Jennifer Niven- Veled minden hely ragyogó, spoileres kritika

 

Figyelem! A könyvről spoileresen fogok írni. Nem azért, amiért általában, hogy könnyebb dolgom legyen, hanem mert szerintem egy ilyen témájú könyvről nem lehet másképp írni. Ha még nem olvastad a könyvet, kérlek, ezt vedd figyelembe!

A könyvről

Kiadó: Maxim 
Kiadás: Szeged, 2015

Fordította: Kocsis Anikó
Oldalszám: 430 oldal
Eredeti cím: All the Bright Places
Mikor olvastam? 2016. augusztus 16., 09:37 - 2016. augusztus 17., 13:40

A molyok szerint...

...a 49. legjobb romantikus könyv és
a 83. legjobb kortárs könyv. 
Jelenleg 92%-os az értékelése. 

A történetről

Violet és Theodore Finch az iskola óratornyának párkányán találkoznak először. Elég furcsa hely az ismerkedésre. Mindketten ugyanabból a célból jöttek ide: meg akarnak halni. Végül Finch - az iskola különce, a csodabogár, a "nyomorék"- az, aki lebeszéli Violetet az ugrásról. Kettejük sorsa ebben a pillanatban megpecsételődik, a közös titok összeköti őket. Egy földrajz projektnek köszönhetően közös utazásra indulnak, hogy felfedezzék államuk - és az élet - szépségeit.

"Negyven másodpercenként meghal valaki a világon, mert öngyilkos lesz."

Mostanában úgy vagyok vele, hogy könnyed könyvekre vágyom, semmi megterhelőre, vagy gondolkodósra. Vannak ilyen korszakaim, általában elmúlnak. Ezzel a könyvvel rendesen melléfogtam, már ami a témáját illeti, ugyanis minden volt, csak nem könnyed.

Az elején úgy voltam vele, hogy ó, Istenem, már megint. A piac már szinte csordultig telt az öngyilkos hajlamú, vagy csak "simán" nehéz sorsú tinédzserekről szóló könyvekkel. Thnaks, John Green! Vajon hány bőrt lehet még erről lehúzni? Nem láttam már mindent, amit erről látni lehetett? Mikor válik unalmassá a téma? Persze, ha egy kicsit jobban belegondolok, ezekre a könyvekre nagy szükség van - ha igényesen és jól vannak megírva -, mert néhány fiatalnak az életet jelentheti egy-egy ilyen történet. Ha csak egy embernek is segített valaha feldolgoznia a problémáját egy hasonló könyv, már nyereséges az üzlet...

Nem mondom, hogy Jennifer Niven tudott bármi újat mutatni - mind láttunk/olvastunk már az életbe visszatérős zarándokutakról, halottak hátrahagyott üzeneteiről és feladványairól, elveszített családtag halálának feldolgozásáról, erőszakos apáról, pszichés problémákkal küszködő fiatalokról stb.- , de mégis, úgy vagdossa pofán az embert, hogy eláll a szava. Végig érezzük, hogy Finch nincs teljesen rendben, mégis olyan erős és szimpatikus karakter, hogy igyekszünk azt hinni, ő ilyen, és kész. Az írónő ugyanabba a csapdába rántja bele az olvasót is, mint a fiút körülvevő embereket. A végsőkig nem jut eszünkbe, hogy bármi baj történhet, tekintve, hogy most már ott van mellette Violet, és látszólag boldog. Ám egy mentális zavarral küzdő ember esetében a dolgok sokkal árnyaltabbak, és mi a felét sem tudjuk átlátni és megérteni annak, ami bennük zajlik. Mégis, minden furcsasága ellenére, Finch a legszerethetőbb karakter, ő és az életszemlélete viszi el a hátán a regényt. Olyan egyedi figura, akire az olvasó sokáig emlékszik még a könyv befejezése után is.

Violet Finch-hez képest könnyebb eset, pontosan tudjuk, miért olyan, amilyen. A nővére halála után magába fordult, nagyon nehezen birkózik meg a ténnyel, hogy ő életben maradt, miközben a legjobb barátját elveszítette. A könyv elején az érzelmi hullámvasút legalján ücsörög. Nagyon jó látni, hogy Finch próbálkozásai által megnyílik, hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül. Míg kezdetben azt gondolja, örökre elveszítette az írás képességét, a könyv végére egy egészen nagy volumenű internetes magazint alapít. Egyébként erről szívesen olvastam volna még, legalább egy-egy cikket, de sajnos ez kimaradt.

A Blue Flash hullámvasút az indianai Bruceville-ben.

