2020. december 30., szerda

Csongor Andrea: Mozaik

 A könyvet köszönöm a kiadónak!

Kiadó: Napkút
Megjelenés éve: 2020
Oldalszám: 130 oldal
Illusztrálta: Hanyecz Gabriella

Fülszöveg

Csongor ​Andrea kisregénye új szerkezetet épít a formabontás szándéka nélkül. Velejéig hétköznapi, második házasságbeli problémákat dolgoz fel, és ezt sajátos, mindennapi kommunikációs műfajokat vegyítő stílusban teszi. Sms-ek, e-mailek, használati utasítások, bevásárlólisták, versek jelennek meg és keverednek a szövegben élő mozaikként, mintha ez az összetettség és kontrasztosság műfajként adná vissza magát a második házasságot. A sokszor humorral, mégis mindig érzékenyen megragadott csomópontokat a rövid fejezetek és a stílusbeli váltások teszik olvasmányossá.
A szereplőknek, két felnőttnek és hét gyermeknek egyenként és együtt is sajátságos világa van. A kisregény így rálátást kínál egy olyan életformára, amelyben egyre többen élünk, és amelyben próbálunk eligazodni, mozogni – váltakozó sikerrel. A mozaikházasságban alapvetően benne foglalt érdekellentétek hordozzák a mű feszültségét és bontják ki annak konfliktusát: egy recept vagy egy társasjáték leírása túlmutat az aktuális szituáción, annál mindig többet jelez.
A családtagok személyiségfejlődése, múltjuk szükségszerű feldolgozása folyamatosan halad előre a regényben, míg a rövid betétek egyre sebesebben sodorják őket egy elkerülhetetlen döntés felé. Nonna és Frigyes akár mögöttünk is állhatnak a pénztárnál, gyerekeik a mieink osztálytársai lehetnek – sem a történet, sem a magunk világában nem lehetünk közömbösek irántuk.

Véleményem

Nagyon izgatta a fantáziámat ez a könyv, nem is voltam igazán tisztában vele, hogy miről szól, sokkal inkább a forma vonzott. Ebben a kompakt kis kötetben ugyanis nem a szokásos faltól falig szöveg formátumot találja az olvasó, hanem egy élet – inkább sok összefonódó élet – apró lenyomatait. Akad itt minden, mi szem-szájnak ingere: regényszerű jelenetek, párbeszédek narráció nélkül, versek, gondolatok, áldások és imák, listák és falfirkák. És ez az egész emiatt már külsőre roppant izgalmas. De a valódi érték a sorok között bújik meg.

A Mozaik egy nagyon kellemes atmoszférájú kisregény, ami bővelkedik humorban és mélységben egyaránt.

"– (…) Hallgatózom, hogy kihalljam a gondolataidat, mert én azokról fogok rád ismerni.
– Melyik gondolatomról? Hajtsam félre netán a homlokomba hulló legényes tincsemet, hogy beleláthass a fejembe?
– Na, mutasd! Hinnye! Magamat látom minden kanyarban és tekervényben.
– Na, látod. Erről rám ismerhetsz mindenhol."
/122. oldal/

A Jelenetek egy házasságból cím már egy ideje foglalt, de úgy gondolom, tökéletesen leírja a Mozaikot – bár mégis a saját címe áll neki a legjobban, hiszen egyszerre utal a formára, és a tartalomra (mozaikcsalád) is. Átlagos történet ez: egy férfi és egy nő egymásra talál, és közös úton indul tovább az életben. Egy kis csavarral: mindketten elváltak, negyven felettiek, nagycsaládosok, egyikük ráadásul (saját szavaival!) cigány. Az új házzasságban összeadódnak a családok, összeadódnak a gyerekek és a problémák is. Hét gyerekkel, és egy-egy félig leélt élettel a hátuk mögött kezdenek új kalandba hőseink. Sejthető, hogy nem lesz egyszerű, és nem lesz mindenkinek kedvére való. A gyerekek közül nem mindenki érzi jól magát az új felállásban, a kikényszerített együttélés tele van buktatókkal, wc előtti sorbanállással és elhanyagoltság-érzéssel.

Csongor Andrea gyönyörűen ír az örömökről, csínytevésekről, a furcsaságokról, és a felmerülő problémákról is. Arról, hogy a család együtt növekszik és küzd, és néha együtt is bukik el. Kiváló érzékkel váltogatja a műfajokat, így a könyv olvasmányos, pörgős, amolyan egyestés kaland - mégis mély nyomot hagy.

