteni - ez sajnos nem sikerült maradéktalanul. 

Arról, hogy milyen mértékben fantasy, hosszasan lehetne vitatkozni - a moly címkéi szerint az. Számomra viszont a jó fantasy (vagy akármilyen) nem ott kezdődik, hogy egy találomra összedobált térképet biggyesztünk a könyv elejére, és egy kitalált világban kalandozgatunk. A fantasyben legyen valami, ami a földrajzi viszonyokon kívül más. Legyen egy eredeti ötlet, egy új faj, egy elképesztő fegyver, egy elborult vallási szekta, megállíthatatlan mágia, sötét erők a háttérben. Így ez a könyv nem több, mint egy kitalált térképre helyezett gyenge politikai játszma. A világépítés egyáltalán nem meggyőző, csak néhány szerencsétlenül megalkotott ország neve, körülbelül ennyi, mert még csak külön nyelvet sem beszélnek a birodalmak, csak nyelvjárást, esetleg akcentusuk van. Akkor most ezek országok, vagy tartományok? A hatalmi viszonyok sem mutatnak sok újdonságot: van egy királyi családunk és helytartóink, akik együttes erővel kormányoznak - ennél azért több kell, hogy újat tudjon mutatni az írónő. Egyszóval: a világépítés semmiféle különlegességet nem mutat, kategóriájában kimondottan gyenge - nem túl izgalmas, ezerszer lerágott középkori közeg, esetlen földrajzi nevek és mondvacsinált politikai konfliktusok, ennyi a hátterünk. Úgy érzem, hogy nem tiszteltek meg mint olvasót azzal, hogy energiát fektessenek a történet stabil alapjaira. Viszont azt hozzá kell tennem, hogy a célközönség nem én vagyok, egy 13-14 éves kamasznak kiváló motiváció lehet ez a könyv, hogy a későbbiekben komolyabb fantasyk felé kezdjen kacsintgatni.

Ha már felhoztam a földrajzi nevek esetlenségét, muszáj szót ejtenem a szereplőkről is. Nem mondom, hogy számomra a jó névadás a minden, de nagyon sokat nyom a latba, ha az író érti ennek a mesterségét. Nielsen sajnos nincs ezek közt az írók közt. Kicsit úgy éreztem, hogy innen-onnan csipegetett fel egy-egy morzsát, amit szépen beépített a könyvébe. Hogy mire gondolok? Itt a legjobb példa: Errol. Nem hiszem, hogy csak én asszociáltam arra a bizonyos bagolyra. Persze utánanéztem, ez egy létező keresztnév, de egyszerűen nem ment ki a fejemből, hogy ez a Harry Potterből van. My bad. Aztán itt van nekünk a jó öreg Cregan. Miért gondoltam egész könyv alatt Sandor Clegane-re? Igen, könnyen lehet, hogy én vagyok a hülye, és senki másnak eszébe sem jutott ez a képzettársítás, de nagyon zavart, mert új karakterekről szeretnék olvasni, új arcokat szeretnék elképzelni és ebben erősen akadályoztatva éreztem magamat. És tudom, kriminális vagyok, de Jaronról mindig Jalan herceg jutott eszembe. De ez már tényleg erős belemagyarázás. A Roden - Rodin áthallásról már nem is ejtenék szót inkább. Amitől végképp falnak mentem, az a Bevin keresztnév volt. Figyelj, ha balfék vagy a "fantasy feelinges" nevekkel, ne erőlködj, ez amúgy sem egy hú de epic fantasy, miért nem lehetett egyszerűen Kevin, ahelyett, hogy kicseréltél egy betűt az elején? :D Írok egy regényt, a főszereplő csajt Vúliának fogják hívni. Haha, nyugodtan ellophatja bárki ezt a remek ötletet.

Na de térjünk rá a történetre. Adott ez a szerencsétlen nevű BEVIN Conner, aki a királyi helytartók egyike - persze a ranglétra legaljától még fél órányi járásra van -, aki kitalálja, hogy fiúkat szedeget össze különféle árvaházakból és egy vérszegény Battle Royale (el ne hidd, semmi köze hozzá, csak jól hangzott) keretein belül megversenyezteti őket a hercegi címért. Első kérdés: miért pont négy gyereket hozott el? Tudom, szőrszálhasogató vagyok, de nem lehet, hogy az az oka, hogy az írónő nem tudott volna több karakterrel megbirkózni? Vagy az egész országban csak ez a pár kölök hasonlított a hercegre? Jó, talán elhiszem, de csak mert ez tényleg nem egy egetverően nagy zavaró tényező. A fiúkat szépen tanítgatja, nevelgeti szép szóval...ja, nem, erővel. Persze egyik ütődöttebb, mint a másik, és egészen fantasztikusan papírízűek - erről kicsit később, hogy ne veszítsem el a fonalat. 

Szóval, telnek a napok (igen, mert csak két hetük van, amíg...hát, már el is felejtettem, hogy meddig...míg lecsap az öregisten haragja, vagy ilyesmi...Nehogy véletlenül hosszabban kelljen írni valamiről, elég lesz két hét is a "kiképzésre".), a gyerkőcök persze rivalizálnak, akarják is, meg nem is, csúnya dolgok is történnek - persze csak annyira, hogy a célközönség ne sérüljön lelkileg -, meg szépek is, és aztán jön A Fordulat. 

Nos, A Fordulatról spoilermentesen annyit, hogy egyik percben tetszik, a másikban nem. Nem mondanám, hogy nem lehetett megsejteni a dolgot, de azért volt benne egy egész pici meglepetés - faktor. Azok, akik életükben csak a Vukot meg a Bambit olvasták, lehet, hogy hanyatt is estek a kis székükkel, de azért na...Volt benne egy jó adag erőltetettség, ami miatt nehezen nyeltem le, ugyanakkor egy csomó mindent megoldott vele az írónő, amitől könnyebb lett az élete.  Ám legyen. Az egész sztori nem egy nagy eresztés, viszont legalább kevés benne az üresjárat, a szöveg gördülékeny és egyszerű, olvastatja magát a könyv. Kimondottan örömmel töltött el, hogy felesleges csöpögéstől és szerelmi háromszögtől is mentes. Utóbbi miatt kicsit olyan, mint a jeti, kezdtem azt hinni, hogy ilyen nem létezik, erre felbukkan. Hm, ez úgy hangzik, mintha láttam volna már jetit :D Arra akarok kilyukadni, hogy manapság alig találni olyan YA könyvet, amiben nem csalják egymást össze-vissza a szereplők. Ami itt zajlott "szerelmi szál" címen, az köszi, teljesen normális, főleg ebben a korosztályban. Sőt, mondhatni feleslegesnek is éreztem, Imogen bevonása nélkül is kerek lett volna a történet. De legalább nem esett vele túlzásba az írónő. 

A szereplők...nos, itt sincs semmi izgalom. Van nekünk egy BEVIN Connerünk (esküszöm abbahagyom de ááhhh), aki talán a legnehezebben megítélhető és sablonra húzható volt. Végig próbáltam kitalálni, hogy milyen szerepet játszik a történetben: a jót, aki áldozatokat hoz a hazájáért, vagy az álságos köpönyegforgatót. Szóval egy pont a mi jó Bevinünknek. Bocsibocsi.

Aztán ugye neki kellenek segítők, ezek lennének a "csúnyabácsi" Cregan és a nyájas, némileg apatípusú Mott. Cregan szóra sem érdemes, mind ismerjük az erőszakos őstulok archetípusát. Mott viszont megérdemel néhány mondatot. Ő az egészben a szimpatikus, fejlődő karakter, akit lehet kedvelni, aki támogatja a főszereplőt és áldozatokat hoz. Ha be akarnám skatulyázni, ő lenne a bölcs tanácsadó - de akkor még jobban a Núbaira emlékeztetne. Mott jó fej, na, nem tudok rá csúnyát mondani. 

