Figyelem! Ez egy spoileres értékelés, ezért csak akkor olvasd el, ha nem zavar, hogy lelövök pár poént, illetve ha már olvastad a könyvet! Köszönöm.
A könyvről
Kiadó: L&L Kiadó
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 490 oldal
Sorozat: Iskolák Versenye 3.
Előszó
Sajnos, bár vázlatom volt róla, nem jutottam odáig, hogy a második kötetről is írjak bejegyzést, de nyugalom, az is pontosan ugyanolyan volt, mint az első és a befejező rész, amiről most szó lesz.
A történetről
Semmi kétség, az Iskolák Országos Versenye tizenegy napja több eseményt tartogatott eddig Újvári Hanna számára, mint az azt megelőző egy teljes év. Az édesanyja halála után zárkózottá és közönyössé vált lány kezdeti idegenkedése idővel semmivé vált, és a piros csapat teljes értékű tagjaként minden tehetségét és tudását arra használja, hogy elnyerje a Szirtes Gimnázium számára az áhított kupát. A győzelemig azonban hosszú még az út, és Szirtes-csapat tagjai hamar megtanulják, hogy ezen a vetélkedőn sem a feladatok, sem a versenyzők nem olyanok, mint amilyennek első pillantásra látszanak. Az élménytábor árnyas fái alatt könnyen válhat barátból ellenség, kellemetlen ismerősből hasznos szövetséges, tartósnak hitt kapcsolatból futó ismeretség…
Az Emlékezz rám az Iskolák versenye-trilógia harmadik része.
Véleményem
Lássuk-lássuk, milyen legyen az Iskolák Versenye sorozat befejező része? Hm, ezaz, rájöttem! Legyen még több dagályos siránkozás, és kevesebb cselekmény! Ja, és mindenképpen szidjunk minél több emberi és normális viselkedésmintát, hogy érezze szarul magát mindenki, aki nem szentéletű. Tökéletes. Ha ehhez még hozzáadunk egy rakat önismétlést és helykitöltő rizsát, már kész is a recept, zabálni fogják az olvasók.
Az internet boszorkányüldözése megállíthatatlanul menetel tovább ebben a részben is, hiszen az, aki csak egy posztot is kirak az Instagramra, netán YouTube videót készít a szabadidejében, csakis a sátán leszármazottja lehet. Hiszen elveszi az időt az igazán fontos dolgoktól! És azt mondtam már, hogy nem jut időd arra, ami igazán fontos? Hihetetlen, hogy három kötet alatt sem lehetett megunni ezt a témát, minden második fejezetben előjön, persze csak a főhősnő random, fájdalommal átitatott visszaemlékezései után. Hannának egy elröppenő kismadárról is a haldokló anyja jut eszébe, de főként az, hogy ő állandóan a gép előtt ült ahelyett, hogy vele töltötte volna az idejét. Szerencsés vagyok, amiért nem kellett ilyesmit átélnem, és elhiszem, hogy egy hasonló helyzetben lévő kamasznak tényleg sokat járhat ez a fejében, de könyvben azért ez elég unalmas. Lehet, hogy kegyetlennek tűnök, de ez az igazság, oldalakat ugrottam át, amikor Hanna ismételten apátiába süllyedt az étkező közepén, vagy akárhol máshol. Untig lett ismételve a dolog, a fele könyvet ez teszi ki, de nem csak ennek a felét, hanem a másik kettőét is. Ha nem lenne ennyi rinya, talán egy kötetben is megoldató lett volna az Iskolák Versenye. Na, de akkor hol a profit, ugyebár.
Komolyan érdekelne, honnan ez a sok gyűlölet és keserűség az írónőben... akarom mondani Hannában, aki lépten-nyomon arról prédikál, hogy szeressük még az ellenségeinket, bocsánat, az ELLENFELEINKET is, és barátkozzunk azzal is, aki nem akarja. Ennek ellenére folyamatosan haragszik valakire, aki:
a) internetet használ,
b) nem lóg a szülei nyakán non-stop, végül a legújabb:
c) nem megy el meglátogatni a kórházba a haldokló rokonát/ismerősét.
