2020. február 23., vasárnap

Igaz Dóra: Nyár, nagyi, net


Kiadó: Pagony 
Megjelenés éve: 2016 
Oldalszám: 86 oldal 
Illusztrálta: Horváth Ildi

A történetről

Berci nem akar nyáron sem karatetáborba, sem nyelvtanfolyamra menni. Igazából nincs semmi máshoz kedve, mint számítógépezni. A szülői ítélet: egy szünidő a nagyinál, vidéken, jó levegőn. De mi történik, ha kiderül, hogy nagyinak egy egészen szuper tabletje van, és egyáltalán nem is haragszik a számítógépezésért?

Véleményem


A mai gyerekeket megérteni már az én generációmnak sem egyszerű, hiszen a mi gyerekkorunk és az övék közt is hatalmas a különbség. Azt mondják, ők már okostelefonnal a kezükben születtek, ösztönösen kezelnek minden érintőképernyős felületet, és még azelőtt megtanulják használni a távirányítót, mielőtt beszélni kezdenének. Ez valahol rémisztő és szomorú, hiszen mi, akik még az utcán játszva, sokat olvasva, kóborolva nőttünk fel, pont ilyen kalandos gyerekkort kívánnánk nekik is. Ugyanakkor a fejlődést nem lehet megállítani, el kell fogadnunk tehát, hogy azok, akik most élik a gyerekkorukat, mindenképp találkozni fognak a technológiával, kisebb-nagyobb mennyiségben. Rajtunk áll, hogy megtanítsuk nekik, hogyan kell értelmesen, biztonsággal, és mértékkel használni az okos eszközöket. Nekünk kell megmutatnunk azt is, hogy mi minden van a képernyőn túl, az őket körülvevő valódi világban - erről szól Igaz Dóra zseniális gyerekkönyve.

"A vigyor még szélesebb lett Berci arcán. Elég régen hallott olyat, hogy a számítógép jó dolog. Otthon csak azt nyomják anyáék, hogy tedd már le azt a vackot, tedd már le azt a vackot, tedd már le azt a vackot..." /19. oldal/

Éppen néhány napja olvastam egy cikket, ami arról írt, hogy hiába tiltjuk az okos eszközök, számítógép, laptop stb. használatát, ha csak eddig terjed a dolog. Alternatívát kell kínálnunk a gyerekeknek - hiszen "ha nem számítógépezhetek, akkor mégis mit csináljak?" A legtöbb szülő, nagyszülő itt bukik el. (Pontosabban ott, hogy ugye valakitől látja a gyerek a telefonnyomkodást, valakitől megkapja karácsonyra-szülinapra az eszközöket. Utána ugyanez a valaki tiltja a használatukat. Én is összezavarodnék a gyerekek helyében.) Foggal-körömmel küzd a képernyők ellen, de közben nem mutatja meg, hogy mi más érdekes van még a világon ezeken kívül. Pedig mennyi minden van! A könyv főhősének nagymamája kiváló pedagógiai érzékről tesz tanúbizonyságot, mikor megmutatja Bercinek ezeket az alternatívákat, de közben nem veszi el tőle az egyetlen dolgot, amiben jó, és amivel szeret foglalkozni.
Így tanítja meg Berci a szomszéd utcában lakó Erzsi néninek a számítógép használatát, keres recepteket az ebédhez, és toboroz virtuális szurkolótábort a nővére karate versenyére. Miközben az online világ sem marad ki az életéből, egyre nyitottabbá válik a valóságra, ami egyáltalán nem olyan unalmas, mint ahogy elképzelte. Hiszen ha az interneten nevelt kutya izgalmas, a valódi (akit egyébként Wifinek hívnak) még ezerszer olyan jó, és bár jó játék a Fifa16, sokkal érdekesebb megnézni egy igazi focimeccset. A nyár végére még az is kiderül, hogy Erzsi néni tyúkjai legalább olyan jó - sőt, jobb! - tojást tojnak, mint amilyet a boltban lehet kapni.

"Ránézett a nagyira. Nagyi nagyinak látszott. Olyan klasszikus nagymamának. Almás pitésnek." /19. oldal/

Berci nagymamája látszólag teljesen átlagos, klasszikus nagyi, ám a felszín alatt sokkal több rejlik, mint amit a kisfiú elsőre elképzel. Berci mamája ugyanis menő! Amellett, hogy ő süti a legjobb almás pitét, és ő készíti a legízletesebb ebédeket, nem tartja hülyeségnek a számítógépet, nem neveti ki Bercit a félelmei miatt - még a sajátjait is beismeri! -, nem kezeli az unokáját tudatlan gyerekként, és ami a legfontosabb: nagyon is érti Bercit. Mellette a kisfiú életében először érezheti azt, hogy ő is tud újat mutatni, rá is szükség van. Bebizonyítja, hogy a számítógép nem ördögtől való, és megmutatja Bercinek, hogy nem csak játékra lehet használni.
A nagyinál Berci végre nem a legkisebb, legbénább, leghaszontalanabb gyerek a családban, hanem nagyon is hasznos, értékes és egyenrangú. Nagyi elfogadja Bercit olyannak, amilyen, és ettől a kisfiú is elkezdi elfogadni saját magát.

"Berci elvörösödött. Felnőttek nem szoktak neki megköszönni semmit. Azt meg főleg nem, ha a számítógéphez nyúl." /23. oldal/

Berci nagymamája olyan megértéssel fordul a kisfiú felé, ami minden gyereket megilletne, és ez egy nagyon fontos tanulság a könyvet olvasó felnőttek számára. A mai világban a szülőknek sokszor nincs idejük, energiájuk odafigyelni a gyerekeik apró-cseprő (de attól még nagyon is létező!) problémáira, vagy éppen bele sem gondolnak, mi állhat egy-egy jelenség hátterében. Gyakran könnyebb büntetni az okozatot, mint utánajárni az okoknak, kiváló példája ennek Berci félelme, aki - talán a sok ijesztő játék miatt, amit felügyelet és szabályozás nélkül letölthet a netről -, esténként fél a sötétben.

"Azt anya meg apa sosem kérdezte meg, miért nem akar felkelni. Azt mondták, lusta. És Berci rájuk hagyta. Egyszerűbb volt, mint elmagyarázni, hogy álmos, nagyon-nagyon álmos. És azért álmos, mert nem tud aludni éjszaka. Mert ha az ember fél, akkor nem tud aludni." /40. oldal/

És ami talán ennél is fontosabb: végre Berci is érti a nagyit. Többé már nem az a poros, fejkendős öregasszony, aki a képzeletében élt, hanem hús-vér ember, akinek félelmei és érdeklődési köre van - ami közelebb áll a kisfiúéhoz, mint azt valaha hitte volna. Azt gondolom, nagyon lényeges dologra tanít ezzel a regény: ne hagyjuk magára az idős rokonainkat, fordítsunk időt a megismerésükre. Hiszen ki tudja, talán jó nagy meglepetéseket tartogatnak.

A könyvet Horváth Ildi nagyon kedves, hangulatos, fekete-fehér illusztrációi gazdagítják. Ha gyerek lennék, és nem könyvtári lenne a könyv, biztos kedvet kapnék egy kis színezéshez - amolyan őskövület módjára, ceruzával, nem digitálisan.

A Nyár, nagyi, net egy lenyűgöző érzékenységgel megírt, humoros és  hangulatos könyv, ami anélkül világít rá a generációs szakadék kérdésére, és a 21. század gyerekeit érintő kisebb-nagyobb problémákra, hogy didaktikussá válna. A kötet témája nagyon aktuális, a stílusa kiemelkedően jó, karakterei szerethetők és fejlődőképesek. Nem csak netfüggőknek ajánlott.

2019. október 23., szerda

A helykitöltés művészete


Figyelem! Ez egy spoileres értékelés, ezért csak akkor olvasd el, ha nem zavar, hogy lelövök pár poént, illetve ha már olvastad a könyvet! Köszönöm. 

A könyvről

Kiadó: L&L Kiadó
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 490 oldal
Sorozat: Iskolák Versenye 3.

