Csongor Andrea: Mozaik

 A könyvet köszönöm a kiadónak!

Kiadó: Napkút

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 130 oldal

Illusztrálta: Hanyecz Gabriella

Fülszöveg

Csongor ​Andrea kisregénye új szerkezetet épít a formabontás szándéka nélkül. Velejéig hétköznapi, második házasságbeli problémákat dolgoz fel, és ezt sajátos, mindennapi kommunikációs műfajokat vegyítő stílusban teszi. Sms-ek, e-mailek, használati utasítások, bevásárlólisták, versek jelennek meg és keverednek a szövegben élő mozaikként, mintha ez az összetettség és kontrasztosság műfajként adná vissza magát a második házasságot. A sokszor humorral, mégis mindig érzékenyen megragadott csomópontokat a rövid fejezetek és a stílusbeli váltások teszik olvasmányossá.

A szereplőknek, két felnőttnek és hét gyermeknek egyenként és együtt is sajátságos világa van. A kisregény így rálátást kínál egy olyan életformára, amelyben egyre többen élünk, és amelyben próbálunk eligazodni, mozogni – váltakozó sikerrel. A mozaikházasságban alapvetően benne foglalt érdekellentétek hordozzák a mű feszültségét és bontják ki annak konfliktusát: egy recept vagy egy társasjáték leírása túlmutat az aktuális szituáción, annál mindig többet jelez.

A családtagok személyiségfejlődése, múltjuk szükségszerű feldolgozása folyamatosan halad előre a regényben, míg a rövid betétek egyre sebesebben sodorják őket egy elkerülhetetlen döntés felé. Nonna és Frigyes akár mögöttünk is állhatnak a pénztárnál, gyerekeik a mieink osztálytársai lehetnek – sem a történet, sem a magunk világában nem lehetünk közömbösek irántuk.

Véleményem

Nagyon izgatta a fantáziámat ez a könyv, nem is voltam igazán tisztában vele, hogy miről szól, sokkal inkább a forma vonzott. Ebben a kompakt kis kötetben ugyanis nem a szokásos faltól falig szöveg formátumot találja az olvasó, hanem egy élet – inkább sok összefonódó élet – apró lenyomatait. Akad itt minden, mi szem-szájnak ingere: regényszerű jelenetek, párbeszédek narráció nélkül, versek, gondolatok, áldások és imák, listák és falfirkák. És ez az egész emiatt már külsőre roppant izgalmas. De a valódi érték a sorok között bújik meg.

A Mozaik egy nagyon kellemes atmoszférájú kisregény, ami bővelkedik humorban és mélységben egyaránt.

"– (…) Hallgatózom, hogy kihalljam a gondolataidat, mert én azokról fogok rád ismerni.

– Melyik gondolatomról? Hajtsam félre netán a homlokomba hulló legényes tincsemet, hogy beleláthass a fejembe?

– Na, mutasd! Hinnye! Magamat látom minden kanyarban és tekervényben.

– Na, látod. Erről rám ismerhetsz mindenhol."

/122. oldal/

A Jelenetek egy házasságból cím már egy ideje foglalt, de úgy gondolom, tökéletesen leírja a Mozaikot – bár mégis a saját címe áll neki a legjobban, hiszen egyszerre utal a formára, és a tartalomra (mozaikcsalád) is. Átlagos történet ez: egy férfi és egy nő egymásra talál, és közös úton indul tovább az életben. Egy kis csavarral: mindketten elváltak, negyven felettiek, nagycsaládosok, egyikük ráadásul (saját szavaival!) cigány. Az új házzasságban összeadódnak a családok, összeadódnak a gyerekek és a problémák is. Hét gyerekkel, és egy-egy félig leélt élettel a hátuk mögött kezdenek új kalandba hőseink. Sejthető, hogy nem lesz egyszerű, és nem lesz mindenkinek kedvére való. A gyerekek közül nem mindenki érzi jól magát az új felállásban, a kikényszerített együttélés tele van buktatókkal, wc előtti sorbanállással és elhanyagoltság-érzéssel.

Csongor Andrea gyönyörűen ír az örömökről, csínytevésekről, a furcsaságokról, és a felmerülő problémákról is. Arról, hogy a család együtt növekszik és küzd, és néha együtt is bukik el. Kiváló érzékkel váltogatja a műfajokat, így a könyv olvasmányos, pörgős, amolyan egyestés kaland - mégis mély nyomot hagy.