Adott négy fiatal srác, mind árva, nehéz sorsú, 14-15 évesek. Na ez utóbbit elég nehéz volt elhinni, szerintem kicsit túl fiatalnak lettek írva, egyikük sem úgy viselkedett, mint egy 14 éves, simán elmentek volna 17-18-nak is, és senkinek nem esett volna bántódása. Így egy kicsit hiteltelen. Latamer a tipikus áldozat - róla spoilermentesen nem tudok mást nyilatkozni, meg amúgy se. Roden a vastagnyakú, butuska, agresszív parasztgyerek, aki a tövig nyalással remél előbbre jutni. Tobias a stréber, akinek legfőbb motivációja, hogy félti az irháját. Nem túl nehéz jellemzést írni róluk, mert kb. ennyiből áll a személyiségük. Ja, és persze mind nagyon hasonlítanak egymásra, hogy a külső leírásokkal se kelljen sokat machinálni. 
Sage, a főszereplő személyisége még azt mondom, hogy rendben van. Nagyszájú, merész, belevaló, kicsit talán túlságosan is magabiztos, már-már a pofátlan hülyegyerek kifejezés határait súrolja. Az ember mégsem tud igazán "haragudni" a rá, mert elbűvölően ütnivaló. 
Jaj, elfelejtkeztem Imogenről, és ezzel mindent el is mondtam róla. Annyira semmilyen szegény, hogy soha nem fogom megérteni, Sage-ben miért támadt iránta ilyen olthatatlan szimpátia. Ha nem lett volna, nem sikított volna üresen a történet.

Mindezen gyengeségek ellenére van valami ebben a könyvben, ami arra ösztökélt, hogy gyorsan haladjak vele, érdekeljen, hogy mi következik. A folytatástól többet várok, nagyon szurkolok az írónőnek, hogy képes legyen a fejlődésre.

Összegzés

Kedvenc idézet:  "Az apám egyszer azt mondta, tanult ember is lehet idióta, mint ahogy tanulatlan is lehet bölcs." 46. oldal

A cím: Tetszett a cím, felkeltette a figyelmemet, mikor még nem tudtam, hogy miről szól. Viszont ami a sorozat címét illeti (Hatalom-trilógia), nos, az mindent elmond az írónő kreativitásáról.

A borító: A színvilág is, a koncepció is rendben van. Nem kimondottan izgalmas, viszont jó ránézni, és bár nem a borító miatt venném meg a könyvet, hozzátesz az értékéhez.

Értékelés: Hiába "elégséges", ha azt a korosztályt nézem, amelyiknek szánták, nehezményezem, hogy mindenfajta kreativitást és merészséget nélkülöz. Ha a Trónok harcából kivonjuk a mágiát, akkor is baromi erős sorozat marad - hiszen az is csak egy "hatalom trilógia", nagyban. Mégis olyan szintű átgondoltság és olyan erős háttér jellemzi, hogy megállná a helyét a varázslatos elemek nélkül is. Ez a könyv viszont olyan bizonytalan lábakon áll, mint egy háromlábú kutya. Több eredetiséget vártam tőle. Szórakoztató, olvastatja magát, de teljes lett volna az életem akkor is, ha nem olvasom el.

Andy Weir: Artemis

A könyvről

Kiadó: Fumax
Magyar megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés éve: 2017
Eredeti cím: Artemis
Fordította: Rusznyák Csaba
Oldalszám: 316 oldal

A történetről

Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

Véleményem 

Ezt a könyvet azért vártam, mert oly sok emberrel együtt én is elhittem, hogy Andy Weir neve biztosíték a minőségi, szórakoztató olvasmányra. Nem vártam egy második A marsit, csak hasonló színvonalat: egy jó humorú, különleges történetet. Minél nagyobb az elvárás, annál nagyobb a csalódás, ennek örömére szépen pofára is estem. Viszont örülök, hogy elolvastam, mert rég voltam ilyen "bőbeszédű" egy könyvvel kapcsolatban, hiszen csak az olvasás közben írt jegyzeteim kitesznek egy A4-es oldalt - az már a szomorú része, hogy ennek 90%-a negatívum.

Kezdjük a dolog átverés részével. Weir természetesen nem hülye, sőt, megvan a magához való esze - az viszont pofátlanság a részéről, hogy az olvasót hülyére veszi. Fogott egy nagy potenciállal rendelkező alapot - város a Holdon, elég izgalmas, nem? -, majd ügyesen elcseszte piti üzérkedéssel, indokolatlanul mocskos beszéddel, gazdasági - és maffiajátszmákkal. Ahelyett, hogy újdonságot hozott volna, írt valamit, amit, ha a Földön játszódna (ja, meg ha nem lenne narancssárga betűkkel kiemelve a borítón, hogy A marsi szerzőjének új könyve), a legutolsó szomszéd Mari néni se venné meg - így viszont milliós eladásra számíthat, hát persze, hogy nem hagyja ki a lehetőséget. A Hold csak egy jól hangzó díszlet egy abszolút átlagos, fordulatokkal nem kecsegtető történet hátterében. Pedig mennyi lehetőség lett volna benne!
Kaptam egy regényt, ami semmi izgalmat nem tartogatott, mivel végig tudni lehetett, hogy az író nem mer semmiféle drasztikus lépést megtenni. Nem kellett azzal fárasztanom magam, hogy izguljak a főszereplőért (bár amúgy sem érdemelte volna meg, de erről később), mert biztos lehettem benne, hogy úgyis minden megoldódik. Maga a történet hollywoodi klisé - és akcióhalmazok tömkelege, kezdve a roppant kínos "lelkesítő beszéddel", egészen a kötelező csókolózásig. Természetesen már a könyv bejelentésének napján (!) elkeltek a filmes jogok...hát mi ez, ha nem kiváló marketing? Persze, remek mozi lesz belőle, tekintve, hogy Weir filmeket ír, nem könyveket - megspórolja az összes "felesleges" érzelmet, belső vívódást és gondolatot, csak a legszükségesebbeket írja le, azt is csak a hatásvadászat kedvéért. Már A marsiból is hiányoltam az érzelmeket, de ott nem volt ennyire ordító ez a hiba, mint itt, ahol csupa lelketlen robot tesz úgy, mintha emberek lennének - kár, hogy nem hihetőek a megnyilvánulásaik. Az összes karakter sablonos, nincs személyiségük azt leszámítva, hogy az egyik meleg, a másik meg kocsmáros. Egyedül talán a kissé esetlen Svobodát lehet valamennyire megkedvelni, de őt meg sajnálom, amiért egy ilyen könyvbe keveredett. Igaz, miért várok összetett karaktereket, amikor még egy valamirevaló külső leírást sem kaptunk senkiről? Annál tovább nem jutunk, hogy az illető férfi, illetve nő...na jó, szerencsés esetekben annyival árnyaltabb a dolog, hogy jól néz ki. Esetleg alacsony. Ennek alapján ne álmodozzunk belső tulajdonságok, személyes motivációk és összetett személyiségek megismeréséről. 
De legalább sikerült stabilan polkorrektnek maradni, manapság ugyanis ez kell a jónépnek. Minden "kötelező" elemet belezsúfolt az író a karakterpalettába: kínaiak, négerek, arabok - akik természetesen muszlimok, ez pedig különösen nagy divat mostanában -, női főszereplő, homoszexualitás. Szabadság, egyenlőség, worldpeace, hurrá. Ja, hozzáteszem, teljesen random módon még a magyarok is előkerülnek, talán ez volt az egyetlen pont, ahol elmosolyodtam. 