Előszó

Sajnos, bár vázlatom volt róla, nem jutottam odáig, hogy a második kötetről is írjak bejegyzést, de nyugalom, az is pontosan ugyanolyan volt, mint az első és a befejező rész, amiről most szó lesz.


A történetről

Semmi kétség, az Iskolák Országos Versenye tizenegy napja több eseményt tartogatott eddig Újvári Hanna számára, mint az azt megelőző egy teljes év. Az édesanyja halála után zárkózottá és közönyössé vált lány kezdeti idegenkedése idővel semmivé vált, és a piros csapat teljes értékű tagjaként minden tehetségét és tudását arra használja, hogy elnyerje a Szirtes Gimnázium számára az áhított kupát. A győzelemig azonban hosszú még az út, és Szirtes-csapat tagjai hamar megtanulják, hogy ezen a vetélkedőn sem a feladatok, sem a versenyzők nem olyanok, mint amilyennek első pillantásra látszanak. Az élménytábor árnyas fái alatt könnyen válhat barátból ellenség, kellemetlen ismerősből hasznos szövetséges, tartósnak hitt kapcsolatból futó ismeretség…
Az Emlékezz rám az Iskolák versenye-trilógia harmadik része.
Véleményem
Lássuk-lássuk, milyen legyen az Iskolák Versenye sorozat befejező része? Hm, ezaz, rájöttem! Legyen még több dagályos siránkozás, és kevesebb cselekmény! Ja, és mindenképpen szidjunk minél több emberi és normális viselkedésmintát, hogy érezze szarul magát mindenki, aki nem szentéletű. Tökéletes. Ha ehhez még hozzáadunk egy rakat önismétlést és helykitöltő rizsát, már kész is a recept, zabálni fogják az olvasók.

Az internet boszorkányüldözése megállíthatatlanul menetel tovább ebben a részben is, hiszen az, aki csak egy posztot is kirak az Instagramra, netán YouTube videót készít a szabadidejében, csakis a sátán leszármazottja lehet. Hiszen elveszi az időt az igazán fontos dolgoktól! És azt mondtam már, hogy nem jut időd arra, ami igazán fontos? Hihetetlen, hogy három kötet alatt sem lehetett megunni ezt a témát, minden második fejezetben előjön, persze csak a főhősnő random, fájdalommal átitatott visszaemlékezései után. Hannának egy elröppenő kismadárról is a haldokló anyja jut eszébe, de főként az, hogy ő állandóan a gép előtt ült ahelyett, hogy vele töltötte volna az idejét. Szerencsés vagyok, amiért nem kellett ilyesmit átélnem, és elhiszem, hogy egy hasonló helyzetben lévő kamasznak tényleg sokat járhat ez a fejében, de könyvben azért ez elég unalmas. Lehet, hogy kegyetlennek tűnök, de ez az igazság, oldalakat ugrottam át, amikor Hanna ismételten apátiába süllyedt az étkező közepén, vagy akárhol máshol. Untig lett ismételve a dolog, a fele könyvet ez teszi ki, de nem csak ennek a felét, hanem a másik kettőét is. Ha nem lenne ennyi rinya, talán egy kötetben is megoldató lett volna az Iskolák Versenye. Na, de akkor hol a profit, ugyebár.

Komolyan érdekelne, honnan ez a sok gyűlölet és keserűség az írónőben... akarom mondani Hannában, aki lépten-nyomon arról prédikál, hogy szeressük még az ellenségeinket, bocsánat, az ELLENFELEINKET is, és barátkozzunk azzal is, aki nem akarja. Ennek ellenére folyamatosan haragszik valakire, aki:
a) internetet használ,
b) nem lóg a szülei nyakán non-stop, végül a legújabb:
c) nem megy el meglátogatni a kórházba a haldokló rokonát/ismerősét.
"Mégis gyűlöltem mindenkit, aki túl gyáva volt ahhoz, hogy eljöjjön anyuhoz, mindenkit utáltam, akinek fontosabb volt a saját szaros lelki békéje, és inkább küldött egy üzenetet, mert hát az mégiscsak könnyebb, mint hebegni-habogni egy haldokló előtt. Kihagyták a nehéz részét, jóformán átugrották a betegség teljes folyamatát, tulajdonképpen kivárták, hogy anyu elmenjen, aztán a hírt hallva keselyűként visszatértek, felajánlva a segítséget a temetés intézésében vagy bármiben."
Valóban bűn az, ha valaki nem tud mit kezdeni egy haldoklóval? Ha valaki még soha nem volt ilyen helyzetben, szerintem nem "gonoszság", ha nem tudja, hogyan kezelje, inkább zavar és félelem. Vagy talán tilos kellemetlenül érezni magunkat? Egyébként mi van akkor, ha mondjuk meg akarjuk hagyni a haldokló méltóságát? Én  például lehet, hogy nem örülnék neki, ha boldog-boldogtalan ott állna a halálos ágyamnál, látva, hogy mit tett velem a betegség. Engem pont a "turistáskodás" taszítana, akár velem, akár a közeli családtagommal történne ilyesmi. A fenti idézet - és egész kontextusa - megdöbbentően egysíkú, beszűkült gondolkodásra enged következtetni. Mindezt csak azért, hogy sajnáltassa a főszereplőt. Szimpátiát, együttérzést véleményem szerintem nem úgy érdemes kicsikarni az olvasóból, hogy közben bűntudatot keltünk benne, akár az internetezéssel, akár a kórházi látogatással kapcsolatban.

Leiner Laura a Szent Johanna Gimi Kalauzban nyilatkozza, hogy soha nem olvassa át a kéziratait, miután megírta őket. Ez teljesen rendben van, ha én is úgy állnék az írói karrieremmel, hogy már saját kiadóm is van... nem, én ezt akkor sem merném megengedni magamnak. De mindegy, nem vagyunk egyformák, lépjünk túl ezen. Az viszont végtelenül elképeszt, hogy nagy valószínűséggel senki más sem nézte át a szöveget. Megírtuk, gyorsan mehet a tördelőhöz, majd irány a nyomda, oszt' jól van az úgy. Nem tudok mást elképzelni, tekintve, hogy tele van a könyv olyan hibákkal, amit egy-két újraolvasással, gondos szerkesztéssel elég hamar ki lehetett volna szűrni.
Maximálisan lenyűgöz, hogy az írónő az egész sorozatban mennyire helytelenül, ugyanakkor magabiztosan használja a határozószókat, ráadásul általában ugyanazt az ötöt váltogatja, plusz-mínusz egy. A toplistán szerepel az egyszerűen, a gyanúsan, a furán, kínosan, és az örök kedvencem, a szórakozottan kifejezés. Ezek közül talán az egyszerűen jelentését sikerült eltalálni, de az is untig van ismételve, és ezer jobb szóval lehetne helyettesíteni. Nézzük a többieket. 
"– Lineáris interpoláció? – kérdeztem vissza gyanúsan." Ha csak egyszer is átolvassa valaki, talán feltűnt volna, hogy ahányszor Hanna, vagy bármelyik másik szereplő gyanúsan csinál valamit, helytelen, hacsak nem egy kémregényben vagyunk. A szó, amit keresünk, a gyanakodva lett volna, mivel nem a karakterünk viselkedik gyanúsan, hanem valaki más, akire gyanakodnia kell. A következő:
"– De tudod, hogy a magas koleszterinszint…
– De nekem nem magas – mondta furán." Mi volt fura? A hangsúly? A szó, amit használt? Nem, igazából nem az ő mondanivalójával volt gond, hanem azt furcsállta, amit beszédpartnere (itt: Hanna) mondott. Ugye, érezzük a különbséget? Következő:
"– A fenébe! – szisszentem fel, amikor észrevettem, mit műveltem, és kínosan néztem a tányért." Szegény tányér, neki is biztos kínos volt.
A szórakozottan-ról már a korábbi bejegyzésben kifejtettem a véleményemet, de mivel pont olyan jól megy nekem is a helykitöltés, mint az írónőnek, elmondom még egyszer. A szórakozottan szavunk jelentése továbbra is az, hogy valaki nem arra figyel, amit csinál, hanem elkalandoznak a gondolatai. Ehhez képest itt továbbra is a "jól szórakozik/ szórakozik rajta" szinonimájaként van jelen.
El sem hiszem, hogy ezt kell magyaráznom, amikor olyasvalakinek a könyvét értékelem, aki már 26 kötetet kiadott a kezéből, abszurd.
Tisztában vagyok vele, hogy ez egy ifjúsági regény, és a hangsúly a történeten van (vagy kellene, hogy legyen), nem a szépirodalmi megformáltságon. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha fiatal olvasóknak írunk, mennyire fontos a helyes nyelvhasználat. Ők ebből tanulnak, észrevétlenül is, és elkeserít, hogy az országban most több ezer kamasz fogja azt hinni, hogy a fent említett kifejezéseket úgy kell használni, ahogyan az írónő tette. Igen, nyelvtan náci vagyok még mindig, ahogy szegény Marci, akinek ebben a könyvben is két erőltetett nyelvtani hiba kijavítása jutott. Na, de elkalandoztam.

