Fülszöveg
Különös események követik egymást Ostidas komor királyságában, ahol évszázadok óta az Oroszlános Lovagrend uralkodik. A bányavárosokban az épületekre tűzik egy megjósolt új rend zászlaját, Ámbraparton pedig élettelenül a partra sodródik az óriási kráken, amely hosszú ideje elzárta az országot a tengeren túli világoktól. Mivel a szörny fenyegetése már a múlté, a korona expedíciót indít a krónikákban szereplő nyugati földrész, Vessuunas felé. Ám a Vessuunasba vezető úton, az éjszaka és nappal határán, minden felfedezőnek – legyen hős vagy gonosztevő, vagy akár mindkettő –, át kell kelnie az Éjkapun…
Véleményem
Olvasás közben végig kapkodtam a fejemet, azt éreztem, hogy a történet túlzsúfolt, a mellékszereplők és az események nagy része pedig emiatt súlytalanná vált. Például számos segítő csatlakozik a főszereplőkhöz, de annyiféle törzsből és fajból kerülnek ki – egyértelműen azért, hogy a különleges képességeik előre vigyék a sztorit –, hogy a végére már kísérletet sem tettem arra, hogy kövessem, melyik név milyen embert/lényt takar. A rengeteg mellékszereplő teljesen összefolyt, így pedig sem az életük, sem az esetleges haláluk nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet.
Nagyon sokszor érzem azt egy-egy trilógiánál, hogy elég lett volna kettő, sőt, akár egy kötet is, feleslegesen túl van nyújtva a sztori – Az Éjkapu esetében pont az ellenkezője történt. Bár lett volna inkább egy sorozat része! Vagy lett volna mondjuk száz oldallal hosszabb! A nagyobb terjedelem engedte volna, hogy az író jobban kibontsa az egyébként roppant érdekesnek tűnő világot, és mindazt, ami útközben elsikkadt. Például a krákenről, az Éjkapu utáni kutatásról (magáról az Éjkapuról!), Ostidas történelméről bőven lehetett volna még mit írni, a Vessuunasban töltött időt nagyobb terjedelemben kifejteni... nem is szólva a végkifejletről, szívesen olvastam volna még Alorien további sorsáról.
Biztos furcsán hangzik, de minél többet gondolkodom a történeten utólag, minél jobban összeáll a fejemben a kép, annál jobban tetszik a könyv, annak ellenére, hogy mikor befejeztem, erős hiányérzet maradt bennem. Talán olyan ez a regény, mint a jó bor, minél tovább érleli (magában) az ember, annál jobbá válik.
Az Éjkapu ugyanis, ha eltekintek attól, hogy kissé túlzsúfoltra sikerült, kifejezetten izgalmas világgal dolgozik, abszolút egyedi varázstárgyakat és lényeket vonultat fel. A történet bővelkedik ármányban, politikai konfliktusban, de emellett az író nem hanyagolja el az érzékletes tájleírásokat, és a szereplők lelkivilágát sem.
A főbb karakterek – ellentétben a seregnyi, díszletszerű mellékszereplővel – összetett személyiségek, senki sem fekete vagy fehér, még a legutolsó szemétláda is a lelke legmélyén lapuló démonokkal küzd. Különösen izgalmasnak találtam Heino karakterét, aki a kezdőjelenetben hatásos belépőt hajt végre, és a történet végéig verekszi magát, hogy végül megmutathassa a másik arcát is. Nagyszájú, vakmerő gazfickó, akinek nem csupán a haját és a ruháit szívta színtelenre a tengeren töltött idők napsütése, de az erkölcseit is. Szerettem őt utálni, és nagyon szerettem a végjátékban meglepődni rajta.
A felszínen zajló játszmák alatt húzódik egy második cselekményréteg is, amely olyan jelenségekre reflektál, mint a szeretet nélküli környezetben felnőtt gyermek személyiségtorzulása, illetve az önmagát beteljesítő jóslat, amely bár eposzi eszköznek tűnhet, a való életben is helyrehozhatatlan károkat képes okozni. Mindezt nagyon érzékletesen ábrázolja a regény a zseniális bejezés során, ami akkorát üt, hogy a fal adja a másikat – na de nem akarok spoilerezni. :)
Összességében vegyes élményt nyújtott a könyv, de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem. Annak tudnám ajánlani Az Éjkaput, aki szereti a pörgős, akciódús történeteket, a lendületes cselekményvezetést, és az ütős fordulatokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése