Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Íme, itt az első Kettőspont bejegyzés, fogadjátok szeretettel! :) (Aki valamilyen csoda folytán nem látta az eggyel ez alatti bejegyzést, és gőze sincs, hogy mi ez, olvassa el itt.)

A könyvről

Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés: 2016
Eredeti cím: Sleeping Giants
Fordító: Török Krisztina
Oldalszám: 288 oldal
Sorozat: Themis Akták 1.

A molyok szerint...

Jelenleg 77%-os az értékelése.

A történetről

Deadwood, ​​Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál…
„Mindig előre nézünk, soha nem hátra.”
A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna.
„De ez a dolog… más. Igazi kihívás. Újraírja a történelmünket.”
Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban…
„Kénytelenek vagyunk megkérdőjelezni mindent, amit eddig önmagunkról tudni véltünk.”
Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?
„Bármi megtörténhet.”

Véleményem 

Nos minden további nélkül belevágok a közepébe: nekem ez a könyv az év csalódása. Persze, mondhatnám a Cursed Childot is, ha valaki megkérdezné amúgy meg ki a franc kérdezné meg? :D, de attól nem vártam sokat az előzetes információk alapján, mondhatni, lelkileg fel voltam készülve arra a rettenetre, ami várt. Erre a könyvre viszont úgy vártam, mint egy korai karácsonyra, csorgattam a nyálam a borítóra, a fülszövegre, a Sylvain Neuvel interjúra, az előrendelés gombra...aztán vártam rá egy hónapot, mert a kiadónál történt egy kis baki. Mindegy, ezt könnyen megbocsátottam, amint a kezemben volt. 
Gondoljunk csak bele, emberek! Rejtélyes óriás tenyér a föld alatt, katonai sci-fi, pörgés, izgalom - egyébként is, az év legjobban várt sci-fije állítólag. Nyilván nagy elvárásai vannak az embernek. És persze minél nagyobb az elvárás, annál nagyobb a pofára esés. Ez lehet az oka annak, hogy több mint egy hónapja befejeztem, most mégis itt ülök és azon rágódom, hogy mit kellene írnom erről a könyvről.

Beszéljük egy kicsit arról, ami a különlegessége és egyben az egyik legnagyobb megrontója: a formátuma. Átkozott egy csapda, amibe Neuvel nem csak egyszerűen belesétált, hanem úgy vágódott bele több kilométeres magasságból. A regény nem áll másból, csak néhány naplóbejegyzésből és rengeteg rögzített párbeszédből. A beszélőket különböző betűtípusokkal különíti el, ami egyébként egy kiemelkedően jó ötlet  - de körülbelül ennyiben ki is merül a forma dicsérete. Nem mondom, így is lehet jó könyvet írni, láttam én már karón varjút :D - gondolok itt Meg Cabot e-mail váltásokból álló könyveire, amik, bár természetesen nem a szépirodalom csúcsragadozói, teljesen jól működnek -, na de elrontani még könnyebb. Utóbbit remekül sikerült kivitelezni. Az izgalmas ötlet úgy ölte meg az amúgy is vérszegény könyvet, hogy gyengébb idegzetűeknek ajánlatos lett volna elfordítani a fejüket a vérengzés láttán. Írói stílusról éppen ezért aligha tudunk beszélni, hiszen párbeszédet írni akárki tud, aki valaha beszélt emberekkel...minden esetre semmilyen nyomott nem hagyott bennem a megfogalmazás módja. Az író nem csak a leírások terhét dobta le ezzel a formával magáról, de még a párbeszédeket is szétzúzta, a szereplők mindenféle interakció nélkül, monoton szövegelnek egymásnak. Nincs egy arckifejezés, egy árulkodó mozdulat, nincsenek hangsúlyok és hangerő, csak fémes csikorgás, és mi nem elég, hogy nem látunk, de nem is hallunk semmit, ami emberivé tenné a karaktereket. Borzasztó  steril az egész. Értem én, hogy Neuvel eredetileg filmnek szánta, de nem lehetett volna életszerűen megírni?

Ha már a karaktereknél tartunk, van mit savazni rajtuk bőven. Az, hogy mindenkinek van egy tulajdonsága, és ezzel ennyi, viszonylag bosszantó, de mind láttunk már ilyet, sajnos nem is keveset. Viszont a tény, hogy a főszereplőnek beállított Rose Franklin ennyire elsikkadt, nos, ez kimondottan dühítő. Ő van a borítón. Ő van a fülszövegben. Az ő irományával kezdődik a könyv. Aztán azzal folytatódik, hogy vele beszélgetnek, évekkel később. Mind tudjuk, hogy Rose a főszereplő - kivéve az írót. Ő fogja, és beássa a süllyesztőbe. Ez a nő olyan semmilyen, hogy a világ legunalmasabb embere sem bírna eltölteni vele egy fél napot. Nem elég, hogy kidolgozatlan a karaktere, ráadásul még érdektelen is. Létezik, de kit érdekel? Állítólag baromi okos, de ez miből derül ki? Szelíd, mint egy ma született idióta, pislog a másik 2 központi karakterre kedvesen, és baromira nem csinál semmit. A többiek - az a kb. 4 másik karakter, akit képes volt az író összehozni- szóra sem érdemesek, papírkarakterek, háztömbnyi méretű sablonok. 

