Tarja Kauppinen: A nép igazsága

A könyvért köszönet az írónőnek és a Twister Media kiadónak, akik annak ellenére bizalmat szavaztak nekem, hogy hónapok óta egy betűt sem írtam a blogra. :D

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 512 oldal 

Illusztrálta: Németh Gyula

A történetről

Havasfelföld ​a fertő és a métely világa, alantas, szentségtelen vidék. Csak a legmegátalkodottabbak maradhatnak életben itt, s Leiden nem tartozik közéjük, így hát menti az irháját. Bár ne tenné…

Hősünk a frontra kerülve egykettőre ráeszmél, hogy mindennél van rosszabb. Hogy a könyörtelen valóság gyakran felülmúlja a képzeletet is, s hogy a sors a héroszok szerepét sem mindig a legrátermettebbekre osztja.

Karcos humorú szatíra egy idegen, mégis ismerős világban, mely maró gúnnyal világít rá az emberi természet fonákságaira. Pszeudotörténelmi drogtúra lelkünk legmélyebb bugyraiba. Spirituszmámoros ámokfutás a nihilbe. Egy száraz, sötét kacaj.

Havasfelföld hantolatlan gyalázattól fertéztetett tájain barangolva szembenézhetünk a bennünk lakozó árnyakkal, s az őrült, ugyanakkor megrendítően valószerű kalandok közepette a szemükbe kacaghatunk.

Fergetegesen cinikus, letehetetlen olvasmány a történelem és a fantasy rajongóinak.

Véleményem

"A havasfelföldieknek egyetlen külország sem ad szívesen vízumot, lévén agresszívek, antiszociálisak, arrogánsak, türhők, degenerált, aberrált genyák, akik genetikailag képtelenek a normális emberi együttélés szabályainak elfogadására és betartására."

Azt hiszem, nem volt még soha olyan szerencsében részem, hogy egy könyvet a megjelenése előtt olvashassak, így A nép igazsága több szempontból is különleges. Amikor megkaptam előolvasásra a prológust és a szinopszist, megmondom őszintén, az első gondolatom az volt, hogy ha Bodor Ádám fantasyt írna, az körülbelül így nézne ki. Aztán néhány hónappal később, mikor már a teljes (e)könyv birtokába jutottam, rájöttem, hogy ennél nagyobb hülyeség nem is fordulhatott volna meg a fejemben.

A nép igazsága valójában egyetlen másik könyvhöz sem hasonlítható, Tarja Kauppien írói stílusa pedig köszönőviszonyban sincs Bodor Ádáméval, vagy akárki máséval - és pont ettől lesz eszméletlenül jó. Valaki nem is olyan régen azt mondta nekem, hogy ha írsz, írj úgy, ahogy eddig még senki - különben nincs is értelme. Nos, elöljáróban annyit, hogy Tarja ezt maradéktalanul teljesítette. 

Hogy miről szól A nép igazsága, azt lehetetlen lenne néhány mondatban összefoglalni. Egyszerre kalandregény, fantasy, történelmi gúnyirat és kőkemény társadalomkritika. Egy nagy és szövevényes összeesküvés. Hideg, fanyar, távolságtartó, metszően szarkasztikus verbális seggberúgás.

Ebben a regényben nagyítóval sem találni szimpatikus karaktert, bárkivel azonosulni lehetetlen - és hatalamas hiba - lenne.  Itt mindenki korrupt, pofátlan, alattomos, agresszív és megbízhatatlan - vagy ha nem, hát szerencsétlen, félkegyelmű, pusztulásra predesztinált pária. Uh, figyeljétek már ezt a fasza kis alliterációt! Ennek ellenére, vagy éppen ezért a karakterek zseniálisak. Az írónő képes volt arra, amire csak nagyon kevesen: félretette a szeretnivaló, szebb jövőért küzdő hősöket, és helyettük  megtette főszereplőknek a legmegátalkodottabbakat. A nép igazságának világában a "nemes cél" mindenki számára a saját meggazdagodása és felemelkedése, a másik kegyetlen eltiprása és kihasználása. Ezen a kietlen tájon vagy a saját boldogulásodért küzdesz, vagy elpusztítanak (esetleg, ha valamiért különösen kegyes hozzád a sors, védett természeti értéknek nyilvánítanak). 

A regény világa kiválóan illeszkedik (anti)hőseinek lelkivilágához. Havasfelföld zord vidék, ahol az évszakok között csupán annyi a különbség, hogy hideg van, nagyon hideg van, esetleg halálosan hideg van. A táj változatos: akad itt hó, és fenyves, és hó... esetleg néhol egy (látszólag) indokolatlan fokhagyma-ültetvény. Ezen kopár vidéken nem sok minden él meg, ami mégis, az sem sokáig. Ez a környezet kiválóan alkalmas az amúgy is nyomasztó hangulat fokozására, amit az írónő maradéktalanul és profin ki is használ.

"Ápoljuk uborkával az arcbőrünket!

A csipkehímzett asztalterítő az új divat!

És végül, de nem utolsósorban: fegyverbe a gaz elnyomók ellen!

Fegyverbe véneink ellen, kik begyepesedett, vaskalapos ideáikkal ellehetetlenítik a fejlődést!

Fegyverbe őseink ellen, kik a kötelesség béklyóját vetvén nyakunkba, nem adnak teret az önmegvalósításunknak!"

A legtöbb valamirevaló regény tükröt tart elénk, hogy olvasás közben, némileg talán tudat alatt észrevegyük az aktuális társadalmi problémákat - nos, ennek a könyvnek az esetében nem mernék tükörről beszélni, az túlságosan szelíd és finomkodó volna. A nép igazsága - mondjuk inkább így - fogja a társadalomkritikát, apait-anyait beleadva elagyabugyál vele, majd a képünkbe is vágja, hogy csak úgy csattan - és én ezt imádom. Tarja úgy nyúl hozzá a sokakat megosztó társadalmi jelenségekhez, hogy alaposan kineveti az egész civilizált világot, és közben a kigúnyolt alanyok is tiszta szívből képesek vele nevetni - saját magukon. Örök érvényű és újkeletű problémák egyaránt terítékre kerülnek, gondolok itt például a social média befolyásoló erejére, a kisebbségek elnyomására, vagy éppen a történelem során újra és újra felbukkanó hataloméhes karakterek gúnyrajzára.

 

Ritkán találkozom felnőtteknek szóló illusztrált regénnyel (ha találkoztam már egyáltalán :D), így számomra elég váratlan fordulat volt, amikor megtudtam, hogy ez az lesz. Valójában kissé tartottam is tőle, nem igazán láttam át, hogy néhány rajz hogyan tud hozzátenni egy regényhez. Németh Gyula azonban elég hamar meggyőzött róla, hogy az illusztrációinak nem kevés létjgosultsága van. A fekete-fehér rajzok tökéletesen eltalálták a könyv hangulatát, és nem csupán karaktereket ábrázolnak, hanem valódi személyiségeket.

Végül, de nem utolsó sorban szólnék a regény stílusáról, ami számomra roppant sarkallatos pontja bármilyen irodalmi műnek - mondhatni megszállotja vagyok az egyedi írói hangnak és a gazdag szókincsnek. Éppen ezért valóságos karácsonyi ajándékként éltem meg a regény semmi máshoz nem hasonlítható narrációját. Tarja 512 oldalon keresztül nem esik ki a szerepből, a némiképp archaizált, ízes szöveg egyetlen mondat erejéig sem veszt a hitelességéből. A regény szókészlete bámulatos, sokszor olyan kifejezések jöttek velem szembe, amik még a passzív szókincsem közelébe sem jutottak el ezidáig. Nem tudom, lehet, hogy ez valami perverzió, de szeretem, amikor magyarul olvasok, és mégsem értem. :D (Ne a külföldi kifejezések magyarosítására gondoljatok.) Talán azért, mert az ilyen bravúrosan megírt regények újra és újra rávilágítanak arra, mennyire sokoldalú és jól használható az anyanyelvünk - nagy szerencse, hogy Tarjának volt mersze játszani vele.