"Mégis gyűlöltem mindenkit, aki túl gyáva volt ahhoz, hogy eljöjjön anyuhoz, mindenkit utáltam, akinek fontosabb volt a saját szaros lelki békéje, és inkább küldött egy üzenetet, mert hát az mégiscsak könnyebb, mint hebegni-habogni egy haldokló előtt. Kihagyták a nehéz részét, jóformán átugrották a betegség teljes folyamatát, tulajdonképpen kivárták, hogy anyu elmenjen, aztán a hírt hallva keselyűként visszatértek, felajánlva a segítséget a temetés intézésében vagy bármiben."
Valóban bűn az, ha valaki nem tud mit kezdeni egy haldoklóval? Ha valaki még soha nem volt ilyen helyzetben, szerintem nem "gonoszság", ha nem tudja, hogyan kezelje, inkább zavar és félelem. Vagy talán tilos kellemetlenül érezni magunkat? Egyébként mi van akkor, ha mondjuk meg akarjuk hagyni a haldokló méltóságát? Én például lehet, hogy nem örülnék neki, ha boldog-boldogtalan ott állna a halálos ágyamnál, látva, hogy mit tett velem a betegség. Engem pont a "turistáskodás" taszítana, akár velem, akár a közeli családtagommal történne ilyesmi. A fenti idézet - és egész kontextusa - megdöbbentően egysíkú, beszűkült gondolkodásra enged következtetni. Mindezt csak azért, hogy sajnáltassa a főszereplőt. Szimpátiát, együttérzést véleményem szerintem nem úgy érdemes kicsikarni az olvasóból, hogy közben bűntudatot keltünk benne, akár az internetezéssel, akár a kórházi látogatással kapcsolatban.
Leiner Laura a Szent Johanna Gimi Kalauzban nyilatkozza, hogy soha nem olvassa át a kéziratait, miután megírta őket. Ez teljesen rendben van, ha én is úgy állnék az írói karrieremmel, hogy már saját kiadóm is van... nem, én ezt akkor sem merném megengedni magamnak. De mindegy, nem vagyunk egyformák, lépjünk túl ezen. Az viszont végtelenül elképeszt, hogy nagy valószínűséggel senki más sem nézte át a szöveget. Megírtuk, gyorsan mehet a tördelőhöz, majd irány a nyomda, oszt' jól van az úgy. Nem tudok mást elképzelni, tekintve, hogy tele van a könyv olyan hibákkal, amit egy-két újraolvasással, gondos szerkesztéssel elég hamar ki lehetett volna szűrni.
Maximálisan lenyűgöz, hogy az írónő az egész sorozatban mennyire helytelenül, ugyanakkor magabiztosan használja a határozószókat, ráadásul általában ugyanazt az ötöt váltogatja, plusz-mínusz egy. A toplistán szerepel az egyszerűen, a gyanúsan, a furán, kínosan, és az örök kedvencem, a szórakozottan kifejezés. Ezek közül talán az egyszerűen jelentését sikerült eltalálni, de az is untig van ismételve, és ezer jobb szóval lehetne helyettesíteni. Nézzük a többieket.
"– Lineáris interpoláció? – kérdeztem vissza gyanúsan." Ha csak egyszer is átolvassa valaki, talán feltűnt volna, hogy ahányszor Hanna, vagy bármelyik másik szereplő gyanúsan csinál valamit, helytelen, hacsak nem egy kémregényben vagyunk. A szó, amit keresünk, a gyanakodva lett volna, mivel nem a karakterünk viselkedik gyanúsan, hanem valaki más, akire gyanakodnia kell. A következő:
"– De tudod, hogy a magas koleszterinszint…
– De nekem nem magas – mondta furán." Mi volt fura? A hangsúly? A szó, amit használt? Nem, igazából nem az ő mondanivalójával volt gond, hanem azt furcsállta, amit beszédpartnere (itt: Hanna) mondott. Ugye, érezzük a különbséget? Következő:
"– A fenébe! – szisszentem fel, amikor észrevettem, mit műveltem, és kínosan néztem a tányért." Szegény tányér, neki is biztos kínos volt.