"GPS

Újratervezés!

Az első lehetőségnél fordujjá vissza, more!

Be nem azonosított kiskorú a cigányvajda hangjára állította."

/91. oldal/

Nagyon tetszett a cigányság-kérdés kezelése, ahogy az írónő teljes lelki nyugalommal viccelődik a helyzeten (a szomszédok azon merengenek, megkockáztatja-e az ifjú pár az esküvőn a cigánypecsenyét), ugyanakkor nagyon szépen és érzékenyen kezeli, ráadásul egy nagyon szimpatikus karaktert mutat be a keményen dolgozó, mélyen vallásos, egyetemet végzett Frigyes szeményében. A didaktikát nélkülözve, könnyedén és természetesen döntögeti a le sztereotípiákat, és ez nekem eszméletlenül jól esett.

Ahogy jól esett az egész könyv is, annak ellenére, hogy kemény témák is felmerültek, meghátrálások és visszatérések, küzdelmek és harcok szabdalták az utat. A Mozaik egy lélekmelengetően szép kötet, egy érzés, egy hangulat. Belefeledkezés.

"Isten adja rád áldását!

Áldja meg a fölötted világító Napot,

az alattad elterülő földet,

a melletted lélegző testvért,

az előtted álló mai napot.

Ne vesszen el örökségedből egyetlen nap sem.

(magyar népi imádság nyomán)"

/69. oldal/

Ha felkeltettem az érdeklődésed, itt megvásárolhatod a kötetet.

Dér Adrienn: Hősteki és az eltűnt holdtehén

A könyvet köszönöm az írónőnek és a kiadónak!

Kiadó: Bookart

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 112 oldal

Illusztrálta: Szulyovszky Sarolta

Fülszöveg

Teki, a kék páncélú teknős hősnek készül. Nem csoda, hogy Moson király éppen őt bízza meg az eltűnt holdtehén előkerítésével – egyben pedig egész mesebirodalma sajtszerető népének megmentésével. A fontos küldetésre Teki persze nem egyedül indul, hanem hű barátja, kefefarkú Borzi kíséretében. Később Zozo, a táncolókobold és Liliom, a tábortűzfülű gyík is csatlakozik az elszántan nyomozó csapathoz. Tarts Te is velük fordulatos útjukon: ötletelj, kutass, kacagj, kóstolj egy kis holdsajtot, lepődj meg!

Véleményem

Hősnek lenni nem könnyű feladat, főleg akkor, ha a legtöbb hőstett a jószándék ellenére balul sül el. Teki, a kékpáncélú teknős leganagyobb álma, hogy igazi hős legyen, fűszálkardjával a gyengék védelmére kelhessen és segíthessen mindenkin, akinek szüksége van rá. Ám otthonában, Erdőliverzumban nem tud kibontakozni, bár a legtöbben támogatják az álma elérésében, akadnak olyanok is szép számmal, akik nem hisznek benne.
Egy nap különös szerzet érkezik a verzumba, Rudi, egy jogarorrú földimalac, akit a helyi hős felkutatására küldött Kartolíria királya, harmadik Moson. A szálak Tekihez vezetnek, aki megbízást kap, hogy kutassa fel az eltűnt holdtehenet, és ezzel mentse meg egész Kartolíriát.

Teki félelmet nem ismerve vág bele a kalandba barátjával, a félénk, de jólelkű Borzival. Útjuk számtalan csapdát rejt, különleges tájakon barangolnak és új batárokra tesznek szert Zozo, a táncolókobold és Liliom, a tábortűzfülű gyík személyében.

Szeretném a külsőségekkel kezdeni, mert nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy milyen nagyon gyönyörű ez a könyv. Szulyovszky Sarolta illusztrációi eszméletlenek, a könyv kivitelezése már-már művészi. Nagyon jól eltalálta az állatfigurákat, a színvilágot, a regény egész hangulatát. Ritkán látni ilyen igényes gyermekkönyvet, öröm volt kézbe venni, lapozgatni, nézegetni. A betűméret is ideális, akár kezdő olvasók is könnyedén elboldogulhatnak vele.