Be kell vallanom - és ezért kap végül 4 agyat  -, minden pozitívum ellenére a regény nekem néha sok volt. Úgy éreztem, csak hömpölyög-hömpölyög a történet, de nem igazán láttam, hová akar kilyukadni. Ez a kilátástalanság persze betudható hangulatfokozó elemnek is, de számomra nehezítette az olvasást. A történet kissé kaotikus, az én ízlésemnek túlságosan sűrű, végig kapkodtam a fejemet, és matekoztam, hogy az adott jelenetben éppen ki kivel van. Egy későbbi újraolvasás során talán ezeket jobban helyre tudom majd tenni.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy A nép igazsága az év legkülönlegesebb könyve, a magyar fantasy berkeiben egyedülálló. Fanyar humora, kiváló szókincse, megátalkodott karakterei karakterei és borongós hangulata együtt akkorát ütnek, hogy a fal adja a másikat (ha szerencséd van). Elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretnék elhagyni a komfortzónájukat, azoknak, akik valami egészen váratlant keresnek, azoknak, akik úgy szeretik a nyelvi leleménnyel megírt könyveket, mint én. 

Ha felkeltettem az érdeklődéseteket, a regény előrendelhető a Twister Media Kiadó honlapján. Várható megjelenés: 2020. szeptember 17.

Wéber Anikó: Az osztály vesztese

Kiadó: Pagony 

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 208 oldal 

A történetről

Az éjszaka leple alatt furcsa kép kerül az osztály facebook oldalára: esetlen alak minionjelmezben, felette a falra írt felirat: Az osztály vesztese!
Az osztályfőnök tombol, a diákok gyanakodva méregetik egymást. Tettesnek se jó lenni, de áldozatnak még rosszabb. Gyerekek életét ismerjük meg mindenestül, miközben velük izguljuk és szorongjuk végig ugyanazt a pár napot a felkeléstől a feleltetéseken át a napköziig. Vajon ki tette és miért?

Véleményem

Mindenkinek megvan a maga keresztje. Igen, még a gyerekeknek is. Sőt, leginkább nekik.

A gyerekek bizonytalanok és erősen függők, hiszen nincs saját keresetük, nincs saját lakásuk, sokszor egyáltalán nincsenek saját tulajdonaik. Nem tudják ellátni magukat, és nagyon gyakran semmilyen beleszólásuk nincs a saját életükbe. Az definiálja őket és a világukat, hogy milyen szülők, milyen családi és anyagi körülmények jutottak nekik. Ennek tetejében ott vannak a kortársaik, akik előszeretettel keserítik meg a gyengeséget mutatók életét, gyötrik és kínozzák azokat, akik valamilyen külső vagy belső tulajdonságukban eltérnek az átlagostól.

Bár nagyon szeretem és csodálom a gyerekeket, tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos szempontból sokkal kegyetlenebbek a felnőtteknél. Nehezebb számukra hideg fejjel gondolkodni, felmérni a tetteik távlati következményeit. Mondhatnám: előbb ütnek, aztán kérdeznek - és az még a szerencsésebb eset, ha felmerül bennük, hogy akár kérdezhetnének is.

Wéber Anikó regénye nem véletlenül lett sok helyen kötelező olvasmány (de utálom ezt a kifejezést), hiszen pedagógiai haszna felbecsülhetetlen lehet. Kiválóan alkalmas arra, hogy görbe tükröt állítsunk a renitens tanulók elé, vagy éppen megelőzzük a bajt egy nyugodtabb természetű osztályközösségben.

A könyv pontosan és érzékenyen ábrázolja a kiskamaszok sokszor könyörtelen világát, annak bonyolult kapcsolati hálóját, a barátságok hullámzó hangulatát, a gyerekekben felgyűlt rengeteg feszültséget. Talán pont ez a feszültség okozza sokszor az elmérgesedő konfliktusokat. Gyerekként minden sokkal jobban tud fájni, főleg akkor, ha a sebeket pont az ejti, akitől függenek, akire számítanak - a gyerekek nagyon gyakran otthonról hozzák a feszültséget, aminek élettapasztalat híján még csak nevet sem tudnak adni.

Az őket fizikálisan, vagy éppen verbálisan bántalmazó szülő ellen nem tudnak lázadni, két okból sem. Az egyik a már említett függőség, az önellátásra való képtelenség. Ha ellent mond, visszaszól, ki fogja akkor gondját viselni? A másik... nos, ez szintén egyfajta függőség (esküszöm, nem írom le többször ezt a szót), de ez sokkal mélyebb, ősibb, és szinte feloldhatatlan. A gyerek kötődik a szüleihez, sajnos még akkor is, ha soha egy jó szót, egy ölelést nem kapott tőlük. A gyerek ösztönösen szeret, érzelmei irányítják, és nem a józan esze.

Az, hogy otthon rendszeresen kiabálnak vele, esetleg megverik, vagy semmibe veszik, vagy a testvéréhez hasonlítgatják, érthető módon zavart képez a lelkében és az agyában egyaránt. Szeretnie kell - ez a törvény, az íratlan szabály. Mégis bánt. De a szíve mélyén biztos szeret. És csak gyűlik, gyűlik az ellentmondásból  fakadó feszültség. Aztán bemegy az iskolába, és levezeti azon, aki éppen az útjába kerül.

Az osztály vesztese nagyon ügyesen mutatja meg ezeket az öngerjesztő folyamatokat, ok-okozati összefüggéseket, arra tanítva a gyermekolvasókat, hogy mindig próbáljanak a dolgok mögé nézni. A hazudós lány talán azért hazudik, mert fél szembenézni a saját valóságával. Persze nem azt mondom, hogy nem létezik rossz gyerek. De abban biztos vagyok, hogy nagyon kevés köztük az, aki valóban rosszindulatú.

És ennyi volt mára a gyermekpszichológia rovatunk. :D 

Bár a regény arra van kihegyezve, amire az egész osztály kíváncsi - ki követte el a gaztettet, és (ez legalább annyira fontos és érdekes!) ki az áldozat -, ugyanakkor tíz különböző gyerek életébe is bepillantást nyerünk. Felnőtt szemmel olvasva egyrészt nagyon megrázó, hogy bizonyos diákok milyen családi körülmények között élnek - vagy inkább túlélnek -, de nagyon érdekes is az, hogy a legtöbbjük hogyan próbál kompenzálni, és teszi jobbá, vagy éppen rosszabbá a saját helyzetét.

Akad köztük nehéz anyagi helyzetben lévő kisebbségi fiú, aki gyönyörűen bemutatja az önbeteljesítő jóslat pusztító erejét - erre a pedagógusok szerintem nem fordítanak kellő figyelmet.  Mindenki, még a tanárok is biztosak benne: aki cigány, az hazudik, verekszik, káromkodik. Ha így gondolják, hát legyen is így.

Megjelenik a túlsúlyos, rengeteg szóbeli bántalmazást elszenvedő gyerek tipikus karaktere, aki az ügyeletes poéngyáros szerepét ölti magára, a humort mintegy védőpajzsként tartva maga elé. Erről a kissé ütött-kopott pajzsról úgy-ahogy lepattannak a gúnyos megjegyzések, a közösség nem veti ki magából a fiút, ám teljes értékű taggá sem képes válni.

Nem szeretném az összes megjelenő problémát felsorolni - mi maradna akkor a könyvnek? De még egy karaktert megemlítenék, mert ez nagyon tetszett. Adott egy beszédhibás, a legtöbb osztálytársa által levegőnek nézett, szerencsétlennek tartott fiú. Ám ez a fiú, amikor nem kell beszélnie, csodákat művel. Írásban mondja el azt, amit a szavakkal képtelen. Megalkotja a néma varázslót, akiről első, füzetbe írt (jaj, klasszikus, én is így csináltam :D) regénye szól, és aki feleslegesnek tartja a beszédet. Szavak nélkül is képes bármire. A kisfiú (? 11 évesen még lehet rájuk ezt mondani?) gyönyörűen gyúrja erősséggé saját gyengeségét a képzelet, az írás eszközeinek segítségével. Talán ez volt a kedvenc fejezetem.