Maradjunk továbbra is a könyv formai hibáinál, és térjünk át a másik kedvencemre. Túlírás. Éppen valamelyik nap olvastam Nádasi Krisz oldalán a tartalmi szóismétlésről - ezt egyébként bárki ingyen elolvashatja, és máris elkerülte az Emlékezz rám-ban felbukkanó egyik legnagyobb hibát. A tartalmi ismétlés hasonló a szóismétléshez, csak sokkal sunyibb. Nem ugyan azzal a szóval írja le a már említett dolgot, mégis ugyan azt mondja el. Nehezebb észrevenni, mint azt, ha egy szó két mondatban is szerepel egymás után, de azért nem lehetetlen. Mutatom, mire gondolok:
"Ez elég nyomasztóan hatott volna ránk, ha nem terelődik el a figyelmünk. De szerencsére elterelődött."
"(...) én tehetetlenül álltam ott, és a focipálya mögötti erdő irányába néztem, majd a sűrű lombok feletti tiszta, kék égre, ahol egyetlen felhő sem volt, csak ragyogó napsütés. Hasonló volt az idő, mint akkor, több mint egy évvel ezelőtt. Aznap is ilyesmi volt, úgy emlékszem. Csak a kék égbolt felhők nélkül, napsütéssel. Akkor is ilyen lehetett, úgy rémlik, hogy hasonló nyár eleji idő volt meleggel és napsütéssel, amikor már nem mehettem többé a kórházba, mert nem volt ott senki." Oké, értjük, kék égbolt, meleg, és napsütés. Anyám borogass!
"(...)az ünneplő tömegből sem maradt más, csak néhány kiszórt konfetti, és érthetetlen módon egy fél pár cipő. Valaki biztos elhagyta. Ezt nehezen értettük (...)" Ugye, mindenki érzi, hogy itt is elég lenne az egyik az "érthetetlen módon" és a "nehezen értettük" közül? Komolyan, néha úgy éreztem, LL-t karakterszámra fizetik.

Végül, de nem utolsó sorban: halmozott írásjelek. ??? - ezt így, leírva, párbeszédben, többször is. Csak annyit kérdeznék, hogy: Istenem, miért???

A történetről is illene szólnom, bár nem betegedtem bele a váratlan fordulatok okozta szívritmuszavarba, az tuti. Sok újdonságot nem hoz a harmadik rész, Hanna néha dumál Kornéllal videochaten - eközben minden mondatuk után röhögnek, avagy nevetnek édesdeden -, néha beesik egy-egy feladat, aztán hamar gyorsan megnyeri a piros csapat az egész versenyt. Mindeközben Kocsis igazgató úr továbbra is baromi irritáló és abszolút nem életszerű instacelebsége biztosítja a háttérzajt, oldalak telnek meg a facebook kommentekkel, amiknek semmi értelme nincs. Mikor már ezredszer jelent meg A Dani a színen, és csak ugyan azt bírta kommentelni ("Imádlak Bernadett!!!!"), kezdtem azt érezni, hogy feladom. De hősiesen eljutottam a mindent eldöntő feladathoz, ami nem volt más, mint...Ki nevet a végén? Élőben. Elismerem, jó volt az ötlet, hogy a szerencse döntse el végül a dolgot, na de nem azért jöttek ezek a gyerekek ebbe a táborba, mert ők jók valamiben? Elég bosszantó, hogy a végén nem az számít, mennyire ügyesek, hanem az, hogy a tanáraik tudnak-e hatost dobni. Azon aztán végképp kiégtem, hogy Lórinak fél éjszaka gyakorolnia kellett a játékot. A Ki nevet a végén?-ről van szó továbbra is.
Nem okozott túl nagy meglepetést a főszereplő csapat győzelme, de ezt nem érdemes hibaként felróni egy ifjúsági regénynek, hiszen a legtöbbször borítékolható a happy end.

A karakterekre nem érdemes túl sok szót fecsérelni, karakterfejlődésről vétek lenne beszélni. Itt van nekünk Lóri, aki továbbra is sík hülye - még egyszer elmondom, mert nem térek magamhoz, gyakorolnia kellett a Ki nevet a végén?-t. -, aztán Zsombi, aki mindig annyit szól hozzá a témához, hogy neki magányos gyerekkora volt, mert kocka. Bernadett valamilyen csoda folytán az első rész hallgatag NDK-s úszónőjéből átvedlett életvezetési tanácsokat osztogató guruvá, tehát végül is mondhatjuk, hogy fejlődött... egy teljesen irreális másik személlyé.
És persze a főszereplőről se feledkezzünk meg! Hanna továbbra is imádja az integrálást és a deriválást, és mindig minden feladatnál ő találja ki, hogy mi fog következni. Legalább egyetlen egyszer találta volna ki valaki más! Nagyon bosszantó volt, hogy három rész alatt mindenki más életképtelen maradt ezen a téren. Hanna... nos, talán egy félmiliméternyi személyiségfejlődésen sikerült keresztülverekednie magát, de engem nem győzött meg túlságosan.
Muszáj megemlítenem a nagyit, akit az első részben szerettem - mostanra azonban halálosan meguntam az idétlen poénjait.
Ja, és Kornél! Hogy felejthettem el az ügyeletes szépfiút? Sosem hittem volna, hogy ilyet mondok, de ő volt a három könyvben a legnormálisabb karakter. Kár, hogy nem pofozta fel párszor a nyafka barátnőjét.

Egek ura! Majdnem kihagytam a lényeget. A NAGY CSAVART a végéről. Ugyanis kiderült, hogy nincs ám itt vége ennek a fantasztikus sorozatnak, óóó, nem! Mert jön a következő TRILÓGIA, úgy bizony. Kocsis igazgató az utolsó fejezetben kifejtette, hogy jelenlegi imádott főszereplőink sajnos nem tudnak majd részt venni a következő IOV-n, mert érettségiznek, Zsombi meg továbbra is antiszoc. Mi következik mindebből? Új trilógia, új sablon karakterek! Yeah. Vajon a főszereplő különösen tehetséges, de magányos lány lesz? Vajon lesz mellette egy közepesen semmilyen, de okosnak mondott karakter? Pár buta gyúrós? Egy hajrázó szépfiú, aki bárkit megkaphatna, de a szürke kisegeret akarja? Kérem, tegyék meg tétjeiket.

Összegzés

Kedvenc idézet: Eh, ebbe nem állok bele.

A cím: Nem akarok emlékezni rád.

A borító: Az egyetlen értékelhető dolog továbbra is.

Értékelés: Egy pont nekem, amiért el bírtam olvasni.

2019. október 11., péntek

Christelle Dabos: A tél jegyesei


Kiadó: Kolibri
Magyar megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés éve: 2013
Eredeti cím:
Les fiancés de l'hiver
Fordította: Molnár Zsófia
Oldalszám: 580 oldal

Sorozat: A tükörjáró 1.

A történetről

Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.
Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…
Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Véleményem

Ez a könyv semmi másra nem hasonlít. Hatalmas kreativitás és merészség kell egy ilyen vállaláshoz, eltérni a konvencióktól igazi ugrás a mély vízbe. A tél jegyesei olyan messzire rugaszkodott a Young Adult elvárásaitól, amennyire csak bírt - és túlélte.

