A könyvet köszönöm a kiadónak!
"GPS
A könyvet köszönöm a kiadónak!
"GPS
Hősnek lenni nem könnyű feladat, főleg akkor, ha a legtöbb hőstett a jószándék ellenére balul sül el. Teki, a kékpáncélú teknős leganagyobb álma, hogy igazi hős legyen, fűszálkardjával a gyengék védelmére kelhessen és segíthessen mindenkin, akinek szüksége van rá. Ám otthonában, Erdőliverzumban nem tud kibontakozni, bár a legtöbben támogatják az álma elérésében, akadnak olyanok is szép számmal, akik nem hisznek benne.
Egy nap különös szerzet érkezik a verzumba, Rudi, egy jogarorrú földimalac, akit a helyi hős felkutatására küldött Kartolíria királya, harmadik Moson. A szálak Tekihez vezetnek, aki megbízást kap, hogy kutassa fel az eltűnt holdtehenet, és ezzel mentse meg egész Kartolíriát.
Teki félelmet nem ismerve vág bele a kalandba barátjával, a félénk, de jólelkű Borzival. Útjuk számtalan csapdát rejt, különleges tájakon barangolnak és új batárokra tesznek szert Zozo, a táncolókobold és Liliom, a tábortűzfülű gyík személyében.
Szeretném a külsőségekkel kezdeni, mert nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy milyen nagyon gyönyörű ez a könyv. Szulyovszky Sarolta illusztrációi eszméletlenek, a könyv kivitelezése már-már művészi. Nagyon jól eltalálta az állatfigurákat, a színvilágot, a regény egész hangulatát. Ritkán látni ilyen igényes gyermekkönyvet, öröm volt kézbe venni, lapozgatni, nézegetni. A betűméret is ideális, akár kezdő olvasók is könnyedén elboldogulhatnak vele.
A Hősteki és az eltűnt holdtehén nem mindennapi könyv. Az írónő rendkívüli módon elengedte a fantáziáját, nem szorította magát sem a nyelv, sem a realitás korlátai közé. A szókincsét nem kötik a konvenciók, olyan klassz kifejezéseket alkot, mint például barkácsharkály, avarkupaclak. A mértékegységek szintén "elszabadultak" ebben a világban - teljesen természetes, hogy Liliom egy jetimagasságig tud felrepülni, vagy éppen percidőben mérik az idő múlását. Nagyon jó, hogy semmire nem akar hasonlítani ez a könyv, nyelvezetével is egyedi hangulatot alkot.
A regény szürreális világa – ahol bármi megtörténhet, és valóban meg is történik – a felnőtt olvasó számára elsőre kissé elborultnak tűnhet. Bevallom, engem sokszor fárasztott a sok kaland, furcsa lény és helyszín, de ez a könyv nem nekem szól első sorban. Úgy gondolom, hogy a gyerekek imádják ezt a fajta határtalan fantáziát, ahol teljesen természetesek a tábortűz fülű gyíkok, ahol szó szerint sajtból van a hold, és cukorból a sziklák. A gyermeki fantáziával rokon ez a regény, tele megértéssel és jófajta cinkossággal.
A karakterek hihetetlenül bájosak és rokonszenvesek – még a rosszfiút sem lehet túlzottan utálni, éppen csak amennyire megérdelmi –, emellett nagyon ötletesek is. Főként Zozo és a népe, a táncolókoboldok tetszettek, akik a világ és benne az élőlények senki más által nem hallható dallamára ropják a táncukat. Teki, a főszereplő is végtelenül szimpatikus, helyén van az esze, és bármilyen meredek helyzetben képes helyt állni - jó példakép a gyermekolvasóknak.
A Hősteki és az eltűnt holdtehén egy kedves, elragadóan ötletes könyv arról, hogy ha bizalmat fektetünk valakibe, képes teljesíteni bármilyen elvárást. Egy eszeveszett kaland, amibe jó belefeledkezni. Valami egészen váratlan és üdítően kreatív.
Óvodásoknak felolvasásra, kisiskolásoknak önálló olvasásra is ajánlom.