Ja, igen: szerelmi háromszög. Komolyan? Semmi keresnivalója nem lett volna egy ilyen könyvben bármiféle szerelmi szálnak, ennek meg aztán végképp. Nem beszélve arról, hogy rá volt erőszakolva a szereplőkre, semmiféle kémia nem volt köztük - meg amúgy ha lett volna, azt se vesszük észre, a fent említett stílus miatt. 

Egyedül az "interjúztató" az, akire érdemes szót fecsérelni, de rá is csak azért, mert a személye az egyetlen dolog, amit egy kicsit is érdekelt olvasás közben. Nagyobb rejtély az, hogy ki is ez a pasi, mint az, hogy mi lesz az "alvó óriással". Adott egy abszolút befolyásos személy - úgy tűnik- a világ összes anyagi forrásával, és nem tagja semmilyen szervezetnek, mondhatjuk, hogy csak önmagával áll kapcsolatban. A háttérből mozgatja a szálakat, közben megfigyel és beszélget a többi szereplővel. Ki ez, és mi a célja? Természetesen nem kapunk választ, mert akkor mi értelme lenne folytatást írni? 

A rejtélyes karakter mellé természetesen kapunk egy jó kis mindfuck függővéget is, csak hogy legyen min rágódni, és biztos megvegyük a következő részt. Ennyiben ki is merül a történet pozitív oldala már nem a vásárlásban, hanem a csavarban. Ja, igen, és van benne körülbelül 2 db humoros megszólalás, amin úgy-ahogy mosolyogni is tudtam. Azért ez nem egy óriási teljesítmény. Főleg ha azt vesszük, hogy egyébként mennyire elcseszett az egész. Annyira, de annyira jó az alapötlet, akkora potenciál van volt benne...és iszonyatosan el lett bagatellizálva. Minden csak úgy megtörtént, semmi súlya nem volt az eseményeknek. Egy rejtélyes, nyomozgatós, kutatós sci-fire számítottam, ebből semmit nem kaptam meg. Vártam valamire, ami soha nem következett be, és ezt teljesen rányomta a bélyegét az élményre. Nagyon gyorsan történtek meg a dolgok, de ettől nem lett pörgősebb a könyv, inkább üres és súlytalan. Túl nagyok az időbeli ugrások, számomra ez zavaró volt és a kidolgozatlanság benyomását erősítette.

Mindezek ellenére kíváncsi vagyok, mit lehet még ebből kihozni, és persze engem is felcsigázott a befejező fordulat, így mindenképp elolvasom majd a következő részt - de nem valószínű, hogy pénzt is adok érte, inkább elmegyek a könyvtárba...

Összegzés

Kedvenc idézet: 
"– Személy szerint azt javasoltam az elnöknek, hogy dobjuk a Poerto Ricó-i árokba.
– Az hol van?
– Puerto Rico közelében…
– Marha vicces." (176. oldal)

A cím: Fordításként tökéletes, egyébként meg figyelemfelkeltő, szóval 5/5. 

A borító: Na, szégyen, vagy sem, azonnal beleszerettem, és leginkább ez - és a fülszöveg - alapján ítéltem. Talán mégis csak igaz a mondás.  A színek, a hangulat, a betűtípus, minden annyira egyben van és annyira vonzza a szemet, hogy egy igazán ütős könyvre számíthatunk - és oltári nagy pofáraesést kapunk. De attól még gyönyörű munka.

Értékelés: A hatásos marketing ellenére - vagy inkább amiatt- óriási értitek? ÓRIÁSI haha...oké, bocs :D csalódás volt, egyáltalán nem azt kaptam, amit a fülszöveg és minden egyéb információ alapján elvártam volna. Az ötlet remek, a kivitelezés amatőr, az egész könyv semmilyen. 2,5 pontot adnék rá, de mivel itt nincs olyan, felfelé kerekítem, bár egyáltalán nem érdemli meg.

 

A következőkben az Ember első kritikáját olvashatjátok :D 

Higgyétek el a bemutatkozás nem ad hozzá semmit az irományom élvezeti értékéhez (ha van neki :D), így ezt mellőzném is. 

Felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Vannak pozitívumai – mindenképpen pozitívum, hogy lehetett volna rosszabb is – de minden egyes piros pontért jár 1 fekete, inkább legyen kettő. Amennyiben az lenne ezen bejegyzés célja, hogy egy könyvről eltérő nézőpontú gondolatok szülessenek, hát úgy érzem most nem fog megtörténni. Úgy vettem észre, nem igen van középutas megoldás; vagy rajonganak egyesek a könyvért (amit nem tudok megérteni:D) vagy pedig hasonló véleményen vannak min én, és a negatívumok kerülnek túlsúlyba. Lássuk miből élünk.

Elsőként, ami mellett nem lehet elmenni, az a formátum. Úgy gondolom a forma fontos, de nem meghatározó. Legyen egy könyv fejezetekre tagolva, vagy fejezetek helyett kövessünk végig a cselekményt egy-egy karakter szemén keresztül, (vagy bármi egyéb) nem számít, ha egyszer a könyv jó. Egy kivétel van: értékelésünk alanya. A könyv gyakorlatilag események füzére, melyeket naplóbejegyzések, interjúk és egyéb szösszenetek formájában tárnak elénk. Ehhez hasonlót nem olvastam még, és úgy tudom viszonylag ritkán alkalmazott megoldás, mondjuk most már értem is, hogy miért. Ha én tisztában lennék vele, hogy nem írok jól, de ragaszkodnék hozzá, hogy könyvet írjak, akkor kétség nem férhet hozzá,azt tenném, amit az író jelen esetben. Nem mondom, hogy az író nem ír jól, de hogy a művéből nem derül ki, az biztos :D  Egyezzünk meg abban, hogy alapvetően egy regény leíró és elbeszélő részekből valamint dialógusokból áll. Mindegyiknek megvan a sajátossága, mit mikor és hogyan kell használni, megfelelően elegyítve ezeket egy jól megírt regényt kapunk; ez az alap és innentől kezdve lesz meghatározó minden egyéb tényező, történet, karakterek stb. Ha tudjuk, hogy mi kell egy jó alaphoz, akkor az összetevők közül miért spórolnánk ki valami bevált, fontos hozzávalót? Nem tudom, mindenesetre remélem, nem helytálló a fenti tippem, hisz egy nyelvészről beszélünk. Ugyanakkor így még érthetetlenebb, nyelvészként megírni egy könyvet e módon? Ha már ennyire be lett harangozva, hogy egy nyelvésztől olvashatunk, az ember óhatatlanul egy másik műre asszociál azonnal, és na, az az etalon – khmm Gyűrűk Ura khmm.  Sajnos mondanám, hogy oké ugorjunk de ugye az alapról beszélünk és nem stabil alapra nem lehet építeni, számomra ez rányomta a bélyegét az egész könyvre. 

Bár jól indultak a dolgok, lendületes kezdés, gördülékeny volt, jöttek az újabb infók majdnem hogy sodró lendületről beszélhettünk, aztán…az egész egyszer csak kifújt.  Számomra nem több az egész, mint dolgok egymás mellé pakolása, hiányzik a cementáló anyag. És ettől lélektelen,élettelen lesz az egész és számomra ez mind az alapformátumnak köszönhető egyedül. Nagy potenciál lehetett volna benne, mert vannak pozitívumok is. 