A történet szépsége abban rejlik, hogy pont Finch, aki igazán megmentésre szorulna, menti meg Violetet és mutatja meg neki, milyen csodálatos a világ. A két fiatal - és általuk az olvasó is-  fantasztikus helyekre jut el a földrajz projektnek köszönhetően. Együtt járják be Indiana állam különleges helyszíneit, a való életben is létező helyeket, amikről a legtöbb ember valószínűleg nem is hallott. A legnagyobb kedvencem a hátsó udvarba épített hullámvasút volt, nagyon meglepett, mikor rájöttem, hogy tényleg van ilyen.
A másik kedvenc momentumom a történetben a post-it falak ötlete volt, nem lepődnék meg, ha világszerte számos olvasó kezdené post-it ötletekkel teleragasztani a szobája falát. :) 
A legnagyobb bravúr a könyvben szerintem az, ahogy a két fiatal kapcsolata alakul, szépen, lassan, csendesen. Finch roppant ügyesen alakítja a dolgokat, miközben végig önmagát adja. Nem tudhatja biztosan, hogy ez elég lesz-e, hogy ő elég lesz-e, mégis kitartóan próbálkozik, ami eleinte nagyon bosszantja Violetet, de szép lassan őt is a bűvkörébe vonja ez a különleges fiú. Az egész kapcsolat átgondoltan fel van építve, végre nem egy "úristendejóképű márisbelezúgok" eset. 
Valójában az egész könyv eltér az átlag, mostanában divatos tiniregényektől, miközben egy viszonylag sablonos témát boncolgat. Ebben rejlik az ereje, ez az egyik legnyomósabb érvem arra, miért kap maximális pontszámot.
 

A könyv végén, szokás szerint, a szerző utószava található, ám ennek a regénynek az esetén még ez is - nekem főleg ez- olyan mellbevágó, hogy még sokáig nem hagyja nyugodni az embert. Jennifer Niven itt ugyanis nyíltan beszél arról, hogy a történetet a saját életéből merítette: egyszer, régen, volt egy fiú, akit szeretett, és aki túl korán távozott erről a világról. Minden tiszteletem az írónőé, amiért mert beszélni róla, és mert önmagából és az érzéseiből meríteni. 

Összegzés

Kedvenc szereplő: Finch, a stílusváltogatásával, az ötlet fallal, a ragaszkodásával, a gitárjával, mindenestül. Bár elgondolkodtató, hogy mennyiben befolyásolta a személyiségét a bipoláris zavar, és vajon mennyi maradna a különlegességéből, ha elvonnánk belőle a betegséget.

Legellenszenvesebb szereplő: Finch szülei. Az apja nyilvánvaló okokból, az anyja pedig azért, mert nem tett semmit, és mindhárom gyerekével képtelen volt anyaként viselkedni.

Kedvenc idézet: "Arra jövök rá, hogy nem az számít, mit hozol el magaddal, hanem, hogy mit hagysz ott magadból."

A cím: A magyar cím nekem valamiért kicsit esetlen, nem tudnám megmondani az okát. Angolul sokkal jobban hangzik - kivételesen.

A borító: Nagyon kedves, nagyon kék, abszolút illik a könyvhöz. Számomra óriási pozitívum, hogy végre nem a szokásos meztelen felsőtestű pasi-széplány kombót kaptuk. Vonzó, de egyáltalán nem tolakodó. 5/5

Értékelés: Ha az ember a fejébe veszi, hogy mindenképp ebben a témában szeretne olvasni, mindenképp ezt a könyvet ajánlom. Jól megírt, hiteles, olvasmányos regény, szerethető karakterekkel és színes helyszínekkel. Az biztos, hogy kikezdi az ember lelkét, ugyanakkor van benne egy jó adag életszeretet és különcség, ami nem hagyja, hogy letargiába süllyedj. Én inkább a szép dolgokra emlékszem belőle, ezeket még sokáig magammal fogom hurcolni, azt hiszem, más nem is számít.

 Képek: 1 (X), 2 (X), 3 (X), 4 (X)

Maggie Stiefvater - Sinner, spoileres kritika

Maggie Stiefvater- Sinner (a bűnös)

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás: Első kiadás, Szeged, 2015, keménykötésű
Oldalszám: 380 oldal
Sorozat: Mercy Falls farkasai
Mikor olvastam? 2016. július 8., 14:52 - 2016. július 12., 18:45


Figyelem! Mint a címben is említettem, ez egy SPOILERES kritika, ha a közeljövőben el akarod olvasni a könyvet, NE olvasd el ezt a bejegyzést! Ha mégis megteszed, utána ne engem szapulj, mert imádom azt mondani, hogy "én megmondtam". Köszi :) 