A Hősteki és az eltűnt holdtehén nem mindennapi könyv. Az írónő rendkívüli módon elengedte a fantáziáját, nem szorította magát sem a nyelv, sem a realitás korlátai közé. A szókincsét nem kötik a konvenciók, olyan klassz kifejezéseket alkot, mint például barkácsharkály, avarkupaclak. A mértékegységek szintén "elszabadultak" ebben a világban - teljesen természetes, hogy Liliom egy jetimagasságig tud felrepülni, vagy éppen percidőben mérik az idő múlását. Nagyon jó, hogy semmire nem akar hasonlítani ez a könyv, nyelvezetével is egyedi hangulatot alkot.

A regény szürreális világa – ahol bármi megtörténhet, és valóban meg is történik – a felnőtt olvasó számára elsőre kissé elborultnak tűnhet. Bevallom, engem sokszor fárasztott a sok kaland, furcsa lény és helyszín, de ez a könyv nem nekem szól első sorban. Úgy gondolom, hogy a gyerekek imádják ezt a fajta határtalan fantáziát, ahol teljesen természetesek a tábortűz fülű gyíkok, ahol szó szerint sajtból van a hold, és cukorból a sziklák. A gyermeki fantáziával rokon ez a regény, tele megértéssel és jófajta cinkossággal.

A karakterek hihetetlenül bájosak és rokonszenvesek – még a rosszfiút sem lehet túlzottan utálni, éppen csak amennyire megérdelmi –, emellett nagyon ötletesek is. Főként Zozo és a népe, a táncolókoboldok tetszettek, akik a világ és benne az élőlények senki más által nem hallható dallamára ropják a táncukat. Teki, a főszereplő is végtelenül szimpatikus, helyén van az esze, és bármilyen meredek helyzetben képes helyt állni - jó példakép a gyermekolvasóknak.

A Hősteki és az eltűnt holdtehén egy kedves, elragadóan ötletes könyv arról, hogy ha bizalmat fektetünk valakibe, képes teljesíteni bármilyen elvárást. Egy eszeveszett kaland, amibe jó belefeledkezni. Valami egészen váratlan és üdítően kreatív.

Óvodásoknak felolvasásra, kisiskolásoknak önálló olvasásra is ajánlom.

(Molyon 4,5-re értékeltem, itt felkerekítettem :D)

Palágyi R. László: Az Éjkapu

A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Trivium Egyesület

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 264 oldal

Fülszöveg

Különös események követik egymást Ostidas komor királyságában, ahol évszázadok óta az Oroszlános Lovagrend uralkodik. A bányavárosokban az épületekre tűzik egy megjósolt új rend zászlaját, Ámbraparton pedig élettelenül a partra sodródik az óriási kráken, amely hosszú ideje elzárta az országot a tengeren túli világoktól. Mivel a szörny fenyegetése már a múlté, a korona expedíciót indít a krónikákban szereplő nyugati földrész, Vessuunas felé. Ám a Vessuunasba vezető úton, az éjszaka és nappal határán, minden felfedezőnek – legyen hős vagy gonosztevő, vagy akár mindkettő –, át kell kelnie az Éjkapun…

Véleményem

Ostidasban nem lányregény az élet: a birodalom tenger felőli határát hatalmas kráken őrzi, bárki bármikor a fűbe haraphat, főleg, ha nem szimpatikus a képe, a nő pedig maximum arra jó, hogy ha visszadumál, simán be lehet zárni egy toronyba. Ám ahogy a Vén Bestia rejtélyes körülmények között kimúlik, és rothadó testét partra sodorja a víz, a világ kinyílik – kolumbuszi expedíció indul, a Santa Maria azonban ezúttal egy halszagú bálnavadász hajó, fedélzetén különféle lókötőkkel, egy lovagi ambíciókat dédelgető lánnyal, egy túlságosan becsületes lovaggal, meg egy jócskán karótnyelt pappal. A két isten legyen irgalmas azokhoz, akik megkísérlik az Éjkapun való áthaladást!

Míg a díszes kompánia ismeretlen népségek egész seregével parolázik, Ostidasban sem áll meg az élet – közeledik az Új király tornája, és lázadást forral a bányák mélye. Vajon a legendákban ígért új lovagrend békét hoz a birodalomba, vagy a virágos zászló súlya alatt magábaroskad minden?

