2019. október 11., péntek

Christelle Dabos: A tél jegyesei


Kiadó: Kolibri
Magyar megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés éve: 2013
Eredeti cím:
Les fiancés de l'hiver
Fordította: Molnár Zsófia
Oldalszám: 580 oldal

Sorozat: A tükörjáró 1.

A történetről

Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.
Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…
Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Véleményem

Ez a könyv semmi másra nem hasonlít. Hatalmas kreativitás és merészség kell egy ilyen vállaláshoz, eltérni a konvencióktól igazi ugrás a mély vízbe. A tél jegyesei olyan messzire rugaszkodott a Young Adult elvárásaitól, amennyire csak bírt - és túlélte.

Megmondom őszintén, nem szeretek felülni a hype-vonatra, ez amolyan gyerekkori defekt, a Harry Potter is majdnem kimaradt az életemből még szerencse, hogy egy szülinapi bulin (másodikban, szóval olyan bulin) kivettük a videotékából a második részt. Kezeket fel, aki még tudja, mi az a videotéka! :D Mondhatni, szkeptikus vagyok az agyonrajongott könyvekkel szemben, de már eljutottam odáig, hogy két kategóriára osztottam őket magamban. Az első kategória az, amit biztos, hogy soha a büdös életben nem...esetleg akkor, ha nagy kedvem van negatív értékelést írni. De nem, még akkor sem. Ebbe a kategóriába tartozik pl. A szürke ötven árnyalata és a belőle született vadhajtások. Ja, meg a Lakatos Levente összes. Mindegy, ne menjünk bele. A másik kategóriában azok a könyvek vannak, amik érdekesnek tűnnek, de inkább megvárom, hogy messzire robogjon az a bizonyos vonat, mielőtt megnézem őket magamnak. Ilyen például A tél jegyesei.

Ennek a könyvnek hatalma van. Ez a hatalom pedig a világépítésben rejlik, ami egyben a regény legnagyobb erőssége. A fantasy-vonal annyira különleges és ötletes, hogy az olvasó könnyen egyik döbbenetéből a másikba eshet, miközben a sorok alattomosan és végérvényesen magukba szippantják. Az álomszerű - ám sokszor inkább rémálomszerű - világ hangulata nem hasonlítható semmihez. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, az a disztopikus vonás, ami feltűnt a mágia mellett, szerintem anélkül is nagyon jól működött volna a könyv, hogy belevontuk a "régi világot". Remélem, hogy ez a rész bővebb magyarázatot fog kapni később, mert egyelőre inkább feleslegesnek éreztem, mint érdekesnek.
A "régi világ" kerek glóbusza kisebb-nagyobb szilánkokra szakadt, amelyeket az úgynevezett családfőknek, ezeknek az emberfeletti (antropomorf, mégis gigantikus és halhatatlan), de isten-alatti lényeknek a kultusza mozgat. Uralkodóknak nem igazán nevezhetők, hiszen idejük nagy részében kedvteléseiknek hódolnak.

Az Anima nevű világszilánkon élők jól tudják, hogy a tárgyaknak lelke van, a házaknak is lehet rossz napja, és a sálak is lehetnek kimondottan kedves házikedvencek. Az olvasók különleges képessége, hogy az élettelen dolgokat megérintve belelátnak annak múltjába, egykori gazdáinak érzéseibe és gondolataiba. Ophélie olyannyira jóban van a tárgyakkal - sokkal jobb a viszonya velük, mint az emberekkel -, hogy a tükrök engedik, hogy rajtuk keresztül közlekedjen. Amikor kényszerházassága miatt a rideg és számító Sarkra költözik, megismerkedik és vele együtt az olvasó is a mágia egyéb különféle formáival. A Délibábosok családja elképesztő illúziókat bűvöl, a Sárkányok a puszta gondolataikkal képesek fizikai sérüléseket okozni, a Háló tagjainak képességeiért pedig a mi világunk pletykás öregasszonyai biztosan odalennének: amit lát és hall az egyik, azt látja és hallja a család összes tagja.
A Délibábosok által elvarázsolt Légvárban semmi sem az, aminek látszik. Nem elég, hogy Ophélie senkiben nem bízhat, de még a saját szemeire sem hagyatkozhat többé.

Nem sokkal marad el a világépítés mögött a karakterek megformáltsága sem, a legutolsó mellékszereplőtől kezdve a főszereplőkig mind külön egyéniségek. Az írónő profi nem csak a belső, de a külső ábrázolásában is - ezt sokszor hiányolom más könyvekben. Végig magam előtt láttam a karaktereket, a gesztusaikat, az arcukat, minden apró rezdülésüket. Elég sok fanartot végignéztem hirtelen jött lelkesedésemben, és úgy látom, a nálam ügyesebben rajzolók mindenki is pont ugyanúgy képzeltek mindenkit, ahogy én. Egyszóval nagyon vizuális a könyv, és csak azért nem linkelem be a hozzá készült Pinterest táblámat, mert esetleg spoileres lenne.

A főhősnő, Ophélie roppant szimpatikus lehet mindazoknak az introvertált könyvmolyoknak, akik jobban érzik magukat a saját világukban, mint a valóságban. Azoknak, akik örömmel tartják távol magukat az emberektől. Szimpatikus lehet azoknak is, akik esetlenségükben úton-útfélen felborítanak, eltörnek, vagy leejtenek valamit. Egyszóval: nekem biztosan. Szerencsétlenkedése és zárkózottsága mellett gyors észjárású és roppant makacs, ami sok nehézségen átsegíti. Az, hogy kiragadják békés múzeumtulajdonosi életéből, hatalmas kihívást jelent számára, főként azért, mert egy vad és kíméletlen világba érkezik, ahol csak saját - vélt, vagy valós - talpraesettségére számíthat. Persze az sem tesz hozzá sokat a jókedvéhez, hogy olyasvalakihez kell hozzámennie, akit még csak nem is látott életében - ráadásul egy igazi pokróc. Ophélie a Sarkon ugyanúgy esik-kel, ahogy otthon is tette, sérülést sérülésre halmoz, ám mégis felszívja magát, és végigküzdi a viszontagságos jegyességet, amit a nyakába varrtak. A könyv végére egészen kinyílik és magára talál, bebizonyítja, hogy még a legzordabb körülmények között is képes a túlélésre. Szépen ívelt jellemfejlődése minden részletében hiteles.  

Jane Austen és az ő Mr. Darcyja óta van valami vonzó a mogorva, hallgatag, egyúttal titokzatos fickókban. Ambrózy báró megjelenésével ez a vonzerő megtízszereződött. Mindenki na jó, majdnem mindenki bukik a sebzett, morc lelkű pasikra, akiknek a tahó stílusa és irritáló sznobizmusa érző szívet takar. Az okokat kétszáz év alatt sem sikerült felderíteni. De aki élelmes, az nem is foglalkozik az ilyen lélektani mélységekkel, hanem meglovagolja a hullámot, és megalkotja az egyik legütnivalóbb zárkózott pasast, aki könyvben valaha megjelent. Nagy tapsot Christelle Dabosnak! Thorn, a regény férfi főszereplője ritka nagy paraszt, emellé pedig nem is különösebben jó megjelenésű, szóval azt hihetné az ember, hogy a női olvasóközönség végre kiábrándul a sokadik Mr. Darcyból. Ez azonban hatalmas tévedés. Akármennyire szemétláda, nyakigláb, savanyú fráter is Thorn, mégis égünk a vágytól, hogy megismerhessük. Látni akarjuk, ahogy Ophélie megtöri a zárkózottságát és magába bolondítja. Hogy ez megtörténik-e a könyvben, azt természetesen nem fogom elárulni, minden esetre senki ne számítson a szokásos instant love-ra, mert könnyen csalódhat.