Maga a történet nem ölel fel túl nagy időintervallumot, sőt, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy időhurokban reked az ember. Az olvasó újra és újra átéli az ominózus eset utáni napot, mindig másik gyerek fejébe belehelyezkedve, más irányból szemlélve a problémát. Van, aki gyanús, másokat pedig élből kihúzunk a listáról, egy kicsit nyomozunk, egy kicsit találgatunk mi is, ahogy a szereplők és tanáraik is. (Egyébként tanulságos látni, hogy a pedagógusok mennyire be tudnak skatulyázni egy-egy diákot, és bármilyen "bűntényre" kerül sor az osztályban, mindig azokra a bizonyos gyerekekre sandítanak első körben. Megint itt az önbeteljesítő jóslat: azt mondják, rossz gyerek vagyok, és akármit teszek, mindig ebben a skatulyában fogok maradni. Akkor miért is tegyek bármi jót?) A végére természetesen minden kiderül, de legfőképpen az, hogy nem mindig a kézenfekvő válasz az egyértelmű.

Egyedül ezt az "időhurok-feelinget" nehezményeztem olvasás közben, kicsit már untam sokadszorra végigülni a történelem órát, meg a matekot, de egyébként szerintem hibátlan. Olvasmányos, élők és szerethetők a karakterek, mindenkiért lehet egy kicsit izgulni, egy kicsit szorongani. És szurkolni, nagyon szurkolni azért, hogy ezek az ilyen-olyan méretű és súlyú kereszteket cipelő gyerekek egyszer majd elég erősek legyenek ahhoz, hogy a saját kezükkel írják át a sorsukat.

Ajánló - Lovász Andrea (szerk.): Dödölle

Kiadó: Cerkabella

Megjelenés éve: 2019

Oldalszám: 320 oldal 

Illusztrálta: Keszeg Ágnes

Ezúttal rendhagyó bejegyzéssel készültem, hiszen egy olyan könyvet szeretnék bemutatni, amit még ki sem olvastam (igyekszem elhúzni decemberig :D). Ezért ez sokkal inkább ajánló, semmint értékelés, kritika. Szeretném a figyelmetekbe ajánlani a Cerkabella Kiadó egyik újdonságát, a Dödöllét, amely egy igazán különleges kiadvány.

A Dödölle egy hagyományőrző kalendárium - nem csak gyerekeknek. Tizenkét hónapra felosztva ismerteti meg az olvasót az egyes időszakokhoz köthető jeles napokkal, ünnepekkel, régi magyar hagyományokkal. Kívül-belül minőségi és igényes kötet, öröm kézbe venni. Keszeg Ágnes visszafogott, kellemes színvilágú rajzai csodásan kiegészítik a szöveget.

A kötet nem csupán népszokásokról mesél, hanem sok minden másról is, hiszen kortárs és klasszikus magyar írók, költők művei is helyet kaptak benne. A Dödölle a bizonyíték rá, hogy gyönyörűen megfér egymás mellett a régi és az új, a tradíciók nem ellenségei a modern életnek. A meséket, verseket úgy válogatták össze, hogy kapcsolódjanak az adott hónaphoz, vagy éppen ünnephez, amiről szó van. Így került például a februári fejezetbe Mészöly Ágnes Sünimanójának szívmelengető farsangi jelenete. Ezért egyébként nagyon hálás vagyok, hiszen ha nem olvasom a Dödöllét, talán soha nem találunk egymásra a Sünimanóval, így azonban új kedvencet avathattam. Hamarosan erről is írok bővebben.

Az irodalmi ínyencségek mellett az ízlelőbimbóink kényeztetésének szerepét is magára vállalja a Dödölle, hiszen számos, általában könnyen (gyerekekkel) elkészíthető, és szintén az adott hónapban aktuális receptet is tartalmaz. A Dödölle-projekt keretében a kötet szerkesztője megmutatja azt is, hogy egyáltalán nem blöffölt, amikor összeválogatta a recepteket, hiszen elkezdte elkészíteni őket, így bárki láthatja, milyen íncsiklandozó ételek születhetnek olvasás közben.

Úgy gondolom, a Dödölle kiváló eszköze lehet a generációk közti értékátadásnak, egykori hagyományaink felelevenítésének, tudásunk felfrissítésének. Valódi családi élményt nyújthat közös böngészése, a receptek elkészítése, ügyes és kreatív pedagógusok kezében pedig valóságos varázslatokra lehet képes.

A Dödöllét úgy érdemes fogyasztani, mint egy igazi ínyenc fogást: szemezgetve, komótosan, kiélvezve minden morzsáját. Ne siessünk hát, haladjuk hónapról hónapra (akár gyerekekkel, akár gyermeklelkű felnőttként), és adjuk át magunkat az élménynek!

Igaz Dóra: Nyár, nagyi, net

Kiadó: Pagony 

Megjelenés éve: 2016 

Oldalszám: 86 oldal 

Illusztrálta: Horváth Ildi

A történetről

Berci nem akar nyáron sem karatetáborba, sem nyelvtanfolyamra menni. Igazából nincs semmi máshoz kedve, mint számítógépezni. A szülői ítélet: egy szünidő a nagyinál, vidéken, jó levegőn. De mi történik, ha kiderül, hogy nagyinak egy egészen szuper tabletje van, és egyáltalán nem is haragszik a számítógépezésért?

Véleményem

A mai gyerekeket megérteni már az én generációmnak sem egyszerű, hiszen a mi gyerekkorunk és az övék közt is hatalmas a különbség. Azt mondják, ők már okostelefonnal a kezükben születtek, ösztönösen kezelnek minden érintőképernyős felületet, és még azelőtt megtanulják használni a távirányítót, mielőtt beszélni kezdenének. Ez valahol rémisztő és szomorú, hiszen mi, akik még az utcán játszva, sokat olvasva, kóborolva nőttünk fel, pont ilyen kalandos gyerekkort kívánnánk nekik is. Ugyanakkor a fejlődést nem lehet megállítani, el kell fogadnunk tehát, hogy azok, akik most élik a gyerekkorukat, mindenképp találkozni fognak a technológiával, kisebb-nagyobb mennyiségben. Rajtunk áll, hogy megtanítsuk nekik, hogyan kell értelmesen, biztonsággal, és mértékkel használni az okos eszközöket. Nekünk kell megmutatnunk azt is, hogy mi minden van a képernyőn túl, az őket körülvevő valódi világban - erről szól Igaz Dóra zseniális gyerekkönyve.

"A vigyor még szélesebb lett Berci arcán. Elég régen hallott olyat, hogy a számítógép jó dolog. Otthon csak azt nyomják anyáék, hogy tedd már le azt a vackot, tedd már le azt a vackot, tedd már le azt a vackot..." /19. oldal/

Éppen néhány napja olvastam egy cikket, ami arról írt, hogy hiába tiltjuk az okos eszközök, számítógép, laptop stb. használatát, ha csak eddig terjed a dolog. Alternatívát kell kínálnunk a gyerekeknek - hiszen "ha nem számítógépezhetek, akkor mégis mit csináljak?" A legtöbb szülő, nagyszülő itt bukik el. (Pontosabban ott, hogy ugye valakitől látja a gyerek a telefonnyomkodást, valakitől megkapja karácsonyra-szülinapra az eszközöket. Utána ugyanez a valaki tiltja a használatukat. Én is összezavarodnék a gyerekek helyében.) Foggal-körömmel küzd a képernyők ellen, de közben nem mutatja meg, hogy mi más érdekes van még a világon ezeken kívül. Pedig mennyi minden van! A könyv főhősének nagymamája kiváló pedagógiai érzékről tesz tanúbizonyságot, mikor megmutatja Bercinek ezeket az alternatívákat, de közben nem veszi el tőle az egyetlen dolgot, amiben jó, és amivel szeret foglalkozni.

Így tanítja meg Berci a szomszéd utcában lakó Erzsi néninek a számítógép használatát, keres recepteket az ebédhez, és toboroz virtuális szurkolótábort a nővére karate versenyére. Miközben az online világ sem marad ki az életéből, egyre nyitottabbá válik a valóságra, ami egyáltalán nem olyan unalmas, mint ahogy elképzelte. Hiszen ha az interneten nevelt kutya izgalmas, a valódi (akit egyébként Wifinek hívnak) még ezerszer olyan jó, és bár jó játék a Fifa16, sokkal érdekesebb megnézni egy igazi focimeccset. A nyár végére még az is kiderül, hogy Erzsi néni tyúkjai legalább olyan jó - sőt, jobb! - tojást tojnak, mint amilyet a boltban lehet kapni.