És itt álljunk meg egy pillanatra. Nem mehetek el szó nélkül a főszereplő, Jazz Bashara karaktere mellett - főleg azért, mert a fent említett terjengős jegyzeteim nagy része róla szól. Kedves Mr. Weir! Van ez a Böszörményi Gyula nevű úriember itt nálunk, aki az Ön szakmabelije. Kérem, többé ne forduljon hiteltelen forrásaihoz, amikor női karaktert kíván megformálni, hanem vegye kézbe a Leányrablás Budapesten című regényt (ha már úgyis érdeklődik a magyarok iránt), és nézze meg, milyen az, amikor egy író tehetséges, és meglett férfi létére  5 perc alatt elhiteti az olvasóval, hogy 16 éves lány. 
Jazzről ugyanis egy kurta másodpercig sem tudtam elhinni, hogy nő. Sokkal inkább egy Mark Watney-klón, aki csak azért nő, hogy ezt a tényt el lehessen kendőzni. Ugyan már, kit akarunk átverni? Ennél azért kicsit többet kell ám dolgozni ahhoz, hogy az olvasónak ne tűnjön fel, hogy a két karakter ugyan azon a kaptafán készült. Igen, Mark Watney sikeres volt, mert neki, főleg az ő különleges helyzetében jól áll az önirónia és a káromkodással tűzdelt humor - de ugyan azt kétszer ne akarjuk már eladni! Vagy akkor mondjuk azt, hogy Watney a Holdra költözött és csempésznek állt...Elgondolkoztam rajta, hogy Weir vajon nem tud, vagy nem akar másfajta karakterrel dolgozni? Ha nem tud, akkor maradjon nyugodtan egykönyves szerző, és nagyon fogom szeretni. Ha nem akar, akkor én nem vagyok hajlandó pénzt adni több könyvéért, mert ez egy manipulatív fogás, amivel biztos sok olvasót lehet szerezni, de én pont nem vagyok köztük. (Kit izgat, mi? :D)
Jazz egyszerűen nem hiteles női karakter, ha nem lett volna beleírva a történetbe a neme, vígan maradok abban a tudatban, hogy férfi, és senkinek nem esik bántódása. Ha nem rágják a szádba, soha az életben nem mondod meg róla, hogy nő. A gondolatai, a megnyilvánulásai, a beszólásai mind olyasmik, amiket a férfi főszereplőtől várnánk el (hm, mit szólnál mondjuk Mark Watneyhez?). Igen, rá lehet fogni, hogy ő egy tökös csaj, de...nem, nem lehet, olvastam én már "tökös csaj"ról, de egyik sem volt ilyen szinten férfi. Kevésbé lett volna kínos, ha nem Jazz szemszögéből íródik a történet, hanem egy külső narrátor meséli el. 
Ezen felül a főhősnőnek - mély egyetértésben a többi szereplővel - semmiféle személyisége nincs, csupán annyit tudunk róla, hogy - természetesen - jól néz ki, természetesen egy zseni, aki eltékozolja a tehetségét (miért is?), és természetesen mindenki szereti (szintén felmerül a kérdés, hogy miért, én utáltam :D). Hogy ne felejtsük el, Jazz mennyire hiperszuper és csodálatos (de - milyen eredeti ötlet...- hányattatott sorsú, ó, szegény), különféle balhékba keveredik, irracionális döntéseket hoz, de SPOILER (ja, nem) mindig mindenre van egy terve, mindent megold önnön zsenialitásának és polihisztor voltának köszönhetően. A megoldás előtt ugyan mindig becsúszik egy-egy bonyodalom, semmi nem megy zökkenőmentesen, de nehogy az olvasó szívgörcsöt kapjon, ez csak díszlet és szószaporítás, mert a híres Marsi szerzője mégsem jöhet ki egy 200 oldalas kis füzetkével. 
Jazz egy csinos(nak mondott) szuperszámítógép, aki összesen körülbelül kétféle érzelemre képes, ezek közül viszont egyik sincs a hitelesség közelében sem. 

Szóljunk néhány szót a történetről és a stílusról is. Az, hogy A marsi túl magasra tette a lécet, szerintem az eddigiekből is mindenki számára nyilvánvaló. Elismerem, nem könnyű a "sikeres és tehetséges nagytestvér" árnyékában megszületni, de pont a nagy elvárások miatt kellett volna apait-anyait beleadni ebbe a regénybe, és tényleg egy tejesen más stílusú könyvet írni. Ehelyett Weir erőltette a poénkodást, pontosabban a viccesnek szánt káromkodást, de egyáltalán nem működött, ezzel a helyszínnel és ezekkel a szereplőkkel nem. Hol van az a hangosan nevetős humor, amit vártam? Valahol Jazz mocskos szája alatt, ha jól sejtem. Az, hogy valami alpári, talán vicces egy kiskamasznak, de - remélhetőleg - az átlag olvasónak ennél több kell ahhoz, hogy egy könyv mosolyt csaljon az arcára. Nem beszélve a kiszólógatásról (ugye, neked is feltűnt? Én is csinálom ebben a bejegyzésben, halálra röhögöd magad, mi?) az olvasó felé, amin nyilván szintén viccesnek szánt az író, ehelyett idiótának éreztem magam, amikor például ilyesmit mondott, hogy "ugye, emlékszel, a Holdon kisebb a gravitáció" - mintha az, hogy hatszor elmondja, nem lenne elég.
Emellé az izzadságszagú erőlködés mellé kaptunk egy teljesen hanyagolható alaptörténetet, kicsit sok tudományos és technikai szöveggel, ami engem eléggé untatott, néhol át is ugrottam, annyira nem érdekelt. Ugyan így voltam a gazdasági játszmákkal is, de elismerem, ez az én egyéni problémám, más beállítottságú olvasók számára érdekes lehet egy holdbéli város gazdasági helyzete és az ott folyó pénzmosás, üzérkedés.
Sokkal jobban érdekelt volna Jazz Kelvinnel - egy földi fiú - való levelezése, amiben szerintem sok lehetőség lett volna, de sajnos végig a háttérben maradt és elsikkadt, inkább csak amolyan helykitöltő szerepe volt, illetve kellett ahhoz, hogy néhány dolgot meg tudjon magyarázni vele az író. Kár érte.
A Gizmó (Artemisen ez amolyan okostelefon-szerű eszköz, amivel lehet telefonálni, internetezni, fizetni stb.) ötlete, bár nem új keletű és nem is kifejezetten eredeti, de az elmegy kategóriában elfért volna. Volna. De mondja már meg nekem valaki, hogy létezik ilyen irritáló és indokolatlan szó? Egész nyugodtan kitalálhatott volna valami kevésbé debil nevet is, de ez már inkább csak kötekedés. A másik szó, ami végig az őrületbe kergetett, a kondom. Bocsi, magától a szótól alapból falnak megyek, akkor már inkább legyen óvszer. Na de az a roppant kínos, humorosnak szánt szituáció, amihez "szükség volt" ennek a szónak a többszöri és nyomatékos használatára...na, az aztán kiakasztotta a kiskamaszpoén-mérőmet, negatív irányban. 

Ehhez a történethez kidolgozottabb karakterek és lélektani mélységek illettek volna, ha már egyszer egy, A marsitól teljesen eltérő művet akart kiadni a kezéből az író. Az iskolás humoron túl is van élet. 

A bejegyzés végére azért tartogattam néhány pozitívumot is, senki ne mondja, hogy egész végig csak szapultam a könyvet. :D Előnye, hogy olvastatja magát, szinte észrevétlenül a végére lehet érni. Nincs túl sok üresjárat, a cselekmény lendületes és pörgős. Elszórakoztam rajta, de mondjuk rengeteg olyan könyv van a polcomon, ami jobban érdekelt volna. A fordítással sem volt semmi probléma, szerencsére nem találkoztam bugyuta, magyartalan mondatokkal. 
Azoknak ajánlanám a könyvet, akik szeretik a nagy dózisú akciót, az érdekes helyszíneket, de nem vágynak mellette váratlan fordulatokra. Ha éppen nem fűlik a fogad egy jó kis agytornáztatós, nehezen emészthető történetre, nyugodtan vedd kezedbe ezt a könyvet, el fog szórakoztatni. 

Összegzés

Kedvenc idézet:  "Lehúzódtam apa egyik kollégája, Stróbl Zsóka boltja mellé, akit a jelek szerint egy súlyos magánhangzójárvány idején neveztek el." /80. oldal/

A cím: Na, emiatt aztán pillantásra sem méltatnám. Mivel a történet abszolút megragadhatatlan egy címmel, ezért nem túl kreatív módon a helyszín neve a cím. Ezzel nincs semmi baj, maximum annyi, hogy hidegen hagy.

A borító: Három pontból körülbelül egyet az igényes és szép kivitelezésre kap, nem csalódtam a Fumax Kiadóban. Jó kézbe venni a könyvet, a szöveg elhelyezése és betűtípusa esztétikus, a borító képe egyszerű, mégis figyelemfelkeltő. Jól mutat a polcon. 

Értékelés: Alapjában véve csak egy átlagos, egyszer olvasós könyv, de a nagy elvárások miatt csalódás számomra. Ha egy ismeretlen író könyve lett volna valószínűleg meg sem vettem volna, annyiban hagynám, hogy van hová fejlődni, de kezdetnek nem rossz. Így viszont inkább egy csinos külsőbe bújtatott marketing fogást látok benne. Nem botrányosan olvashatatlan, csupán átlagosabb annál, mint amire számítottam. 

Karin Tidbeck: Amatka

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

A könyvről 

Kiadó: Athenaeum
Magyar megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: Amatka
Fordította: Babits Péter
Oldalszám: 240 oldal

A történetről

Vanját, ​a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben: Amatka lakói furcsán viselkednek, miközben a hatalom mindenütt a felforgató tevékenység nyomait kutatja. 

