Christelle Dabos: A tél jegyesei

Kiadó: Kolibri
Magyar megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés éve: 2013
Eredeti cím: Les fiancés de l'hiver

Fordította: Molnár Zsófia
Oldalszám: 580 oldal
Sorozat: A tükörjáró 1.

A történetről

Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.

Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?

Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…

Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Véleményem

Ez a könyv semmi másra nem hasonlít. Hatalmas kreativitás és merészség kell egy ilyen vállaláshoz, eltérni a konvencióktól igazi ugrás a mély vízbe. A tél jegyesei olyan messzire rugaszkodott a Young Adult elvárásaitól, amennyire csak bírt - és túlélte.

Megmondom őszintén, nem szeretek felülni a hype-vonatra, ez amolyan gyerekkori defekt, a Harry Potter is majdnem kimaradt az életemből még szerencse, hogy egy szülinapi bulin (másodikban, szóval olyan bulin) kivettük a videotékából a második részt. Kezeket fel, aki még tudja, mi az a videotéka! :D Mondhatni, szkeptikus vagyok az agyonrajongott könyvekkel szemben, de már eljutottam odáig, hogy két kategóriára osztottam őket magamban. Az első kategória az, amit biztos, hogy soha a büdös életben nem...esetleg akkor, ha nagy kedvem van negatív értékelést írni. De nem, még akkor sem. Ebbe a kategóriába tartozik pl. A szürke ötven árnyalata és a belőle született vadhajtások. Ja, meg a Lakatos Levente összes. Mindegy, ne menjünk bele. A másik kategóriában azok a könyvek vannak, amik érdekesnek tűnnek, de inkább megvárom, hogy messzire robogjon az a bizonyos vonat, mielőtt megnézem őket magamnak. Ilyen például A tél jegyesei.

Ennek a könyvnek hatalma van. Ez a hatalom pedig a világépítésben rejlik, ami egyben a regény legnagyobb erőssége. A fantasy-vonal annyira különleges és ötletes, hogy az olvasó könnyen egyik döbbenetéből a másikba eshet, miközben a sorok alattomosan és végérvényesen magukba szippantják. Az álomszerű - ám sokszor inkább rémálomszerű - világ hangulata nem hasonlítható semmihez. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, az a disztopikus vonás, ami feltűnt a mágia mellett, szerintem anélkül is nagyon jól működött volna a könyv, hogy belevontuk a "régi világot". Remélem, hogy ez a rész bővebb magyarázatot fog kapni később, mert egyelőre inkább feleslegesnek éreztem, mint érdekesnek.
A "régi világ" kerek glóbusza kisebb-nagyobb szilánkokra szakadt, amelyeket az úgynevezett családfőknek, ezeknek az emberfeletti (antropomorf, mégis gigantikus és halhatatlan), de isten-alatti lényeknek a kultusza mozgat. Uralkodóknak nem igazán nevezhetők, hiszen idejük nagy részében kedvteléseiknek hódolnak.

Az Anima nevű világszilánkon élők jól tudják, hogy a tárgyaknak lelke van, a házaknak is lehet rossz napja, és a sálak is lehetnek kimondottan kedves házikedvencek. Az olvasók különleges képessége, hogy az élettelen dolgokat megérintve belelátnak annak múltjába, egykori gazdáinak érzéseibe és gondolataiba. Ophélie olyannyira jóban van a tárgyakkal - sokkal jobb a viszonya velük, mint az emberekkel -, hogy a tükrök engedik, hogy rajtuk keresztül közlekedjen. Amikor kényszerházassága miatt a rideg és számító Sarkra költözik, megismerkedik és vele együtt az olvasó is a mágia egyéb különféle formáival. A Délibábosok családja elképesztő illúziókat bűvöl, a Sárkányok a puszta gondolataikkal képesek fizikai sérüléseket okozni, a Háló tagjainak képességeiért pedig a mi világunk pletykás öregasszonyai biztosan odalennének: amit lát és hall az egyik, azt látja és hallja a család összes tagja.
A Délibábosok által elvarázsolt Légvárban semmi sem az, aminek látszik. Nem elég, hogy Ophélie senkiben nem bízhat, de még a saját szemeire sem hagyatkozhat többé.

Nem sokkal marad el a világépítés mögött a karakterek megformáltsága sem, a legutolsó mellékszereplőtől kezdve a főszereplőkig mind külön egyéniségek. Az írónő profi nem csak a belső, de a külső ábrázolásában is - ezt sokszor hiányolom más könyvekben. Végig magam előtt láttam a karaktereket, a gesztusaikat, az arcukat, minden apró rezdülésüket. Elég sok fanartot végignéztem hirtelen jött lelkesedésemben, és úgy látom, a nálam ügyesebben rajzolók mindenki is pont ugyanúgy képzeltek mindenkit, ahogy én. Egyszóval nagyon vizuális a könyv, és csak azért nem linkelem be a hozzá készült Pinterest táblámat, mert esetleg spoileres lenne.