Megmondom őszintén, nem szeretek felülni a hype-vonatra, ez amolyan gyerekkori defekt, a Harry Potter is majdnem kimaradt az életemből még szerencse, hogy egy szülinapi bulin (másodikban, szóval olyan bulin) kivettük a videotékából a második részt. Kezeket fel, aki még tudja, mi az a videotéka! :D Mondhatni, szkeptikus vagyok az agyonrajongott könyvekkel szemben, de már eljutottam odáig, hogy két kategóriára osztottam őket magamban. Az első kategória az, amit biztos, hogy soha a büdös életben nem...esetleg akkor, ha nagy kedvem van negatív értékelést írni. De nem, még akkor sem. Ebbe a kategóriába tartozik pl. A szürke ötven árnyalata és a belőle született vadhajtások. Ja, meg a Lakatos Levente összes. Mindegy, ne menjünk bele. A másik kategóriában azok a könyvek vannak, amik érdekesnek tűnnek, de inkább megvárom, hogy messzire robogjon az a bizonyos vonat, mielőtt megnézem őket magamnak. Ilyen például A tél jegyesei.

Ennek a könyvnek hatalma van. Ez a hatalom pedig a világépítésben rejlik, ami egyben a regény legnagyobb erőssége. A fantasy-vonal annyira különleges és ötletes, hogy az olvasó könnyen egyik döbbenetéből a másikba eshet, miközben a sorok alattomosan és végérvényesen magukba szippantják. Az álomszerű - ám sokszor inkább rémálomszerű - világ hangulata nem hasonlítható semmihez. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, az a disztopikus vonás, ami feltűnt a mágia mellett, szerintem anélkül is nagyon jól működött volna a könyv, hogy belevontuk a "régi világot". Remélem, hogy ez a rész bővebb magyarázatot fog kapni később, mert egyelőre inkább feleslegesnek éreztem, mint érdekesnek.
A "régi világ" kerek glóbusza kisebb-nagyobb szilánkokra szakadt, amelyeket az úgynevezett családfőknek, ezeknek az emberfeletti (antropomorf, mégis gigantikus és halhatatlan), de isten-alatti lényeknek a kultusza mozgat. Uralkodóknak nem igazán nevezhetők, hiszen idejük nagy részében kedvteléseiknek hódolnak.

Az Anima nevű világszilánkon élők jól tudják, hogy a tárgyaknak lelke van, a házaknak is lehet rossz napja, és a sálak is lehetnek kimondottan kedves házikedvencek. Az olvasók különleges képessége, hogy az élettelen dolgokat megérintve belelátnak annak múltjába, egykori gazdáinak érzéseibe és gondolataiba. Ophélie olyannyira jóban van a tárgyakkal - sokkal jobb a viszonya velük, mint az emberekkel -, hogy a tükrök engedik, hogy rajtuk keresztül közlekedjen. Amikor kényszerházassága miatt a rideg és számító Sarkra költözik, megismerkedik és vele együtt az olvasó is a mágia egyéb különféle formáival. A Délibábosok családja elképesztő illúziókat bűvöl, a Sárkányok a puszta gondolataikkal képesek fizikai sérüléseket okozni, a Háló tagjainak képességeiért pedig a mi világunk pletykás öregasszonyai biztosan odalennének: amit lát és hall az egyik, azt látja és hallja a család összes tagja.
A Délibábosok által elvarázsolt Légvárban semmi sem az, aminek látszik. Nem elég, hogy Ophélie senkiben nem bízhat, de még a saját szemeire sem hagyatkozhat többé.

Nem sokkal marad el a világépítés mögött a karakterek megformáltsága sem, a legutolsó mellékszereplőtől kezdve a főszereplőkig mind külön egyéniségek. Az írónő profi nem csak a belső, de a külső ábrázolásában is - ezt sokszor hiányolom más könyvekben. Végig magam előtt láttam a karaktereket, a gesztusaikat, az arcukat, minden apró rezdülésüket. Elég sok fanartot végignéztem hirtelen jött lelkesedésemben, és úgy látom, a nálam ügyesebben rajzolók mindenki is pont ugyanúgy képzeltek mindenkit, ahogy én. Egyszóval nagyon vizuális a könyv, és csak azért nem linkelem be a hozzá készült Pinterest táblámat, mert esetleg spoileres lenne.

A főhősnő, Ophélie roppant szimpatikus lehet mindazoknak az introvertált könyvmolyoknak, akik jobban érzik magukat a saját világukban, mint a valóságban. Azoknak, akik örömmel tartják távol magukat az emberektől. Szimpatikus lehet azoknak is, akik esetlenségükben úton-útfélen felborítanak, eltörnek, vagy leejtenek valamit. Egyszóval: nekem biztosan. Szerencsétlenkedése és zárkózottsága mellett gyors észjárású és roppant makacs, ami sok nehézségen átsegíti. Az, hogy kiragadják békés múzeumtulajdonosi életéből, hatalmas kihívást jelent számára, főként azért, mert egy vad és kíméletlen világba érkezik, ahol csak saját - vélt, vagy valós - talpraesettségére számíthat. Persze az sem tesz hozzá sokat a jókedvéhez, hogy olyasvalakihez kell hozzámennie, akit még csak nem is látott életében - ráadásul egy igazi pokróc. Ophélie a Sarkon ugyanúgy esik-kel, ahogy otthon is tette, sérülést sérülésre halmoz, ám mégis felszívja magát, és végigküzdi a viszontagságos jegyességet, amit a nyakába varrtak. A könyv végére egészen kinyílik és magára talál, bebizonyítja, hogy még a legzordabb körülmények között is képes a túlélésre. Szépen ívelt jellemfejlődése minden részletében hiteles.  

Jane Austen és az ő Mr. Darcyja óta van valami vonzó a mogorva, hallgatag, egyúttal titokzatos fickókban. Ambrózy báró megjelenésével ez a vonzerő megtízszereződött. Mindenki na jó, majdnem mindenki bukik a sebzett, morc lelkű pasikra, akiknek a tahó stílusa és irritáló sznobizmusa érző szívet takar. Az okokat kétszáz év alatt sem sikerült felderíteni. De aki élelmes, az nem is foglalkozik az ilyen lélektani mélységekkel, hanem meglovagolja a hullámot, és megalkotja az egyik legütnivalóbb zárkózott pasast, aki könyvben valaha megjelent. Nagy tapsot Christelle Dabosnak! Thorn, a regény férfi főszereplője ritka nagy paraszt, emellé pedig nem is különösebben jó megjelenésű, szóval azt hihetné az ember, hogy a női olvasóközönség végre kiábrándul a sokadik Mr. Darcyból. Ez azonban hatalmas tévedés. Akármennyire szemétláda, nyakigláb, savanyú fráter is Thorn, mégis égünk a vágytól, hogy megismerhessük. Látni akarjuk, ahogy Ophélie megtöri a zárkózottságát és magába bolondítja. Hogy ez megtörténik-e a könyvben, azt természetesen nem fogom elárulni, minden esetre senki ne számítson a szokásos instant love-ra, mert könnyen csalódhat.

A mágikus vonal és karakterek elviszik a hátukon a történetet, ami bár fordulatos és végig fenntartja az érdeklődést, mégis egy hangyányit lassabb tempójú, mint amihez szoktam. Ezt nem tartom hibának, hiszen a hangulathoz nagyon passzol ez az álomszerű kavargása, hömpölygése a szövegnek. Talán lehetett volna egy kicsit rövidebb, volt néhány olyan momentum, ami unásig ismétlődött, ezeket érdemes lett volna redukálni.