Bár a kiküldetése csak rövid időre szól, Vanja beleszeret lakótársába, Ninába, ezért meghosszabbítja látogatását. Eközben akaratlanul is tudomást szerez az egész kolóniát érintő, növekvő fenyegetésről. Minden erejével igyekszik eltitkolni, és önhatalmúlag olyan vizsgálódásba kezd, amivel önmagát is bajba sodorja. 

Karin Tidbeck világában mindenki gyanús, senki nincs biztonságban, és semmi nem egyértelmű – még az írott és beszélt nyelv, vagy éppen a valóság szövete sem. Az Amatka lenyűgöző és végtelenül eredeti mű, óda a szabadságról, a szeretetről és a művészi teremtőerőről. 

Véleményem 

Egészen váratlanul ért utol engem az Amatka. Emlékszem, hogy mikor pár hete felbukkant molyon, a fülszöveg alapján elraktároztam magamban, hogy egyszer valamikor majd jó lenne elolvasni. Aztán többet nem is gondoltam rá, a temérdek kötelező olvasmány mellett az ilyesmi luxus. Néhány nappal ezelőtt azonban egy véletlen folytán megint az utamba vetődött, amikor is egy karcban sci-fivel és fantasyvel foglalkozó bloggereket kerestek. Kissé pofátlanul én is jelentkeztem, bár mostanában eléggé elhanyagoltam az írást. Kiderült, hogy a kiadó keres embereket az Amatka véleményezésére. Naná, hogy elvállaltam, véletlenek nincsenek. :D 

Az Amatka egy behatárolhatatlan idősíkban és behatárolhatatlan világban játszódó szürreális látomás, ahol csak azt tudjuk, hogy nem tudunk semmit. Ez a világ négy kolóniára van felosztva, amelyeknek külön-külön megvan a maguk szerepe (ipar, földművelés stb.), ahogy a bennük elő emberek is rendíthetetlenül végzik a rájuk osztott feladatot. A családok megfelelő távolságot tartanak a gyerekeiktől, akiket csak hétvégente látnak, amikor hazaengedik őket a gyermekotthonból. Az élet nem tartogat különösebb izgalmakat, de legalább nyugodt és kiszámítható.

A könyv hangulata egyáltalán nem szokványos: a színek fakók, a helyszín kietlen, fagyos tundrai tájat tár a szemünk elé, amely a nyomasztó és sötét gondolatok melegágya.  Aki olvasta az 1984-et, körülbelül be tudja lőni ennek a regénynek az atmoszféráját is.

A könyv a főszereplő nevével indít, már az első pár szóval feladva a leckét az avatatlan olvasónak. Többszöri nekifutásra sikerült beletörődnöm, hogy a Brilarék Vanja Essre Kettese szókapcsolat egyetlen embert takar, és a könyv világában abszolút megszokott. Az oroszos, illetve északi nevek dominálnak -passzolva a helyszínhez -, elöl a családnév, majd a keresztnév, ezt követi az illető származási kolóniájának neve, illetve egy szám, amit én nehezen határoltam be, talán annak a gyermekotthonnak a száma, ahol a szereplő felnőtt. Tetszett ez az in medias res kezdés, belecsapott a közepébe az írónő, nem rágott semmit a számba, mindenről természetesen írt, egyből a könyv világába csöppentem - magamra voltam utalva, és ez olvasókénti igencsak jól esett. 

Az alapötlet megdöbbentően erős lábakon áll, a nyelv tisztelőjeként nagyon érdekesnek találtam, hogy az írónő szavak teremtő erejére építette fel ezt a furcsa világot. Itt minden tárgyat el kell látni annak saját nevével egy speciális jelölőeszköz segítségével, valamint érdemes szóban is többször elismételni a tárgy nevét, különben ha nem vigyázunk, valamiféle fehér masszává olvad, ami lelkes térhódításba kezd. Aki nem végzi el a jelölést, könnyen bajba kerülhet. Én nagyon szívesen olvastam volna egy ilyen világról, a miértekről és hogyanokról, azonban számomra abszolút rossz irányba ment el a történet.

Folyamatosan vártam, hogy bármilyen konkrét információ derüljön ki a könyv világáról és annak keletkezéséről, de néhány halovány és zavaros utaláson kívül nem kaptam semmit. Számomra túlságosan elvont volt ez a szál - is. Persze nem azt mondom, hogy mindent a számba kell rágni, de örültem volna, ha a végére legalább egy kicsit tisztábban láthattam volna. 

A karakterek számomra semlegesek voltak, senki sem nőtt különösebben a szívemhez, és igazából meg sem ismertem egyiküket sem annyira, hogy érdekelni tudjon a sorsuk. A leszbikus szál pedig kimondottan zavart, ebben a könyvben szerintem semmilyen romantikus szálra nem lett volna szükség, erre meg pláne. Indokolatlannak éreztem, a testi vonzalmon  kívül semmiféle kapcsolatot nem sikerült felfedeznem a két nő között. 

A cselekmény az én ízlésemnek túlságosan lassú volt, az idő nagy részében a nagy büdös semmit ragoztuk konkrétan. Az a temérdek céltalan szövegelés a gombákról és különféle bőrbetegségekről egyszerűen kiakasztott. Persze, Vanja eredetileg Amatka higiéniai igényeit jött felmérni, de mivel az a szál sem vezetett végül sehova, egyszerűen üres helykitöltőnek éreztem - annyi funkciója volt csupán, hogy Vanja a kolóniába kerüljön. De ezt rövidebb úton is meg lehetett volna oldani, mert a könyv kétharmada ezzel ment el, csak a végére sikerült felpörgetni a cselekményt. A gyorsabb tempó azonban édes kevés volt ahhoz, hogy jó legyen a befejezés,  túlzottan elvontra sikerült, engem meg a szürreális egyáltalán nem vonz -egyetlen kivételt képez ez alól Salvador Dalí és munkássága.

 

Összegzés

Kedvenc idézet:  

"Egy kávé sosem lehet elég erős." /36. oldal/

A cím: Egzotikus hangzása van, nem mindennapi cím, bár sokat nem mond a történetről, érezni lehet, hogy a szavak ereje idáig is kiterjed. 

A borító: Egyszerű, de nagyszerű, okosan ragadja meg a könyv lényegét, emellett pedig figyelemfelkeltő - már csak emiatt is elolvastam volna.

Értékelés: Biztos, hogy ehhez a könyvhöz kell egyfajta - manapság divatos - elvont gondolkodásmód. Ennél én azért földhözragadtabb vagyok. Minden esetre az alapötletet nagyon szerettem, és szívesen olvasnék még a világról. Remélem, ha egyszer lesz folytatás, megszán minket az írónő némi kézzel fogható ténnyel is. Ajánlom mindazoknak, akik egy különleges atmoszférát keresnek, akiket nem rettent vissza a nyomasztó világkép, és akik nem igénylik a furcsa dolgok magyarázatát.

 

Képek forrása: (X) (X) (X)

L. J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója

A könyvet köszönöm L.J. Wesley-nek!

A könyvről

Kiadó: Colorcom Media

Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 138 oldal

A molyok szerint....

Jelenleg 88%-os az értékelése.

A történetről

Az ember azt hinné, hogy egy űrállomáson nem unalmas az élet. Ez igaz lehet, ha felelősségteljes a munkaköröd, esetleg egy erre járó űrhajó legénységéhez tartozol. De ha a takarító és karbantartó személyzet tagja vagy… az nem túl izgalmas. Max élete ebben az egyhangú, de nyugodt mederben folyik egészen addig, míg meg nem ismeri Lydiát. A lánynak köszönhetően belekeveredik a Xendonon dúló polgárháborúba, ami több fájdalmat okoz, mint azt valaha is képzelte volna. A békés élet és a kalandok közt egyensúlyozva nehéz döntéseket kell meghoznia, melyek akár az életébe is kerülhetnek.

 

Véleményem

Bevallom, kissé zavarban vagyok - ahogy az olvasás közben végig -, ugyanis soha nem olvastam ezelőtt sci-fi paródiát (tegye fel a kezét, aki igen!), ezért nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Nagy dilemmában vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy a könyv mennyire volt paródia, és mennyire volt komoly. Ha teljes mértékben a műfajt akarta parodizálni, akkor remek volt, viszont van egy olyan érzésem, hogy néhol komolyan szerette volna magát venni - csak éppen nem sikerült.