Nos, akkor a karakterekről: vannak(ez még nem pozitívum:D). Nem a sablonosság mintapéldányai, de azért nem is túl eredetiek.  Dr. Rose Franklin: a kislány/nő akiről a borítón olvashatunk, a kislány aki megtalálja a „kezet”, a nő aki ennek szenteli az életét, és a személy akiről ezenkívül nem tudunk meg semmit. Nem lenne baj, ha egy súlytalan mellékszereplő lenne – végül is az – (de az lenne, egy mellékszereplő is lehet jól kidolgozott érdekes karakter) de a könyvet a kezünkbe véve rögtön azt hihetjük, hogy ő lesz a főszereplő. Aztán elkezdjük olvasni, kapunk egy pár sort a gyerekkoráról, a felfedezésről. Utána ismét vele találkozhatunk csak már felnőttként, tovább erősítve azt a benyomást, hogy bizony ő történetünk főszereplője. Már a regény elején felbukkannak sokkal kidolgozottabb szereplők, így azt gondolja az ember oké akkor több fő szereplő lesz, semmi vész. Nem. A doktornő a továbbiakban csak van. Persze beszél is néha, de súlytalan, egysíkú, nem igen van személyisége.Az egyetlen dolog, amire a személyiségével kapcsolatban emlékszem, hogy kezdi érezni, hogy ez a projekt túlnőhet rajta, és ez aggasztja, pont. A többi karakter néha elejt egy félmondatot hogy Dr. Franklin így vagy úgy, de ez kevés. Ha leosztjuk a lapokat, ő az okos csaj, persze ettől még nézhet ki jól, (a „jó” nő meg lehet okos ( feministák kedvéért :D) csak a példa kedvéért van szükség a beskatulyázásra, mondjuk, ezt megteszi az író helyettem), de maradjunk annál ő az okos csaj. Nos, mire van még szükség? Hát persze, a „jó” csajra. Kara Resnik főtörzszászlós. Fényévekkel jobban kidolgozott karakter. mint Rose és ezzel együtt is… klisés.  A jó csaj, akinek a múltban hozott döntései rányomják a bélyegét a jelenére. A munkájában profi, de a magánélete romokban? – pipa. Mire lehet még szükség? Sosem találjátok ki, a jó pasira. Ryan Mitchell: a kidolgozott katona (kár, hogy nem a karakter). 1 jó nő 1 okos nő és 1 jó pasi tehát a logika szerint már csak egy valami hiányzik az egyenletből. Az okos pasi – pipa: Vincent Couture. Adjunk hozzá egy kis szolid szerelmi háromszöget. A jó nő kavar a jó pasival: saját beismerése szerint számára tökéletes minden megvan benne, ami kell,DE nyilván nem lehet köztük semmi… a múlt rossz döntései…. ettől a falra mászok, finoman megfogalmazva. De lehet még fokozni.

•  „olyan kedves, nekem az új, ha egy pasi kedves…”
• „Ha leakarnám írni, hogy nekem milyena  tökéletes férfi, mármint, hogy milyen tulajdonságokat keresek egy pasiban, hát Mitchellre szinten teljesen illene a kép” …
• „…remek társaság…”
• „szívem mélyen tudtam, hogy úgyse működne…” ->most komolyan??
• „Vicent általános értelemben véve nem egy jó ember”. „Akkora az egója ,mint New England”-> mi következik ebből ?:D Hát persze. Ez vicc kategória, és nem áll magánéleti sikertelenség e sorok mögött vagy bármi egyéb :D

De hogy ne csak ostorozzuk a karaktereket. Kara alapvetően egy szerethető – legyen inkább kedvelhető :D –  figura (persze ha eltekintünk a fentiektől).  Ryan talán a legemberibb figura, abszolút érthető mit miért tesz, kicsit talán sajnálni is tudjuk. Hozzá kapcsolódik az egyik szükségszerű fordulat, ami részben meglepett, de az erre felépített „igazi” csavar egyszerű volt, mint a faék és könnyen kitalálható volt. Ettől függetlenül nem volt vele semmit gond, szervesen illeszkedett a történetbe. És akkor beszéljünk a karakterről, aki gyakorlatilag keretbe foglalja a művet. Ugye a mű nagy része „interjú”, az interjúztató pedig Ő. Hogy ki? Nem tudjuk.  Kicsit emlékeztetet egy nagyszerű történet IllusiveMenjére, de az nem ide tartozik. Nem tudunk róla semmit és talán pont ezért, ez egyik legérdekesebb (legjobb?) karakter (persze csak a műben:D). Összegezve karakterek nem váltják meg a világot, van négy leosztott lapunk / szerepünk, ebből egy annyira súlytalan hogy említésre sem méltó + kapunk egy titokzatos, de érdekes  fickót és egy klisés( mily meglepő) „ antihőst”Mengele beütéssel, semmi extra. Azért azt ne várjuk, hogy a falat kaparjuk izgalmunkban , hogy mi fog történni velük, vagy, hogy  izgulni fogunk értük – én legalábbis nem tettem. Ugyanis a cselekmény nem tette indokolttá. Voltak fordulatok amennyire a korlátolt történet engedte. 

A történet viszonylag egyszerű, főhőseink rájönnek, hogy nem a kéz az egyetlen darab. Nincs más hátra, mint megkeresni a többit, összetákolni, megnézni mi lett belőle,rájönni miért lehet itt,majd beindítani és megtanulni használni.

Nagyjából ennyi és ez fel is öleli a mű egészét. Közben persze megtudjuk mi is ez, kapunk egy gyorsan összedobott biblikus-kozmikus történetet is– megjegyzem a bibliában szereplő nefilimek melyekre a szerző utalt, a leírások szerint 2-3x akkorát voltak, mint az akkori kor átlagembere, nem pedig 20-30x :D –  ami majd keretet adhat a további részekhez. A történet végén kapunk egy kis akciót, pörgősebb cselekményt. Végül az epilógus ad egy kisebb pofont, de csavarnak azért nem nevezném. No nem azért, mert számítani lehetett volna rá vagy hasonló, csak egyszerűen nem tudjuk, miről van szó. Majd akkor lesz csavar, ha a következő részből kiderül, hogy miről is van szó addig csak egy odadobott konc, hogy tessék, itt van valami, amíg jön a következő könyv. Amit még fontos megemlíteni, hogy a könyv egy sorozat első része, ami számomra a reményt jelenti. A tendencia sajnos nem az szokott lenni, hogy majd hirtelen minőségi javulás fog bekövetkezni mindenesetre a potenciált magában hordozza. 