A szórakozottan-ról már a korábbi bejegyzésben kifejtettem a véleményemet, de mivel pont olyan jól megy nekem is a helykitöltés, mint az írónőnek, elmondom még egyszer. A szórakozottan szavunk jelentése továbbra is az, hogy valaki nem arra figyel, amit csinál, hanem elkalandoznak a gondolatai. Ehhez képest itt továbbra is a "jól szórakozik/ szórakozik rajta" szinonimájaként van jelen.
El sem hiszem, hogy ezt kell magyaráznom, amikor olyasvalakinek a könyvét értékelem, aki már 26 kötetet kiadott a kezéből, abszurd.
Tisztában vagyok vele, hogy ez egy ifjúsági regény, és a hangsúly a történeten van (vagy kellene, hogy legyen), nem a szépirodalmi megformáltságon. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha fiatal olvasóknak írunk, mennyire fontos a helyes nyelvhasználat. Ők ebből tanulnak, észrevétlenül is, és elkeserít, hogy az országban most több ezer kamasz fogja azt hinni, hogy a fent említett kifejezéseket úgy kell használni, ahogyan az írónő tette. Igen, nyelvtan náci vagyok még mindig, ahogy szegény Marci, akinek ebben a könyvben is két erőltetett nyelvtani hiba kijavítása jutott. Na, de elkalandoztam.
Maradjunk továbbra is a könyv formai hibáinál, és térjünk át a másik kedvencemre. Túlírás. Éppen valamelyik nap olvastam Nádasi Krisz oldalán a tartalmi szóismétlésről - ezt egyébként bárki ingyen elolvashatja, és máris elkerülte az Emlékezz rám-ban felbukkanó egyik legnagyobb hibát. A tartalmi ismétlés hasonló a szóismétléshez, csak sokkal sunyibb. Nem ugyan azzal a szóval írja le a már említett dolgot, mégis ugyan azt mondja el. Nehezebb észrevenni, mint azt, ha egy szó két mondatban is szerepel egymás után, de azért nem lehetetlen. Mutatom, mire gondolok:
"Ez elég nyomasztóan hatott volna ránk, ha nem terelődik el a figyelmünk. De szerencsére elterelődött."
"(...) én tehetetlenül álltam ott, és a focipálya mögötti erdő irányába néztem, majd a sűrű lombok feletti tiszta, kék égre, ahol egyetlen felhő sem volt, csak ragyogó napsütés. Hasonló volt az idő, mint akkor, több mint egy évvel ezelőtt. Aznap is ilyesmi volt, úgy emlékszem. Csak a kék égbolt felhők nélkül, napsütéssel. Akkor is ilyen lehetett, úgy rémlik, hogy hasonló nyár eleji idő volt meleggel és napsütéssel, amikor már nem mehettem többé a kórházba, mert nem volt ott senki." Oké, értjük, kék égbolt, meleg, és napsütés. Anyám borogass!
"(...)az ünneplő tömegből sem maradt más, csak néhány kiszórt konfetti, és érthetetlen módon egy fél pár cipő. Valaki biztos elhagyta. Ezt nehezen értettük (...)" Ugye, mindenki érzi, hogy itt is elég lenne az egyik az "érthetetlen módon" és a "nehezen értettük" közül? Komolyan, néha úgy éreztem, LL-t karakterszámra fizetik.
Végül, de nem utolsó sorban: halmozott írásjelek. ??? - ezt így, leírva, párbeszédben, többször is. Csak annyit kérdeznék, hogy: Istenem, miért???