Számomra a legfőbb szempont mindig a nyelvezet, a megfogalmazás gazdagsága, a leírások hitelessége - éppen ezért fájó pont volt, hogy ezek egyáltalán nem jelentek meg a könyvben. Szeretem az alapos leírásokat, amik nem szájbarágósak, mégis élettel töltik meg a történetet. Szeretem látni a szereplőket, a helyszíneket, szeretem az apró részleteket. Ezért aztán nem elég az, hogy egy bolygón van óceán és erdők, vagy hogy az egyik szereplő gyík-szerű és lila. Ezekért a húzásokért már Scalzit is elveszejtettem magamban, sajnos. Nem mondom, hogy Jókai mintájára 20-30 oldalon át helló, Vaskapu, aminek a leírását sose fogom végigolvasni, bármennyire szeretem is Az arany embert :D kell leírni egy-egy tájat, de azért néhány mondat jól esett volna, az események részlettelenségét nem is említve.  A dolgok általában azonnal megtörténtek, aztán azonnal meg is oldódtak. Szinte egy pillanatnyi üresjárat sem volt a történetben, ahol az olvasó egy szusszanásnyi lélegzetet vehetett volna - persze annak számíthat az a sokszor ismételt felesleges momentum, hogy megint beesteledett, megálltak pihenni, aludtak... Max belekeveredett valamibe, kimászott belőle, aztán megint belekeveredett...és így tovább a végtelenségig. Örültem volna néhány olyan bonyodalomnak, ami kicsit tovább tart pár oldalnál, mert szeretek izgulni, de itt csak kapkodtam a fejemet, hogy már megint más történik. 

Aztán ott voltak a tőmondatok. Ó, anyám, az átkozott tőmondatok! Alapvetően nincs velük baj, szerves részei az életünknek, de amikor más se látsz - kis túlzással - oldalakon keresztül, akkor az megfekszi a gyomrodat. Megkockáztatom, hogy emiatt éreztem úgy egész végig, hogy egy Forrest Gump-szerű fickó naplóját olvasom, akinek van egy egész pici beütése, kicsikét együgyű a szentem, de azért jó szándékú. Persze megbeszéltem magammal azt is, hogy ez talán abból fakad, hogy élete során viszonylag kevés társasága volt, és 0% esélye a művelődésre.

A legnagyobb bajom azonban a párbeszédekkel volt. Eleinte nem tudtam, mi olyan fura, csupán a halovány érzés kísértett, hogy valami nem kerek. Aztán rájöttem: elvétve fordult csupán elő átkötés a párbeszédekben, azok is csak arra korlátozódtak, hogy "mondta yx", "kérdezte zw", de sehol egy mögöttes érzelem, egy rezdülés, egy gesztus, vagy akár mimika - nem volt kontakt a szereplők között, csak dobálták egymásnak a szavakat. Nekem ez így kevés, én hallani akarom, látni akarom azt az interakciót. Olyan volt, mintha robotok beszélgettek volna egymással, és ez teljesen kiette az agyamat. 

Értem én, hogy naplóregényről van szó, és ha őszinte akarok lenni magammal, annak kiváló. Azok a regények ugyanis, amik naplóként vannak eladva, nem feltétlenül hitelesek. Az ember pont úgy ír naplót, ahogy azt Max, a főhős tette - elég csak elővenni a kamaszkori firkálmányokat. Csapongva, általában csak az izgalmas történésekről, néhány párbeszédet odabiggyesztve, de semmilyen körülmények között nem úgy, mint egy "rendes" regényt - éppen ezért ez a könyv talán az egyetlen hiteles naplóregény a piacon. 

Most, hogy kiteregettem a szennyesemet, nézzünk rá kicsit a történetre is! Fantáziában nem volt hiány, az már biztos. Csak úgy repkedtek a hangzatos bolygónevek, különféle fajok és események a szemem előtt. De. Mivel felületesen olvastam csak a fülszöveget, valamiért én abban a hitben éltem, hogy ez egy űrállomás-takarító naplója. Ami az űrállomáson játszódik. Benéztem :D Minden esetre olvastam volna még pár fejezeten keresztül Max régi életéről, de ezt a hülyeséget magamnak csináltam. Max egy szerencsés (vagy szerencsétlen?) véletlen folytán bolygóméretű lázadásba keveredik, pedig ő másra sem vágyna, csak egy nyugodt és kiszámítható életre egy barátságos bolygón. Mit mondjak, ezt teljesen megértettem, én sem vágyom másra... A történet alapfelvetése nagyon ötletes, és szerettem is azokat a részeket, ahol Max a csapattal utazott és egyre inkább megtalálta önmagát, de talán a megfogalmazás fent említett hiányosságai miatt nem igazán tudott megrázni, vagy sokkolni semmi. Valaki meghal, na bumm. A siránkozás nem feltétlenül elég ahhoz, hogy együtt tudjak érezni, ennél mélyebb lelki viharokat akarok látni. Valami varázslatosan megoldódik? Hát, igen, az lett volna a meglepő, ha valami nem... Szóval kicsit hiányoltam a váratlan fordulatokat. És sokalltam a kocsmázást! Tényleg, ha már ennyit kell itatni szerencsétleneket, legalább ne elégedjünk meg annyival, hogy "megint elmentünk inni, jól berúgtunk". Ha már muszáj a kocsma, akkor legyen egy jóízű, hangulatos iszogatás, világmegváltó beszélgetés - persze nem zárom ki, hogy volt, csak éppen az olvasót nem tájékoztatták róla.  

A történet egyébként ügyesen lavírozott a maga útján, végig tudni lehetett, hogy tartunk valahová, ahová el is értünk. Humoros írás, ötletes háttérrel - amiről szeretnék többet hallani! - fűszerezve. És függővége van! Hoppá. Állítólag ez nem egy sorozat, szóval ez bizony merész húzás volt, és örülök, hogy az író be merte vállalni, szerintem kimondottan jót tett a könyvnek ez a húzás. Rövidsége miatt könnyen és gyorsan olvasható, ezért ajánlom azoknak, akik egyébként nem kimondottan betűfaló típusok. 

 

Összegzés

Kedvenc idézet:

"– Rox-al összeakaszkodtál már?
– Nem, és igazából, nem is nagyon szeretnék. Tetszenek így a csontjaim, egyben,törés nélkül."

A cím: A cím volt az, ami kapásból megfogott és végül a várólistámig kergette a könyvet. A figyelemfelkeltő cím iskolapéldája, emellett pedig bemutatja azt a néhány hete taglalt témát is, miszerint a hosszú cím is cím, méghozzá - ha jól eltalált - nem is akármilyen.

A borító: A borító tette fel a koronát a címre. Én mindig jót mosolygok, mikor meglátom, nagyon passzol a könyv humorához, ráadásul szintén figyelemfelkeltő. 

Értékelés: Adtam volna még körülbelül 200 oldalt ennek a könyvnek, hogy kibontakozhasson, mert ez így túl tömény és túl pörgős - azért ebben is van ám egy bizonyos határ, amit nem jó átlépni. Szívesen olvasnék egy bővített, "rendezői változatot" belőle. :D Zavarom továbbra is fennáll, ami a műfajt illeti, és a fent említett dolgok miatt nem nyerte el a tetszésemet túlzottan. Viszont a humornak és az ötletességnek jár a pont, a maradék egy ponton meg osztozzon a cím és a borító. :) Az író bizonyította, hogy sokszínű fantáziával van megáldva, ezért kíváncsian várom, hová fog fejlődni.

Marko Kloos: Frontvonalak

 

Kedves Mindenki! Ismét elérkezett az ideje egy Kettőspont bejegyzésnek. (Ha még nem tudod, mi ez, itt írtam róla bővebben.) Az elmúlt időszak sűrű és viszonylag olvasásmentes volt mindkettőnk számára, így különösen nagy öröm, hogy sikerült végre beiktatni egy olyan könyvet, amit mindketten szerettünk volna elolvasni. Eddig egymással is csak virágnyelven beszéltünk róla, nehogy befolyásoljuk a másik véleményét, bár én viszonylag agresszíven kardoskodtam a magamé mellett. Elöljáróban annyit, hogy míg az Alvó óriások kapcsán egy véleményen voltunk, most kicsit más a helyzet. 

Figyelem! Az értékelés spoilert tartalmaz, amit a szokásos módon jelöltünk, így: spoiler.

A könyvről
 
Kiadó: Agave Könyvek
Magyar megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés éve: 2014
Eredeti cím: Terms of Enlistment  
Fordította: Farkas István
Oldalszám: 320 oldal
Sorozat: Frontvonalak 1.

A molyok szerint...
 
Jelenleg 83%-os az értékelése. 