A mágikus vonal és karakterek elviszik a hátukon a történetet, ami bár fordulatos és végig fenntartja az érdeklődést, mégis egy hangyányit lassabb tempójú, mint amihez szoktam. Ezt nem tartom hibának, hiszen a hangulathoz nagyon passzol ez az álomszerű kavargása, hömpölygése a szövegnek. Talán lehetett volna egy kicsit rövidebb, volt néhány olyan momentum, ami unásig ismétlődött, ezeket érdemes lett volna redukálni.

Egy igazi fájdalmam van a könyvvel kapcsolatban, az pedig a nyelvezete. Igazándiból nem tudtam eldönteni, hogy kinek a hibája, a fordítóé, vagy az írónőé, de rettenetesen szúrta a szememet a számtalanszor előforduló IGAZÁNDIBÓL kifejezés. Miért, most komolyan, miért? Miért jobb ez, mint az aranyos, kedves 'igazából'? Borzasztóan csúnya, szépirodalmi szövegben szerintem nincs helye. Mondjuk nálam az élőbeszédben sincs. Nem tudom, mit akartak vele kifejezni, de rendszeresen visszatérő fejfájást okozott. A megfogalmazás egyébként is furcsa volt, mert bár általában szép és választékos szókinccsel dolgozik a könyv, néhol azt éreztem, hogy egy-egy kifejezés esetlen, nem a szövegkörnyezetbe illő.
Mivel nekem nagyon fontos a könyv nyelvi megformáltsága, ezek a kis furcsaságok néha elég rendesen kizökkentettek az olvasásból.

Összegzés

Kedvenc idézet: Valójában nincs, a történet egészében lenyűgöző, részleteiben annyira nem lenne ütős.

A cím: Nekem nem jelent valami sokat, sőt, egész más történetet képzelnék mögé, ha nem olvasnám el a fülszöveget és a könyvet. 

A borító: Csodálatos. Komolyan, nem láttam még csak ehhez hasonlót sem mostanában. A sorozat összes borítója gyönyörű, művészi munka. Már csak emiatt is megvenném. Tudom-tudom, nem szép dolog. :D

Értékelés: A tél jegyesei egy minden ízében különleges történet, amely - szerencsére - mellőzi a YA-ra jellemző kliséket. Valójában mindent elmond a könyvről az, hogy tegnap este fejeztem be, ma pedig "vészhelyzeti könyvvadászatot" tartottam a második rész után, végig jártam a város mindhárom (ja, metropolisz :D) könyvesboltját, mire a harmadikban sikerült hozzájutnom. 99%-ban rendelni szoktam a könyveket, de most nem volt időm kivárni. :D
Molyon kapott egy fél csillag levonást a fent említett nyelvi gondok miatt, de itt mindig jobb fej vagyok.


2019. szeptember 30., hétfő

Bessenyei Gábor: Az első csók és egyéb démonok


Figyelem! Az értékelés spoilert tartalmaz, amit a szokásos módon jelöltem, így: spoiler.

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 368 oldal


A történetről

Vajon ​mi az ijesztőbb: egy szellem vagy életem első csókja?

Patrik tizenhat éves, és úgy érzi, már nagyon ideje lenne járni valakivel. Amikor észreveszi, hogy Emma, a suli egyik legszebb lánya egyre biztatóbb jeleket küld felé, alig hisz a szerencséjének.
Minden szuperül alakul, ám egy éjszaka megjelenik a kollégiumban Patrik halott kutyájának szelleme.
De mit akar tőle a frissen eltemetett házi kedvenc? És miért beteg Patrik édesanyja, ha az orvosok nem találnak semmi okot?
Patrik maga kezd nyomozni.
Felkeresi egyik régi iskolatársát, Lilit, akiről azt pletykálják, hogy igazi boszorkány.
Szellemek, átkok, éjszakai szeánszok – kiderül, hogy a lánynak mindez meg sem kottyan, de a sötét erő, ami Patrik családját fenyegeti, sokkal kegyetlenebb, mint bármelyikük sejtette volna.
Patrik úgy érzi, kettészakad az élete.
Odahaza egy ismeretlen misztikus fenyegetés telepszik rá, miközben a kollégiumban próbálja teljes szívvel belevetni magát első párkapcsolatába, túlélni az első ügyetlenkedéseket, a bizonytalanságot, és rosszindulatú szobatársa kötekedéseit.
Lehet esélye a szerelemre, ha közben egy alattomos túlvilági lény a családjára tör?
Nyerj bepillantást egy kamasz srác féltve őrzött titkaiba!

Véleményem

Ezennel kijelenthetem, hogy végeztem a "Bessenyei összessel" - egyelőre, mert nagyon remélem, hogy hamarosan újabb kötet érkezik az írótól. Első körben el kell mondanom, hogy szerintem Gábor óriásit fejlődött Az Olimposz legyőzése sorozat óta, pedig az sem volt rossz, sőt. De ez a könyv sokkal inkább egyben volt, történet, karakterek és világépítés szempontjából is. Szóval - virtuális vállveregetés, ezt nagyon odatetted!

Hogy milyen lehet egy 16 éves fiú fejében, arról eddig halvány fogalmam sem volt - ami azért nem túl meglepő. Most viszont exkluzív bepillantást nyerhettem az ellenkező nem gondolataiba és érzelmeibe, ami egészen új élmény volt. A fiúk eleve nehéz helyzetből indulnak: elvárjuk tőlük, hogy ők kezdeményezzenek, de ne nyomuljanak túlságosan, jófejek és lazák, ugyanakkor valamennyire udvariasak is legyenek, tegyék a szépet, de ne legyenek túl nyálasak stb. Patrik próbál megfelelni az elvárásoknak, amennyire az erejéből telik, de közben ugyanúgy szorong, ugyanolyan bizonytalan, mint egy korabeli lány, maximum más félelmei vannak az első szerelemmel kapcsolatban. Közben igyekszik túlélni a kollégiumi hétköznapokat, ami nem mindig egyszerű. Egyébként erről olvastam volna többet is, mert én nem voltam kolis annak idején.
Már önmagában a szemszög is megért volna egy könyvet, hiszen nem minden nap olvashatunk "fiús" regényeket, leszámítva azokat, amik újra elmondják ugyanazt a sztorit a pasi szemszögéből, amit már korábban a lányéból is leírtak. Más néven a nyerészkedős könyvek. Nagyon nagy szüksége volt már a Vörös Pöttyös regényeket olvasó kamasz lányoknak egy ilyen könyvre, hogy megtanulhassák, a másik nem is ugyanolyan szorongásokkal és érzelmekkel küzd, mint ők. Egyszóval már emiatt jó helyzetből induló, hiánypótló kötet.

Az átlagos fiú első szerelmének olykor kínos, zavarodott, máskor boldog pillanatai mellé  pedig kapunk egy igencsak érdekes misztikus szálat is. Ez nem kimondottan formabontó ugyan, de a világépítéssel és a kellően helytálló magyarázatokkal és összefüggésekkel nagyon is rendben van. Igaz, hogy nem rettegtem halálra magam olvasás közben, és a démon kilétére is elég hamar rájöttem, mégis érdekes volt ez a színes mágiakavalkád. Titán, Patrik holtából visszatért kutyája különösen a szívemhez nőtt, elég jó húzás volt rá építeni a történetet. És elég kegyetlen is. Két kutyám van, belegondolni is rossz, hogy egyszer én is abban a helyzetben leszek, amiben Patrik találta magát a nyitójelenetben.