A történetről is illene szólnom, bár nem betegedtem bele a váratlan fordulatok okozta szívritmuszavarba, az tuti. Sok újdonságot nem hoz a harmadik rész, Hanna néha dumál Kornéllal videochaten - eközben minden mondatuk után röhögnek, avagy nevetnek édesdeden -, néha beesik egy-egy feladat, aztán hamar gyorsan megnyeri a piros csapat az egész versenyt. Mindeközben Kocsis igazgató úr továbbra is baromi irritáló és abszolút nem életszerű instacelebsége biztosítja a háttérzajt, oldalak telnek meg a facebook kommentekkel, amiknek semmi értelme nincs. Mikor már ezredszer jelent meg A Dani a színen, és csak ugyan azt bírta kommentelni ("Imádlak Bernadett!!!!"), kezdtem azt érezni, hogy feladom. De hősiesen eljutottam a mindent eldöntő feladathoz, ami nem volt más, mint...Ki nevet a végén? Élőben. Elismerem, jó volt az ötlet, hogy a szerencse döntse el végül a dolgot, na de nem azért jöttek ezek a gyerekek ebbe a táborba, mert ők jók valamiben? Elég bosszantó, hogy a végén nem az számít, mennyire ügyesek, hanem az, hogy a tanáraik tudnak-e hatost dobni. Azon aztán végképp kiégtem, hogy Lórinak fél éjszaka gyakorolnia kellett a játékot. A Ki nevet a végén?-ről van szó továbbra is.
Nem okozott túl nagy meglepetést a főszereplő csapat győzelme, de ezt nem érdemes hibaként felróni egy ifjúsági regénynek, hiszen a legtöbbször borítékolható a happy end.
A karakterekre nem érdemes túl sok szót fecsérelni, karakterfejlődésről vétek lenne beszélni. Itt van nekünk Lóri, aki továbbra is sík hülye - még egyszer elmondom, mert nem térek magamhoz, gyakorolnia kellett a Ki nevet a végén?-t. -, aztán Zsombi, aki mindig annyit szól hozzá a témához, hogy neki magányos gyerekkora volt, mert kocka. Bernadett valamilyen csoda folytán az első rész hallgatag NDK-s úszónőjéből átvedlett életvezetési tanácsokat osztogató guruvá, tehát végül is mondhatjuk, hogy fejlődött... egy teljesen irreális másik személlyé.
És persze a főszereplőről se feledkezzünk meg! Hanna továbbra is imádja az integrálást és a deriválást, és mindig minden feladatnál ő találja ki, hogy mi fog következni. Legalább egyetlen egyszer találta volna ki valaki más! Nagyon bosszantó volt, hogy három rész alatt mindenki más életképtelen maradt ezen a téren. Hanna... nos, talán egy félmiliméternyi személyiségfejlődésen sikerült keresztülverekednie magát, de engem nem győzött meg túlságosan.
Muszáj megemlítenem a nagyit, akit az első részben szerettem - mostanra azonban halálosan meguntam az idétlen poénjait.
Ja, és Kornél! Hogy felejthettem el az ügyeletes szépfiút? Sosem hittem volna, hogy ilyet mondok, de ő volt a három könyvben a legnormálisabb karakter. Kár, hogy nem pofozta fel párszor a nyafka barátnőjét.
Egek ura! Majdnem kihagytam a lényeget. A NAGY CSAVART a végéről. Ugyanis kiderült, hogy nincs ám itt vége ennek a fantasztikus sorozatnak, óóó, nem! Mert jön a következő TRILÓGIA, úgy bizony. Kocsis igazgató az utolsó fejezetben kifejtette, hogy jelenlegi imádott főszereplőink sajnos nem tudnak majd részt venni a következő IOV-n, mert érettségiznek, Zsombi meg továbbra is antiszoc. Mi következik mindebből? Új trilógia, új sablon karakterek! Yeah. Vajon a főszereplő különösen tehetséges, de magányos lány lesz? Vajon lesz mellette egy közepesen semmilyen, de okosnak mondott karakter? Pár buta gyúrós? Egy hajrázó szépfiú, aki bárkit megkaphatna, de a szürke kisegeret akarja? Kérem, tegyék meg tétjeiket.
Összegzés
Kedvenc idézet: Eh, ebbe nem állok bele.
A cím: Nem akarok emlékezni rád.
A borító: Az egyetlen értékelhető dolog továbbra is.
Értékelés: Egy pont nekem, amiért el bírtam olvasni.