Egy igazi fájdalmam van a könyvvel kapcsolatban, az pedig a nyelvezete. Igazándiból nem tudtam eldönteni, hogy kinek a hibája, a fordítóé, vagy az írónőé, de rettenetesen szúrta a szememet a számtalanszor előforduló IGAZÁNDIBÓL kifejezés. Miért, most komolyan, miért? Miért jobb ez, mint az aranyos, kedves 'igazából'? Borzasztóan csúnya, szépirodalmi szövegben szerintem nincs helye. Mondjuk nálam az élőbeszédben sincs. Nem tudom, mit akartak vele kifejezni, de rendszeresen visszatérő fejfájást okozott. A megfogalmazás egyébként is furcsa volt, mert bár általában szép és választékos szókinccsel dolgozik a könyv, néhol azt éreztem, hogy egy-egy kifejezés esetlen, nem a szövegkörnyezetbe illő.
Mivel nekem nagyon fontos a könyv nyelvi megformáltsága, ezek a kis furcsaságok néha elég rendesen kizökkentettek az olvasásból.

Összegzés

Kedvenc idézet: Valójában nincs, a történet egészében lenyűgöző, részleteiben annyira nem lenne ütős.

A cím: Nekem nem jelent valami sokat, sőt, egész más történetet képzelnék mögé, ha nem olvasnám el a fülszöveget és a könyvet. 

A borító: Csodálatos. Komolyan, nem láttam még csak ehhez hasonlót sem mostanában. A sorozat összes borítója gyönyörű, művészi munka. Már csak emiatt is megvenném. Tudom-tudom, nem szép dolog. :D

Értékelés: A tél jegyesei egy minden ízében különleges történet, amely - szerencsére - mellőzi a YA-ra jellemző kliséket. Valójában mindent elmond a könyvről az, hogy tegnap este fejeztem be, ma pedig "vészhelyzeti könyvvadászatot" tartottam a második rész után, végig jártam a város mindhárom (ja, metropolisz :D) könyvesboltját, mire a harmadikban sikerült hozzájutnom. 99%-ban rendelni szoktam a könyveket, de most nem volt időm kivárni. :D
Molyon kapott egy fél csillag levonást a fent említett nyelvi gondok miatt, de itt mindig jobb fej vagyok.


2019. szeptember 30., hétfő

Bessenyei Gábor: Az első csók és egyéb démonok


Figyelem! Az értékelés spoilert tartalmaz, amit a szokásos módon jelöltem, így: spoiler.

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 368 oldal


A történetről

Vajon ​mi az ijesztőbb: egy szellem vagy életem első csókja?

Patrik tizenhat éves, és úgy érzi, már nagyon ideje lenne járni valakivel. Amikor észreveszi, hogy Emma, a suli egyik legszebb lánya egyre biztatóbb jeleket küld felé, alig hisz a szerencséjének.
Minden szuperül alakul, ám egy éjszaka megjelenik a kollégiumban Patrik halott kutyájának szelleme.
De mit akar tőle a frissen eltemetett házi kedvenc? És miért beteg Patrik édesanyja, ha az orvosok nem találnak semmi okot?
Patrik maga kezd nyomozni.
Felkeresi egyik régi iskolatársát, Lilit, akiről azt pletykálják, hogy igazi boszorkány.
Szellemek, átkok, éjszakai szeánszok – kiderül, hogy a lánynak mindez meg sem kottyan, de a sötét erő, ami Patrik családját fenyegeti, sokkal kegyetlenebb, mint bármelyikük sejtette volna.
Patrik úgy érzi, kettészakad az élete.
Odahaza egy ismeretlen misztikus fenyegetés telepszik rá, miközben a kollégiumban próbálja teljes szívvel belevetni magát első párkapcsolatába, túlélni az első ügyetlenkedéseket, a bizonytalanságot, és rosszindulatú szobatársa kötekedéseit.
Lehet esélye a szerelemre, ha közben egy alattomos túlvilági lény a családjára tör?
Nyerj bepillantást egy kamasz srác féltve őrzött titkaiba!

Véleményem

Ezennel kijelenthetem, hogy végeztem a "Bessenyei összessel" - egyelőre, mert nagyon remélem, hogy hamarosan újabb kötet érkezik az írótól. Első körben el kell mondanom, hogy szerintem Gábor óriásit fejlődött Az Olimposz legyőzése sorozat óta, pedig az sem volt rossz, sőt. De ez a könyv sokkal inkább egyben volt, történet, karakterek és világépítés szempontjából is. Szóval - virtuális vállveregetés, ezt nagyon odatetted!

Hogy milyen lehet egy 16 éves fiú fejében, arról eddig halvány fogalmam sem volt - ami azért nem túl meglepő. Most viszont exkluzív bepillantást nyerhettem az ellenkező nem gondolataiba és érzelmeibe, ami egészen új élmény volt. A fiúk eleve nehéz helyzetből indulnak: elvárjuk tőlük, hogy ők kezdeményezzenek, de ne nyomuljanak túlságosan, jófejek és lazák, ugyanakkor valamennyire udvariasak is legyenek, tegyék a szépet, de ne legyenek túl nyálasak stb. Patrik próbál megfelelni az elvárásoknak, amennyire az erejéből telik, de közben ugyanúgy szorong, ugyanolyan bizonytalan, mint egy korabeli lány, maximum más félelmei vannak az első szerelemmel kapcsolatban. Közben igyekszik túlélni a kollégiumi hétköznapokat, ami nem mindig egyszerű. Egyébként erről olvastam volna többet is, mert én nem voltam kolis annak idején.
Már önmagában a szemszög is megért volna egy könyvet, hiszen nem minden nap olvashatunk "fiús" regényeket, leszámítva azokat, amik újra elmondják ugyanazt a sztorit a pasi szemszögéből, amit már korábban a lányéból is leírtak. Más néven a nyerészkedős könyvek. Nagyon nagy szüksége volt már a Vörös Pöttyös regényeket olvasó kamasz lányoknak egy ilyen könyvre, hogy megtanulhassák, a másik nem is ugyanolyan szorongásokkal és érzelmekkel küzd, mint ők. Egyszóval már emiatt jó helyzetből induló, hiánypótló kötet.

Az átlagos fiú első szerelmének olykor kínos, zavarodott, máskor boldog pillanatai mellé  pedig kapunk egy igencsak érdekes misztikus szálat is. Ez nem kimondottan formabontó ugyan, de a világépítéssel és a kellően helytálló magyarázatokkal és összefüggésekkel nagyon is rendben van. Igaz, hogy nem rettegtem halálra magam olvasás közben, és a démon kilétére is elég hamar rájöttem, mégis érdekes volt ez a színes mágiakavalkád. Titán, Patrik holtából visszatért kutyája különösen a szívemhez nőtt, elég jó húzás volt rá építeni a történetet. És elég kegyetlen is. Két kutyám van, belegondolni is rossz, hogy egyszer én is abban a helyzetben leszek, amiben Patrik találta magát a nyitójelenetben.

A két történetszál mellett a karterek is kiemelésre érdemesek. Patrik az egyik legjobban összerakott, legemberibb főhős, akivel mostanában találkoztam. Nem ő ugyan az iskola ásza, de nem is a világ lúzere, egy teljesen normális srác, akinek vannak barátai, és persze vadbarom ellenségei is. Éppen ezért könnyű vele azonosulni: teljesen hétköznapi, ahogy a legtöbb olvasó is az (vagy az volt kamasz korában). Patrik valójában az a srác, akivel egy osztályban ülsz évek óta, de talán még fel sem tűnt, milyen jófej, mert nem ő a közösség központi figurája. A gondolkodásmódja abszolút a helyén van, és mégis: közel sem tökéletes. A jegyei viszonylag rosszak, ráadásul dohányzik - ez utóbbi szerintem a mai, prédikátorokkal teli világban egy elég merész lépés. Nem a szokásos "kidolgozott izomzatú, bunkó, de szexi rosszfiú" hála az égnek, ebből már van elég, de megesik, hogy kijön a sodrából, vagy éppen rossz döntéseket hoz. Legtöbbször azonban helyén a szíve, és a történet végére jellemfejlődésen megy keresztül.

A mellékszereplők egytől egyig egyedi, megfelelő mértékben árnyalt figurák, természetesen nagy kedvencem volt  közülük a banyaosztag díszes társasága. Öregasszonyok nem voltak még soha ilyen szórakoztatóak - és zavarba ejtőek. Egyedül azt bánom, hogy nem derült ki, Judit miért hord napszemüveget, ha már az tisztázódott, hogy nem vak.

Ami még nagyon nagy szó a szereplők kapcsán az az, hogy a lánykarakterek is teljesen normálisak, nem olyan ütnivaló kis idióták, mint a legtöbb VP könyvben. Emma is, Lili is tök szimpatikus és szerethető, bár nagyon különböznek egymástól. Patrik helyében én is vonzódtam volna mindkettőhöz - ennek ellenére tök jól megoldotta az író, hogy ne legyen szerelmi háromszög a dologból, amiért nagyon hálás vagyok. Annak külön örültem, hogy Patrik végül két szék közt a pad alá esett. Na, nem mintha ennyire gonosz lennék, végig szurkoltam neki, de ettől valahogy életszagú lett az egész. Végre-valahára nem egy teljesen rózsaszín, nyálas happy enddel és filmbeillő összeborulásokkal teli befejezés! El is gondolkoztam rajta, hogy biztos a jó kategóriába sorolták-e be. :D

Erőssége a regénynek a kiválóan adagolt humor, rég volt olyan, hogy valóban elmosolyodtam, vagy fel is nevettem egy könyvön. A vicces megszólalások mellett káromkodás is akadt szép számmal, és ez milyen jó! Nagyon örülök, hogy nem cenzúrázva, finomkodva írja le a dolgokat, hiszen kamasz fiúk közt jár az olvasó, és nekik bizony - meg amúgy a lányoknak is - szerves velejárójuk a csúnya beszéd. Ez sincs túltolva, a megfelelő helyeken és a megfelelő mennyiségben teljesen természetesen van jelen.

Az az igazság, hogy ilyenkor szokott jönni a negatívumok említése, de valójában nincs olyan, amibe most bele tudnék kötni. Végre olyan könyvet olvashattam, ami pörgős, lendületes,  és szinte letehetetlen. Jó a stílus, ügyesen eltalált a nyelvezet, a karakterek pedig szerethetőek - szerintem ez a tökéletes recept egy igazán jól sikerült young adult regényhez.

Összegzés  

Kedvenc idézet: 

"– De most akkor mi van a pénzzel?
– Semmi. Mondtam anyának, hogy régi haversrác vagy, akinek segítségre van szüksége.
– Haversrác? Még életünkben nem beszéltünk…
– Most akkor inkább fizetnél? Hozzam az árlistát?
– Micsoda? – hördültem fel, és kedélyesen ölelésre tártam a karom. – Egy ilyen régi barátnak? Keblemre, haver!"
/54. oldal/


A cím: Tök jó kis cím a Lányok, szellemek és egyéb pokolbéli furcsaságok. Oh, wait. Oké, értem én, hogy az eredeti cím nagyon hosszú volt, de nekem akkor is jobban tetszett, egész más volt a hangulata. Persze a végleges sem rossz, csak van egy ki Márquez utóíze. Az biztos, hogy ez könnyebben megjegyezhető, ami, gondolom, marketing szempontból nem mindegy.

A borító: Jaj, csak ezt tudnám feledni! Annyi jó borítót ki lehetett volna találni ehhez a könyvhöz (pl. egy nagy, fekete kutyát simán el tudnék képzelni), erre itt ez a... tulajdonképpen mi is ez? Egy icipici köze sincs a történethez, plusz egyáltalán nem néz ki jól, nem is értem, komolyan. Szimbolista akar lenni talán? Visszanéztem a borítótervező pályázat képeit, és annyival jobbakat küldtek be az olvasók! Pl. EZ, EZ, vagy EZ. Bármelyikkel szívesebben vettem volna meg. Na, mindegy, ezen már kár rinyálni. :D

Értékelés: Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik egy hiteles, mai, ugyanakkor nem erőltetetten modernizált történetre vágynak. Azoknak, akik kíváncsiak, mi járhat egy kamasz fiú fejében, milyen az ő szemszögéből megélni az első szerelmet. Ajánlom azoknak is, akik érdeklődnek a misztikus, szellemekkel, démonokkal átszőtt világok iránt. Igazából: kamaszlányoknak (főleg!) és kamaszfiúknak, valamint mindazoknak, akik valaha kamaszfiúk és kamaszlányok voltak. Vagy most már a tini a divatosabb szó? Hm, öreg vagyok.

2019. július 23., kedd

Böszörményi Gyula: Szer'usz világ


Figyelem! A bejegyzése spoilert tartalmaz a sorozat előző részeire nézve! 
 
A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 360 oldal
Sorozat: Ambrózy báró esetei 5.

A történetről

1901. ​márciusa. Ambrózy Richárd bárót meglőtték. A Rókus kórház magánkórtermében élet és halál közt lebegő hírneves budapesti magánzó detektív mellett fiatal hitvese, Hangay Mili őrködik egészen addig, míg egy nap rá nem ront a rendőrség, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa.
Ambrózy báró tehát „dögrováson”, a neje vizsgálati fogságban van, így látszólag senki sincs, aki a fiatal házaspárra zúduló, rémálomhoz hasonlatos cselszövés háttere után kutakodjék. Senki, csupán a kis Mück Mári, a cserfes tabáni zsebtolvajlányból lett „társaskodónő” és cseppet sem „komor” komorna, aki a maga szélütött módján kezd a nyomozásba, melynek során magával a véres kezű Pesztonkával, a századforduló Budapestjének legrettegettebb bűnözőjével találja szemben magát.

Véleményem

– Ha jól hesszölöm, itten járt a Mári hurrikán!" Itten járt, de nem vitt mindent, ahogy a hurrikánok általában, hanem hozott: mélyülő nevetőráncokat, végtelen szeretetet és olvasói válságot. Jobb, ha már az elején színt vallok: mikor megtudtam, hogy Mück kisasszony lesz porondon ebben a részben, kicsit csalódott voltam, és tartottam tőle, hogy nem fogom annyira szeretni, mint az eddigieket. Nem voltam benne biztos, hogy elég ez a karakter egy egész könyvre. Márika mellékszereplőnek ütős volt, na de narrátornak? Nos, mint kiderült, narrátornak meg egenyest egyenesen fergeteges

Bizonyos szint fölött az ember nem süllyed bizonyos szint alá." - idézi az író Márika szájába adva Esterházy Péter ismert sorát. És milyen találó ez a sor! Az Ember megkérdezte, sikerült-e tartania Gyula bátyónak az eddigi színvonalat, amire kénytelen voltam azt felelni, hogy bizony nem. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de a színvonal nem maradt, hanem emelkedett. Újabb letehetetlen, szövevényes, humorban bővelkedő kötetet tarthat kezében az olvasó, amely mérnöki pontossággal illeszkedik az eddigi részek hangulatához. Úgy gondolom, jót tett a sorozatnak a szemszögváltás, Márika üdítő személyisége és egyéni nézőpontja. Gyula bátyó jól érezte, hogy itt az ideje kicsit elszakadni Militől, talán kissé már kifáradt a karakter, és a történet azon része, amelyet a Mili-Richárd páros vitt a hátán. A rajongók vágya beteljesült a kapcsolatuk kialakulása által, ideje hát elengedni őket. Vagy mégsem?

Öt nap telt el a Nász és téboly eseményei óta, 1901 március 18-án vesszük fel a fonalat. Ambrózy báró betegágya mellől indul a történet,  majd ide is tér vissza, a befejezésig azonban rögös és nem minden esetben veszélytelen út vezet. Detrich felügyelő gyilkossággal vádolja az újdonsült bárónét, akit néhány lagymatag bizonyíték fejében elszakítanak válságos állapotban lévő urától, hogy egy kellemes cellában pihenje ki a Rózsalánnyal történteket. Persze az ifjabb Hangay lány itt sem tétlenkedik, hiszen a sors úgy hozza, hogy egy gyilkos(nak mondott) cseléddel került egy "lakosztályba"- sejthető, hogy egy fejezet sem marad nyomozás nélkül. Mivel a bárót ideiglenesen kivonták a forgalomból, Milit pedig bekasztlizták, Márikának jut a nemes feladat, hogy kiderítse, ki juttatta rács mögé mindenki kedvenc nyomozókisasszonyát. A kislány tűzön-vízen át hűséges úrnőjéhez, a tőle megszokott furfangossággal és merészséggel veti bele magát a munkába, nem egyszer kockára téve az életét. 