A főhősnő, Ophélie roppant szimpatikus lehet mindazoknak az introvertált könyvmolyoknak, akik jobban érzik magukat a saját világukban, mint a valóságban. Azoknak, akik örömmel tartják távol magukat az emberektől. Szimpatikus lehet azoknak is, akik esetlenségükben úton-útfélen felborítanak, eltörnek, vagy leejtenek valamit. Egyszóval: nekem biztosan. Szerencsétlenkedése és zárkózottsága mellett gyors észjárású és roppant makacs, ami sok nehézségen átsegíti. Az, hogy kiragadják békés múzeumtulajdonosi életéből, hatalmas kihívást jelent számára, főként azért, mert egy vad és kíméletlen világba érkezik, ahol csak saját - vélt, vagy valós - talpraesettségére számíthat. Persze az sem tesz hozzá sokat a jókedvéhez, hogy olyasvalakihez kell hozzámennie, akit még csak nem is látott életében - ráadásul egy igazi pokróc. Ophélie a Sarkon ugyanúgy esik-kel, ahogy otthon is tette, sérülést sérülésre halmoz, ám mégis felszívja magát, és végigküzdi a viszontagságos jegyességet, amit a nyakába varrtak. A könyv végére egészen kinyílik és magára talál, bebizonyítja, hogy még a legzordabb körülmények között is képes a túlélésre. Szépen ívelt jellemfejlődése minden részletében hiteles.  

Jane Austen és az ő Mr. Darcyja óta van valami vonzó a mogorva, hallgatag, egyúttal titokzatos fickókban. Ambrózy báró megjelenésével ez a vonzerő megtízszereződött. Mindenki na jó, majdnem mindenki bukik a sebzett, morc lelkű pasikra, akiknek a tahó stílusa és irritáló sznobizmusa érző szívet takar. Az okokat kétszáz év alatt sem sikerült felderíteni. De aki élelmes, az nem is foglalkozik az ilyen lélektani mélységekkel, hanem meglovagolja a hullámot, és megalkotja az egyik legütnivalóbb zárkózott pasast, aki könyvben valaha megjelent. Nagy tapsot Christelle Dabosnak! Thorn, a regény férfi főszereplője ritka nagy paraszt, emellé pedig nem is különösebben jó megjelenésű, szóval azt hihetné az ember, hogy a női olvasóközönség végre kiábrándul a sokadik Mr. Darcyból. Ez azonban hatalmas tévedés. Akármennyire szemétláda, nyakigláb, savanyú fráter is Thorn, mégis égünk a vágytól, hogy megismerhessük. Látni akarjuk, ahogy Ophélie megtöri a zárkózottságát és magába bolondítja. Hogy ez megtörténik-e a könyvben, azt természetesen nem fogom elárulni, minden esetre senki ne számítson a szokásos instant love-ra, mert könnyen csalódhat.

A mágikus vonal és karakterek elviszik a hátukon a történetet, ami bár fordulatos és végig fenntartja az érdeklődést, mégis egy hangyányit lassabb tempójú, mint amihez szoktam. Ezt nem tartom hibának, hiszen a hangulathoz nagyon passzol ez az álomszerű kavargása, hömpölygése a szövegnek. Talán lehetett volna egy kicsit rövidebb, volt néhány olyan momentum, ami unásig ismétlődött, ezeket érdemes lett volna redukálni.

Egy igazi fájdalmam van a könyvvel kapcsolatban, az pedig a nyelvezete. Igazándiból nem tudtam eldönteni, hogy kinek a hibája, a fordítóé, vagy az írónőé, de rettenetesen szúrta a szememet a számtalanszor előforduló IGAZÁNDIBÓL kifejezés. Miért, most komolyan, miért? Miért jobb ez, mint az aranyos, kedves 'igazából'? Borzasztóan csúnya, szépirodalmi szövegben szerintem nincs helye. Mondjuk nálam az élőbeszédben sincs. Nem tudom, mit akartak vele kifejezni, de rendszeresen visszatérő fejfájást okozott. A megfogalmazás egyébként is furcsa volt, mert bár általában szép és választékos szókinccsel dolgozik a könyv, néhol azt éreztem, hogy egy-egy kifejezés esetlen, nem a szövegkörnyezetbe illő.
Mivel nekem nagyon fontos a könyv nyelvi megformáltsága, ezek a kis furcsaságok néha elég rendesen kizökkentettek az olvasásból.

Összegzés

Kedvenc idézet: Valójában nincs, a történet egészében lenyűgöző, részleteiben annyira nem lenne ütős.

A cím: Nekem nem jelent valami sokat, sőt, egész más történetet képzelnék mögé, ha nem olvasnám el a fülszöveget és a könyvet. 

A borító: Csodálatos. Komolyan, nem láttam még csak ehhez hasonlót sem mostanában. A sorozat összes borítója gyönyörű, művészi munka. Már csak emiatt is megvenném. Tudom-tudom, nem szép dolog. :D

Értékelés: A tél jegyesei egy minden ízében különleges történet, amely - szerencsére - mellőzi a YA-ra jellemző kliséket. Valójában mindent elmond a könyvről az, hogy tegnap este fejeztem be, ma pedig "vészhelyzeti könyvvadászatot" tartottam a második rész után, végig jártam a város mindhárom (ja, metropolisz :D) könyvesboltját, mire a harmadikban sikerült hozzájutnom. 99%-ban rendelni szoktam a könyveket, de most nem volt időm kivárni. :D
Molyon kapott egy fél csillag levonást a fent említett nyelvi gondok miatt, de itt mindig jobb fej vagyok.