A történetről

„Mint ​a Vének háborúja: harcközpontú katonai sci-fi, ami nagyon hamar berántja az olvasót.” – io9.com

A Föld a közeli jövőben nem egy vidám hely. Az emberek többsége óriásvárosok betongettóiban nyomorog, értelmes munkát, értelmes életet nemigen lát. Az űrt már felfedezték, a távoli bolygók benépesítése már zajlik, de oda csak a nagyon gazdagok és nagyon szerencsések juthatnak ki… na meg a katonák.
Andrew Grayson egy a sokmilliárd segélyen vegetáló ember közül. A számára egyetlen lehetséges módon próbál meg kitörni nyomorúságos helyzetéből: katona lesz. A dolgok azonban már a Földön is sokkal bonyolultabbak a vártnál, a világűrben pedig olyan kaland várja, amit korábban elképzelni sem tudott.

Véleményem

Semmit nem vártam ettől a könyvtől, amikor megvettem - és nagyjából pontosan ennyit is kaptam tőle. Az Ember nézte ki magának, én meg ennek örömére elolvastam a fülszöveget, és mivel úgy gondoltam akkor még, hogy John Scalzi neve nem egy rossz ajánlólevél, hamar le is csaptam rá. Sokáig csak porosodott a polcon ilyen-olyan okok miatt, de a nyár végre elhozta az ő idejét. Egy könnyed, izgalmas, humoros sci-fi lebegett a szemem előtt, amikor belekezdtem, de sajnos hamar kínszenvedésbe csapott át a dolog.

Hogy nyögvenyelős volt, az enyhe kifejezés arra a végtelennek tűnő 10 napra, míg a Frontvonalakat olvastam. A legfőbb gondom az volt az egésszel, hogy a könyv 80%-ában - ami azért lássuk be, egy 320 oldalas regénynél igencsak sok - egyáltalán nem érdekelt, hogy éppen mi történik.  Senkivel nem tudtam együtt érezni, senkinek a sorsa nem izgatott, egyetlen eseményt sem bírtam normálisan elképzelni, az egész semmilyen volt. Ennek pedig egy oka van. A stílus. Igen, tisztában vagyok vele, hogy mániákusan és talán túlzottan mélyrehatóan figyelem egy-egy író stílusát, de nem tehetek róla, ha valami pocsékul van megfogalmazva, az nálam 99%, hogy menthetetlen. Mondjon akárki akármit, ha valami nincs szórakoztatóan és olvasmányosan megírva, akkor lehet bármilyen kalandos, izgalmas, különleges egyik sem volt, sorry a történet, mégis élvezhetetlen marad. 

Adott a főhősünk, a - ha jól emlékszem, de amúgy nem is izgat -21 éves Andrew Grayson, aki pontosan olyan szürke, mint ahogy a neve is elárulja. De erről később. Andrew élete nem fenékig tejfel, sőt, mondhatni állandó veszélyben forog, hiszen egy szociális lakóövezetben tengeti napjait, ahol tömházakba zsúfolódva, néhány négyzetméteren milliós tömegben nyomorognak az emberek, szintetikus fejadagokon élnek és minden napra jut legalább egy rablógyilkosság. Szerintem ezzel az egy mondattal érzékletesebben lefestettem a körülményeket, mint Kloos a számtalan nyavalygásba ágyazott leírásával. Hiába sötét, lehangoló a világkép, egyszerűen nem éreztem át a hangulatát, semmit nem láttam magam előtt, semmiféle érzelmet nem tudott kicsikarni belőlem. Persze baromi hamar ott is hagyjuk ezt a kidolgozottsággal köszönőviszonyban sem álló helyszínt, mert Adnrew bizony ki akar törtni és a lehető legmesszebb távolodni a körzetétől. Számos roppant unalmas momentum után - pl. meglátogatja az apját, amit csak azért kellett beleírni, hogy kicsit megsajnáljuk, kicsit megértsük a céljait, de amúgy felesleges volt, a könyv nagy részével együtt - hősünk végre bevonul a hadseregbe, ahol aztán gyenge leírás-kezdeményekkel kergeti az őrületbe az olvasókat. Az író olyan momentumokat erőltet bele a könyvbe, ami egyébként senkit nem érdekel, de ha érdekelne is, olyan pocsékul oldja meg a leírását, hogy inkább maradnék boldog tudatlanságban. "Az ágyak lábánál két öltözőszekrény, ezek befelé néztek az ágysorokat elválasztó széles, középső térre" /31. oldal/ Igen, értem, befelé néznek a szekrények...mert hát amúgy mindenki úgy képzelné el, hogy a fal felé van fordulva a szekrény ajtaja, hogy ki ne lehessen nyitni...Nagyon fontos információ. Egyébként meg a körletek teljes leírása mellőzött mindenféle fantáziás és újítást. Persze Kloos maga is katonaember, nyilván abból főzött, amije volt. A másik kedvencemet is hadd hozzam példának a leírások gyengeségére: "A fegyverek matt fekete műanyag agyazásán sok volt a görbület, és volt néhány szöglet." /41. oldal/ Egy negyedik osztályos pont így írna le egy konkáv sokszöget. Bár szerintem jobban. 

A pocsék stílus mellé páratlanul gyenge nyelvtani ismeretek párosultak, amiktől még intenzívebben kezdett hullani a hajam, mint ahogy eddig tette. Az író szemmel láthatóan következetlenül használja az igeidőket, mindenféle ok nélkül, akár egy mondaton belül is váltakozik a jelen és a múlt, például: "Úgy nézett ki, mintha valaki lázálmában keresztezte volna a lódarazsat a szitakötővel, ezt óriásira nagyította volna, és leburkolja az egészet rétegelt páncélzattal." /123. oldal/ Mentségére szóljon, hogy hiányos angoltudásom miatt nem tudom - és igazából annyira nem is érdekel, hogy megtegyem - ellenőrizni, hogy Kloos követte el ezeket, vagy a fordító. Minden esetre engem ezek a dolgok nagyon tudnak irritálni, és volt, hogy többször el kellett olvasnom emiatt egy-egy mondatot. 

Az író, pontosabban Andrew beszédstílusát ki nem állhattam, hányaveti, nagyon laza csávó látszatát akarta kelteni, de szerintem elképesztően béna volt.

Mintha valaki humort ígért volna nekem ezzel a könyvvel kapcsolatban. "Mint a Vének háborúja" - na, Scalzi legalább tényleg humoros, szóval emiatt nem említeném egy lapon a kettőt.  Mondok valamit, ami lehet, hogy többek számára sértő és felháborító, de attól még igazam van. A céltalan káromkodás nem számít humornak. Az, hogy minden karakternek mocskos a szája, és csak úgy okádják magukból a szitokszavakat mindenféle ok nélkül, inkább az író fantáziáját minősíti. Más "humorosnak szánt" momentumot meg hiába kerestem, sehol nem találtam, pedig körülbelül ez volt az egyetlen elvárás, amit a könyv felé támasztottam. 

Ha már a karaktereket emlegettem, megérik a kitérőt. Vagy megéri? Hiszen mindenki tök egyforma volt, lehetett volna akár egy és ugyanaz a személy is mindenki. Kétféle szereplőt sikerült kreálnia az írónak: az egyik típus az, akinek volt körülbelül két mondata, de már halál bírtuk a csajt/csávót mármint én biztos nem, csak Andy , a másik típusba az úgynevezett többmondatos szereplők sorolhatók, akinek talán még a nevét is megjegyeztem pár percre, ugyanakkor csak egy-egy szarul sikerült klónjai voltak a főhősnek. Mindenki nagyon fasza-laza volt, mintha gyártósorról szabadultak volna, néha még azt sem sikerült kitalálnom, hogy milyen neműek, míg nem következett egy fantasztikus felsorolás arról, hogy az éppen aktuális bandában hány csaj és hány srác van. Ezen kívül a külsejük is elképesztően izgalmasan és érzékletesen leírásra került: az egyik szőke és izmos, a másik néger és magas, a harmadik barna hajú copfos...Hú. Azt, hogy Andy hogy néz ki, nem sikerült kiderítenem. Persze nem a külső a lényeg, de ha már egyszer a belső tulajdonságaikról nem derült ki szar se igen, most én is káromkodni fogok random, mert az a humor magasiskolája, akkor legalább tudjam már magam elé képzelni őket. Összefoglalva: Kloos a papírízű, egysíkú karakterek gyártásában nem hogy utolérte, de jócskán le is körözte mesterét, John Scalzit.