"GPS

Újratervezés!
Az első lehetőségnél fordujjá vissza, more!
Be nem azonosított kiskorú a cigányvajda hangjára állította."
/91. oldal/


Nagyon tetszett a cigányság-kérdés kezelése, ahogy az írónő teljes lelki nyugalommal viccelődik a helyzeten (a szomszédok azon merengenek, megkockáztatja-e az ifjú pár az esküvőn a cigánypecsenyét), ugyanakkor nagyon szépen és érzékenyen kezeli, ráadásul egy nagyon szimpatikus karaktert mutat be a keményen dolgozó, mélyen vallásos, egyetemet végzett Frigyes szeményében. A didaktikát nélkülözve, könnyedén és természetesen döntögeti a le sztereotípiákat, és ez nekem eszméletlenül jól esett.

Ahogy jól esett az egész könyv is, annak ellenére, hogy kemény témák is felmerültek, meghátrálások és visszatérések, küzdelmek és harcok szabdalták az utat. A Mozaik egy lélekmelengetően szép kötet, egy érzés, egy hangulat. Belefeledkezés.

"Isten adja rád áldását!
Áldja meg a fölötted világító Napot,
az alattad elterülő földet,
a melletted lélegző testvért,
az előtted álló mai napot.
Ne vesszen el örökségedből egyetlen nap sem.
(magyar népi imádság nyomán)"
/69. oldal/

Ha felkeltettem az érdeklődésed, itt megvásárolhatod a kötetet.

2020. december 28., hétfő

Dér Adrienn: Hősteki és az eltűnt holdtehén


A könyvet köszönöm az írónőnek és a kiadónak!

Kiadó: Bookart
Megjelenés éve: 2020
Oldalszám: 112 oldal
Illusztrálta: Szulyovszky Sarolta

Fülszöveg

Teki, a kék páncélú teknős hősnek készül. Nem csoda, hogy Moson király éppen őt bízza meg az eltűnt holdtehén előkerítésével – egyben pedig egész mesebirodalma sajtszerető népének megmentésével. A fontos küldetésre Teki persze nem egyedül indul, hanem hű barátja, kefefarkú Borzi kíséretében. Később Zozo, a táncolókobold és Liliom, a tábortűzfülű gyík is csatlakozik az elszántan nyomozó csapathoz. Tarts Te is velük fordulatos útjukon: ötletelj, kutass, kacagj, kóstolj egy kis holdsajtot, lepődj meg!

Véleményem

Hősnek lenni nem könnyű feladat, főleg akkor, ha a legtöbb hőstett a jószándék ellenére balul sül el. Teki, a kékpáncélú teknős leganagyobb álma, hogy igazi hős legyen, fűszálkardjával a gyengék védelmére kelhessen és segíthessen mindenkin, akinek szüksége van rá. Ám otthonában, Erdőliverzumban nem tud kibontakozni, bár a legtöbben támogatják az álma elérésében, akadnak olyanok is szép számmal, akik nem hisznek benne.
Egy nap különös szerzet érkezik a verzumba, Rudi, egy jogarorrú földimalac, akit a helyi hős felkutatására küldött Kartolíria királya, harmadik Moson. A szálak Tekihez vezetnek, aki megbízást kap, hogy kutassa fel az eltűnt holdtehenet, és ezzel mentse meg egész Kartolíriát.

Teki félelmet nem ismerve vág bele a kalandba barátjával, a félénk, de jólelkű Borzival. Útjuk számtalan csapdát rejt, különleges tájakon barangolnak és új batárokra tesznek szert Zozo, a táncolókobold és Liliom, a tábortűzfülű gyík személyében.

Szeretném a külsőségekkel kezdeni, mert nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy milyen nagyon gyönyörű ez a könyv. Szulyovszky Sarolta illusztrációi eszméletlenek, a könyv kivitelezése már-már művészi. Nagyon jól eltalálta az állatfigurákat, a színvilágot, a regény egész hangulatát. Ritkán látni ilyen igényes gyermekkönyvet, öröm volt kézbe venni, lapozgatni, nézegetni. A betűméret is ideális, akár kezdő olvasók is könnyedén elboldogulhatnak vele.