A két történetszál mellett a karterek is kiemelésre érdemesek. Patrik az egyik legjobban összerakott, legemberibb főhős, akivel mostanában találkoztam. Nem ő ugyan az iskola ásza, de nem is a világ lúzere, egy teljesen normális srác, akinek vannak barátai, és persze vadbarom ellenségei is. Éppen ezért könnyű vele azonosulni: teljesen hétköznapi, ahogy a legtöbb olvasó is az (vagy az volt kamasz korában). Patrik valójában az a srác, akivel egy osztályban ülsz évek óta, de talán még fel sem tűnt, milyen jófej, mert nem ő a közösség központi figurája. A gondolkodásmódja abszolút a helyén van, és mégis: közel sem tökéletes. A jegyei viszonylag rosszak, ráadásul dohányzik - ez utóbbi szerintem a mai, prédikátorokkal teli világban egy elég merész lépés. Nem a szokásos "kidolgozott izomzatú, bunkó, de szexi rosszfiú" hála az égnek, ebből már van elég, de megesik, hogy kijön a sodrából, vagy éppen rossz döntéseket hoz. Legtöbbször azonban helyén a szíve, és a történet végére jellemfejlődésen megy keresztül.

A mellékszereplők egytől egyig egyedi, megfelelő mértékben árnyalt figurák, természetesen nagy kedvencem volt  közülük a banyaosztag díszes társasága. Öregasszonyok nem voltak még soha ilyen szórakoztatóak - és zavarba ejtőek. Egyedül azt bánom, hogy nem derült ki, Judit miért hord napszemüveget, ha már az tisztázódott, hogy nem vak.

Ami még nagyon nagy szó a szereplők kapcsán az az, hogy a lánykarakterek is teljesen normálisak, nem olyan ütnivaló kis idióták, mint a legtöbb VP könyvben. Emma is, Lili is tök szimpatikus és szerethető, bár nagyon különböznek egymástól. Patrik helyében én is vonzódtam volna mindkettőhöz - ennek ellenére tök jól megoldotta az író, hogy ne legyen szerelmi háromszög a dologból, amiért nagyon hálás vagyok. Annak külön örültem, hogy Patrik végül két szék közt a pad alá esett. Na, nem mintha ennyire gonosz lennék, végig szurkoltam neki, de ettől valahogy életszagú lett az egész. Végre-valahára nem egy teljesen rózsaszín, nyálas happy enddel és filmbeillő összeborulásokkal teli befejezés! El is gondolkoztam rajta, hogy biztos a jó kategóriába sorolták-e be. :D

Erőssége a regénynek a kiválóan adagolt humor, rég volt olyan, hogy valóban elmosolyodtam, vagy fel is nevettem egy könyvön. A vicces megszólalások mellett káromkodás is akadt szép számmal, és ez milyen jó! Nagyon örülök, hogy nem cenzúrázva, finomkodva írja le a dolgokat, hiszen kamasz fiúk közt jár az olvasó, és nekik bizony - meg amúgy a lányoknak is - szerves velejárójuk a csúnya beszéd. Ez sincs túltolva, a megfelelő helyeken és a megfelelő mennyiségben teljesen természetesen van jelen.

Az az igazság, hogy ilyenkor szokott jönni a negatívumok említése, de valójában nincs olyan, amibe most bele tudnék kötni. Végre olyan könyvet olvashattam, ami pörgős, lendületes,  és szinte letehetetlen. Jó a stílus, ügyesen eltalált a nyelvezet, a karakterek pedig szerethetőek - szerintem ez a tökéletes recept egy igazán jól sikerült young adult regényhez.

Összegzés  

Kedvenc idézet: 

"– De most akkor mi van a pénzzel?
– Semmi. Mondtam anyának, hogy régi haversrác vagy, akinek segítségre van szüksége.
– Haversrác? Még életünkben nem beszéltünk…
– Most akkor inkább fizetnél? Hozzam az árlistát?
– Micsoda? – hördültem fel, és kedélyesen ölelésre tártam a karom. – Egy ilyen régi barátnak? Keblemre, haver!"
/54. oldal/


A cím: Tök jó kis cím a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok. Oh, wait. Oké, értem én, hogy az eredeti cím nagyon hosszú volt, de nekem akkor is jobban tetszett, egész más volt a hangulata. Persze a végleges sem rossz, csak van egy ki Márquez utóíze. Az biztos, hogy ez könnyebben megjegyezhető, ami, gondolom, marketing szempontból nem mindegy.

A borító: Jaj, csak ezt tudnám feledni! Annyi jó borítót ki lehetett volna találni ehhez a könyvhöz (pl. egy nagy, fekete kutyát simán el tudnék képzelni), erre itt ez a... tulajdonképpen mi is ez? Egy icipici köze sincs a történethez, plusz egyáltalán nem néz ki jól, nem is értem, komolyan. Szimbolista akar lenni talán? Visszanéztem a borítótervező pályázat képeit, és annyival jobbakat küldtek be az olvasók! Pl. EZ, EZ, vagy EZ. Bármelyikkel szívesebben vettem volna meg. Na, mindegy, ezen már kár rinyálni. :D

Értékelés: Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik egy hiteles, mai, ugyanakkor nem erőltetetten modernizált történetre vágynak. Azoknak, akik kíváncsiak, mi járhat egy kamasz fiú fejében, milyen az ő szemszögéből megélni az első szerelmet. Ajánlom azoknak is, akik érdeklődnek a misztikus, szellemekkel, démonokkal átszőtt világok iránt. Igazából: kamaszlányoknak (főleg!) és kamaszfiúknak, valamint mindazoknak, akik valaha kamaszfiúk és kamaszlányok voltak. Vagy most már a tini a divatosabb szó? Hm, öreg vagyok.

2019. július 23., kedd

Böszörményi Gyula: Szer'usz világ


Figyelem! A bejegyzése spoilert tartalmaz a sorozat előző részeire nézve! 
 
A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 360 oldal
Sorozat: Ambrózy báró esetei 5.

A történetről

1901. ​márciusa. Ambrózy Richárd bárót meglőtték. A Rókus kórház magánkórtermében élet és halál közt lebegő hírneves budapesti magánzó detektív mellett fiatal hitvese, Hangay Mili őrködik egészen addig, míg egy nap rá nem ront a rendőrség, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa.
Ambrózy báró tehát „dögrováson”, a neje vizsgálati fogságban van, így látszólag senki sincs, aki a fiatal házaspárra zúduló, rémálomhoz hasonlatos cselszövés háttere után kutakodjék. Senki, csupán a kis Mück Mári, a cserfes tabáni zsebtolvajlányból lett „társaskodónő” és cseppet sem „komor” komorna, aki a maga szélütött módján kezd a nyomozásba, melynek során magával a véres kezű Pesztonkával, a századforduló Budapestjének legrettegettebb bűnözőjével találja szemben magát.

Véleményem

– Ha jól hesszölöm, itten járt a Mári hurrikán!" Itten járt, de nem vitt mindent, ahogy a hurrikánok általában, hanem hozott: mélyülő nevetőráncokat, végtelen szeretetet és olvasói válságot. Jobb, ha már az elején színt vallok: mikor megtudtam, hogy Mück kisasszony lesz porondon ebben a részben, kicsit csalódott voltam, és tartottam tőle, hogy nem fogom annyira szeretni, mint az eddigieket. Nem voltam benne biztos, hogy elég ez a karakter egy egész könyvre. Márika mellékszereplőnek ütős volt, na de narrátornak? Nos, mint kiderült, narrátornak meg egenyest egyenesen fergeteges

Bizonyos szint fölött az ember nem süllyed bizonyos szint alá." - idézi az író Márika szájába adva Esterházy Péter ismert sorát. És milyen találó ez a sor! Az Ember megkérdezte, sikerült-e tartania Gyula bátyónak az eddigi színvonalat, amire kénytelen voltam azt felelni, hogy bizony nem. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de a színvonal nem maradt, hanem emelkedett. Újabb letehetetlen, szövevényes, humorban bővelkedő kötetet tarthat kezében az olvasó, amely mérnöki pontossággal illeszkedik az eddigi részek hangulatához. Úgy gondolom, jót tett a sorozatnak a szemszögváltás, Márika üdítő személyisége és egyéni nézőpontja. Gyula bátyó jól érezte, hogy itt az ideje kicsit elszakadni Militől, talán kissé már kifáradt a karakter, és a történet azon része, amelyet a Mili-Richárd páros vitt a hátán. A rajongók vágya beteljesült a kapcsolatuk kialakulása által, ideje hát elengedni őket. Vagy mégsem?