"Ránézett a nagyira. Nagyi nagyinak látszott. Olyan klasszikus nagymamának. Almás pitésnek." /19. oldal/

Berci nagymamája látszólag teljesen átlagos, klasszikus nagyi, ám a felszín alatt sokkal több rejlik, mint amit a kisfiú elsőre elképzel. Berci mamája ugyanis menő! Amellett, hogy ő süti a legjobb almás pitét, és ő készíti a legízletesebb ebédeket, nem tartja hülyeségnek a számítógépet, nem neveti ki Bercit a félelmei miatt - még a sajátjait is beismeri! -, nem kezeli az unokáját tudatlan gyerekként, és ami a legfontosabb: nagyon is érti Bercit. Mellette a kisfiú életében először érezheti azt, hogy ő is tud újat mutatni, rá is szükség van. Bebizonyítja, hogy a számítógép nem ördögtől való, és megmutatja Bercinek, hogy nem csak játékra lehet használni.

A nagyinál Berci végre nem a legkisebb, legbénább, leghaszontalanabb gyerek a családban, hanem nagyon is hasznos, értékes és egyenrangú. Nagyi elfogadja Bercit olyannak, amilyen, és ettől a kisfiú is elkezdi elfogadni saját magát.

"Berci elvörösödött. Felnőttek nem szoktak neki megköszönni semmit. Azt meg főleg nem, ha a számítógéphez nyúl." /23. oldal/

Berci nagymamája olyan megértéssel fordul a kisfiú felé, ami minden gyereket megilletne, és ez egy nagyon fontos tanulság a könyvet olvasó felnőttek számára. A mai világban a szülőknek sokszor nincs idejük, energiájuk odafigyelni a gyerekeik apró-cseprő (de attól még nagyon is létező!) problémáira, vagy éppen bele sem gondolnak, mi állhat egy-egy jelenség hátterében. Gyakran könnyebb büntetni az okozatot, mint utánajárni az okoknak, kiváló példája ennek Berci félelme, aki - talán a sok ijesztő játék miatt, amit felügyelet és szabályozás nélkül letölthet a netről -, esténként fél a sötétben.

"Azt anya meg apa sosem kérdezte meg, miért nem akar felkelni. Azt mondták, lusta. És Berci rájuk hagyta. Egyszerűbb volt, mint elmagyarázni, hogy álmos, nagyon-nagyon álmos. És azért álmos, mert nem tud aludni éjszaka. Mert ha az ember fél, akkor nem tud aludni." /40. oldal/

És ami talán ennél is fontosabb: végre Berci is érti a nagyit. Többé már nem az a poros, fejkendős öregasszony, aki a képzeletében élt, hanem hús-vér ember, akinek félelmei és érdeklődési köre van - ami közelebb áll a kisfiúéhoz, mint azt valaha hitte volna. Azt gondolom, nagyon lényeges dologra tanít ezzel a regény: ne hagyjuk magára az idős rokonainkat, fordítsunk időt a megismerésükre. Hiszen ki tudja, talán jó nagy meglepetéseket tartogatnak.

A könyvet Horváth Ildi nagyon kedves, hangulatos, fekete-fehér illusztrációi gazdagítják. Ha gyerek lennék, és nem könyvtári lenne a könyv, biztos kedvet kapnék egy kis színezéshez - amolyan őskövület módjára, ceruzával, nem digitálisan.

A Nyár, nagyi, net egy lenyűgöző érzékenységgel megírt, humoros és  hangulatos könyv, ami anélkül világít rá a generációs szakadék kérdésére, és a 21. század gyerekeit érintő kisebb-nagyobb problémákra, hogy didaktikussá válna. A kötet témája nagyon aktuális, a stílusa kiemelkedően jó, karakterei szerethetők és fejlődőképesek. Nem csak netfüggőknek ajánlott.

A helykitöltés művészete

Figyelem! Ez egy spoileres értékelés, ezért csak akkor olvasd el, ha nem zavar, hogy lelövök pár poént, illetve ha már olvastad a könyvet! Köszönöm. 

A könyvről

Kiadó: L&L Kiadó
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 490 oldal

Sorozat: Iskolák Versenye 3.

Előszó

Sajnos, bár vázlatom volt róla, nem jutottam odáig, hogy a második kötetről is írjak bejegyzést, de nyugalom, az is pontosan ugyanolyan volt, mint az első és a befejező rész, amiről most szó lesz.

A történetről

Semmi kétség, az Iskolák Országos Versenye tizenegy napja több eseményt tartogatott eddig Újvári Hanna számára, mint az azt megelőző egy teljes év. Az édesanyja halála után zárkózottá és közönyössé vált lány kezdeti idegenkedése idővel semmivé vált, és a piros csapat teljes értékű tagjaként minden tehetségét és tudását arra használja, hogy elnyerje a Szirtes Gimnázium számára az áhított kupát. A győzelemig azonban hosszú még az út, és Szirtes-csapat tagjai hamar megtanulják, hogy ezen a vetélkedőn sem a feladatok, sem a versenyzők nem olyanok, mint amilyennek első pillantásra látszanak. Az élménytábor árnyas fái alatt könnyen válhat barátból ellenség, kellemetlen ismerősből hasznos szövetséges, tartósnak hitt kapcsolatból futó ismeretség…
Az Emlékezz rám az Iskolák versenye-trilógia harmadik része.

Véleményem

Lássuk-lássuk, milyen legyen az Iskolák Versenye sorozat befejező része? Hm, ezaz, rájöttem! Legyen még több dagályos siránkozás, és kevesebb cselekmény! Ja, és mindenképpen szidjunk minél több emberi és normális viselkedésmintát, hogy érezze szarul magát mindenki, aki nem szentéletű. Tökéletes. Ha ehhez még hozzáadunk egy rakat önismétlést és helykitöltő rizsát, már kész is a recept, zabálni fogják az olvasók.

Az internet boszorkányüldözése megállíthatatlanul menetel tovább ebben a részben is, hiszen az, aki csak egy posztot is kirak az Instagramra, netán YouTube videót készít a szabadidejében, csakis a sátán leszármazottja lehet. Hiszen elveszi az időt az igazán fontos dolgoktól! És azt mondtam már, hogy nem jut időd arra, ami igazán fontos? Hihetetlen, hogy három kötet alatt sem lehetett megunni ezt a témát, minden második fejezetben előjön, persze csak a főhősnő random, fájdalommal átitatott visszaemlékezései után. Hannának egy elröppenő kismadárról is a haldokló anyja jut eszébe, de főként az, hogy ő állandóan a gép előtt ült ahelyett, hogy vele töltötte volna az idejét. Szerencsés vagyok, amiért nem kellett ilyesmit átélnem, és elhiszem, hogy egy hasonló helyzetben lévő kamasznak tényleg sokat járhat ez a fejében, de könyvben azért ez elég unalmas. Lehet, hogy kegyetlennek tűnök, de ez az igazság, oldalakat ugrottam át, amikor Hanna ismételten apátiába süllyedt az étkező közepén, vagy akárhol máshol. Untig lett ismételve a dolog, a fele könyvet ez teszi ki, de nem csak ennek a felét, hanem a másik kettőét is. Ha nem lenne ennyi rinya, talán egy kötetben is megoldató lett volna az Iskolák Versenye. Na, de akkor hol a profit, ugyebár.

Komolyan érdekelne, honnan ez a sok gyűlölet és keserűség az írónőben... akarom mondani Hannában, aki lépten-nyomon arról prédikál, hogy szeressük még az ellenségeinket, bocsánat, az ELLENFELEINKET is, és barátkozzunk azzal is, aki nem akarja. Ennek ellenére folyamatosan haragszik valakire, aki:

a) internetet használ,

b) nem lóg a szülei nyakán non-stop, végül a legújabb:

c) nem megy el meglátogatni a kórházba a haldokló rokonát/ismerősét.