A történetről

A könyv röviden arról szól, hogy Cole St. Clair, a NARKOTIKA ex frontembere, nők bálványa és nem mellesleg vérfarkas, 2 évvel a Forever eseményei után felkeresi élete szerelmét, Isabel Culpepert Los Angelesben. Hogy miért várt ilyen sokáig, szerintem a könyv legnagyobb rejtélye, de mindegy. Viszonylag hamar megtörténik a nagy találkozás, ahol Cole nagy romantikusan bejelenti, hogy csak és kizárólag a lány miatt érkezett, ám hamar fény derül az ügy másik oldalára is: egy CD felvétellel egybekötött valóságshow-ban fog szerepelni, amit egy Baby North nevezetű btw. ennél idiótább nevet még nem hallottam csaj vezet, aki híres arról, hogy minden szereplőjét idegronccsá változtatja. Ebből, meg Isabel gyökér viselkedéséből mindenféle bonyodalom kerekedik, amely majdnem 400 odalon keresztül tart. Nagyjából ennyi.

Dolgok, amiktől idegbajt kaptam 

Mindenféle logikus sorrend igénye nélkül

 

Miközben olvastam, végig az járt a fejemben, hogy vajon Maggie engedett-e a rajongók általi nyomásnak (normális befejezést Isabelnek és Cole-nak ahelyett, hogy "Ne felejtsd el ezt a számot"), vagy tényleg "benne volt" még ez a történet, és vissza akart térni a világába. Ha ez utóbbit mondaná, lehet, hogy nem hinném el. Kicsit olyan volt az egész, mint amit úgy kellett kipréselnie magából. Olyan volt, mint egy szívének kedves kínlódás. 

Nem tudom, minek kellett 3,5. rész néven futtatni, tekintve, hogy simán lehetett volna 4. rész is. Ha már 3,5, meg kiegészítő kötet, minek kellett ilyen hosszasan ragozni a semmit? Lehetett volna egy 90-100 oldalas könyv, és akkor talán békében váltunk volna el. Az én ízlésemnek kicsit sok volt az üresjárat, egy idő után már tényleg nem érdekelt, éppen miért szenvednek a főszereplők. Szerintem életképesebb lenne a könyv, ha néha egy-egy fejezetet kap Sam és Grace teljesen normális, unalmas, de elképesztően bájos élete - ezt nem csak azért mondom, mert imádom őket és ők a kedvenc könyves párosom :D Alapjában véve nagyon keveset kaptunk belőlük, és nem, az a kemény 2 telefonbeszélgetés nem számít.

Ha már arról van szó, hogy miből volt kevés...A könyv első mondata ez: "Vérfarkas vagyok Los Angelesben." Kiskapitálissal. Szóval az ember azt hinné, ez fontos. Az is, ha az ember nagy ügynek tartja, hogy Cole néha "belövi" magát vérfarkassá változtató izével, illetve a 353. oldalon (a könyv 380 oldal ugye...) Isabel munkahelyén random változik át, csak mert régen volt már bonyodalom. Kevés volt a farkas, és sok a nyálverés. 

A főszereplők abszolút kifordultak önmagukból, a stílus, a megnyilvánulások idegenek voltak tőlük a könyv nagy részében.  Leszámítva Cole őrültségeit, mert ő amúgy sem normális.  Ezt nem azért mondom, mert már rég olvastam a többi részt, és nehezen vettem fel a fonalat, tekintve, hogy előtte direkt újraolvastam mindhárom részt. Az eredeti sorozatban mindkettőjüket nagyon megkedveltem, de most inkább csak irritáltak, főleg Isabel, aki jó dolgában azt se tudta, min nyavalyogjon. A leghülyébb húzása az volt, amikor végre-valahára nagyjából összejöttek, aztán reggel rájött, hogy ezt ugyan mégsem kellene. Wtf. " - Mennem kell! - jelentettem ki - Megyek. Ne viselkedj seggfejként emiatt!" (345. oldal) Nem tudom, én Cole helyében nagyon jogosnak éreztem volna a seggfejként viselkedést.  

Maggie-től már hozzászoktam a jóhoz, így ahhoz is, hogy a mellékszereplők is rendesen ki vannak dolgozva, normális megnyilvánulásaik vannak és van hátterük, amiben el lehet helyezni őket. Itt sajnos olyan volt, mintha csak úgy oda lettek volna kenve, hogy "nesze, kezdj vele, amit akarsz". A legrosszabb Sophia volt, egy merő ideggörcs, aki imád kiszolgálni másokat, mert az önbecsülése a béka segge alatt körülbelül 2 kilométerre található. Iszonyúan sarkított a személyisége, hiteltelen számomra. A másik ilyen karakter Jeremy. Szívesen megtudtam volna többet is róla, ha már egyszer Cole legjobb barátja, de csak annyit kaptam, hogy egy Star (!!!) nevű csajjal él Hollywood Hills-en és lassan beszél mert buddhista (???). Sajnos kevés szerephez jutott, pedig voltak benne lehetőségek.