A Hősteki és az eltűnt holdtehén nem mindennapi könyv. Az írónő rendkívüli módon elengedte a fantáziáját, nem szorította magát sem a nyelv, sem a realitás korlátai közé. A szókincsét nem kötik a konvenciók, olyan klassz kifejezéseket alkot, mint például barkácsharkály, avarkupaclak. A mértékegységek szintén "elszabadultak" ebben a világban - teljesen természetes, hogy Liliom egy jetimagasságig tud felrepülni, vagy éppen percidőben mérik az idő múlását. Nagyon jó, hogy semmire nem akar hasonlítani ez a könyv, nyelvezetével is egyedi hangulatot alkot.

A regény szürreális világa – ahol bármi megtörténhet, és valóban meg is történik – a felnőtt olvasó számára elsőre kissé elborultnak tűnhet. Bevallom, engem sokszor fárasztott a sok kaland, furcsa lény és helyszín, de ez a könyv nem nekem szól első sorban. Úgy gondolom, hogy a gyerekek imádják ezt a fajta határtalan fantáziát, ahol teljesen természetesek a tábortűz fülű gyíkok, ahol szó szerint sajtból van a hold, és cukorból a sziklák. A gyermeki fantáziával rokon ez a regény, tele megértéssel és jófajta cinkossággal.

A karakterek hihetetlenül bájosak és rokonszenvesek – még a rosszfiút sem lehet túlzottan utálni, éppen csak amennyire megérdelmi –, emellett nagyon ötletesek is. Főként Zozo és a népe, a táncolókoboldok tetszettek, akik a világ és benne az élőlények senki más által nem hallható dallamára ropják a táncukat. Teki, a főszereplő is végtelenül szimpatikus, helyén van az esze, és bármilyen meredek helyzetben képes helyt állni - jó példakép a gyermekolvasóknak.

A Hősteki és az eltűnt holdtehén egy kedves, elragadóan ötletes könyv arról, hogy ha bizalmat fektetünk valakibe, képes teljesíteni bármilyen elvárást. Egy eszeveszett kaland, amibe jó belefeledkezni. Valami egészen váratlan és üdítően kreatív.

Óvodásoknak felolvasásra, kisiskolásoknak önálló olvasásra is ajánlom.

(Molyon 4,5-re értékeltem, itt felkerekítettem :D)

2020. december 6., vasárnap

Palágyi R. László: Az Éjkapu


A könyvet köszönöm az írónak!

Kiadó: Trivium Egyesület
Megjelenés éve: 2020
Oldalszám: 264 oldal

Fülszöveg

Különös események követik egymást Ostidas komor királyságában, ahol évszázadok óta az Oroszlános Lovagrend uralkodik. A bányavárosokban az épületekre tűzik egy megjósolt új rend zászlaját, Ámbraparton pedig élettelenül a partra sodródik az óriási kráken, amely hosszú ideje elzárta az országot a tengeren túli világoktól. Mivel a szörny fenyegetése már a múlté, a korona expedíciót indít a krónikákban szereplő nyugati földrész, Vessuunas felé. Ám a Vessuunasba vezető úton, az éjszaka és nappal határán, minden felfedezőnek – legyen hős vagy gonosztevő, vagy akár mindkettő –, át kell kelnie az Éjkapun…

Véleményem

Ostidasban nem lányregény az élet: a birodalom tenger felőli határát hatalmas kráken őrzi, bárki bármikor a fűbe haraphat, főleg, ha nem szimpatikus a képe, a nő pedig maximum arra jó, hogy ha visszadumál, simán be lehet zárni egy toronyba. Ám ahogy a Vén Bestia rejtélyes körülmények között kimúlik, és rothadó testét partra sodorja a víz, a világ kinyílik – kolumbuszi expedíció indul, a Santa Maria azonban ezúttal egy halszagú bálnavadász hajó, fedélzetén különféle lókötőkkel, egy lovagi ambíciókat dédelgető lánnyal, egy túlságosan becsületes lovaggal, meg egy jócskán karótnyelt pappal. A két isten legyen irgalmas azokhoz, akik megkísérlik az Éjkapun való áthaladást!
Míg a díszes kompánia ismeretlen népségek egész seregével parolázik, Ostidasban sem áll meg az élet – közeledik az Új király tornája, és lázadást forral a bányák mélye. Vajon a legendákban ígért új lovagrend békét hoz a birodalomba, vagy a virágos zászló súlya alatt magábaroskad minden?

Nehéz helyzetbe hozott ez a könyv, és ahogy ezt írom, még mindig nem vagyok benne biztos, hányasra fogom értékelni a végén. Van az a kissé idétlen mondásunk, hogy a sok bába közt elvész a gyerek – és bár életemben nem használtam, Az Éjkaput olvasva tökéletesen megértettem, hogy mit jelent. Ezért vagyok gondban. Egyrészt látom azt, hogy ez egy határtalan fantáziával megírt, fordulatos történet, ugyanakkor annyi mindent bele akart sűríteni az író, hogy a végeredmény egy kissé kaotikus lett.