"Mégis gyűlöltem mindenkit, aki túl gyáva volt ahhoz, hogy eljöjjön anyuhoz, mindenkit utáltam, akinek fontosabb volt a saját szaros lelki békéje, és inkább küldött egy üzenetet, mert hát az mégiscsak könnyebb, mint hebegni-habogni egy haldokló előtt. Kihagyták a nehéz részét, jóformán átugrották a betegség teljes folyamatát, tulajdonképpen kivárták, hogy anyu elmenjen, aztán a hírt hallva keselyűként visszatértek, felajánlva a segítséget a temetés intézésében vagy bármiben."

Valóban bűn az, ha valaki nem tud mit kezdeni egy haldoklóval? Ha valaki még soha nem volt ilyen helyzetben, szerintem nem "gonoszság", ha nem tudja, hogyan kezelje, inkább zavar és félelem. Vagy talán tilos kellemetlenül érezni magunkat? Egyébként mi van akkor, ha mondjuk meg akarjuk hagyni a haldokló méltóságát? Én  például lehet, hogy nem örülnék neki, ha boldog-boldogtalan ott állna a halálos ágyamnál, látva, hogy mit tett velem a betegség. Engem pont a "turistáskodás" taszítana, akár velem, akár a közeli családtagommal történne ilyesmi. A fenti idézet - és egész kontextusa - megdöbbentően egysíkú, beszűkült gondolkodásra enged következtetni. Mindezt csak azért, hogy sajnáltassa a főszereplőt. Szimpátiát, együttérzést véleményem szerintem nem úgy érdemes kicsikarni az olvasóból, hogy közben bűntudatot keltünk benne, akár az internetezéssel, akár a kórházi látogatással kapcsolatban.

Leiner Laura a Szent Johanna Gimi Kalauzban nyilatkozza, hogy soha nem olvassa át a kéziratait, miután megírta őket. Ez teljesen rendben van, ha én is úgy állnék az írói karrieremmel, hogy már saját kiadóm is van... nem, én ezt akkor sem merném megengedni magamnak. De mindegy, nem vagyunk egyformák, lépjünk túl ezen. Az viszont végtelenül elképeszt, hogy nagy valószínűséggel senki más sem nézte át a szöveget. Megírtuk, gyorsan mehet a tördelőhöz, majd irány a nyomda, oszt' jól van az úgy. Nem tudok mást elképzelni, tekintve, hogy tele van a könyv olyan hibákkal, amit egy-két újraolvasással, gondos szerkesztéssel elég hamar ki lehetett volna szűrni.

Maximálisan lenyűgöz, hogy az írónő az egész sorozatban mennyire helytelenül, ugyanakkor magabiztosan használja a határozószókat, ráadásul általában ugyanazt az ötöt váltogatja, plusz-mínusz egy. A toplistán szerepel az egyszerűen, a gyanúsan, a furán, kínosan, és az örök kedvencem, a szórakozottan kifejezés. Ezek közül talán az egyszerűen jelentését sikerült eltalálni, de az is untig van ismételve, és ezer jobb szóval lehetne helyettesíteni. Nézzük a többieket. 

"– Lineáris interpoláció? – kérdeztem vissza gyanúsan." Ha csak egyszer is átolvassa valaki, talán feltűnt volna, hogy ahányszor Hanna, vagy bármelyik másik szereplő gyanúsan csinál valamit, helytelen, hacsak nem egy kémregényben vagyunk. A szó, amit keresünk, a gyanakodva lett volna, mivel nem a karakterünk viselkedik gyanúsan, hanem valaki más, akire gyanakodnia kell. A következő:

"– De tudod, hogy a magas koleszterinszint…

– De nekem nem magas – mondta furán." Mi volt fura? A hangsúly? A szó, amit használt? Nem, igazából nem az ő mondanivalójával volt gond, hanem azt furcsállta, amit beszédpartnere (itt: Hanna) mondott. Ugye, érezzük a különbséget? Következő:

"– A fenébe! – szisszentem fel, amikor észrevettem, mit műveltem, és kínosan néztem a tányért." Szegény tányér, neki is biztos kínos volt.

A szórakozottan-ról már a korábbi bejegyzésben kifejtettem a véleményemet, de mivel pont olyan jól megy nekem is a helykitöltés, mint az írónőnek, elmondom még egyszer. A szórakozottan szavunk jelentése továbbra is az, hogy valaki nem arra figyel, amit csinál, hanem elkalandoznak a gondolatai. Ehhez képest itt továbbra is a "jól szórakozik/ szórakozik rajta" szinonimájaként van jelen.

El sem hiszem, hogy ezt kell magyaráznom, amikor olyasvalakinek a könyvét értékelem, aki már 26 kötetet kiadott a kezéből, abszurd.

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy ifjúsági regény, és a hangsúly a történeten van (vagy kellene, hogy legyen), nem a szépirodalmi megformáltságon. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha fiatal olvasóknak írunk, mennyire fontos a helyes nyelvhasználat. Ők ebből tanulnak, észrevétlenül is, és elkeserít, hogy az országban most több ezer kamasz fogja azt hinni, hogy a fent említett kifejezéseket úgy kell használni, ahogyan az írónő tette. Igen, nyelvtan náci vagyok még mindig, ahogy szegény Marci, akinek ebben a könyvben is két erőltetett nyelvtani hiba kijavítása jutott. Na, de elkalandoztam.

Maradjunk továbbra is a könyv formai hibáinál, és térjünk át a másik kedvencemre. Túlírás. Éppen valamelyik nap olvastam Nádasi Krisz oldalán a tartalmi szóismétlésről - ezt egyébként bárki ingyen elolvashatja, és máris elkerülte az Emlékezz rám-ban felbukkanó egyik legnagyobb hibát. A tartalmi ismétlés hasonló a szóismétléshez, csak sokkal sunyibb. Nem ugyan azzal a szóval írja le a már említett dolgot, mégis ugyan azt mondja el. Nehezebb észrevenni, mint azt, ha egy szó két mondatban is szerepel egymás után, de azért nem lehetetlen. Mutatom, mire gondolok:

"Ez elég nyomasztóan hatott volna ránk, ha nem terelődik el a figyelmünk. De szerencsére elterelődött."

"(...) én tehetetlenül álltam ott, és a focipálya mögötti erdő irányába néztem, majd a sűrű lombok feletti tiszta, kék égre, ahol egyetlen felhő sem volt, csak ragyogó napsütés. Hasonló volt az idő, mint akkor, több mint egy évvel ezelőtt. Aznap is ilyesmi volt, úgy emlékszem. Csak a kék égbolt felhők nélkül, napsütéssel. Akkor is ilyen lehetett, úgy rémlik, hogy hasonló nyár eleji idő volt meleggel és napsütéssel, amikor már nem mehettem többé a kórházba, mert nem volt ott senki." Oké, értjük, kék égbolt, meleg, és napsütés. Anyám borogass!

"(...)az ünneplő tömegből sem maradt más, csak néhány kiszórt konfetti, és érthetetlen módon egy fél pár cipő. Valaki biztos elhagyta. Ezt nehezen értettük (...)" Ugye, mindenki érzi, hogy itt is elég lenne az egyik az "érthetetlen módon" és a "nehezen értettük" közül? Komolyan, néha úgy éreztem, LL-t karakterszámra fizetik.

Végül, de nem utolsó sorban: halmozott írásjelek. ??? - ezt így, leírva, párbeszédben, többször is. Csak annyit kérdeznék, hogy: Istenem, miért???

A történetről is illene szólnom, bár nem betegedtem bele a váratlan fordulatok okozta szívritmuszavarba, az tuti. Sok újdonságot nem hoz a harmadik rész, Hanna néha dumál Kornéllal videochaten - eközben minden mondatuk után röhögnek, avagy nevetnek édesdeden -, néha beesik egy-egy feladat, aztán hamar gyorsan megnyeri a piros csapat az egész versenyt. Mindeközben Kocsis igazgató úr továbbra is baromi irritáló és abszolút nem életszerű instacelebsége biztosítja a háttérzajt, oldalak telnek meg a facebook kommentekkel, amiknek semmi értelme nincs. Mikor már ezredszer jelent meg A Dani a színen, és csak ugyan azt bírta kommentelni ("Imádlak Bernadett!!!!"), kezdtem azt érezni, hogy feladom. De hősiesen eljutottam a mindent eldöntő feladathoz, ami nem volt más, mint...Ki nevet a végén? Élőben. Elismerem, jó volt az ötlet, hogy a szerencse döntse el végül a dolgot, na de nem azért jöttek ezek a gyerekek ebbe a táborba, mert ők jók valamiben? Elég bosszantó, hogy a végén nem az számít, mennyire ügyesek, hanem az, hogy a tanáraik tudnak-e hatost dobni. Azon aztán végképp kiégtem, hogy Lórinak fél éjszaka gyakorolnia kellett a játékot. A Ki nevet a végén?-ről van szó továbbra is.