Nehéz helyzetbe hozott ez a könyv, és ahogy ezt írom, még mindig nem vagyok benne biztos, hányasra fogom értékelni a végén. Van az a kissé idétlen mondásunk, hogy a sok bába közt elvész a gyerek – és bár életemben nem használtam, Az Éjkaput olvasva tökéletesen megértettem, hogy mit jelent. Ezért vagyok gondban. Egyrészt látom azt, hogy ez egy határtalan fantáziával megírt, fordulatos történet, ugyanakkor annyi mindent bele akart sűríteni az író, hogy a végeredmény egy kissé kaotikus lett.

Olvasás közben végig kapkodtam a fejemet, azt éreztem, hogy a történet túlzsúfolt, a mellékszereplők  és az események nagy része pedig emiatt súlytalanná vált. Például számos segítő csatlakozik a főszereplőkhöz, de annyiféle törzsből és fajból kerülnek ki – egyértelműen azért, hogy a különleges képességeik előre vigyék a sztorit –, hogy a végére már kísérletet sem tettem arra, hogy kövessem, melyik név milyen embert/lényt takar. A rengeteg mellékszereplő teljesen összefolyt, így pedig sem az életük, sem az esetleges haláluk nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet.

A rengeteg esemény, helyszín, különleges lény és mágia útvesztőiben pedig elveszett a történet. Furcsán paradox ezt mondani, de a sok esemény ellenére végig úgy éreztem, nem történik semmi. Egyre csak azon gondolkoztam, hová tart ez az egész, mi célt szolgál a sok utazás, csata, párviadal... persze a végén megkaptam a választ egy igen szép fordulatnak köszönhetően, de míg eljutottunk idáig, többször is felidegesített, hogy nem tudom, merre tart végülis a történet.

Nagyon sokszor érzem azt egy-egy trilógiánál, hogy elég lett volna kettő, sőt, akár egy kötet is, feleslegesen túl van nyújtva a sztori – Az Éjkapu esetében pont az ellenkezője történt. Bár lett volna inkább egy sorozat része! Vagy lett volna mondjuk száz oldallal hosszabb! A nagyobb terjedelem engedte volna, hogy az író jobban kibontsa az egyébként roppant érdekesnek tűnő világot, és mindazt, ami útközben elsikkadt. Például a krákenről, az Éjkapu utáni kutatásról (magáról az Éjkapuról!), Ostidas történelméről bőven lehetett volna még mit írni, a Vessuunasban töltött időt nagyobb terjedelemben kifejteni... nem is szólva a végkifejletről, szívesen olvastam volna még Alorien további sorsáról.

Biztos furcsán hangzik, de minél többet gondolkodom a történeten utólag, minél jobban összeáll a fejemben a kép, annál jobban tetszik a könyv, annak ellenére, hogy mikor befejeztem, erős hiányérzet maradt bennem. Talán olyan ez a regény, mint a jó bor, minél tovább érleli (magában) az ember, annál jobbá válik.

Az Éjkapu ugyanis, ha eltekintek attól, hogy kissé túlzsúfoltra sikerült, kifejezetten izgalmas világgal dolgozik, abszolút egyedi varázstárgyakat és lényeket vonultat fel. A történet bővelkedik ármányban, politikai konfliktusban, de emellett az író nem hanyagolja el az érzékletes tájleírásokat, és a szereplők lelkivilágát sem.

A főbb karakterek – ellentétben a seregnyi, díszletszerű mellékszereplővel – összetett személyiségek, senki sem fekete vagy fehér, még a legutolsó szemétláda is a lelke legmélyén lapuló démonokkal küzd. Különösen izgalmasnak találtam Heino karakterét, aki a kezdőjelenetben hatásos belépőt hajt végre, és a történet végéig verekszi magát, hogy végül megmutathassa a másik arcát is. Nagyszájú, vakmerő gazfickó, akinek nem csupán a haját és a ruháit szívta színtelenre a tengeren töltött idők napsütése, de az erkölcseit is. Szerettem őt utálni, és nagyon szerettem a végjátékban meglepődni rajta.

A felszínen zajló játszmák alatt húzódik egy második cselekményréteg is, amely olyan jelenségekre reflektál, mint a szeretet nélküli környezetben felnőtt gyermek személyiségtorzulása, illetve az önmagát beteljesítő jóslat, amely bár eposzi eszköznek tűnhet, a való életben is helyrehozhatatlan károkat képes okozni. Mindezt nagyon érzékletesen ábrázolja a regény a zseniális bejezés során, ami akkorát üt, hogy a fal adja a másikat – na de nem akarok spoilerezni. :)

Összességében vegyes élményt nyújtott a könyv, de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem. Annak tudnám ajánlani Az Éjkaput, aki szereti a pörgős, akciódús történeteket, a lendületes cselekményvezetést, és az ütős fordulatokat.

Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos

                                     

Kiadó: Napkút
Várható megjelenés: 2020.12.10.
Oldalszám: 136 oldal
Illusztrálta: Buzási Viktória

Fülszöveg

Zapumában elszabadult szellemvillamos járja a várost, fedélzetén két gyerekkel és egy pulival. Tomi nehezen találja a közös hangot az álomvilágban élő Bogival, ám a villamos rejtélyének felderítése érdekében kénytelen együttműködni a lánnyal. Bogi egy vérbeli kopó alaposságával veszi észre a bűntény kibogozásához szükséges apró jeleket, és csakhamar meglepő magyarázattal áll elő az elszabadult járművel kapcsolatban. Mindeközben a villamosigazgatóság központi épületében is nyomozás kezdődik, miután váratlan levelet kap a polgármester.

Miért indult el vezető nélkül a járat? Mi történik, ha eléri a város villamoshálózatának végét?

Hogy menekülnek meg a szerelvényen ragadt gyerekek? És egyáltalán, miért nincs rajta Zapuma a világon egyetlen térképen sem?

Légy részese a kóbor villamos kalandjának!

    Ez most nem egészen értékelés lesz, inkább amolyan ajánló-féle, mert ezt a könyvet nem tudom elfogulatlanság nélkül értékelni. Közös múltunk van ugyanis A zapumai kóbor villamossal és utasaival, hiszen ez az eslő gyerekregény, amit szerkesztettem. Viszonylag új vagyok még a szakmában, így hatalmas boldogsággal tölt el minden könyv megjelenése, aminek a végső formájához közöm volt.
    Olyan ez, mint amikor a világra segítesz egy réges-régen dédelgetett álmot, aztán meghatottan nézed, ahogy lábra áll, és önálló életre kel. Nagyon hálás vagyok a Napkút Kiadónak, amiért bizalmat szavaztak nekem, és megadták a lehetőséget, hogy álmok születése felett bábáskodhassak.

    Ennyit a személyes ömlengésről. :D

    A zapumai kóbor villamos egy igazán különleges történet, ez már a címéből is kitűnik - szerintem ez az egyik legizgalmasabb cím, amivel mostanában találkoztam, és akkor is felkeltette volna a figyelmemet, ha egyébként nem tudnék róla semmit. Tehát különleges történet ez, amelyhez természetesen különleges helyszín is jár: Zapuma, a Csehszlovákia felbomlásakor elfeledett város, amely egy idő után megelégelte, hogy senki nem tart rá igényt, így önállósította magát. Ám nem csak a neve és a helyzete miatt kivételes város(állam) Zapuma, hanem a villamoshálózata miatt, itt ugyanis a sárga masina a megszokott közlekedési eszköz, a polgárok csak akkor ülnek autóba, ha el akarják hagyni a települést.
    Egy villamos lesz az okozója annak a galibának is, amibe Tomi keveredik. A fiatal fiú minden hajnalban kitakarítja a járműveket, hogy egy kis pluszpénzt keressen a családjának, így aztán pulijával, Gusztival együtt pont az egyik kocsiban tartózkodik, amikor a címszereplő renitens szerelvény elszabadul. Ezzel kezdetét veszi az életreszóló kaland, és feltűnik a színen Bogi, a kissé bogaras, ábrándos lány, és vele a különös álomvilága is.
    Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: nyomozás, villamostetőn ücsörgés, felhőbámulás, meseszövés, hajmeresztő akrobatamutatványok és még sok minden más, amiről jó blogger nem beszél, ha nem akar spoilerezni. :)
    Eközben a zapumai hatóságok sem tétlenkednek: mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiderítsék, ki vezeti a kóbor villamost, hová tart, és hogyan lehet megállítani. Háromnapos hajsza veszi kezdetét, a díszes kompánia beutazza fél Európát - ki rendőrautóval, ki taxival, ki villamossal. És hogy mi történik ezután? Nos, a regényből kiderül.
    A zapumai kóbor villamos egy nagyon kedves és izgalmas történet kitartásról, összefogásról, a gyermeki fantáziáról és találékonyságról, valamint a barátságról, ami a legváratlanabb helyen és időben is képes kibontakozni. Ajánlom minden villamos-fanatikusnak kalandkedvelőnek, nyomozópalántának, álmodozónak és földhözragadtnak, felhőlesőnek és krimirajongónak - és persze minden pulitulajdonosnak. :)