Öt nap telt el a Nász és téboly eseményei óta, 1901 március 18-án vesszük fel a fonalat. Ambrózy báró betegágya mellől indul a történet,  majd ide is tér vissza, a befejezésig azonban rögös és nem minden esetben veszélytelen út vezet. Detrich felügyelő gyilkossággal vádolja az újdonsült bárónét, akit néhány lagymatag bizonyíték fejében elszakítanak válságos állapotban lévő urától, hogy egy kellemes cellában pihenje ki a Rózsalánnyal történteket. Persze az ifjabb Hangay lány itt sem tétlenkedik, hiszen a sors úgy hozza, hogy egy gyilkos(nak mondott) cseléddel került egy "lakosztályba"- sejthető, hogy egy fejezet sem marad nyomozás nélkül. Mivel a bárót ideiglenesen kivonták a forgalomból, Milit pedig bekasztlizták, Márikának jut a nemes feladat, hogy kiderítse, ki juttatta rács mögé mindenki kedvenc nyomozókisasszonyát. A kislány tűzön-vízen át hűséges úrnőjéhez, a tőle megszokott furfangossággal és merészséggel veti bele magát a munkába, nem egyszer kockára téve az életét. 

Bár a kötet központi szereplője a cserfes kis csibézerlányból lett komorna, a Mili-Richárd páros elkötelezett híveinek sem kell kétségbe esnie, Gyula bátyó ugyanis mindenkire gondolt, amikor a regény felosztását tervezte. Egy Mili által narrált fejezetre három Márika szemszögéből íródott rész jut, az egyensúly a karakterek helyzetéből adódóan tökéletesre sikerült.

A történetről mindenféle spoiler nélkül annyit, hogy nagyon-nagyon pörgős, eszméletlen szerethető karakterekkel dolgozik és olyan fordulatokat tartogat, hogy az emberről leperdül a bajuszkötő (hölgyek helyettesítsék be szabadon). Jobban megismerhetjük Márikán kívül Suha Istit és a múltját - a legérdekesebb és legszomorúbb szál a könyvben, de lehet, hogy a sorozatban is -, illetve Herrdoktort is, akinél lágyszívűbb srenkert nem hordott még hátán a föld. Legjobban a Mári-Herrdoktor és Mári-Isti párbeszédeket szerettem, a két kamasz között egyenesen izzik a levegő, Isti türelme és odaadása csodálatos. 

Többször kiemeltem már a humort, Mári szövege fenomenális - ugyanakkor soha nem több a kelleténél, nyelvhasználata sokat alakult a történetek során -, a pletykahasonlataitól padlót fogok minden egyes alkalommal. Egy példa a sok közül:
"A szerencse azonban végképp elpártolt tőlem, éppeg úgy, miként az Aranykakas utcai vak kintornásától, aki egyetlen nap hatszor esett árokba, mivel senki nem szólt neki, hogy szokott környékén, ahová verklizni jár, a Közmunka Tanács végre megkezdte a csatornázást." (324. oldal)
Mári sziporkáin kívül a fejezetcímeket is imádtam, némelyik annyira abszurd az események ismerete nélkül, például: 7. fejezet - Mári dúcból jött ördögfattyakkal pofozkodik. A szabad képzettársítást ezen bejegyzés olvasóira bízom. 

Az új rész megjelenése előtt szerettem volna egy újraolvasást tartani, de annyi elfoglaltságom volt az egyetemmel kapcsolatban, hogy lehetetlen volt kivitelezni, így derült égből csapott le rám a Szer'usz világ. Megkockáztatnám, hogy ez lett a kedvenc részem, de mivel túl távol esnek egymástól az olvasások, azt mondom, valószínűleg ez a kedvenc részem mind közül. Szép lassan "falatoztam" a fejezeteket, nehogy idő előtt a végére érjek, azonban volt egy pont, amikor minden önuralmamnak vége szakadt, és félredobtam a kötelező olvasmányokat is. Bár már hónapok teltek el azóta, hogy befejeztem, még mindig emlékszem, milyen olvasói válságot hagyott maga után - van-e értelme egy ilyen fantasztikusan kidolgozott, végletekig hiteles és humoros könyv után bármi mást olvasni? 

Nem hittem volna, hogy létezhet olyan sorozat, amit örökké érdemes lenne folytatni, de az Ambrózy báró Mück Mári eseteiből soha nem elég. Ebben a világban még nagyon-nagyon sokáig elidőznék, felőlem aztán lehet a narrátor Csurár Fecska, Suha Isti, vagy Agáta mama is - szerintem amúgy ez mind kiváló ötlet khm, khm. 
Azonban van egy balsejtelmem, ahányszor a polcomra nézek, eszembe jut, hogy milyen szép szimmetrikus így a sorozat, még a kötetek vastagsága is stimmel - lehet, hogy ennyi volt? Lehet, hogy - nem is annyira - rejtett autista vagyok? :D Más kérdés, hogy meddig tudna a sorozat hiteles maradni, és mikor lesz sok, hogy állandóan bűnügyekbe futnak bele hőseink? Nos, szerintem érdemes lenne ezzel kapcsolatban egy kísérletet végezni...kezdetnek mondjuk még egy könyv? :)

Összegzés  
Kedvenc idézet: Hú, nagyon nehéz választani, annyi remek mondat van ebben a könyvben.

"– Ez a cselcsi itt Ambrózy báróné komornája, úgyhogy az se igaz, amit kérdez.
– Az nagy baj – sóhajtottam szomorúan –, mert éppeg az iránt akartam érdeklődni, hogy igaz-e, miszerint a Detrich felügyelő úr teljesen normális?
" (44. oldal) 


"– (…) hiszen a Vilma nagysága rettentő fura mániákkal él.
– Mégis mifélékkel?
– Ha példának okáért pajeszos zsidót lát az utcán, menten dühbe jön, és kereszteket dobálva felé, hangosan kajabálva idézi a Bibliából azt a részt, amikor a mi urunk helyett a zsidók Barabást, a rablógyilkost mentették meg a kereszthaláltól. Ezért immár kétezer éve haragszik rájuk.
"  (149. oldal) 


A cím: Tökéletes. Nagyon örülök, hogy nem a Bűn és brill nyert, mert bár illeszkedett volna a többi részhez, de semennyire sem adta volna vissza sem a tartalmat, sem pedig Márika személyiségét. 

A borító: Nos, erre érdemes lenne egy külön bejegyzést szánni, mert az a hisztéria, ami a borító körül kialakult, szerintem példátlan - és nem a jó értelemben. A könyv írója és a kiadó kiválasztott egy képet (lásd fent), csupán arra voltak kíváncsiak, melyik színárnyalat tetszene az olvasóknak. Ehhez képest mi történt? Senki nem akarta szegény Márikát, aki pedig az eddigi leghitelesebb és legvállalhatóbb borítószereplő. Az előző borítókról (és a Szer'usz világ új verziójáról is) süt, hogy stock fotók, az én ízlésemtől nagyon távol állnak. Persze, ez a kislány nem egy tökéletes szépség, gyönyörű kalapban és csodás, habos ruhában. Ez a kislány Márika. Nagyon örülök, hogy volt lehetőség ezzel a képpel megvásárolni a könyvet, a halovány marketing-szag ellenére is. A másik borítóról nem is mondanék semmit, talán csak annyit, hogy itt most nem Mili volt a főszereplő. És nagyító? Hagyjuk.