Nem okozott túl nagy meglepetést a főszereplő csapat győzelme, de ezt nem érdemes hibaként felróni egy ifjúsági regénynek, hiszen a legtöbbször borítékolható a happy end.

A karakterekre nem érdemes túl sok szót fecsérelni, karakterfejlődésről vétek lenne beszélni. Itt van nekünk Lóri, aki továbbra is sík hülye - még egyszer elmondom, mert nem térek magamhoz, gyakorolnia kellett a Ki nevet a végén?-t. -, aztán Zsombi, aki mindig annyit szól hozzá a témához, hogy neki magányos gyerekkora volt, mert kocka. Bernadett valamilyen csoda folytán az első rész hallgatag NDK-s úszónőjéből átvedlett életvezetési tanácsokat osztogató guruvá, tehát végül is mondhatjuk, hogy fejlődött... egy teljesen irreális másik személlyé.

És persze a főszereplőről se feledkezzünk meg! Hanna továbbra is imádja az integrálást és a deriválást, és mindig minden feladatnál ő találja ki, hogy mi fog következni. Legalább egyetlen egyszer találta volna ki valaki más! Nagyon bosszantó volt, hogy három rész alatt mindenki más életképtelen maradt ezen a téren. Hanna... nos, talán egy félmiliméternyi személyiségfejlődésen sikerült keresztülverekednie magát, de engem nem győzött meg túlságosan.

Muszáj megemlítenem a nagyit, akit az első részben szerettem - mostanra azonban halálosan meguntam az idétlen poénjait.

Ja, és Kornél! Hogy felejthettem el az ügyeletes szépfiút? Sosem hittem volna, hogy ilyet mondok, de ő volt a három könyvben a legnormálisabb karakter. Kár, hogy nem pofozta fel párszor a nyafka barátnőjét.

Egek ura! Majdnem kihagytam a lényeget. A NAGY CSAVART a végéről. Ugyanis kiderült, hogy nincs ám itt vége ennek a fantasztikus sorozatnak, óóó, nem! Mert jön a következő TRILÓGIA, úgy bizony. Kocsis igazgató az utolsó fejezetben kifejtette, hogy jelenlegi imádott főszereplőink sajnos nem tudnak majd részt venni a következő IOV-n, mert érettségiznek, Zsombi meg továbbra is antiszoc. Mi következik mindebből? Új trilógia, új sablon karakterek! Yeah. Vajon a főszereplő különösen tehetséges, de magányos lány lesz? Vajon lesz mellette egy közepesen semmilyen, de okosnak mondott karakter? Pár buta gyúrós? Egy hajrázó szépfiú, aki bárkit megkaphatna, de a szürke kisegeret akarja? Kérem, tegyék meg tétjeiket.

Összegzés

Kedvenc idézet: Eh, ebbe nem állok bele.

A cím: Nem akarok emlékezni rád.

A borító: Az egyetlen értékelhető dolog továbbra is.

Értékelés: Egy pont nekem, amiért el bírtam olvasni.

Christelle Dabos: A tél jegyesei

Kiadó: Kolibri
Magyar megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés éve: 2013
Eredeti cím: Les fiancés de l'hiver

Fordította: Molnár Zsófia
Oldalszám: 580 oldal
Sorozat: A tükörjáró 1.

A történetről

Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.

Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?

Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…

Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Véleményem

Ez a könyv semmi másra nem hasonlít. Hatalmas kreativitás és merészség kell egy ilyen vállaláshoz, eltérni a konvencióktól igazi ugrás a mély vízbe. A tél jegyesei olyan messzire rugaszkodott a Young Adult elvárásaitól, amennyire csak bírt - és túlélte.

Megmondom őszintén, nem szeretek felülni a hype-vonatra, ez amolyan gyerekkori defekt, a Harry Potter is majdnem kimaradt az életemből még szerencse, hogy egy szülinapi bulin (másodikban, szóval olyan bulin) kivettük a videotékából a második részt. Kezeket fel, aki még tudja, mi az a videotéka! :D Mondhatni, szkeptikus vagyok az agyonrajongott könyvekkel szemben, de már eljutottam odáig, hogy két kategóriára osztottam őket magamban. Az első kategória az, amit biztos, hogy soha a büdös életben nem...esetleg akkor, ha nagy kedvem van negatív értékelést írni. De nem, még akkor sem. Ebbe a kategóriába tartozik pl. A szürke ötven árnyalata és a belőle született vadhajtások. Ja, meg a Lakatos Levente összes. Mindegy, ne menjünk bele. A másik kategóriában azok a könyvek vannak, amik érdekesnek tűnnek, de inkább megvárom, hogy messzire robogjon az a bizonyos vonat, mielőtt megnézem őket magamnak. Ilyen például A tél jegyesei.

Ennek a könyvnek hatalma van. Ez a hatalom pedig a világépítésben rejlik, ami egyben a regény legnagyobb erőssége. A fantasy-vonal annyira különleges és ötletes, hogy az olvasó könnyen egyik döbbenetéből a másikba eshet, miközben a sorok alattomosan és végérvényesen magukba szippantják. Az álomszerű - ám sokszor inkább rémálomszerű - világ hangulata nem hasonlítható semmihez. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, az a disztopikus vonás, ami feltűnt a mágia mellett, szerintem anélkül is nagyon jól működött volna a könyv, hogy belevontuk a "régi világot". Remélem, hogy ez a rész bővebb magyarázatot fog kapni később, mert egyelőre inkább feleslegesnek éreztem, mint érdekesnek.
A "régi világ" kerek glóbusza kisebb-nagyobb szilánkokra szakadt, amelyeket az úgynevezett családfőknek, ezeknek az emberfeletti (antropomorf, mégis gigantikus és halhatatlan), de isten-alatti lényeknek a kultusza mozgat. Uralkodóknak nem igazán nevezhetők, hiszen idejük nagy részében kedvteléseiknek hódolnak.

Az Anima nevű világszilánkon élők jól tudják, hogy a tárgyaknak lelke van, a házaknak is lehet rossz napja, és a sálak is lehetnek kimondottan kedves házikedvencek. Az olvasók különleges képessége, hogy az élettelen dolgokat megérintve belelátnak annak múltjába, egykori gazdáinak érzéseibe és gondolataiba. Ophélie olyannyira jóban van a tárgyakkal - sokkal jobb a viszonya velük, mint az emberekkel -, hogy a tükrök engedik, hogy rajtuk keresztül közlekedjen. Amikor kényszerházassága miatt a rideg és számító Sarkra költözik, megismerkedik és vele együtt az olvasó is a mágia egyéb különféle formáival. A Délibábosok családja elképesztő illúziókat bűvöl, a Sárkányok a puszta gondolataikkal képesek fizikai sérüléseket okozni, a Háló tagjainak képességeiért pedig a mi világunk pletykás öregasszonyai biztosan odalennének: amit lát és hall az egyik, azt látja és hallja a család összes tagja.
A Délibábosok által elvarázsolt Légvárban semmi sem az, aminek látszik. Nem elég, hogy Ophélie senkiben nem bízhat, de még a saját szemeire sem hagyatkozhat többé.

Nem sokkal marad el a világépítés mögött a karakterek megformáltsága sem, a legutolsó mellékszereplőtől kezdve a főszereplőkig mind külön egyéniségek. Az írónő profi nem csak a belső, de a külső ábrázolásában is - ezt sokszor hiányolom más könyvekben. Végig magam előtt láttam a karaktereket, a gesztusaikat, az arcukat, minden apró rezdülésüket. Elég sok fanartot végignéztem hirtelen jött lelkesedésemben, és úgy látom, a nálam ügyesebben rajzolók mindenki is pont ugyanúgy képzeltek mindenkit, ahogy én. Egyszóval nagyon vizuális a könyv, és csak azért nem linkelem be a hozzá készült Pinterest táblámat, mert esetleg spoileres lenne.