Nos, az első részből nagyjából megismertük a karaktereket , az ősi tárgyakat, használatukat, egy nagyobb történet kisebb darabját kis kozmikus kitekintéssel, ennyire futotta. Az túlzás, hogy ígéretes a folytatás, de mindenképp van potenciál a továbbiakra nézve.

Összegezve: bár talán nem úgy tűnik a fenti szösszenet alapján :D, de a könyv nem rossz… csak éppen nincs benne semmi, ami jóvá tenné. A forma szerintem alapból determinálta, hogy „jól” megírni nem lehet, amit kaptunk az nem volt rossz, csak ennyi volt benne.  A karakterek néhol klisések, de többnyire csak általánosak. A történet egyszerű, néhol csavarral a végén pedig „valamivel” :D. Két dolog viszont ami határozottan jó a könyvvel kapcsolatban: az egyik a borító, a másik pedig a marketing :D, érthetetlen a hype ami körülveszi a könyvet.

Valami ok folytán kíváncsi vagyok a folytatásra. Érdekel, hogyan folytatódik a történet hogyan lesz „hard sci-fi” (valószínűsíthetően). Nem tudtam megbarátozni a formátummal, minden másban átlagos könyvet kaptunk, ami viszont kinőheti magát valami jobbá, talán.

UI.: Na, ezt a pontozást majdnem el is felejtettem, bár az sem lett volna baj, akkor nem csak legörgetnétek a pontszámhoz :D Úgy gondoltam, átemelem a filmes pontozási módszeremet, ami 10-es beosztású, így majd egy jobb könyv esetén jobban behatárolható valójában mennyire jó a véleményem szerint. Rövid magyarázat, mivel elég furcsa a rendszer, de már szokásommá vált: 6: egyszer nézhető filmek, akarom mondani egyszer belefért típusú könyvek, 5: ez már vállalhatatlan kategória 4: ilyennel még nem találkoztam Ulpius és társai talán ide kerülnének :D Jelen könyv esetében a pontszám 6- os. 7-8-9-10-es értékről majd akkor, ha olyan könyv kerül a kezembe... remélem, lesz rá lehetőség.

Képek: Pinterest

Beharangozó

Tudom, ezzel már kb. az Alvó óriások megjelenése óta tartozom, de sok minden közrejátszott ahhoz, hogy olvasói válságba zuhanjak, így mindig elnapoltam a dolgot. Most viszont íme, megérkezett!
Ezen a héten új, állandó - de nem rendszeres, tehát nincs megkötés, bármikor felbukkanhat egy-egy új cikk :D - rovat indul a blogon. A rovat neve Kettőspont lesz, és lényegében egy két nézőpontból íródott értékelés-sorozat, ami természetesen azt jelenti, hogy a blog társ-kritikussal fog gazdagodni. Nem tartok semmiféle hatásszünetet, meg rejtélyes leleplezéseket, írótársam mostantól az Ember lesz, akiről senki nem tud semmit, mert én nem egy olyan kiteregetős fajta lány vagyok :D 

Mindketten szeretjük a sci-fi és fantasy regényeket, ezért a rovat bejegyzései nagy valószínűség szerint ebben a témában fognak íródni. Kétféle szemszögből láthatjátok általunk az adott könyvet, hiszen az Ember inkább történetközpontú olvasó, engem pedig főként az írástechnikai oldal érdekel. Igyekszünk nem befolyásolni egymás véleményét, hogy ne két egyforma irományt kelljen olvasnotok más megfogalmazásban, de persze akarva-akaratlanul úgyis beszélgetünk az adott könyvről, és igen, bármilyen meglepő, megesik, hogy egy véleményen vagyunk. :D 
A technikai oldalról annyit, hogy az értékelések egy bejegyzésben lesznek a könnyebb átláthatóság kedvéért. Az, hogy társ-kritikusom kitalál-e egy saját pontozási rendszert óó ne aggódjatok, ki fog :D, vagy használja az én beteges agyaimat, majd útközben kiderül.