Értékelés: Mit mondhatnék? Aki az eddigieket szerette, ezt valószínűleg imádni fogja, ha mégsem, a cucmákos dudorgás gyöjjön rá. :D

2019. július 16., kedd

Böszörményi Gyula: 9...8...7...



A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2007
Oldalszám: 306
Sorozat: Rémálom 1.

A történetről
A ​gruftik köztünk élnek. A gruftik feketére festik a szemhéjukat, jelezve: ők látják a köztünk-bennünk élő démonokat!
Képzelj el egy olyan Budapestet, ahol a 3/b-ben lakó tatát alkesz démonok gyötrik, mióta elveszítette a feleségét. A negyedik emeleten élő, 16 éves lányt egy asmo démon arra kényszeríti, hogy mindennap vegyen valamit a plázák egyikében. A konditermek naponta zsúfolásig telnek kopasz, nagyképű, az értelmes gondolatot izomból megvető srácokkal, akikben sargatanas démonok égetik a kalóriát és az érző lelket. Oldalukon vihogó lánykák, kiknek vállán uncubus démon röhög. A sötét kapualjban egy srácot hernyó démon kábít bugyutává, hogy többé ne fájjon neki a csakis mammon pénzdémonnak élő szülei érzéketlensége…
… Éjjel hőzöngő, ordítozó nők és férfiak áldoznak a sabathanoknak – az értelmetlen gyűlölködés démonainak – utcán, téren, autóban, focimeccsen, kocsmában, vagy a saját otthonaikban…
Képzelj el egy ilyen Budapestet! Vagy talán nem is kell elképzelned? A 9… 8… 7… feltárja a valóság alatt meghúzódó igazságot, amit a gruftik rég látnak.
A 9… 8… 7… vészterhes visszaszámlálás. Mire véget ér, kinyílik a szemed…

Véleményem

Bizonyítást nyert, hogy Böszörményi Gyula skizofrén. Ahány művét olvasom, annyi hangon, annyi stílusban szólal meg, minden amit ír, gyökeres ellentéte az előzőnek. Egészen lenyűgöz az, hogy valaki ennyiféle műfajban képes alkotni úgy, hogy mindvégig hiteles maradjon. Mindig azt gondolom, hogy most már igazán nem tud meglepni semmivel, de újra és újra sikerül. A 9...8...7... című regénnyel egy újabb - ezúttal kicsit sötétebb - arcát mutatja meg.

A regény helyszíne Budapest, a Város, ám egészen más formában, mint ahogy az olvasó ismeri. Ez a Budapest sötét, borongós démonlakta vidék. Itt mindenki, aki betöltötte a 16. életévét, kötelező megszálláson vesz részt, ahol egy általa kiválasztott fődémon fattya költözik belé és veszi irányítása alá tetteit és gondolatait. Aki ellenszegül, szintén nem marad démontalan, hiszen lázadás esetén kényszermegszállás lesz a jutalma, kortól függetlenül. Az utcákon grammatonok - rendőrök - őrzik a háborítatlan megszállottságot. A fiatalabb gyerekek is lelkesen próbálgatják a démonokat, hogy ha eljön az idő, jól tudjanak dönteni, csak egy maréknyi ember veszi észre a helyzet negatív oldalát. Az átlagember bármit megtenne az egyes démonok által kínált ajándékokért: pénz, hatalom, erő, szépség stb. Eszükbe sem jut, mit kell adniuk cserébe. 
Lilith különbözik az osztálytársaitól, egyáltalán nem érdeklik a démonok nyújtotta lehetőségek, bármit megtenne, hogy elkerülje a kötelező megszállást. Természetesen emiatt nem túl népszerű az iskolában, viszonylag magányos és visszahúzódó lány, aki még az őt kedvelő (?) fiú kedvéért sem akar részt venni a buliban. Kapva kap tehát az alkalmon, amikor egy véletlennek köszönhetően megismerkedik az iskola kirekesztett lányával, Synerellával, aki ködgruftiként nyíltan hirdeti démonellenes nézeteit.

A szépen felépített világ ellenére nem egyszerű belerázódni a regénybe, talán kicsit túl erős az in medias res kezdés. Az ember (főleg, ha abszolút nincs fogalma, hogy miről fog szólni) hajlamos oldalakon át csak pislogni, hogy mégis mi a fene történik. A könyv világában vagyunk, és úgy érezzük, teljesen ránk telepedett a megmagyarázhatatlan sötétség. Ez a zavarodottság azonban nem tart sokáig, hiszen a gördülékeny stílus magával ránt, és hamar azt veheted észre, hogy nem tudod letenni.
A történetről nem mondhatnám, hogy túl nagy durranás lenne, számomra a legtöbb fordulat előre látható volt, a végét leszámítva, ami igazán szép munka. Szinte látom, ahogy Gyula bátyó dörzsöli a tenyerét, miközben belehajítja az olvasó ölébe a plot twist-bombát. Kétszer. Az ezt megelőző időben azonban sajnos sokszor olyan, mintha egy amerikai tiniregényt olvasna az ember, teli a megszokott és untig ismételt klisékkel, mint: magányos, csendes lány, aki különbözik a többiektől. Az anyja meghalt, az apja alkoholista apját egy alkesz-démon tartja távol az emlékétől. Nem túl feltűnő jelenség, mégis őt akarja az iskola bikája. Sorolhatnám még, de minek. Azon tűnődöm, ezek a sablonok mennyire lehettek megszokottak 12 évvel ezelőtt, amikor megjelent a könyv - lehet, hogy azóta váltak általánossá? Minden esetre a karakterek csiszolatlanságára ez sem lenne mentség. Sok jellemfejlődés nem történt, viszonylag kevés szereplővel is dolgozik, és sajnos mindenki fekete-fehér. Mellesleg Xilka, az imp raccsolása hohadtul idegesített. :D Talán Salamon volt az, akit meg tudtam kedvelni a végére. Örülnék, ha a folytatásokban ez javulást mutatna, hiszen tudom az író későbbi műveiből, mennyire jól is megy ez neki valójában. 
Azért viszont pluszpont jár, hogy ismét sikerült egy E/1 lánykaraktert alkotnia úgy, hogy hittem is neki. Bár furcsa ezt írni: ismét, hiszen Mili később "született", mint Lilith, de gondolom mindenki érti a lényeget. A Rémálom sorozat főhőse ugyan közel sem olyan kiforrott, mint kedvenc nyomozókisasszonyunk, Gyula bátyó mégis ügyesen hozza a női figurát.

A könyvnek sajátos hangulatot kölcsönöz az eldémoniasodott világ komorsága - a sötétség szinte kicsordul a lapok közül -, valamint a steampunk-beütésű közlekedési járművek által kibocsátott gőz, amely ott gomolyog mindenütt. Az alapötlet nagyon okos, a célzott korosztályt elgondolkodtatni képes társadalomkritika az ember "démonairól", amelyekből bizony - bár nem látjuk - valóban sok lapul a házfalak között. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: impek, démonok, démonvadászok és némi mágia, ami, bár a Harry Pottert idézi, mégis egyedi. Nagyon tetszett, hogy a mágiagyakorlásra nem csupán a szokásos latin kifejezések használatosak a könyvben, hanem a roma nyelvből átvett, szintén sejtelmes és komor hangulatú szavak. A varázspálca létezése viszont abszolút indokolatlan, nélküle is nagyon jól működött volna a regény mágiája. 
A hangulatot tovább fokozza a fejezetcímek adta sejtelmesség, hiszen - ahogy a könyv címében is - ezek egy visszaszámlálás részei. De vajon mi történik, amikor elérjük a nullát?