A borítóval is hadilábon állok, mert persze, értem én, hogy jobban illik a főszereplő(k)höz ez a stílus, a könyv nem Mercy Fallsban játszódik és a maga nemében nem is néz ki olyan nagyon rémesen. DE! Utálom, ha egy sorozat nem néz ki egységesen, és azt hiszem, egész életemben bántani fogja a szememet a polcon. 

Dolgok, amik miatt nem adom el a könyvet 

Meg mert akkor ettem életemben először
 ilyen finom fagyit, mikor olvastam :D

Keretes szerkezet. Lehet, hogy én vagyok műveletlen, de szórakoztató irodalmi művekben viszonylag ritkán látni ilyet. Persze, lehetett volna kidolgozottabb - olvastam volna még -, de alapjában véve jó ötlet volt. A könyv elején Cole rádióinterjút ad egy limuzinban utazva, telefonon keresztül, összebarátkozik a sofőrrel, majd gondol egyet és kiszáll az autópálya közepén. A sofőrt (Leon) is invitálja, de amaz érezhetően teli van gátlásokkal és a felnőttség minden nyűgével, ezért inkább ücsörög tovább az autóban. A könyv folyamán aztán többször is felbukkan még Leon (másik pozitívum, igaz, rá is vonatkozik, hogy kevés volt, sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből az összecimborálásból), és a végére megint ugyan ott lyukadunk ki. Autó, telefonos interjú, meg Leon. Gyaníthatóan évekkel később játszódik a jelenet, mivel éppen Isabel diplomaosztójára tartanak, aki a történet elején még csak egy előkészítő kurzuson vett részt. Az orvosi egyetem meg nem két perces elfoglaltság. A lényeg az, hogy a beszélgetés közepén Cole-ra ismét rájön az öt perc, szóval kipattan az autóból. Ezúttal Leon is követi. Jellemfejlődés level 99.

Voltak benne jó gondolatok, meg vicces momentumok. 

A valóságshow ötlete elég jó volt, bár a kivitelezés annyira nem tetszett.

Maggie fel- felbukkanó érdekes és szép fogalmazási stílusa. ("A levegőnek narancs,- perec és neonrózsaszín illata volt." 325. oldal)

A két főszereplőt az előző részekben nagyon szerettem, ezért megbocsátok ennek a résznek...

...és nem szeretem a hiányos sorozatokat.    

Összegzés

Kedvenc szereplő: ha nagyon muszáj lenne választani, akkor Leon, de igazából senki nem hozott lázba különösebben. Ja, vagy Sam és Grace, de az nem volt egy nagy szereplés, ugye...

Legellenszenvesebb szereplő: Nem, nem fogom Baby North-t mondani, annyira nem volt hárpia, mint ahogy beállították. Inkább Isabel főnöke volt az, akit meg tudtam volna csapkodni, bár sok minden róla sem derült ki, de nem kedvelem az ilyen embereket és azt, ahogy él. Amúgy már a nevére sem emlékszem...

Kedvenc idézet: "Olyan, mintha én lennék az egyetlen értelmes ember a bolygón. Nem értem, miért a hülyeség mozgatja az egész világot!" (335. oldal) Ezzel abszolút egyet tudok érteni. 

"Olyan sok mi volt, és olyan kevés ő meg én. Mi, mi, mi. Ez volt a magány ellentéte." (340. oldal) Ez meg csak simán szép :) 

Legjobb poén: Nem tudnék semmit kiemelni, olyan egetrengetően nagyon nem nevettem semmin. "- Néha felhívsz negyvenszer egy nap, és obszcén dolgokat mondasz az üzenetrögzítőmre. Ezért nem szoktam felvenni." (122. oldal) Nem egy nagy poén, de ez olyan Cole-Isabel dolog, ami a régi könyvekre emlékeztetett.

A cím és a könyv viszonya: A logikája érthető, Cole a fő-főszereplő, akit mindenki csak a régi drog-ügyleteivel képes azonosítani, így a legtöbb ember szemében ő a bűnös, rosszéletű rockstár. Egyébként ez a bűnös elég fura szó, inkább a vétkest használnám, bár az sem az igazi. Lehet, hogy le se kellett volna fordítani. :D Egyébként illeszkedik a sorozat többi részének címéhez, amit egyrészt mindig is ötletesnek és valahogy dallamosnak találtam, viszont  ambivalens módon kicsit erőltetettnek és modorosnak is. Még nem döntöttem el, melyik érzés az erősebb bennem. (Shiver-Linger-Forever-Sinner)

Értékelés: Erős közepes, egynek jó könnyű nyári olvasmány, ami nem fogja megváltani a világot, újraolvasni sem fogom valószínűleg, inkább próbálom elfelejteni, hogy köze van a Mercy Falls trilógiához. 

Képek: 1 (X), 2-3: saját