A főhősnő, Ophélie roppant szimpatikus lehet mindazoknak az introvertált könyvmolyoknak, akik jobban érzik magukat a saját világukban, mint a valóságban. Azoknak, akik örömmel tartják távol magukat az emberektől. Szimpatikus lehet azoknak is, akik esetlenségükben úton-útfélen felborítanak, eltörnek, vagy leejtenek valamit. Egyszóval: nekem biztosan. Szerencsétlenkedése és zárkózottsága mellett gyors észjárású és roppant makacs, ami sok nehézségen átsegíti. Az, hogy kiragadják békés múzeumtulajdonosi életéből, hatalmas kihívást jelent számára, főként azért, mert egy vad és kíméletlen világba érkezik, ahol csak saját - vélt, vagy valós - talpraesettségére számíthat. Persze az sem tesz hozzá sokat a jókedvéhez, hogy olyasvalakihez kell hozzámennie, akit még csak nem is látott életében - ráadásul egy igazi pokróc. Ophélie a Sarkon ugyanúgy esik-kel, ahogy otthon is tette, sérülést sérülésre halmoz, ám mégis felszívja magát, és végigküzdi a viszontagságos jegyességet, amit a nyakába varrtak. A könyv végére egészen kinyílik és magára talál, bebizonyítja, hogy még a legzordabb körülmények között is képes a túlélésre. Szépen ívelt jellemfejlődése minden részletében hiteles.  

Jane Austen és az ő Mr. Darcyja óta van valami vonzó a mogorva, hallgatag, egyúttal titokzatos fickókban. Ambrózy báró megjelenésével ez a vonzerő megtízszereződött. Mindenki na jó, majdnem mindenki bukik a sebzett, morc lelkű pasikra, akiknek a tahó stílusa és irritáló sznobizmusa érző szívet takar. Az okokat kétszáz év alatt sem sikerült felderíteni. De aki élelmes, az nem is foglalkozik az ilyen lélektani mélységekkel, hanem meglovagolja a hullámot, és megalkotja az egyik legütnivalóbb zárkózott pasast, aki könyvben valaha megjelent. Nagy tapsot Christelle Dabosnak! Thorn, a regény férfi főszereplője ritka nagy paraszt, emellé pedig nem is különösebben jó megjelenésű, szóval azt hihetné az ember, hogy a női olvasóközönség végre kiábrándul a sokadik Mr. Darcyból. Ez azonban hatalmas tévedés. Akármennyire szemétláda, nyakigláb, savanyú fráter is Thorn, mégis égünk a vágytól, hogy megismerhessük. Látni akarjuk, ahogy Ophélie megtöri a zárkózottságát és magába bolondítja. Hogy ez megtörténik-e a könyvben, azt természetesen nem fogom elárulni, minden esetre senki ne számítson a szokásos instant love-ra, mert könnyen csalódhat.

A mágikus vonal és karakterek elviszik a hátukon a történetet, ami bár fordulatos és végig fenntartja az érdeklődést, mégis egy hangyányit lassabb tempójú, mint amihez szoktam. Ezt nem tartom hibának, hiszen a hangulathoz nagyon passzol ez az álomszerű kavargása, hömpölygése a szövegnek. Talán lehetett volna egy kicsit rövidebb, volt néhány olyan momentum, ami unásig ismétlődött, ezeket érdemes lett volna redukálni.

Egy igazi fájdalmam van a könyvvel kapcsolatban, az pedig a nyelvezete. Igazándiból nem tudtam eldönteni, hogy kinek a hibája, a fordítóé, vagy az írónőé, de rettenetesen szúrta a szememet a számtalanszor előforduló IGAZÁNDIBÓL kifejezés. Miért, most komolyan, miért? Miért jobb ez, mint az aranyos, kedves 'igazából'? Borzasztóan csúnya, szépirodalmi szövegben szerintem nincs helye. Mondjuk nálam az élőbeszédben sincs. Nem tudom, mit akartak vele kifejezni, de rendszeresen visszatérő fejfájást okozott. A megfogalmazás egyébként is furcsa volt, mert bár általában szép és választékos szókinccsel dolgozik a könyv, néhol azt éreztem, hogy egy-egy kifejezés esetlen, nem a szövegkörnyezetbe illő.
Mivel nekem nagyon fontos a könyv nyelvi megformáltsága, ezek a kis furcsaságok néha elég rendesen kizökkentettek az olvasásból.

Összegzés

Kedvenc idézet: Valójában nincs, a történet egészében lenyűgöző, részleteiben annyira nem lenne ütős.

A cím: Nekem nem jelent valami sokat, sőt, egész más történetet képzelnék mögé, ha nem olvasnám el a fülszöveget és a könyvet. 

A borító: Csodálatos. Komolyan, nem láttam még csak ehhez hasonlót sem mostanában. A sorozat összes borítója gyönyörű, művészi munka. Már csak emiatt is megvenném. Tudom-tudom, nem szép dolog. :D

Értékelés: A tél jegyesei egy minden ízében különleges történet, amely - szerencsére - mellőzi a YA-ra jellemző kliséket. Valójában mindent elmond a könyvről az, hogy tegnap este fejeztem be, ma pedig "vészhelyzeti könyvvadászatot" tartottam a második rész után, végig jártam a város mindhárom (ja, metropolisz :D) könyvesboltját, mire a harmadikban sikerült hozzájutnom. 99%-ban rendelni szoktam a könyveket, de most nem volt időm kivárni. :D
Molyon kapott egy fél csillag levonást a fent említett nyelvi gondok miatt, de itt mindig jobb fej vagyok.

Bessenyei Gábor: Az első csók és egyéb démonok

Figyelem! Az értékelés spoilert tartalmaz, amit a szokásos módon jelöltem, így: spoiler.

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2018

Oldalszám: 368 oldal

A történetről

Vajon ​mi az ijesztőbb: egy szellem vagy életem első csókja?

Patrik tizenhat éves, és úgy érzi, már nagyon ideje lenne járni valakivel. Amikor észreveszi, hogy Emma, a suli egyik legszebb lánya egyre biztatóbb jeleket küld felé, alig hisz a szerencséjének.
Minden szuperül alakul, ám egy éjszaka megjelenik a kollégiumban Patrik halott kutyájának szelleme.
De mit akar tőle a frissen eltemetett házi kedvenc? És miért beteg Patrik édesanyja, ha az orvosok nem találnak semmi okot?
Patrik maga kezd nyomozni.
Felkeresi egyik régi iskolatársát, Lilit, akiről azt pletykálják, hogy igazi boszorkány.
Szellemek, átkok, éjszakai szeánszok – kiderül, hogy a lánynak mindez meg sem kottyan, de a sötét erő, ami Patrik családját fenyegeti, sokkal kegyetlenebb, mint bármelyikük sejtette volna.
Patrik úgy érzi, kettészakad az élete.
Odahaza egy ismeretlen misztikus fenyegetés telepszik rá, miközben a kollégiumban próbálja teljes szívvel belevetni magát első párkapcsolatába, túlélni az első ügyetlenkedéseket, a bizonytalanságot, és rosszindulatú szobatársa kötekedéseit.
Lehet esélye a szerelemre, ha közben egy alattomos túlvilági lény a családjára tör?
Nyerj bepillantást egy kamasz srác féltve őrzött titkaiba!

Véleményem

Ezennel kijelenthetem, hogy végeztem a "Bessenyei összessel" - egyelőre, mert nagyon remélem, hogy hamarosan újabb kötet érkezik az írótól. Első körben el kell mondanom, hogy szerintem Gábor óriásit fejlődött Az Olimposz legyőzése sorozat óta, pedig az sem volt rossz, sőt. De ez a könyv sokkal inkább egyben volt, történet, karakterek és világépítés szempontjából is. Szóval - virtuális vállveregetés, ezt nagyon odatetted!