    A zapumai kóbor villamos előreláthatólag december 10-én fog megjelenni, de a boltokba valószínűleg januárban kerül. Ha mégis szeretnél belőle egy példányt a fa alá, akkor keresd a Napkút Kiadót, vagy november végéig küldj adományt a villamos oldalának, amivel automatikusan előrendelheted a könyvet (és kaphatsz mellé matricát, könyvjelzőt, posztert, vagy akár vászontáskát is!).
    A villamosnak saját facebook oldala is van, további extrákért, érdekességekért, hírekért kövesd itt! :)

Az Anyacsalogató Hadművelet - karantén kiadás

Ma egy rendhagyó poszttal érkeztem, saját írást szeretnék megosztani veletek, amely a hamarosan (jó, ez erős túlzás, de remélhetőleg jövőre) megjelenő gyerekregényemhez kapcsolódik.

Nem sokan ismerik egyelőre a Szilágyi ikreket (leszámítva a tágabb családomat :D), a regény főszereplőit, ezért gondoltam, bemutatom őket. Erre nem is találhattam volna alkalmasabbat a tavasszal írt rövid kis "karantén kiadásnál", hiszen nagyon ügyesen "bemutatkoznak" benne a fiúk. :D Sajnos újra kezd aktuálissá válni a téma, úgyhogy ne feledjétek: aki teheti, maradjon otthon, és próbáljátok elvilseni egymást! :)

Akit érdekel egy hosszabb részlet a regényből, itt megtalálja: Az Anyacsalogató Hadművelet - részlet

Szerzői facebook oldalam: https://www.facebook.com/kemendyjuliacsenge

Az illusztrációt Nagy Bettina készítette.

  Filkó rajzolt. Lerajzolta, hogy Kelemen, az ikertestvére végre befogja a száját. A puha grafittal ideges barázdákat vájt a papíron, ami kezdett hasonlítani a falu határában elterülő napfényes szántóföldekre.
  Lerajzolta a saját arcát, kicsit kevesebb szeplővel, és gúnyosabb szemekkel, néhány centivel hosszabb, a szélrózsa minden irányába meredező hajjal. Fél szemmel Kelemen íróasztala felé lesett, hogy felidézze, milyen ruhában van a testvére.
    – Vajon mit csinálhat most Piri néni? – elmélkedett éppen Kelemen.
  A galaxis mintájú gumilabdájukat pattogtatta az asztalon már órák óta, és csak beszélt, beszélt és beszélt. Kibírhatatlan volt.
  Filkó összepréselte a száját, és még jobban rányomta a ceruzát a lapra. Vastag, fekete szigetelőszalagot rajzolt Kelemen orra alá, és elégedetten rámosolygott a művére. Milyen szép is lenne, ha minden valóra válna, amit lerajzol!
  – Szerinted nem kellene bevásárolnunk neki, vagy ilyesmi? – fűzte tovább Kelemen a gondolatot. – A tévében azt mondták…
    – Apa már bevásárolt neki hétfőn – dünnyögte Filkó a papír fölé görnyedve.
   – Ja, tényleg! – Kelemen bosszúsan csettintett a nyelvével. Ha ez lehetséges, még idegesítőbb volt, mint eddig. – De akkor is. Biztos jól jönne neki egy kis beszélgetés, nem? Fogadni mernék, hogy Norbert, meg a tyúkok nem olyan izgalmasak, mint mi.
   Norbert Piri néni sárga szemű kecskéje volt, és Filkó biztosra vette, hogy még vele is jobb lehet karanténban lenni, mint Kelemennel. Mindketten tudták, hogy nem mehetnek át senkihez, főleg nem Piri nénihez, aki – legalábbis a fiúk így látták – olyan öreg volt, mint az országút.
  Filkó válasz helyett dühösen sóhajtott egyet, és folytatta a rajzot. Kelemen mellé Berti vonásait kezdte felvázolni, a kislány csibész arckifejezését, ártatlannak álcázott mosolyát. Berti, akit valójában Albertának hívtak, a legjobb barátjuk volt, mióta az ősszel beköltözött az apukájával a Tündérfürt utca egyetlen épületébe, egy régi, poros, ugyanakkor varázslattal teli szélmalomba. Filkó gond nélkül elcserélte volna a kislányt a bátyjára.
  Egy pillanatra csend lett, talán Kelemen végre levegőt vett.
  – Unatkozom – nyögte aztán drámai hangon, egy pillanat alatt elpusztítva a másodpercnyi nyugalmat.
  – Menj ki az udvarra – morogta Filkó. Akkor legalább megszabadulna tőle egy kis időre.
 – De ott is unatkozom.
  Filkó Berti kezébe egy tekercs szigetelőszalagot rajzolt, kantáros nadrágjának zsebébe pedig egy ollót. Berti megmenthetné az őrülettől, ha itt lenne. Sokkal ügyesebben bánt Kelemennel, mint Filkó, pedig a kislány csak néhány hónapja ismerte őket, miközben az ikrek már közel tíz éve éltek egy szobában.
  – Akkor menj le a nappaliba – vetette oda Filkó a testvérének. – Csak fogd már be!
  – Anya nem szereti, ha zavarom a digitális óráit. Még a végén miattam nem tanulják meg az elsősök a Z betűt, vagy ilyesmi.
  Bár Filkó úgy gondolta, a Z betű nem lenne túl nagy ár azért cserébe, hogy Kelemen végre elhallgasson, nem ellenkezett. Inkább testvére feje fölé rajzolta a Galaktikus gumilabdát, mintha rajta pattogna, és nem az asztalon.
  – Na, csináljunk már valamit!
  – Én csinálok – felelte Filkó a lap felé bökve.
  – De tudod, hogy én nem tudok rajzolni – akadékoskodott Kelemen.
  – Az a te bajod – vágott vissza Filkó. – Oldd meg a matekfeladatot!
  – Lemásolhatom a tiédet? – kérdezte mohón Kelemen.
  – Felejtsd el!
 – Irigy kutya! Akkor mutasd, mit rajzolsz, Tökfilkó!
  Kelemen olyan hirtelen termett mellette, hogy Filkónak esélye sem volt eltakarni előle a lapot.
  – Hé! Az én vagyok?
  Filkó a szemét forgatva kirúgta maga alól a széket, felkapta a papírt és a csapóajtó felé iramodott. Kelemen félig dühösen, félig nevetve rohant utána.
  Miközben a fürdőszoba felé szaladt, hogy magára zárhassa az ajtót, Filkó arra gondolt, ez a tavasz nagyon, de nagyon hosszú lesz.