Csupán a főszereplőről ejtenék külön néhány szót, mert a többiek arra se voltak érdemesek, hogy a nevüket megjegyezzem, kivéve az ügyeletes Nőt, aki elmaradhatatlan kelléke minden könyvnek. Andy körülbelül akkora Gary Stu, mint a lakótömb, amiben felnőtt. Művelt, intelligens, sőt, egyetemre járt - ezt valahogy nem tudtam elképzelni, tekintve, hogy a lakásból is csak pisztollyal a zsebében tudott kimenni...vajon koleszos volt? :D  Ezen kívül a katonai kiképzések köszönhetően jó kondiban van, taktikai érzéke párját ritkítja, termesztésen mindenki megszereti, aki csak egy szót vált vele, olyannyira, hogy az elöljárója rá pazarolja az egyszer felhasználható kapcsolati adu ászát, hogy mentse a seggét, holott alig ismeri. Sikeresen és mindenféle erőfeszítés nélkül megtanul mindent, még egy teljesen új szakmát is, mert ő bizony mindenhez ért. Ha ez az undorító tökéletesség önmagában nem elég taszító, 0-24-ben rinyál, hogy milyen szörnyű az élet a csúnya, gonosz szociális körzetben, de mindenféle szívbaj vagy egy szemernyi bűntudat nélkül ott hagyja az állítólag jófej anyját megrohadni, boldoguljon a gettóban gyenge nő létére, ahogy neki tetszik. De azért megmutatja a mi kis üdvöskénk az "érzékeny" oldalát is, hiszen teli sírja a kispárnáját persze csak képletesen, mert ő egy maly man A Nő után, holott alig ismerik egymást, a kapcsolatuk szorosan a zuhanyzóban történő szexuális érintkezésre korlátozódott, míg egy helyen tartózkodtak. Egyébként végig azon gondolkoztam, hogy a Halley az most vezetéknév, vagy sem. A rendszert nézve az, de annyira átlátszóan nőies vezetéknév, hogy gyanítom, nincs is kitalálva a keresztneve. Részlet kérdés. Gary Stu legalább megtalálta benne Mary Sue-t, és mindenki happy - engem és a sablonutálatomat kivéve. Maradjunk annyiban, hogy a "szerelmi szál" önmagában olyan erőltetett és semmilyen volt, hogy akkor is felcseszett volna, ha egyébként imádom a könyvet. Így meg aztán kimondottan botrányos volt. Az író a fejébe vette, hogy márpedig egy valamirevaló regénybe muszáj belegyömöszölni egy szerelmi szálat (ami egyáltalán nem igaz, lásd a múlt heti Top 5 Szerda témáját), jól rá is erőszakolta a dolgot, pedig mondhatom, szerintem jobban meglett volna a történet nélküle. 

Ha már a történetnél tartunk...egyáltalán nem lett volna rossz, ha a fenti hibák nem történtek volna meg, bár abban az esetben is csak gyenge átlag lenne. Így viszont hiába volt élvezhető és pörgős a cselekmény, szinte végig azon imádkoztam, hogy érjem már véget. Nagy híve vagyok azoknak az íróknak, akik képesek időt és energiát feccölni a világ kidolgozásába. Na, Kloos pont nem ilyen. Esküszöm, egy minimálisan kidolgozott háttérrel is elégedett lettem volna, de a könyv teljes egészében hiányt szenvedett ebben. Értem én, hogy nem szabad mindent kapásból szájbarágósan elárulni, de az, hogy semmit nem mondunk el a világ helyzetének hátteréről, az még a legprofibb íróknak sem megbocsátható a szememben. 

A könyv utolsó harmadában, vagy inkább negyedében éreztem azt, hogy végre beindultak a dolgok, körülbelül akkor, mikor ez a szerencsétlen nyomorult Andy kikerült az űrbe. Na, akkor azt mondtam, hogy ez igen, ez már érdekes, ha végig ilyen lett volna, talán nem vesz el kerek tíz napot az életemből a könyv. Én erre vágytam, és mivel az elején nem kaptam meg, nem is tudtam elvonatkoztatni többet. A történet hoz néhány, számomra újszerű motívumot, amit megtartanék, ha ki kéne lomtalanítanom ezt a könyvet. De ezek - összesen kemény két dolog - sajnos spoileresek. Az egyik ilyen a terraformáló állomások ötlete volt, bár nem tartom magam agyonolvasottnak sci-fi témában, szóval lehet, hogy nem eredeti a dolog. Minden esetre érdekesnek találtam, hogy bármilyen bolygó lakhatóvá tehető némi - pár évtizednyi - formálás után. A másik természetesen a giganitkus méretű "űrlények" megjelenése volt, akik végre felpörgették a könyv eseményeit. Kíváncsian várom, hogy ezeket, főleg az utóbbit a következő rész(ek)ben hogy tudja kihasználni az író. Mert természetesen naná, hogy sorozatról van szó. Erre nem mondok semmit, mert kétszínű lennék, szeretem a jó sorozatokat. Az esélyt a folytatás természetesen megkapja. 

 
Összegzés

Kedvenc idézet: Az nincs sajnos.

A cím: Őszintén, lövésem sincs, hogy mit jelent az angol cím, de úgy sejtem, hogy nem azt, amit a magyar. :D Mindegy is, számomra semmitmondó, jobbat nem tudnék adni neki, de csak emiatt biztos nem olvastam volna el a fülszöveget. 

A borító: Na, ez kap  egy fél pontot, egész tetszetős, a színvilága is szép, a szerző és a cím jól vannak tájolva. Plusz ezerszer jobb, mint az eredeti.
 

Értékelés: Úgy érzem, a military sci-fi és én félreértettük egymást valahol John Scalzi univerzumában. Az én gyomromnak kicsit sok volt a military, és kevés a sci-fi, de hát mindenki maradjon a kaptafánál, ezután valószínűleg kerülni fogom a műfajt. Ez a könyv inkább volt egy elcseszett és hosszúra  nyújtott bevezetés, mint önálló történet, de éppen ezért kapja meg az esélyt arra, hogy a továbbiakban bizonyítson. Ha a végén nem pörgött volna fel, csak egy kettest kapna, de így megkönyörülök rajta. 

 

Most, hogy  végigolvastátok ezt a terjengős szidalmazást, olvassátok el kritikustársam véleményét is, hátha olyasmit fog mondani, ami mégis csak meghozza a kedveteket az olvasáshoz. 

Kezdjük az elején (hol máshol hisz a mű nem ér el eposzi magasságokat :D). Tetszett a könyv, viszonylag gyorsan ledaráltam, kellően gördülékeny volt, olvastatta magát, ami azért nem hátrány. Kellőképpen feszes tempójú, nincs sok üresjárat. Röviden felvázolják az alaphelyzetet: adott egy nyomornegyed és az ebből kitörni vágyó ifjú. Ám az élet nem habostorta, erre semmi esélye nincs kemény munkával vagy tanulással, egyedül a hadseregben látja a kitörési lehetőséget és meg is ragadja. Gyorsan magunk mögött is hagyjuk a pöcegödröt (anyával együtt :D), egy jobb élet reményében, és pár oldal után már a hadsereg berkeiben találja magát, indulhat a kiképzés.

Rádöbbentem, hogy manapság már nem az klisé, hogy eljátsszák a szokásos kiképzős történetet a jól bejáratott tartalmi elemekkel és mondatokkal, hanem az, hogy az elején már kijelentik, hogy ez nem az a sablonos, tv-ben látható szokásos kiképzés, hanem valami teljesen új. Aztán persze nehéz újat mondani, hisz az emberiség régóta tudja, hogyan képezzen mészárosokat a fiatalokból, megvannak a bevált receptek hellyel-közzel módosítva, de mindig ugyanazt kapjuk, most sincs ez másképp. De nincs is ezzel gond. A gyilkológéppé nevelés ellenére valamiért mindig is érdekelt hadsereg, elsősorban a strukturális felépítése, tagozódása vagy valami hasonló, nehéz szavakba önteni.:D Ebből a szempontból sikerült azonosulni a főszereplővel (máshogy nem nagyon, de erről később). Andrew szemén keresztül elégíthettem ki a kíváncsiságom, hogy hogyan is megy az a „nem a szokványos, nem klisés és sablonos kiképzés” és sokszor úgy éreztem, hogy én is szívesen kipróbálnám, talán ezért haladtam olyan gyorsan vele, mert a saját tudásvágyamat hajszoltam, háttérbe szorítva egyéb szempontokat. Például sokáig fel sem tűnt, hogy nincsenek érdekes karakterek, nem igen van személyiségük csak pár tulajdonságuk.