A rovatot a menüben és a Kettőspont címke alatt is megtaláljátok, illetve keressétek a következő képpel ellátott bejegyzéseket (a Pinterestről van, nem mi vagyunk - sajnos, imádnám ezt a kandallót...:D): 

 

John Scalzi: A lázadás hangjai

Mindenek előtt helló ismét azoknak, akik netán érzékelték a zavart a tér-idő kontinuumban az eltűnésem miatt, és még nagyobb helló azoknak, akik most járnak itt először. Merthogy ez egy Könyvmoly Párbaj bejegyzés, méghozzá nem is akármilyen - az első. Ezt azért fontos tudni, mert emiatt a bejegyzés 100% spoilermentes lesz, így bárki olvashatja. Persze ezzel megint magamat szívattam meg, mert hát ki az a hülye, aki bevállal egy spoilermentes értékelést egy sokadik részről? Hozzáteszem, nem ez az egyetlen folytatás a párbajos listámon. Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire vagyok normális. Oké, ne válaszoljatok, most megtanultátok a költői kérdés fogalmát :D Mindegy, ez egyéni szociális nyomorúság, meg egyébként is kihívás, ti csak élvezzétek a hosszú idő óta első bejegyzésemet :) 

A könyvről
 
Kiadó: Agave Könyvek
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2013
Eredeti cím: The Human Division
Fordította: Pék Zoltán, Farkas István
Oldalszám: 464 oldal
Sorozat: Vének háborúja 5.

A molyok szerint...
 
Jelenleg 87%-os az értékelése.

A történetről

A Föld lakói már tudják, hogy a Gyarmati Szövetség szándékosan eltitkolta előlük az univerzum veszélyeit. Generációk óta védelmezik az anyabolygót különféle idegen fajokkal szemben, ám nem puszta hazafiasságból: mindennél jobban szükségük van a katonai utánpótlásra, amivel egyedül a Föld láthatja el őket. A “Perry-incidens” után azonban nincsenek többé titkok, ráadásul új fajok jelentek meg és alkottak egységet – kifejezetten a Gyarmati Szövetség ellen. Tagjaik közt szeretnék látni a Földet is, amelynek vezetői elárulva érzik magukat, és már nem tudják, hogy kiben bízhatnak. De választaniuk kell.

Eközben a Gyarmati Szövetség működése is veszélybe kerül. Haderejük bevetése helyett ezúttal diplomáciai cselekkel és politikai fondorlatokkal akarják a javukra fordítani ezt az ördögi játszmát, amelynek a tétje most már az egész emberiség jövője. Bevetik tehát a B csapatot Harry Wilson hadnaggyal az élen. Azt a csapatot, amelyik talán a harctéren nem a legjobb választás, de a váratlan és kiszámíthatatlan helyzetekre mindig váratlan és kiszámíthatatlan megoldásokat találnak. Az ő küldetéseikről szól A lázadás hangjai.

Véleményem

A Vének háborúja és én olyanok vagyunk egymásnak, mint a régi jó barátok, ez a sorozat volt az első, amit a sci-fi műfajban olvastam, és meg kell mondjam, halálosan rá voltam pörögve akkoriban. Éppen emiatt ettől a résztől sokat vártam, ugyanakkor 100%-ban pozitívan álltam hozzá, hiszen amit Scalzi ír, rossz nem lehet. Nem mondom, hogy azt kaptam, amit szerettem volna, mert egyetlen percre sem kapott el az olvasása közben a Vének háborúja feeling, és egy kicsit talán "érettebb" fejjel vettem kézbe, ami miatt talán sokkal kritikusabb szemmel néztem rá, mint az előző részekre. 

Az első nagy kérdés az, vajon hány részt lehet kipréselni egy adott sorozatból. Ha főleg az univerzumot szeretnénk megtartani, valószínűleg bármennyit. De nehéz megmondani, ez mennyire szerencsés, főleg akkor, ha elkezd a színvonal rovására menni. De erről később, most beszéljünk kicsit arról, hogy hogyan is néz ki ez a könyv.

A lázadás hangjai abszolút eltér az eddig megszokott, egyszerű regényformától, ami erre a sorozatra jellemző volt. Ez a könyv valójában egy novellafüzér, ami eredetileg online megjelenésre volt tervezve, és ezt bárki tudhatja, aki olvasta a fülszöveget. Különböző részeket tartalmaz, amik egymástól saját, egyedi címükkel különülnek el, gyakran egy-egy novella is több részre van osztva arab és római számozással is, attól függően, milyen hosszú. A történetek között laza kapcsolat van, egyik ott folytatja, ahol a másik abbahagyta, csak éppen mindig más szereplőt követhetünk nyomon. Mondhatjuk, hogy ez egy összefüggő történet, kicsit szétszabdalva. Nem éreztem ezt a szétbontást indokoltnak, de a keletkezési körülményeik miatt abszolút érthető. 