Bár a kötet központi szereplője a cserfes kis csibézerlányból lett komorna, a Mili-Richárd páros elkötelezett híveinek sem kell kétségbe esnie, Gyula bátyó ugyanis mindenkire gondolt, amikor a regény felosztását tervezte. Egy Mili által narrált fejezetre három Márika szemszögéből íródott rész jut, az egyensúly a karakterek helyzetéből adódóan tökéletesre sikerült.

A történetről mindenféle spoiler nélkül annyit, hogy nagyon-nagyon pörgős, eszméletlen szerethető karakterekkel dolgozik és olyan fordulatokat tartogat, hogy az emberről leperdül a bajuszkötő (hölgyek helyettesítsék be szabadon). Jobban megismerhetjük Márikán kívül Suha Istit és a múltját - a legérdekesebb és legszomorúbb szál a könyvben, de lehet, hogy a sorozatban is -, illetve Herrdoktort is, akinél lágyszívűbb srenkert nem hordott még hátán a föld. Legjobban a Mári-Herrdoktor és Mári-Isti párbeszédeket szerettem, a két kamasz között egyenesen izzik a levegő, Isti türelme és odaadása csodálatos. 

Többször kiemeltem már a humort, Mári szövege fenomenális - ugyanakkor soha nem több a kelleténél, nyelvhasználata sokat alakult a történetek során -, a pletykahasonlataitól padlót fogok minden egyes alkalommal. Egy példa a sok közül:
"A szerencse azonban végképp elpártolt tőlem, éppeg úgy, miként az Aranykakas utcai vak kintornásától, aki egyetlen nap hatszor esett árokba, mivel senki nem szólt neki, hogy szokott környékén, ahová verklizni jár, a Közmunka Tanács végre megkezdte a csatornázást." (324. oldal)
Mári sziporkáin kívül a fejezetcímeket is imádtam, némelyik annyira abszurd az események ismerete nélkül, például: 7. fejezet - Mári dúcból jött ördögfattyakkal pofozkodik. A szabad képzettársítást ezen bejegyzés olvasóira bízom. 

Az új rész megjelenése előtt szerettem volna egy újraolvasást tartani, de annyi elfoglaltságom volt az egyetemmel kapcsolatban, hogy lehetetlen volt kivitelezni, így derült égből csapott le rám a Szer'usz világ. Megkockáztatnám, hogy ez lett a kedvenc részem, de mivel túl távol esnek egymástól az olvasások, azt mondom, valószínűleg ez a kedvenc részem mind közül. Szép lassan "falatoztam" a fejezeteket, nehogy idő előtt a végére érjek, azonban volt egy pont, amikor minden önuralmamnak vége szakadt, és félredobtam a kötelező olvasmányokat is. Bár már hónapok teltek el azóta, hogy befejeztem, még mindig emlékszem, milyen olvasói válságot hagyott maga után - van-e értelme egy ilyen fantasztikusan kidolgozott, végletekig hiteles és humoros könyv után bármi mást olvasni? 

Nem hittem volna, hogy létezhet olyan sorozat, amit örökké érdemes lenne folytatni, de az Ambrózy báró Mück Mári eseteiből soha nem elég. Ebben a világban még nagyon-nagyon sokáig elidőznék, felőlem aztán lehet a narrátor Csurár Fecska, Suha Isti, vagy Agáta mama is - szerintem amúgy ez mind kiváló ötlet khm, khm. 
Azonban van egy balsejtelmem, ahányszor a polcomra nézek, eszembe jut, hogy milyen szép szimmetrikus így a sorozat, még a kötetek vastagsága is stimmel - lehet, hogy ennyi volt? Lehet, hogy - nem is annyira - rejtett autista vagyok? :D Más kérdés, hogy meddig tudna a sorozat hiteles maradni, és mikor lesz sok, hogy állandóan bűnügyekbe futnak bele hőseink? Nos, szerintem érdemes lenne ezzel kapcsolatban egy kísérletet végezni...kezdetnek mondjuk még egy könyv? :)

Összegzés  
Kedvenc idézet: Hú, nagyon nehéz választani, annyi remek mondat van ebben a könyvben.

"– Ez a cselcsi itt Ambrózy báróné komornája, úgyhogy az se igaz, amit kérdez.
– Az nagy baj – sóhajtottam szomorúan –, mert éppeg az iránt akartam érdeklődni, hogy igaz-e, miszerint a Detrich felügyelő úr teljesen normális?
" (44. oldal) 


"– (…) hiszen a Vilma nagysága rettentő fura mániákkal él.
– Mégis mifélékkel?
– Ha példának okáért pajeszos zsidót lát az utcán, menten dühbe jön, és kereszteket dobálva felé, hangosan kajabálva idézi a Bibliából azt a részt, amikor a mi urunk helyett a zsidók Barabást, a rablógyilkost mentették meg a kereszthaláltól. Ezért immár kétezer éve haragszik rájuk.
"  (149. oldal) 


A cím: Tökéletes. Nagyon örülök, hogy nem a Bűn és brill nyert, mert bár illeszkedett volna a többi részhez, de semennyire sem adta volna vissza sem a tartalmat, sem pedig Márika személyiségét. 

A borító: Nos, erre érdemes lenne egy külön bejegyzést szánni, mert az a hisztéria, ami a borító körül kialakult, szerintem példátlan - és nem a jó értelemben. A könyv írója és a kiadó kiválasztott egy képet (lásd fent), csupán arra voltak kíváncsiak, melyik színárnyalat tetszene az olvasóknak. Ehhez képest mi történt? Senki nem akarta szegény Márikát, aki pedig az eddigi leghitelesebb és legvállalhatóbb borítószereplő. Az előző borítókról (és a Szer'usz világ új verziójáról is) süt, hogy stock fotók, az én ízlésemtől nagyon távol állnak. Persze, ez a kislány nem egy tökéletes szépség, gyönyörű kalapban és csodás, habos ruhában. Ez a kislány Márika. Nagyon örülök, hogy volt lehetőség ezzel a képpel megvásárolni a könyvet, a halovány marketing-szag ellenére is. A másik borítóról nem is mondanék semmit, talán csak annyit, hogy itt most nem Mili volt a főszereplő. És nagyító? Hagyjuk.

Értékelés: Mit mondhatnék? Aki az eddigieket szerette, ezt valószínűleg imádni fogja, ha mégsem, a cucmákos dudorgás gyöjjön rá. :D

2019. július 16., kedd

Böszörményi Gyula: 9...8...7...



A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2007
Oldalszám: 306
Sorozat: Rémálom 1.

A történetről
A ​gruftik köztünk élnek. A gruftik feketére festik a szemhéjukat, jelezve: ők látják a köztünk-bennünk élő démonokat!
Képzelj el egy olyan Budapestet, ahol a 3/b-ben lakó tatát alkesz démonok gyötrik, mióta elveszítette a feleségét. A negyedik emeleten élő, 16 éves lányt egy asmo démon arra kényszeríti, hogy mindennap vegyen valamit a plázák egyikében. A konditermek naponta zsúfolásig telnek kopasz, nagyképű, az értelmes gondolatot izomból megvető srácokkal, akikben sargatanas démonok égetik a kalóriát és az érző lelket. Oldalukon vihogó lánykák, kiknek vállán uncubus démon röhög. A sötét kapualjban egy srácot hernyó démon kábít bugyutává, hogy többé ne fájjon neki a csakis mammon pénzdémonnak élő szülei érzéketlensége…
… Éjjel hőzöngő, ordítozó nők és férfiak áldoznak a sabathanoknak – az értelmetlen gyűlölködés démonainak – utcán, téren, autóban, focimeccsen, kocsmában, vagy a saját otthonaikban…
Képzelj el egy ilyen Budapestet! Vagy talán nem is kell elképzelned? A 9… 8… 7… feltárja a valóság alatt meghúzódó igazságot, amit a gruftik rég látnak.
A 9… 8… 7… vészterhes visszaszámlálás. Mire véget ér, kinyílik a szemed…

Véleményem

Bizonyítást nyert, hogy Böszörményi Gyula skizofrén. Ahány művét olvasom, annyi hangon, annyi stílusban szólal meg, minden amit ír, gyökeres ellentéte az előzőnek. Egészen lenyűgöz az, hogy valaki ennyiféle műfajban képes alkotni úgy, hogy mindvégig hiteles maradjon. Mindig azt gondolom, hogy most már igazán nem tud meglepni semmivel, de újra és újra sikerül. A 9...8...7... című regénnyel egy újabb - ezúttal kicsit sötétebb - arcát mutatja meg.