Véget ért a kiképzés, főhősünket pedig egyenesen a darálóba küldték itt a Földön. Az érdeklődést továbbra is a korábban említett tényező tartotta fent, új helyszín, újabb bepillantás, ezúttal a sereg valódi arcát megismerve éles bevetéseken is.

Kapunk egy kis akciót, csipetnyi bajtársiasságot, egy kis morális dilemmát; azaz mennyire bánjuk, ha véletlenül felrobbantunk pár tucat civilt. Kis hadibürokrácia, helyszínváltás, hősünket kilövik a vákuumba. Élesebb váltás, mint az előzőek, de meglepő módon nem zökkentett ki különösebben, ugyanis itt kezdődött (igaz ez már a regény vége felé van) az, ami arcul csapott. Nem mintha az évszázad csavarja lett volna, vagy valami hatalmas eget rengető dolog történt volna, de...

Korábban sokan a Vének háborújához hasonlították, olvastam is pár értékelést mielőtt elkezdtem olvasni. Valahol azt írták, hogy az egyik nagy különbség, hogy bár military sci-finek számít mindegyik, az egyikben az idegen fajok ellen harcolunk, míg alanyunk esetében belső feszültség szította háborúkban mészárolják egymást az emberek. Nos, hát valaki benézett valamit. Arról nem volt szó, hogy tömbház méretű behemótok szaladgálnak emberi kolóniákon, és egy darab kimúlásához több lőszert kell elhasználni, mint az első világháborúban (költői vagy inkább „blogolói” túlzás, nyilván). Végre nem humanoidokkal állunk szemben, végre nem durván 1,5-2,5 m közötti (emberméetűű), nagyjából fejjel, karokkal és lábakkal rendelkező kétlábú lényekkel szállunk harcba. Számos kérdést felvetett a lények megjelenése. Első és legfontosabb: mennyire intelligensek. Míg korábban – sok más műben – kvázi kommandós, lőfegyverrel felszerelt idegenekkel találtunk szembe magunkat, ezek a behemótok inkább egy horror történetből léptek elő, mintsem egy sci-fiből. Nem tudjuk milyen technikai szinten állnak, bár terraformálás terén kiemelkedő eredményeik vannak, és minden bizonnyal csillagközi helyváltoztatásra képes fajról beszélünk (valahogy csak oda kerültek az emberi kolóniára, ha csak nem a föld alól jöttek:D) Viszont nagyon érdekes hogy a technológiájukat nem a megszokott „fémmel burkolt elektronika” és hasonlók jellemzik, sokkal inkább biológiai, szerves jellegű. Nos, mindenesetre nagyon érdekfeszítő az egész és nagyon jót tett a történetnek, kíváncsivá tett.

Nagyjából végigmentünk a történet folyásán a kiképzéstől a bevetésekig, jártunk a Földön, az Űrben, és más planétákon is. A váltások nem élesek, minden új környezethez és új emberhez hamar hozzászokunk, a korábban megismert karakterek nem hiányoznak…Mert mindenki egyforma, mert nincsenek személyiségek, csak tulajdonságok. Egyértelműen a könyv legnagyobb gyengéje a karakterek, vagyis inkább azok hiánya, merthogy nem karakteresek, az biztos. Más kérdés, hogy ez nálam utólag állt össze, olvasás közben vitt előre a kíváncsiság és ez háttérbe szorult. Kezdjük a főszereplővel: egyszerre semmilyen és mégis túl sok. Személyisége nem volt, de ezt az író számos egyéb dologgal igyekezett kompenzálni. De legalább a főszereplő úriember személyében örülhetünk az új McGyvernek.  Mivel kvázi „gettószökevény” és az utca nevelte, ezért nem kell félteni alaphelyzetben sem: ügyes, gyors stb. feltalálja magát minden helyzetben. De hát nehogy már ne legyen diplomája és ne falja a könyveket a gettóban ezerszám, miért is ne, a bronxi feka kissrácok nagy része is a Harvardon tanít élete későbbi szakaszában. Elküldjük katonának, hadd legyen kellően jó kondiban, emellett legyen taktikus, előrelátó, intelligens, jó lövész stb. Később a hadászati készségei mellett értsen a neuralitikus hálózatokhoz, kvázi legyen „űrrendszergazda” is :D. A történet közepére adott egy háborús hős, számos kitüntetéssel, minden létező jó tulajdonsággal, akárhova kerül, messze kiemelkedik társai közül, és majdnem nélkülözhetetlen, gyengepontok nélkül. És ezen az sem változtat hogy össze kellett fércelni az egyik bevetés után nem sokat vont le az „értékeiből”. Nos, ezen előnyös tulajdonságokon kívül McGyvernek nincs személyisége, tudjuk, hogy szeret olvasni és mindenhez ért, mindenben jó, pont. És hát, ha ennyit kapunk a főszereplőtől, mit várjunk a mellékszereplőktől? A katonák katonásak, a „senkit sem hagyunk hátra” jelmondatot szem előtt tartva, a seggfejek seggfejek, senki sem árnyalt, vagy összetett karakter. McGyver barátosnéja: nem buta és ügyes pilóta :D Mindenki körülbelül 2 tulajdonsággal jellemezhető. Fallon őrmester az egyetlen, akit talán kedvelni lehet valamelyest. Nos, maradjunk annyiban nem a karakterek cipelik fel a hátukon a könyvet a magas értékelési pontszámok hegyére.

ÉS a történet sem… :D

Bár vannak nagyon jó elemei és összességében nem is rossz vagy hasonló, de azért azon könyvek esetén, amiknek a történet az erősségük, mást kapunk. Az „egyáltalán nem sablonos” kiképzés után, a bevetések előtt azért kapunk egy kis geopolitikai kitekintőt is. Nem néztem utána, angolul hogy hangzik, illetve hogy van e bármi egyéb elérhető infó, de a sinorus kifejezés számomra (szerintem mindenki számára is :D) nagyon hajaz az oroszokra. Tehát csak a szokásos, Amerika, a világmegváltó igazságosztó rendet tesz mindenhol. A katonák pedig elhiszik, hogy a hazájukért harcolnak attól pár ezer kilométerre :D A főellenség pedig a csúnya, gonosz ruszikik.

Üde színfolt volt tehát az új ellenség megjelenése, és kíváncsian várom, hogy a jövőben kétfrontos háborút viselnek e majd a sinoruszok és a batárok ellen, vagy összefogás tanúi leszünk. Nagyon kíváncsi lettem volna egy kicsit több infóra, ami a társadalmi berendezkedést illeti, leszámítva azt, hogy vannak gazdagok és szegények, és örültem volna egy átfogó képnek Európáról, a puskaporos hordón kívül, ahol már megint rendet kell tenni. Jó lett volna pontosabb képet kapni a jelenlegi szembenállás geopolitikai hátteréről is.

Összességében azok számára, akik szeretik a military sci-fit (azon belül is inkább a militaryn van hangsúly :D) érdekes lehet. Viszont szerintem kevesen lesznek, akik olyannyira elmélyülnek benne, mint én, személyes érdeklődés miatt, így a szélesebb közönségnek biztos nem lesz annyira szórakoztató, mint nekem, ugyanis vannak hibái bőven. McGyver szindróma, karaktertelen karakterek, átlagos történet, klisék.

Ugyanakkor a történet a legutolsó helyszínváltáskor magasabb fokozatra kapcsol, és új elemmel bővül, ami számomra rendkívül érdekfeszítő, és kíváncsian várom a következő részt. Mindenképpen ígéretes lenne a folytatásra nézve, ha kapnánk új, valódi, húsvér szereplőket, valódi jellemmel, nem csak 1-2 tulajdonsággal (a jelenlegiek esetén erre nincs túl sok esély), több háttérinformációt a geopolitikai viszonyokról, a társadalmi berendezkedésről na és persze az új fajról.

Értékelés: tisztában vagyok vele, hogy a korábban említett tényezők miatt a szubjektív vélemény legalább fél pontot ráver a valós képre. A (néhol súlyos) hibái ellenére, az egész egyben van, számomra gördülékeny, üresjáratoktól mentes szórakoztató olvasmánynak bizonyult. A személyes érdeklődés miatt még inkább olvastatta magát a könyv, így egy fél ponttal megtoldva számomra 7,5 pontot ér az elképesztően illogikus pontozási rendszeremben :D