Dávid Attila: Az idegen

A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Magánkiadás

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 32 oldal

A történetről

Az idegen egy rövid, fordulatos sci-fi novellákból álló gyűjtemény. Hasonlóan a szerző előzőleg bemutatott kötetéhez, ebben is egyperces, 1-2 oldalas történeteket találunk, amelyek garantáltan meglepetést okoznak az olvasónak.

 

Véleményem

 

Határozottan jobban tetszett ez az kötet, mint a Morta. Sokkal változatosabbak és fordulatosabbak történetek, szellemesebbek és életszerűbbek a párbeszédek. A novellák, bár nagyon rövidek, minden egyes alkalommal meg tudtak lepni, Dávid Attilának jó érzéke van a csattanókhoz, és ezt ki is használja. Az egypercesek témái érdekesek, némelyik kimondottan elgondolkodtató. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: földönkívüliek, robotok, időutazás – de meglepő módon felbukkan Petőfi is a sorok között, egy kifejezetten szellemes megoldással.

A könyv sok humoros megoldást tartalmaz, és az ember bizony sokszor fogja a fejét: "hogyhogy nem gondoltam, hogy ez lesz a vége?"

Azonban, ahogy a Morta, úgy Az idegen esetében is nagy problémám volt, hogy a szerző stílusát kiforratlannak éreztem. Sok esetben hiányoltam a cizellált megfogalmazást, túlságosan egyszerű a szöveg, mintha csak egy vázlat lenne. A kevesebb persze sokszor több, de Az idegen olvasása közben végig hiányérzetem volt.

Utólag felmerült bennem, hogy talán az író lusta bővebben kifejteni a történetet. Persze, nagyon érdekes műfaj az egyperces, és sok lehetőség van benne, de némelyik novella túlságosan rövid ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. Dávid Attila ötletei olyan jók, és annyira kár, hogy nem "ül rajtuk" többet! Személy szerint én olvasás közben szeretem magam előtt látni a helyszínt, a szereplőket, az arckifejezésüket, a gesztusaikat – nekem ez nagyon hiányzott, bár úgy gondolom, hogy ez szubjektív, biztos van, akinek enélkül is jól működik.