Nem árulok el - remélem - nagy titkot azzal, hogy a regénynek két Zéró fejezete is van. Amikor megjelent, a potenciális rajongók dönthették el, hogy melyik szálon folytatódjon tovább a sorozat. Azt gondolom, ez egy egészen zseniális és nagylelkű ötlet a kiadótól és az írótól, bár azt nem tudom, mennyire volt hangsúlyos végül az olvasók véleménye. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy melyik vonalon szeretne tovább haladni az író, hiszen az egyik verzió sokkal érdekesebb volt a másiknál, mintha finoman lökdöste volna az olvasókat az egyik irányba. Sajnos erről a szavazásról jócskán lemaradtam, de úgy gondolom, a többséget erősítettem volna a szavazatommal. Viszont érdekelne az alternatív folytatás is, szerintem azt nagyobb kihívás lett volna megírni.

Összegzés
 
Kedvenc idézet: "
A fiú szőke, tizenhat éves, kék szemű és aljas." - Erős kezdőmondat. :D

A cím: Izgalmas és formabontó, már évek óta birizgálja a fantáziámat, hogy mi rejtőzhet a számok mögött. 

A borító: Azon gondolkoztam, hogy talán erről kapta a címét a sorozat: rémálom. Ilyen rettentetes borítót rég láttam, minden borzalmat überel. Komolyan, valaki tervezzen már neki valami normálisat, mert a frász kitör tőle. Értem én, hogy érzékeltetni akarta a kiadó a hangulatot, de lehet az ízlésesen is csinálni.

Értékelés: A felsorolt negatívumok ellenére nagyon tetszett a démonlakta Budapest képe, a jól átgondolt világépítés és a nagy csavarok, amik miatt azonnal kézbe akarom venni a folytatást. Gyula bátyó korunk egyik legnagyobb mesélője, ebben a hitemben ismét megerősített ezzel a könyvvel. Ajánlom azoknak, akiket nem riaszt vissza egy kis sötétség, és azoknak, akik igazán eredeti ötletekre vágynak - kalandokban nem lesz hiány.

2019. április 23., kedd

Grecsó Krisztián: Vera


A könyvről

Kiadó: Magvető
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 336 oldal

A történetről

Szeged, 1980. Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Az egyik eseményből következik a másik, mintha dominók dőlnének egymás után, mégsem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát. Mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? Miért olyan jó és ugyanakkor ijesztő egyre több időt tölteni Józeffel, az új lengyel fiúval? És miért vannak a felnőtteknek titkaik, ha Verától azt várják el, hogy ő mindig csak az igazat mondja?

Véleményem

Életem egyik legjobb random vásárlása a Vera. Bár már régóta a kívánságlistámon dekkolt - nem is emlékszem, mi fogott meg benne, bár valószínűnek tartom, hogy a fantasztikus borítója, majd a fülszövege -, eszem ágában sem volt mostanában beruházni rá. Grecsótól még életemben nem olvastam, nem is igazán érdekelt, csak amolyan "aha, hallottam már a nevét" kapcsolatban voltam vele. És akkor jött a világ legrémesebb vizsgatanítása, mint motiváló erő. Na jó, akkor még nem tűnt rémesnek, de mivel kiderült, hogy két órát kell várnom az értékelésemre, hirtelen sok szabadidőm lett. Persze akkor nem visz magával az ember könyvet, amikor szükség lenne rá...bár talán a Jóisten, vagy az univerzum vezérelt, amikor olvasnivaló nélkül indultam el Győrbe. :D Minden esetre a legközelebbi könyvesboltba vezetett az utam, mindenféle konkrét elhatározás nélkül. Ne legyen túl nehéz, túl tömör, túl szépirodalmi, túl ponyva...Ahogy beléptem a boltba, a tekintetemet egyből magára vonzotta a sikerlistás polc, aminek a tetején csücsült Vera, első helyre "kárhoztatva". Na, mondom, ez meg kívánságlistás nálam egy ideje. A biztonság kedvéért mászkáltam pár percig a boltban, de újra és újra a Vera felé kalandoztak a gondolataim. Visszatartó erő volt, hogy azt hittem, nem érem fel a polcon. :D Végül úgy döntöttem, nincsenek véletlenek, alaposan kinyújtóztam és felnyaláboltam egy példányt. Mint kiderült, tényleg nincsenek véletlenek. 

Hadd kezdjem rendhagyó módon a kiadó dicsőítésével az értékelést. Mostanában többször is volt szerencsém a Magvető kiadó könyveihez, és meg kell mondjam, gyönyörűek, és egyébként újabban halálosan bele vagyok zúgva a kiadóba emiatt. A köteteik egytől egyig igényes kiadványok, tartós, keménytáblás, meseszép borítókkal, beépített könyvjelzővel. Imádom kézbe venni őket, és nagyon hamar elérte a kiadó, hogy a kötetei szenvedélyes gyűjtésébe kezdjek. Elsőként a Vida Gábor és - na lám! - a Grecsó Krisztián kollekciómat tervezem felfuttatni. Ja, kéne egy új könyvespolc, mert méltatlanul tengődnek helyhiány miatt mindenütt szegények. Na de elég a személyeskedésből, fogadjátok szeretettel Verát! 

1980-ban járunk, és bár nem volt szerencsém (?) ebben az időben élni, éreztem minden porcikámmal, mert a tudatom hátoldalán a szüleim történeteiből bennem is ott él ez a világ. Az én nagyszüleim is éveket vártak a Trabantra, igen, ezt ismerem. Sokol rádió, piros konyhabútor és társai. Ha máshol nem, hát a kollektív tudatalattiban él és burjánzik ez a kép, aki magyar, főként aki múltszázadi "bútordarab", az látja, tán még a szagát is érzi mindennek. Annak, aki nem élt benne, valahogy kedvesen naiv ez a kor, az úttörőkkel, a karamellás tejjel - nem zacskós, hanem házi készítésű -, a váratlan vendégekkel (nem úgy van ám, hogy ráírsz a fészbúkon, oszt mész). Valahogy minden lassabbnak, tisztábbnak tűnik, visszatekintve arra, ami számodra sosem volt. Azt nem tudom, mit válthat ki a korrajz azokból, akik szintén ekkor voltak gyerekek - bizonyára ott függ a rendszerváltás előtti élet árnya az ő látomásaik felett. Annyira költői vagyok ma, hogy már nekem fáj.

Szegeden járunk, ahol én még sosem, ennek ellenére láttam minden épületét, utaztam a Napsugár üzletközpont szenzációnak számító mozgólépcsőjén, zötyögtem a villamoson a Hősök kapuja alatt. Az író néhány szóval elvitt egy időbe, egy térbe, ahol soha nem jártam, mégis olyan képeket festett az elmémbe, amik szinte emlékké váltak. De nem ez a legnagyobb erőssége a könyvnek, ó nem. Hanem Vera.

