Palágyi R. László: Az Éjkapu

A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Trivium Egyesület

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 264 oldal

Fülszöveg

Különös események követik egymást Ostidas komor királyságában, ahol évszázadok óta az Oroszlános Lovagrend uralkodik. A bányavárosokban az épületekre tűzik egy megjósolt új rend zászlaját, Ámbraparton pedig élettelenül a partra sodródik az óriási kráken, amely hosszú ideje elzárta az országot a tengeren túli világoktól. Mivel a szörny fenyegetése már a múlté, a korona expedíciót indít a krónikákban szereplő nyugati földrész, Vessuunas felé. Ám a Vessuunasba vezető úton, az éjszaka és nappal határán, minden felfedezőnek – legyen hős vagy gonosztevő, vagy akár mindkettő –, át kell kelnie az Éjkapun…

Véleményem

Ostidasban nem lányregény az élet: a birodalom tenger felőli határát hatalmas kráken őrzi, bárki bármikor a fűbe haraphat, főleg, ha nem szimpatikus a képe, a nő pedig maximum arra jó, hogy ha visszadumál, simán be lehet zárni egy toronyba. Ám ahogy a Vén Bestia rejtélyes körülmények között kimúlik, és rothadó testét partra sodorja a víz, a világ kinyílik – kolumbuszi expedíció indul, a Santa Maria azonban ezúttal egy halszagú bálnavadász hajó, fedélzetén különféle lókötőkkel, egy lovagi ambíciókat dédelgető lánnyal, egy túlságosan becsületes lovaggal, meg egy jócskán karótnyelt pappal. A két isten legyen irgalmas azokhoz, akik megkísérlik az Éjkapun való áthaladást!

Míg a díszes kompánia ismeretlen népségek egész seregével parolázik, Ostidasban sem áll meg az élet – közeledik az Új király tornája, és lázadást forral a bányák mélye. Vajon a legendákban ígért új lovagrend békét hoz a birodalomba, vagy a virágos zászló súlya alatt magábaroskad minden?

Nehéz helyzetbe hozott ez a könyv, és ahogy ezt írom, még mindig nem vagyok benne biztos, hányasra fogom értékelni a végén. Van az a kissé idétlen mondásunk, hogy a sok bába közt elvész a gyerek – és bár életemben nem használtam, Az Éjkaput olvasva tökéletesen megértettem, hogy mit jelent. Ezért vagyok gondban. Egyrészt látom azt, hogy ez egy határtalan fantáziával megírt, fordulatos történet, ugyanakkor annyi mindent bele akart sűríteni az író, hogy a végeredmény egy kissé kaotikus lett.

Olvasás közben végig kapkodtam a fejemet, azt éreztem, hogy a történet túlzsúfolt, a mellékszereplők  és az események nagy része pedig emiatt súlytalanná vált. Például számos segítő csatlakozik a főszereplőkhöz, de annyiféle törzsből és fajból kerülnek ki – egyértelműen azért, hogy a különleges képességeik előre vigyék a sztorit –, hogy a végére már kísérletet sem tettem arra, hogy kövessem, melyik név milyen embert/lényt takar. A rengeteg mellékszereplő teljesen összefolyt, így pedig sem az életük, sem az esetleges haláluk nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet.

A rengeteg esemény, helyszín, különleges lény és mágia útvesztőiben pedig elveszett a történet. Furcsán paradox ezt mondani, de a sok esemény ellenére végig úgy éreztem, nem történik semmi. Egyre csak azon gondolkoztam, hová tart ez az egész, mi célt szolgál a sok utazás, csata, párviadal... persze a végén megkaptam a választ egy igen szép fordulatnak köszönhetően, de míg eljutottunk idáig, többször is felidegesített, hogy nem tudom, merre tart végülis a történet.

Nagyon sokszor érzem azt egy-egy trilógiánál, hogy elég lett volna kettő, sőt, akár egy kötet is, feleslegesen túl van nyújtva a sztori – Az Éjkapu esetében pont az ellenkezője történt. Bár lett volna inkább egy sorozat része! Vagy lett volna mondjuk száz oldallal hosszabb! A nagyobb terjedelem engedte volna, hogy az író jobban kibontsa az egyébként roppant érdekesnek tűnő világot, és mindazt, ami útközben elsikkadt. Például a krákenről, az Éjkapu utáni kutatásról (magáról az Éjkapuról!), Ostidas történelméről bőven lehetett volna még mit írni, a Vessuunasban töltött időt nagyobb terjedelemben kifejteni... nem is szólva a végkifejletről, szívesen olvastam volna még Alorien további sorsáról.

Biztos furcsán hangzik, de minél többet gondolkodom a történeten utólag, minél jobban összeáll a fejemben a kép, annál jobban tetszik a könyv, annak ellenére, hogy mikor befejeztem, erős hiányérzet maradt bennem. Talán olyan ez a regény, mint a jó bor, minél tovább érleli (magában) az ember, annál jobbá válik.

Az Éjkapu ugyanis, ha eltekintek attól, hogy kissé túlzsúfoltra sikerült, kifejezetten izgalmas világgal dolgozik, abszolút egyedi varázstárgyakat és lényeket vonultat fel. A történet bővelkedik ármányban, politikai konfliktusban, de emellett az író nem hanyagolja el az érzékletes tájleírásokat, és a szereplők lelkivilágát sem.

A főbb karakterek – ellentétben a seregnyi, díszletszerű mellékszereplővel – összetett személyiségek, senki sem fekete vagy fehér, még a legutolsó szemétláda is a lelke legmélyén lapuló démonokkal küzd. Különösen izgalmasnak találtam Heino karakterét, aki a kezdőjelenetben hatásos belépőt hajt végre, és a történet végéig verekszi magát, hogy végül megmutathassa a másik arcát is. Nagyszájú, vakmerő gazfickó, akinek nem csupán a haját és a ruháit szívta színtelenre a tengeren töltött idők napsütése, de az erkölcseit is. Szerettem őt utálni, és nagyon szerettem a végjátékban meglepődni rajta.

A felszínen zajló játszmák alatt húzódik egy második cselekményréteg is, amely olyan jelenségekre reflektál, mint a szeretet nélküli környezetben felnőtt gyermek személyiségtorzulása, illetve az önmagát beteljesítő jóslat, amely bár eposzi eszköznek tűnhet, a való életben is helyrehozhatatlan károkat képes okozni. Mindezt nagyon érzékletesen ábrázolja a regény a zseniális bejezés során, ami akkorát üt, hogy a fal adja a másikat – na de nem akarok spoilerezni. :)

Összességében vegyes élményt nyújtott a könyv, de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem. Annak tudnám ajánlani Az Éjkaput, aki szereti a pörgős, akciódús történeteket, a lendületes cselekményvezetést, és az ütős fordulatokat.