Nem szeretnék sokat beszélni a formai dolgokról, de muszáj megemlítenem, hogy mekkora csalódás volt, hogy a kiadó ennyire nem adott a részletekre. Ugyanis a könyv teli van egybeírt szavakkal, amiknek egyértelműen külön kellene lenniük. És nem a helyesírásról beszélek, hanem arról, hogy random szavak egymásba folynak. Iszonyúan zavaró, és nagyon szomorú vagyok, mert egy nagyon kis erőfeszítéssel sokkal igényesebb szerkesztést lehetett volna összehozni. Különösebb nyelvi tudást sem igényelt volna észrevenni ezeket, főleg úgy, hogy nem 1-2 darabról van szó. 

 
A könyv időben nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a 3. és 4. rész véget ért, viszont érdekes fordulat, hogy John Perry - a sorozat eddig főszereplője - teljesen kikerül a képből. Scalzi új főszereplőt választott Harry Wilson személyében, aki nem ismeretlen azok számára, akik olvasták az eddigi részeket, hiszen John Perry egyik barátjáról és harcostársáról beszélünk, akinek a karaktere szépen elsikkadt az előző részek folyamán. (Ha jól emlékszem, rögtön az első részben. ) Érdekes ötlet most őt előrántani a kalapból, személy szerint örültem, hogy megismerhetem. 

Mondanám, hogy hiányzott Perry, de őszintén szólva maximum a neve hiányozhatott, mert Wilson nagyjából ugyanarra a sémára lett felépítve: szarkasztikus humor, kicsit badass, kicsit okostojás...maximum annyiban különböznek, hogy Harry a kutatási részlegnél helyezkedett el, John pedig a csatatéren. Ezt azért nehezményeztem, mert nyilvánvalóan volt bennem igény a jól megszokott - és megszeretett - humor iránt, de ha már egyszer új karaktert mutatunk be, akkor az legyen tényleg új, és ne ugyanarra építkezzen, mint az előző. A két főszereplő számomra teljesen összemosódott, mintha ugyanaz a személyigésük lett volna, és ez határozottan bosszant. Szerettem volna megismerni Harry Wilsont, ehelyett megismertem egy kevésbé harcias John Perryt. 

Ami viszont igazán fáj, hogy Scalzi a többi, teljesen új karakter kidolgozásával sem fárasztotta magát túlzottan. Mindenki csak úgy oda volt kenve, volt egy-egy tulajdonságuk, de képtelenek voltak bármiféle érzelmet kiváltani, legtöbbször az tűnt fel, hogy mindnek ugyanolyan szurkálódós humora van, mint a fő karakternek, csak különbözik a nemük, a bőrszínük, vagy éppen nem humánok.  Az meg aztán főleg felhúzott, hogy legtöbbször azt sem tudtam, fiúk-e vagy lányok. Elképzeltem az új mellékszereplőt, spanyolos név, akkor egy kis kreol bőr, bajusz, mit tudom én...erre a következő oldalon kiderül, hogy nő. Atyaég. :D Mondjuk ez lehet, hogy csak az én személyes hülyeségem.

Az a nagy helyzet, hogy Scalzinak van egyfajta stílusa és humora, és úgy tűnik, erről nem lehet levakarni. Nem a stílusával van a baj, mert azt nagyon szeretem a hiányosságai ellenére is, hanem arról, hogy nem mer változtatni. Ez igenis egy független történet ugyanabban az univerzumban - teljesen tiszta lappal indíthatott volna, de görcsösen kapaszkodik John Perrybe és - szerintem - a saját személyiségébe, amit valahogy minden karakterébe beépít.

Pont olyan súlytalanok voltak a szereplők, mint maga a történet. 

A történet ugyanis csak hömpölygött, sodródott mint asztronauta az űrben. Adott a fő konfliktus, ami köré az epizódok épültek, de valamiért annyira nem érdekelt, hogy ki és miért csinálja azt, amit bocsi, de nincs spoiler :D, hogy igazából én is csak sodródtam az árral és beletörődtem, hogy igen, most ez történt, most meg amaz. Ez egyébként nem zavart különösebben, mert szerettem olvasni, volt néhány kimondottan érdekes, vicces, netán meglepő történet, ezek nagyon is tetszettek. (pl. A kutyakirály) Csak azt sajnálom, hogy a fő konfliktus ennyire semmilyen volt, pontosabban igen komoly dolog volt, csak számomra érdektelen maradt, egészen a könyv végéig, ahol kicsit felpörögtek az események, sőt nem is kicsit, mert alig tudtam letenni. És itt nem a két utolsó novellára gondolok, amik szerintem abszolút feleslegesen foglalták az értékes papírt, hanem az előttük játszódó végkifejletre. Nagyon meg lettem volna elégedve a lezárással függővéggel, naná, ha két utolsó akármit nem böki oda a végére az író, de azért így is erősen pozitív volt.