Hogy milyen lehet egy 16 éves fiú fejében, arról eddig halvány fogalmam sem volt - ami azért nem túl meglepő. Most viszont exkluzív bepillantást nyerhettem az ellenkező nem gondolataiba és érzelmeibe, ami egészen új élmény volt. A fiúk eleve nehéz helyzetből indulnak: elvárjuk tőlük, hogy ők kezdeményezzenek, de ne nyomuljanak túlságosan, jófejek és lazák, ugyanakkor valamennyire udvariasak is legyenek, tegyék a szépet, de ne legyenek túl nyálasak stb. Patrik próbál megfelelni az elvárásoknak, amennyire az erejéből telik, de közben ugyanúgy szorong, ugyanolyan bizonytalan, mint egy korabeli lány, maximum más félelmei vannak az első szerelemmel kapcsolatban. Közben igyekszik túlélni a kollégiumi hétköznapokat, ami nem mindig egyszerű. Egyébként erről olvastam volna többet is, mert én nem voltam kolis annak idején.

Már önmagában a szemszög is megért volna egy könyvet, hiszen nem minden nap olvashatunk "fiús" regényeket, leszámítva azokat, amik újra elmondják ugyanazt a sztorit a pasi szemszögéből, amit már korábban a lányéból is leírtak. Más néven a nyerészkedős könyvek. Nagyon nagy szüksége volt már a Vörös Pöttyös regényeket olvasó kamasz lányoknak egy ilyen könyvre, hogy megtanulhassák, a másik nem is ugyanolyan szorongásokkal és érzelmekkel küzd, mint ők. Egyszóval már emiatt jó helyzetből induló, hiánypótló kötet.

Az átlagos fiú első szerelmének olykor kínos, zavarodott, máskor boldog pillanatai mellé  pedig kapunk egy igencsak érdekes misztikus szálat is. Ez nem kimondottan formabontó ugyan, de a világépítéssel és a kellően helytálló magyarázatokkal és összefüggésekkel nagyon is rendben van. Igaz, hogy nem rettegtem halálra magam olvasás közben, és a démon kilétére is elég hamar rájöttem, mégis érdekes volt ez a színes mágiakavalkád. Titán, Patrik holtából visszatért kutyája különösen a szívemhez nőtt, elég jó húzás volt rá építeni a történetet. És elég kegyetlen is. Két kutyám van, belegondolni is rossz, hogy egyszer én is abban a helyzetben leszek, amiben Patrik találta magát a nyitójelenetben.

A két történetszál mellett a karterek is kiemelésre érdemesek. Patrik az egyik legjobban összerakott, legemberibb főhős, akivel mostanában találkoztam. Nem ő ugyan az iskola ásza, de nem is a világ lúzere, egy teljesen normális srác, akinek vannak barátai, és persze vadbarom ellenségei is. Éppen ezért könnyű vele azonosulni: teljesen hétköznapi, ahogy a legtöbb olvasó is az (vagy az volt kamasz korában). Patrik valójában az a srác, akivel egy osztályban ülsz évek óta, de talán még fel sem tűnt, milyen jófej, mert nem ő a közösség központi figurája. A gondolkodásmódja abszolút a helyén van, és mégis: közel sem tökéletes. A jegyei viszonylag rosszak, ráadásul dohányzik - ez utóbbi szerintem a mai, prédikátorokkal teli világban egy elég merész lépés. Nem a szokásos "kidolgozott izomzatú, bunkó, de szexi rosszfiú" hála az égnek, ebből már van elég, de megesik, hogy kijön a sodrából, vagy éppen rossz döntéseket hoz. Legtöbbször azonban helyén a szíve, és a történet végére jellemfejlődésen megy keresztül.

A mellékszereplők egytől egyig egyedi, megfelelő mértékben árnyalt figurák, természetesen nagy kedvencem volt  közülük a banyaosztag díszes társasága. Öregasszonyok nem voltak még soha ilyen szórakoztatóak - és zavarba ejtőek. Egyedül azt bánom, hogy nem derült ki, Judit miért hord napszemüveget, ha már az tisztázódott, hogy nem vak.

Ami még nagyon nagy szó a szereplők kapcsán az az, hogy a lánykarakterek is teljesen normálisak, nem olyan ütnivaló kis idióták, mint a legtöbb VP könyvben. Emma is, Lili is tök szimpatikus és szerethető, bár nagyon különböznek egymástól. Patrik helyében én is vonzódtam volna mindkettőhöz - ennek ellenére tök jól megoldotta az író, hogy ne legyen szerelmi háromszög a dologból, amiért nagyon hálás vagyok. Annak külön örültem, hogy Patrik végül két szék közt a pad alá esett. Na, nem mintha ennyire gonosz lennék, végig szurkoltam neki, de ettől valahogy életszagú lett az egész. Végre-valahára nem egy teljesen rózsaszín, nyálas happy enddel és filmbeillő összeborulásokkal teli befejezés! El is gondolkoztam rajta, hogy biztos a jó kategóriába sorolták-e be. :D

Erőssége a regénynek a kiválóan adagolt humor, rég volt olyan, hogy valóban elmosolyodtam, vagy fel is nevettem egy könyvön. A vicces megszólalások mellett káromkodás is akadt szép számmal, és ez milyen jó! Nagyon örülök, hogy nem cenzúrázva, finomkodva írja le a dolgokat, hiszen kamasz fiúk közt jár az olvasó, és nekik bizony - meg amúgy a lányoknak is - szerves velejárójuk a csúnya beszéd. Ez sincs túltolva, a megfelelő helyeken és a megfelelő mennyiségben teljesen természetesen van jelen.

Az az igazság, hogy ilyenkor szokott jönni a negatívumok említése, de valójában nincs olyan, amibe most bele tudnék kötni. Végre olyan könyvet olvashattam, ami pörgős, lendületes,  és szinte letehetetlen. Jó a stílus, ügyesen eltalált a nyelvezet, a karakterek pedig szerethetőek - szerintem ez a tökéletes recept egy igazán jól sikerült young adult regényhez.

Összegzés  

Kedvenc idézet: 

"– De most akkor mi van a pénzzel?
– Semmi. Mondtam anyának, hogy régi haversrác vagy, akinek segítségre van szüksége.

– Haversrác? Még életünkben nem beszéltünk…

– Most akkor inkább fizetnél? Hozzam az árlistát?

– Micsoda? – hördültem fel, és kedélyesen ölelésre tártam a karom. – Egy ilyen régi barátnak? Keblemre, haver!"

/54. oldal/

A cím: Tök jó kis cím a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok. Oh, wait. Oké, értem én, hogy az eredeti cím nagyon hosszú volt, de nekem akkor is jobban tetszett, egész más volt a hangulata. Persze a végleges sem rossz, csak van egy ki Márquez utóíze. Az biztos, hogy ez könnyebben megjegyezhető, ami, gondolom, marketing szempontból nem mindegy.

A borító: Jaj, csak ezt tudnám feledni! Annyi jó borítót ki lehetett volna találni ehhez a könyvhöz (pl. egy nagy, fekete kutyát simán el tudnék képzelni), erre itt ez a... tulajdonképpen mi is ez? Egy icipici köze sincs a történethez, plusz egyáltalán nem néz ki jól, nem is értem, komolyan. Szimbolista akar lenni talán? Visszanéztem a borítótervező pályázat képeit, és annyival jobbakat küldtek be az olvasók! Pl. EZ, EZ, vagy EZ. Bármelyikkel szívesebben vettem volna meg. Na, mindegy, ezen már kár rinyálni. :D

Értékelés: Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik egy hiteles, mai, ugyanakkor nem erőltetetten modernizált történetre vágynak. Azoknak, akik kíváncsiak, mi járhat egy kamasz fiú fejében, milyen az ő szemszögéből megélni az első szerelmet. Ajánlom azoknak is, akik érdeklődnek a misztikus, szellemekkel, démonokkal átszőtt világok iránt. Igazából: kamaszlányoknak (főleg!) és kamaszfiúknak, valamint mindazoknak, akik valaha kamaszfiúk és kamaszlányok voltak. Vagy most már a tini a divatosabb szó? Hm, öreg vagyok.