Vera maga az élmény, az életérzés, a hangulat...Vera te vagy, én vagyok, és a szüleink, és a leendő gyermekeink, leszármazottaink, amíg világ a világ. Vera A Gyermek, az az életszakasz, amit mindenki átél, de keveseknek adatik meg, hogy olyan élesen emlékezzenek rá és érezzék, ahogy Grecsó Krisztián. Persze az, hogy hogyan emlékezhet egy felnőtt férfi egy 11 éves kislány gyerekkorára, örök rejtély marad. Minden esetre Grecsó megcsinálta, megírta mindannyiunk gyerekkorát, függetlenül a kortól, amelyben élünk. A gyerek 40 éve is gyerek volt, meg 20 éve is (amikor én), és minden bizonnyal jelenleg is az. A gyerek felnőtt akar lenni, érteni akarja, tudni akarja, azt akarja, hogy emberszámba vegyék. Hogy egyenrangú legyen. Arra vár, hogy mikor érkezik el a pillanat, amikor a "felnőttes szavak" nem hangzanak oda nem illőnek a szájából. Arra vár, hogy észrevegyék. Arra vár, hogy kiderüljön, különleges - még ha csak egyetlen személy szemében is. A saját nagy pillanatait akarja átélni. Az igazságot akarja, szomjazza minden porcikájával. Mert ő is érti, csak a felnőttek félnek állandóan attól, hogy nem. A gyereknek saját félelmei, bizonytalanságai, vívódásai vannak önmagával összezárva, ki nem mondható érzésekben fuldokolva. A gyerek - hiába mondják neki a nagyokos felnőttek - soha nem hálás a gyerekségéért, sokkal inkább szenved a súlya alatt. Utólag persze minden felnőtt okos...na lám, hát milyen jó is volt gyereknek lenni! Se munka, se felelősség, se számlák, se ráncok, se hátfájás! Halkan mondom, hogy sem emberszámba számítás, sem megalapozott magyarázatok az élet nagy kérdéseire. Gyerek vagy, ülj le, ráérsz majd megérteni. Vagy: te ezt még nem értheted, te ezt még nem érezheted, te nem lehet szerelmes, nem szoronghatsz, nem vágyhatsz másra - mert még csak egy gyerek vagy. Ugyan bizony hány felnőtt gondolkozott már el azon, hogy miért csak utólag visszatekintve tűnik jónak a gyermeki létforma? 

Vajon mit mesélhetnék a történetről, amit ezzel az okfejtésemmel még nem adtam a tudtodra, kedves olvasó? Elmesélhetném, hogy jelen időben ír, Vera szemszögéből láttat mindent, ugyanakkor mégis kívülálló - E/3. Elmesélhetném Józefet, de minek, ha nincsenek olyan szavaim, mint az írónak? Elmesélhetném, mit éreztem, de minek, ha te nem érzed általam? Elmesélhetném, hogy miről szól: barátságról, annak értékéről és mértékegységéről, végpontjairól és óriási hullámvölgyeiről. Egy érzésről, amire még nincsen szavad, amit nem hiszel, ami mégis minden porcikádat átjárja. Biztonságról, amit egy gödörben találhatsz meg. Adrenalinról, amit egy kopogás indít útjára az ereidben. Önmagad, a benned rejlő erő felfedezéséről. Szomorú-izguálsról, ami a gyereked gyomrában gyűlik és te nem is tudsz róla. Titkokról, amiket talán jobb lenne nem tudni. Titkokról, amiket muszáj lenne tudni. 

Azt szeretném, hogy aki olvassa ezt a könyvet, annak lássa, aminek én: varázslatnak - még akkor is, ha nincs örökkön-örökké. Arra kérem az írót, aki nem tudja így megfogni azt, ami az embert emberré teszi, inkább ne is írjon könyvet. Mit érdemes vajon ezek után olvasni?

Összegzés
 
Kedvenc idézet: 
"… egymás mellett ülnek, viszonylag közel, nem szorosan, de a kezük, ha a fiú egy kicsit előredől, oldalt éppen összeér. És ez jobb érzés bárminél. Finomabb, forróbb, lebegősebb, mint egy repülős álom, vagy amikor gumimatraccal lebeg a Tiszán, és még annál is jobb, mint amikor kicsi volt, és a papa magasba dobálta. Ha ilyenek vannak a világon, akkor meseszép dolog élni." (121. oldal)

A cím: Ugyan, mi más lehetne a címe ennek a könyvnek? A kérdést sem értem, ez Vera története, Vera élete, az ő világa, az ő kora. Olyan cím ez, amiről csak tudod, hogy így kell lennie.

A borító: Mestermű. A színek, a betűk, a hangulat. Még a védőborító alatt is gyönyörű. Mindenkinek ilyen igényes köteteket kívánok - írónak és olvasónak is.

Értékelés: Ha egy kissé zavarosnak, netán szentimentálisnak tűntem, nem bánom. Csupán azt akartam továbbadni, amit én kaptam. Azt kívánom mindenkinek, hogy legalább olyan olvasmányélményt kapjon ettől a könyvtől, mint ami nekem jutott. Azt kívánom, hogy te se tudd letenni, hogy te se merd elengedni. Azt kívánom, hogy a benned élő gyerek bocsássa meg a felnőtteknek a felnőttségüket, de el ne felejtse soha.


 

2019. március 13., szerda

Valeria Screwy: Miss Screwy csavaros árvái

A könyvet köszönöm az írónőnek! És bocsi, hogy ilyen sokáig ültem rajta. Ha sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket, a regényt megvásárolhatjátok a kiadó honlapján. :)

A könyvről

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 144 oldal
Illusztrálta: Oszoli Bernadett

A történetről 

Láttál már olyat, amikor sűrű köd telepszik a tájra? Picit ijesztő, ugye? A köd sok mindent elrejthet a szemünk elől – többnyire hétköznapi dolgokat, ám olykor egészen meglepőeket.
Ez a mese olyan világba hív, melyet ködburok takar, sűrű leplét csak néha-néha töri át a napfény. Ám ha vizsgálódunk kicsit, sok érdekességre lelhet a kíváncsi tekintet.
Vajon mit keres egy léghajó a mosolygós, tűzrőlpattant Miss Screwy hátsó kertjében? Ki kopogtat Flex, a behemót robotkutya bendőjében? S hová igyekszik a csavaros kisasszony nap mint nap?
Sok-sok rejtély, ráadásul a léghajó eltűnése végképp megbonyolítja a helyzetet. De a találékonyság és a szeretet talán segíthet Miss Screwynak és társainak, hogy eligazodjanak a ködben, s csavarokkal, rugókkal, csapágyakkal teleszórt útjuk végén ráleljenek a megoldásra, feltárva, milyen titkokat, meglepetéseket takart el a homály előlünk.
 