 

Jól látható az eddig kiadott kötetiből, hogy Dávid Attila kedvelt műfaja az egyperces, de egyszer nagyon szívesen olvasnék tőle egy hosszabb művet. Humora és fantáziája kitűnik ugyan a rövidekből is, de szeretném látni, hogy milyen, amikor nem "lustálkodja el" a leírásokat.

 

A kötetet azoknak ajánlanám, akik ismerkedni szeretnének a zsánerrel, de kevés a szabadidejük, illetve azoknak, akik szeretik a váratlan fordulatokat, vagy éppen könnyed kikapcsolódásra vágynak. 

 

Dávid Attila: Morta

A könyvért köszönet az írónak.

Kiadó: Magánkiadás

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 50 oldal 

A történetről

A Morta egy minikrimikből álló gyűjtemény, amelyeknek középpontjában a férjgyilkos asszony áll. Ahány történet, annyi variáció – a férj halála garantált, a módszerek azonban változatosak.

 

Véleményem

 

A kötet egy mottóval/előszóval indít, amely a párkákról ír, és megmagyarázza a kötet címét. Ez rendben is van, de az egyetemista ösztöneim rögtön kiéleződtek, amikor megláttam, hogy az idézet a Wikipédiáról származik (annyiszor verték belénk ugyanis az egyetemen, hogy a Wikipédia nem számít hiteles forrásmegjelölésnek, hogy számát sem tudom). Számomra ez egy kissé komolytalan hatást keltett, talán jobb lett volna egy enciklopédiából, tudományos cikkből kikeresni ezt a leírást, a Wikipédia nem elegáns, mint a kötet mottójának forrása.

Az egyperces krimik hangulata komor, nyelvezetük mindvégig tárgyilagos marad. Ez egy ideig hatásosnak tűnt, de körülbelül a közepénél azt vettem észre, hogy fáradok. Egyik történet elkezdett beleolvadni a másikba, én pedig rezignáltan vettem tudomásul, hogy "aha, ez is meghalt." Érzelmileg nem tudtam közel kerülni - lehetséges-e egyáltalán ez ilyen rövid történetek esetén? - egyik szereplőhöz sem, így érdektelenné vált, hogy mi a gyilkosság indítéka, végkimenetele. Előnyös tud lenni ez a fajta eltávolodás, de valamivel mindenképp érdemes ellensúlyozni, hogy ne váljon unalmassá, érdektelenné.

A kötet változatos és kreatív módszereket vonultat fel a nemkívánatos férj kiiktatására (:D), de ezeknek egy része nem reális, emiatt nem tudtam őket komolyan venni. Illetve elég sok az olyan történet is, ahogy a való életben körülbelül 50% a sikeresség esélye – vagy belehal, vagy nem, nincs garancia –, a novellákban azonban minden úgy történik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ebben egyedül az Ébredés című novella hoz fordulatot, amelyben a gyilkos asszony gyanússá válik.

Bár nem tartom magam keményvonalas (sem másmilyen) feministának, azért eléggé fájdalmasan érintette az önérzetemet, hogy az író nem árnyalta a nőkről alkotott képet. Az indítékok nem túl változatosak: az asszony vagy a férje biztosítására hajt, vagy a megcsalt mártír szerepében tetszeleg, esetleg (ritkább eset) erőszakos férj áldozata. A kötet erősen sztereotipizálja mind a nőket, mind a férfiakat, ez pedig nem kifejezetten szerencsés - főleg nem a mai világban, amikor az emberek már szinte mindenre harapnak.

A kötetben felmerülő problémák jó részét egyébként egy válással meg lehetett volna oldani - szóval a tanácsom mindenkinek (aki esetleg ötleteket keres :D): ha boldogtalan vagy, válj el.

Összességében Dávid Attila egy formabontó ötlettel rukkolt elő, a történetek gerincét adó gyilkos asszony (Morta) személyével érdemes foglalkozni, ugyanakkor a kivitelezés sajnos nem sikerült a legjobban. Úgy gondolom, bár magánkiadásról van szó, egy szerkesztő ráfért volna a kötetre, aki a kiadás előtt rá tudott volna világítani az általam leírt problémákra.