Fülszöveg
Különös események követik egymást Ostidas komor királyságában, ahol évszázadok óta az Oroszlános Lovagrend uralkodik. A bányavárosokban az épületekre tűzik egy megjósolt új rend zászlaját, Ámbraparton pedig élettelenül a partra sodródik az óriási kráken, amely hosszú ideje elzárta az országot a tengeren túli világoktól. Mivel a szörny fenyegetése már a múlté, a korona expedíciót indít a krónikákban szereplő nyugati földrész, Vessuunas felé. Ám a Vessuunasba vezető úton, az éjszaka és nappal határán, minden felfedezőnek – legyen hős vagy gonosztevő, vagy akár mindkettő –, át kell kelnie az Éjkapun…
Véleményem
Olvasás közben végig kapkodtam a fejemet, azt éreztem, hogy a történet túlzsúfolt, a mellékszereplők és az események nagy része pedig emiatt súlytalanná vált. Például számos segítő csatlakozik a főszereplőkhöz, de annyiféle törzsből és fajból kerülnek ki – egyértelműen azért, hogy a különleges képességeik előre vigyék a sztorit –, hogy a végére már kísérletet sem tettem arra, hogy kövessem, melyik név milyen embert/lényt takar. A rengeteg mellékszereplő teljesen összefolyt, így pedig sem az életük, sem az esetleges haláluk nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet.
Nagyon sokszor érzem azt egy-egy trilógiánál, hogy elég lett volna kettő, sőt, akár egy kötet is, feleslegesen túl van nyújtva a sztori – Az Éjkapu esetében pont az ellenkezője történt. Bár lett volna inkább egy sorozat része! Vagy lett volna mondjuk száz oldallal hosszabb! A nagyobb terjedelem engedte volna, hogy az író jobban kibontsa az egyébként roppant érdekesnek tűnő világot, és mindazt, ami útközben elsikkadt. Például a krákenről, az Éjkapu utáni kutatásról (magáról az Éjkapuról!), Ostidas történelméről bőven lehetett volna még mit írni, a Vessuunasban töltött időt nagyobb terjedelemben kifejteni... nem is szólva a végkifejletről, szívesen olvastam volna még Alorien további sorsáról.
Biztos furcsán hangzik, de minél többet gondolkodom a történeten utólag, minél jobban összeáll a fejemben a kép, annál jobban tetszik a könyv, annak ellenére, hogy mikor befejeztem, erős hiányérzet maradt bennem. Talán olyan ez a regény, mint a jó bor, minél tovább érleli (magában) az ember, annál jobbá válik.
Az Éjkapu ugyanis, ha eltekintek attól, hogy kissé túlzsúfoltra sikerült, kifejezetten izgalmas világgal dolgozik, abszolút egyedi varázstárgyakat és lényeket vonultat fel. A történet bővelkedik ármányban, politikai konfliktusban, de emellett az író nem hanyagolja el az érzékletes tájleírásokat, és a szereplők lelkivilágát sem.
A főbb karakterek – ellentétben a seregnyi, díszletszerű mellékszereplővel – összetett személyiségek, senki sem fekete vagy fehér, még a legutolsó szemétláda is a lelke legmélyén lapuló démonokkal küzd. Különösen izgalmasnak találtam Heino karakterét, aki a kezdőjelenetben hatásos belépőt hajt végre, és a történet végéig verekszi magát, hogy végül megmutathassa a másik arcát is. Nagyszájú, vakmerő gazfickó, akinek nem csupán a haját és a ruháit szívta színtelenre a tengeren töltött idők napsütése, de az erkölcseit is. Szerettem őt utálni, és nagyon szerettem a végjátékban meglepődni rajta.
A felszínen zajló játszmák alatt húzódik egy második cselekményréteg is, amely olyan jelenségekre reflektál, mint a szeretet nélküli környezetben felnőtt gyermek személyiségtorzulása, illetve az önmagát beteljesítő jóslat, amely bár eposzi eszköznek tűnhet, a való életben is helyrehozhatatlan károkat képes okozni. Mindezt nagyon érzékletesen ábrázolja a regény a zseniális bejezés során, ami akkorát üt, hogy a fal adja a másikat – na de nem akarok spoilerezni. :)
Összességében vegyes élményt nyújtott a könyv, de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem. Annak tudnám ajánlani Az Éjkaput, aki szereti a pörgős, akciódús történeteket, a lendületes cselekményvezetést, és az ütős fordulatokat.