Amiről még mindenképp szeretnék írni, az a kidolgozottság. Vagy inkább a kidolgozatlanság, attól függ, mit akarunk kihozni belőle. Scalzi ugyanis nem ír jól. Ez a felismerés annyira megdöbbentett, hogy alig térek magamhoz. Árulónak érzem magam emiatt a kijelentés miatt, hiszen - mint mondtam - nagy rajongója vagyok/voltam a sorozatnak, és az író stílusának. Erre most hirtelen nyakon csap a megvilágosodás. Lehet, hogy erre nem akartam volna rájönni...Mindegy, a lényegre térek. Szóval az van, hogy néhol olyan gyermetegnek éreztem a stílust és olyan esetlennek a mondatokat, hogy csak néztem és nem tudtam eldönteni, hogy a fordítókra kenjem a dolgot, vagy magára az "elkövetőre". Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon ez az előző részekben is így volt-e, vagy sem, de valószínűleg erre csak egy újraolvasás adhatna választ, ami egyelőre nem fér bele az időmbe.

A másik problémám a leírásokkal volt. Komolyan, számos új fajt vonultat fel a könyv, illetve néhány már ismertet is, de hogy gőzöm sincs róla, hogy néznek ki, az biztos. Kicsi és szőrös, magas és rovarszerű...és ennyi, minden egyes alkalommal. Kell két nagyon különböző állat, azokat keresztezzük és megkapjuk az új idegen fajt. Ennyi, komolyan? Egy épkézláb leírás nem volt 460 oldalon keresztül, pedig nem mondanám elhanyagolható részletnek, ha már sci-firől beszélünk, ugye. Vagy legyen kevesebb faj, de azok legyenek kidolgozva normálisan, vagy...nos, vagy hagyjuk az egészet a fenébe. 

Tisztában vagyok vele, hogy az előző részek is ilyen stílusban íródtak és pontosan emlékszem, hogy akkor sem tudtam nagyon sok mindent elképzelni, csak akkor ez még nem zavart, most viszont iszonyúan felbosszantott.

Összegzés

Kedvenc idézet: 
"– Van egy kis problémánk.
– Ez megint egy olyan „azt hiszem, látni vélek egy kis fodrozódást az energiaáramban”-típusú probléma?
-Nem, ez a „szent szar, itt fogunk kurvára megdögleni az űr sötét és hideg végtelenjében”-féle probléma." (179. oldal)

A cím: Korrekt, valamivel egybe kellett fogni a sok kisebb címet, erre teljesen jó volt, egyébként a büdös életben nem vettem volna meg, ha a cím alapján választok, mert különösebben nem figyelemfelkeltő.

A borító:  Kezdetektől fogva nagyon szeretem ezeket a borítókat, az eredetihez képest - ami, hasonlóan a többi részhez, úgy néz ki, mint valami gagyi 80-as évekbeli sci-fi - meg aztán főleg díjnyertes.  

Értékelés: Nem azt kaptam, amit vártam, sajnos. Alapvetően szerettem olvasni, szórakoztatott, nagyjából hozta azt a humort, ami Scalzi könyveire jellemző, ugyanakkor számos olyan hiányosságot vettem észre, amit az előző részekben nem - hogy azért-e, mert azóta tapasztaltabb lettem, vagy mert az író lejjebb adta a színvonalat, sajnos nem tudom megmondani. Nagyon szerettem volna jobb pontszámot adni neki, de az eszemre hallgatva ez bizony nincs 4-es.

 

Képeket nem nagyon találtam, a borítókat és pár fanartot megtaláljátok a Pinterest táblámon.

Hová tűntem?

Ahhoz képest, hogy az október milyen jól alakult, a november olyan, mint valami kietlen sivatag. Hogy miért nem írtam mostanában bejegyzést, azt nem szeretném részletezni. Röviden: a történetben szerepel 2 hónapnyi gyökérkezelés, 3 hét alatt 5 doboz fájdalomcsillapító, két fog, kevés alvás és még kevesebb evés. Szerintem ennyiből is érthető, miért nem volt nagy kedvem nem hogy olvasni, de élni sem. Nem mellesleg még hátra van 10 beadandó és 8 vizsga az elkövetkezendő hónapokban, tehát nem ígérem, hogy aktívabb leszek, maximum kevésbé leszek a halálomon, mint eddig. :D 

Ha valakinek hiányoznék: ne aggódjatok, most is folyamatban van két Könyvmoly Párbajos könyv, szóval hamarosan jelentkezem, esetleg kevésbé sűrűn, mint a múlt hónapban.