Véleményem

Mit mondhatnék, nem nehéz felkelteni az érdeklődésemet, ha kortárs magyar gyermekirodalomról van szó, még könnyebb, ha egy ígéretes steampunk-regény tűnik fel a színen.  A kettő együtt végképp kiakasztja a muszáj megszereznem-mérőmet. Kapva kaptam tehát az ingyenélési lehetőségen, amit az írónő molyon tett közzé, és roppant hamar be is faltam ezt az igazán ötletes regényt. Az, hogy mennyire nem hamar írtam meg ezt a bejegyzést, már más lapra tartozik. :D 
Már egy ideje nem könnyű a kedvemre tenni, ha disztópiáról van szó, mert mondhatni mindenféle halálnemét láttam már az emberiségnek. Na de egy gyerekeknek szóló disztópia, azért az nem semmi! Kell némi elborult fantázia ahhoz, hogy valakinek ilyesmi az eszébe jusson, de meg kell hagyni, eredeti ötlet. Az, hogy mennyire gyerekbarát egy lepusztult, mérgezett világba helyezni egy fél-mese főhőseit, nem tudom, viszont a pedagógiai hasznát nagyon is látom. Nagyon fontos minden lehetőséget megragadni, hogy felhívjuk a felnövekvő generációk figyelmét arra, milyen fontos a környezetvédelem - ez a könyv pedig szemléletesen tárja eléjük, milyen lehet a jövőben a világ, ha nem vigyázunk rá eléggé.
A könyv világa roppant érdekes, valahol a nem is olyan távoli jövőben járunk, az emberiség betűkkel ellátott kolóniákban tengeti mindennapjait. A világra állandó köd ült, egy bizonyos magasság felett mérgező gázok alkotta búra lebeg - én ezt a folyamatos légszennyezés, szmog és egyéb anyagok kibocsátására fogtam magamban -, a vizek is mérgezővé, savassá váltak. Az élet nem egyszerű, de mindenki annyit hoz ki belőle, amennyit akar. Miss Screwy például rengeteget. Semmi sem szegheti kedvét, széles mosollyal jár-kel az utcákon extrém, színes steampunk ruhakölteményeiben - miközben mindenki más búskomor színekbe öltözik -, oldalán Flexszel, saját maga által tervezet hidraulikutyájával. Megjegyezném, ezen a kifejezésen hanyatt vágódtam, nagyon tetszik. :D Valeria nem akárki az 'A' kolóniában, ugyanis édesapja az alapítók egyike volt, így számottevő anyagi és szellemi örökséget hagyhatott lányára - és persze széleskörű ismertséget. Van, aki csodálja, van, aki egyenesen rajong érte, mások gyanúsnak tartják egész lényét és vagyonát. Utóbbiak nem is tudják, hogy van igazság a gondolataik mögött, Miss Screwy ugyanis titokzatos ügyek miatt látogatja az árvaházat. A titok felderítéséhez azonban el kell olvasnotok a könyvet, mert nem akarok spoilerezni.
Miss Screwy kiváló női főszereplő: talpraesett, találékony, belevaló, nem mellesleg kiváló mérnök - ez nem kifejezetten olyasmi, amihez sok nő ért olyan szinten, mint ő. Ritkán veszíti el a hidegvérét - de akkor nagyon. :D Ugyanakkor végtelenül kedves és jószívű nő, aki minden erejével a gyerekek pártján áll.
Szárnysegédje, Antónia, a házvezetőnő/fattyú testvér nem teljesen volt tiszta a kapcsolat nekem pont az ellentéte: érzékeny, ájuldozó vénkisasszony, akinek aranyból van a szíve és mindig a legjobbat akarja mindenkinek. Szépen kiegészítik egymást. 
A könyv legnagyobb erőssége a bő szókincs, ami egy gyerekregénynél különösen fontos. Emellett pedig nagyon tetszett, hogy bár az írónő angol neveket adott a szereplőknek, nem volt zavaró, mert nagyon ügyesen lábjegyzetelve lett a kiejtés és a beszélő nevek jelentése is. Nagyon hasznos ez a kicsik számára, hogy könnyebben menjen az olvasás és jobban megértsék a történetet. Emellett az angolul nem beszélő felnőttek is biztosan hálásak érte. Apróság ez, ugyanakkor mégis nagy figyelmesség, ami nekem mindig jól szokott esni olvasás közben. 
A könyv világa mellett hangulatában is különleges, szinte látjuk a gomolygó ködöt, a kopár vidéket és az ezt megszínesítő Miss Screwy ruhakölteményeit. Az írónő néha kiszól a narrációból az olvasói felé, ami tovább erősít a regény atmoszféráján, nekem ez kifejezetten tetszett. 
A mérnöki csodák mellett elrejtve megjelenik egy kis genetika is, abszolút gyereknyelven, amikor Valeria a gyerekek hajszálait használja...valamire, amit nem árulok el. Nálam ez nagyon nyerő, az észrevétlen tanulás abszolút híve vagyok.

Az egyetem Gyermekirodalom kurzusán azt tanultam, hogy soha nem szabad kihagyni a gyerekkönyv elemzéséből az illusztrációkat, hiszen ugyanolyan fontos részei a történetnek, mint a szereplők, és nagyon sokat elmondanak az adott kötetről. Nos, vétek is lenne szó nélkül hagyni Oszoli Bernadett fekete-fehér illusztrációit - amúgy ha nem pdf példányom lenne ezt is csak azért merem hangoztatni, mert hivatalos pdf, nehogy valaki a fejemet vegye :D, akkor nagy esélyt látnék rá, hogy elkezdjem színezgetni. Szóval remélem, hogy sok kreatív gyerek lesz, aki ki meri színezni ezeket a csodás illusztrációkat, szívesen megnéznék párat. :) Gyönyörűek mind egész oldalas, mind pedig a szövegközi kis képek: roppant részletgazdag illusztrációk, amikkel sokáig el lehet időzni, a hangulatuk elsőosztályú. Egy-egy képben képes megfogni a könyv egész világát, a szereplők személyiségét. Ha el akarnám képzelni őket, akkor sem tenném másként, mint ahogy Bernadett megrajzolta őket.

Bár recenziós példányról van szó, engem ez sosem tartott vissza attól, hogy kimondjam: volt néhány olyan aprócska részlet a könyvben, ami nem tetszett. Nem tudtam például hová tenni a jelen és múltidő váltogatását a narrációban - valószínűleg véletlen volt, de ha így van, erre a szerkesztőnek/korrektornak kellett volna figyelnie. Számomra zavaró volt, hogy akár egy bekezdésen belül is volt jelen és múltidejű mondat is, és nem azért, mert valaki éppen visszaemlékezett valamire. 
A másik, ami inkább egyéni szociális probléma, hogy néhol nekem túlságosan "édibédi" volt, hogy olyan nagyon sokszor szólították Mirát kis csodácskának, és olyan pátyolgató hangnemben szóltak hozzá, ami nekem sok. Lehet, hogy az írónőt elragadták anyai érzelmei? :D Minden esetre én meglettem volna enélkül.  
Találtam néhány furcsa kifejezést is, íme egy példa: "Úgy tűnik, a kísérleteim annyira elvonták a figyelmem, hogy észre sem vettem, mennyire elkanászosodott a kolónia." Vagy lehet, hogy csak nálunk mondják "elkanászodott"-nak? Mindegy, nem volt eget rengetően sok az ilyenből, inkább figyelmetlenségnek mondanám őket, mint hibának. 

Annak ellenére, hogy most kicsikét megbökdöstem szegényt, a könyv értékei tagadhatatlanok. Az ötletesség, megfelelően adagolt humor és könnyű olvashatóság helló, legifjabb olvasók, akiknek sikerélményre van szükségük! mellett jó gyerekkönyvhöz illő tanulsággal is rendelkezik: a szeretet mindent legyőz és a családot nem a vér tartja össze, hanem ez a fantasztikus erő. Emiatt különösen ajánlom frissen örökbe fogadott gyerkőcöknek és szüleiknek - és mindenki másnak is, akik szeretik a
  • kalandokat,
  • steampunkot,
  • belevaló női főszereplőket,
  • disztópiákat
  • vagy mindezeket együttvéve.

Összegzés

Kedvenc idézet: 
"[…] ami a szemet megmosolyogtatja, az a léleknek is orvosa." /15.oldal/ 

A cím: Nagyon illik a történethez és az egész hangulathoz, amit az írónő megteremtett. Szerintem ilyennek kell lenni egy jó címnek.

A borító: Ahogy az illusztrációk is, a borító is nagyon hangulatos, igazán passzol egy gyerekkönyvhöz. Szívesen megvenném csak emiatt is. :D

Értékelés: Apró hibái ellenére - amik miatt molyon 4,5 csillagot adtam neki, de itt felfelé kerekítem, mivel tényleg eléggé elenyészőek meg amúgy is recenziós példány hahaha bocsi, nem hagyhattam ki - úgy gondolom, a Miss Screwy csavaros árvái egy igazán hangulatos regény, a gyerekkönyves piacon szerintem egyedülálló. Kellőképpen tanulságos, humoros, csak akkor veszi komolyan magát, amikor szükséges. Emellett a környezeti nevelésben vállalt szerepe is vitathatatlan, ez számomra nagyon fontos szempont. Úgy gondolom, hogy ez a könyv kiváló rajzfilm alapanyag lehetne - ellentétben mondjuk a Rév Fülöppel, aminek a poénjai szerintem elvesznének az írott szöveg nélkül, bár állítólag a színdarab működött -, úgyhogy tessék felfigyelni rá ilyen téren is!