Olvasás közben végig kapkodtam a fejemet, azt éreztem, hogy a történet túlzsúfolt, a mellékszereplők  és az események nagy része pedig emiatt súlytalanná vált. Például számos segítő csatlakozik a főszereplőkhöz, de annyiféle törzsből és fajból kerülnek ki – egyértelműen azért, hogy a különleges képességeik előre vigyék a sztorit –, hogy a végére már kísérletet sem tettem arra, hogy kövessem, melyik név milyen embert/lényt takar. A rengeteg mellékszereplő teljesen összefolyt, így pedig sem az életük, sem az esetleges haláluk nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet.

A rengeteg esemény, helyszín, különleges lény és mágia útvesztőiben pedig elveszett a történet. Furcsán paradox ezt mondani, de a sok esemény ellenére végig úgy éreztem, nem történik semmi. Egyre csak azon gondolkoztam, hová tart ez az egész, mi célt szolgál a sok utazás, csata, párviadal... persze a végén megkaptam a választ egy igen szép fordulatnak köszönhetően, de míg eljutottunk idáig, többször is felidegesített, hogy nem tudom, merre tart végülis a történet.

Nagyon sokszor érzem azt egy-egy trilógiánál, hogy elég lett volna kettő, sőt, akár egy kötet is, feleslegesen túl van nyújtva a sztori – Az Éjkapu esetében pont az ellenkezője történt. Bár lett volna inkább egy sorozat része! Vagy lett volna mondjuk száz oldallal hosszabb! A nagyobb terjedelem engedte volna, hogy az író jobban kibontsa az egyébként roppant érdekesnek tűnő világot, és mindazt, ami útközben elsikkadt. Például a krákenről, az Éjkapu utáni kutatásról (magáról az Éjkapuról!), Ostidas történelméről bőven lehetett volna még mit írni, a Vessuunasban töltött időt nagyobb terjedelemben kifejteni... nem is szólva a végkifejletről, szívesen olvastam volna még Alorien további sorsáról.

Biztos furcsán hangzik, de minél többet gondolkodom a történeten utólag, minél jobban összeáll a fejemben a kép, annál jobban tetszik a könyv, annak ellenére, hogy mikor befejeztem, erős hiányérzet maradt bennem. Talán olyan ez a regény, mint a jó bor, minél tovább érleli (magában) az ember, annál jobbá válik.

Az Éjkapu ugyanis, ha eltekintek attól, hogy kissé túlzsúfoltra sikerült, kifejezetten izgalmas világgal dolgozik, abszolút egyedi varázstárgyakat és lényeket vonultat fel. A történet bővelkedik ármányban, politikai konfliktusban, de emellett az író nem hanyagolja el az érzékletes tájleírásokat, és a szereplők lelkivilágát sem.

A főbb karakterek – ellentétben a seregnyi, díszletszerű mellékszereplővel – összetett személyiségek, senki sem fekete vagy fehér, még a legutolsó szemétláda is a lelke legmélyén lapuló démonokkal küzd. Különösen izgalmasnak találtam Heino karakterét, aki a kezdőjelenetben hatásos belépőt hajt végre, és a történet végéig verekszi magát, hogy végül megmutathassa a másik arcát is. Nagyszájú, vakmerő gazfickó, akinek nem csupán a haját és a ruháit szívta színtelenre a tengeren töltött idők napsütése, de az erkölcseit is. Szerettem őt utálni, és nagyon szerettem a végjátékban meglepődni rajta.

A felszínen zajló játszmák alatt húzódik egy második cselekményréteg is, amely olyan jelenségekre reflektál, mint a szeretet nélküli környezetben felnőtt gyermek személyiségtorzulása, illetve az önmagát beteljesítő jóslat, amely bár eposzi eszköznek tűnhet, a való életben is helyrehozhatatlan károkat képes okozni. Mindezt nagyon érzékletesen ábrázolja a regény a zseniális bejezés során, ami akkorát üt, hogy a fal adja a másikat – na de nem akarok spoilerezni. :)

Összességében vegyes élményt nyújtott a könyv, de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem. Annak tudnám ajánlani Az Éjkaput, aki szereti a pörgős, akciódús történeteket, a lendületes cselekményvezetést, és az ütős fordulatokat.