A regény helyszíne Budapest, a Város, ám egészen más formában, mint ahogy az olvasó ismeri. Ez a Budapest sötét, borongós démonlakta vidék. Itt mindenki, aki betöltötte a 16. életévét, kötelező megszálláson vesz részt, ahol egy általa kiválasztott fődémon fattya költözik belé és veszi irányítása alá tetteit és gondolatait. Aki ellenszegül, szintén nem marad démontalan, hiszen lázadás esetén kényszermegszállás lesz a jutalma, kortól függetlenül. Az utcákon grammatonok - rendőrök - őrzik a háborítatlan megszállottságot. A fiatalabb gyerekek is lelkesen próbálgatják a démonokat, hogy ha eljön az idő, jól tudjanak dönteni, csak egy maréknyi ember veszi észre a helyzet negatív oldalát. Az átlagember bármit megtenne az egyes démonok által kínált ajándékokért: pénz, hatalom, erő, szépség stb. Eszükbe sem jut, mit kell adniuk cserébe. 
Lilith különbözik az osztálytársaitól, egyáltalán nem érdeklik a démonok nyújtotta lehetőségek, bármit megtenne, hogy elkerülje a kötelező megszállást. Természetesen emiatt nem túl népszerű az iskolában, viszonylag magányos és visszahúzódó lány, aki még az őt kedvelő (?) fiú kedvéért sem akar részt venni a buliban. Kapva kap tehát az alkalmon, amikor egy véletlennek köszönhetően megismerkedik az iskola kirekesztett lányával, Synerellával, aki ködgruftiként nyíltan hirdeti démonellenes nézeteit.

A szépen felépített világ ellenére nem egyszerű belerázódni a regénybe, talán kicsit túl erős az in medias res kezdés. Az ember (főleg, ha abszolút nincs fogalma, hogy miről fog szólni) hajlamos oldalakon át csak pislogni, hogy mégis mi a fene történik. A könyv világában vagyunk, és úgy érezzük, teljesen ránk telepedett a megmagyarázhatatlan sötétség. Ez a zavarodottság azonban nem tart sokáig, hiszen a gördülékeny stílus magával ránt, és hamar azt veheted észre, hogy nem tudod letenni.
A történetről nem mondhatnám, hogy túl nagy durranás lenne, számomra a legtöbb fordulat előre látható volt, a végét leszámítva, ami igazán szép munka. Szinte látom, ahogy Gyula bátyó dörzsöli a tenyerét, miközben belehajítja az olvasó ölébe a plot twist-bombát. Kétszer. Az ezt megelőző időben azonban sajnos sokszor olyan, mintha egy amerikai tiniregényt olvasna az ember, teli a megszokott és untig ismételt klisékkel, mint: magányos, csendes lány, aki különbözik a többiektől. Az anyja meghalt, az apja alkoholista apját egy alkesz-démon tartja távol az emlékétől. Nem túl feltűnő jelenség, mégis őt akarja az iskola bikája. Sorolhatnám még, de minek. Azon tűnődöm, ezek a sablonok mennyire lehettek megszokottak 12 évvel ezelőtt, amikor megjelent a könyv - lehet, hogy azóta váltak általánossá? Minden esetre a karakterek csiszolatlanságára ez sem lenne mentség. Sok jellemfejlődés nem történt, viszonylag kevés szereplővel is dolgozik, és sajnos mindenki fekete-fehér. Mellesleg Xilka, az imp raccsolása hohadtul idegesített. :D Talán Salamon volt az, akit meg tudtam kedvelni a végére. Örülnék, ha a folytatásokban ez javulást mutatna, hiszen tudom az író későbbi műveiből, mennyire jól is megy ez neki valójában. 
Azért viszont pluszpont jár, hogy ismét sikerült egy E/1 lánykaraktert alkotnia úgy, hogy hittem is neki. Bár furcsa ezt írni: ismét, hiszen Mili később "született", mint Lilith, de gondolom mindenki érti a lényeget. A Rémálom sorozat főhőse ugyan közel sem olyan kiforrott, mint kedvenc nyomozókisasszonyunk, Gyula bátyó mégis ügyesen hozza a női figurát.

A könyvnek sajátos hangulatot kölcsönöz az eldémoniasodott világ komorsága - a sötétség szinte kicsordul a lapok közül -, valamint a steampunk-beütésű közlekedési járművek által kibocsátott gőz, amely ott gomolyog mindenütt. Az alapötlet nagyon okos, a célzott korosztályt elgondolkodtatni képes társadalomkritika az ember "démonairól", amelyekből bizony - bár nem látjuk - valóban sok lapul a házfalak között. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: impek, démonok, démonvadászok és némi mágia, ami, bár a Harry Pottert idézi, mégis egyedi. Nagyon tetszett, hogy a mágiagyakorlásra nem csupán a szokásos latin kifejezések használatosak a könyvben, hanem a roma nyelvből átvett, szintén sejtelmes és komor hangulatú szavak. A varázspálca létezése viszont abszolút indokolatlan, nélküle is nagyon jól működött volna a regény mágiája. 
A hangulatot tovább fokozza a fejezetcímek adta sejtelmesség, hiszen - ahogy a könyv címében is - ezek egy visszaszámlálás részei. De vajon mi történik, amikor elérjük a nullát?

Nem árulok el - remélem - nagy titkot azzal, hogy a regénynek két Zéró fejezete is van. Amikor megjelent, a potenciális rajongók dönthették el, hogy melyik szálon folytatódjon tovább a sorozat. Azt gondolom, ez egy egészen zseniális és nagylelkű ötlet a kiadótól és az írótól, bár azt nem tudom, mennyire volt hangsúlyos végül az olvasók véleménye. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy melyik vonalon szeretne tovább haladni az író, hiszen az egyik verzió sokkal érdekesebb volt a másiknál, mintha finoman lökdöste volna az olvasókat az egyik irányba. Sajnos erről a szavazásról jócskán lemaradtam, de úgy gondolom, a többséget erősítettem volna a szavazatommal. Viszont érdekelne az alternatív folytatás is, szerintem azt nagyobb kihívás lett volna megírni.

Összegzés
 
Kedvenc idézet: "
A fiú szőke, tizenhat éves, kék szemű és aljas." - Erős kezdőmondat. :D

A cím: Izgalmas és formabontó, már évek óta birizgálja a fantáziámat, hogy mi rejtőzhet a számok mögött. 

A borító: Azon gondolkoztam, hogy talán erről kapta a címét a sorozat: rémálom. Ilyen rettentetes borítót rég láttam, minden borzalmat überel. Komolyan, valaki tervezzen már neki valami normálisat, mert a frász kitör tőle. Értem én, hogy érzékeltetni akarta a kiadó a hangulatot, de lehet az ízlésesen is csinálni.

Értékelés: A felsorolt negatívumok ellenére nagyon tetszett a démonlakta Budapest képe, a jól átgondolt világépítés és a nagy csavarok, amik miatt azonnal kézbe akarom venni a folytatást. Gyula bátyó korunk egyik legnagyobb mesélője, ebben a hitemben ismét megerősített ezzel a könyvvel. Ajánlom azoknak, akiket nem riaszt vissza egy kis sötétség, és azoknak, akik igazán eredeti ötletekre vágynak - kalandokban nem lesz hiány.