2016. december 28., szerda

Vivien Holloway: Mesterkulcs


Igen, mostantól teli leszek ilyen képekkel,
mert a cappuccino díszítés az új hobbim :D 

A könyvről

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 78 oldal
Sorozat: Winie Langton történetek 1. 


A történetről

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…

Véleményem

Ezer éve szemezek ezzel a sorozattal, de ha nincs a Könyvmoly Párbaj és a Főnix Könyvműhely karácsonyi csomag akciója, talán még évekig nem kerül a kezembe. Így viszont fogtam, és megelőlegeztem neki a bizalmat, megleptem magam karácsonyra az egész sorozattal. Vonzott, persze, hogy vonzott, hiszen odáig vagyok a steampunk stílusú cuccokért, az pedig, hogy egy magyar lány tollából származik ez a könyv, különösen ingerelte a fantáziámat. Mostanában egyre több tehetséges magyar íróval "találkozom", ezért fontosnak tartom, hogy minél szélesebb közönségnek meg tudjam mutatni őket, mert azt vettem észre magamon is, hogy idegenkedve nyúlok a magyar névvel fémjelzett könyvek felé. Nem tudom, mikor alakult ez ki, de igyekszem tenni ellene, és másokat is erre biztatni. Igaz, Vivien álnéven ír, de szerintem köztudott, legalábbis molyos berkekben, hogy ő is egy fiatal magyar írónő, akire érdemes odafigyelni. 
Nos, említettem - körülbelül ezerszer, legutóbb a tegnapi polcos bejegyzésemben-, hogy nagy rajongója vagyok a steampunk stílusnak, bár tény, hogy nem mélyedtem bele sosem különösebben a témába, csak nézegetni szeretem. Éppen ezért fogalmam sem volt, hogy kellene elképzelnem egy steampunk regényt, nem is voltak különösebben elvárásaim az irányába. Ennek utólag örülök, mert a könyv terjedelme miatt maradt bennem némi hiányérzet, de csalódás egyáltalán nem ért. 


A 2900-as években járunk, az ötödik világégés után. Ez a távoli kor nekem iszonyat furcsa volt, csak meregettem a szememet, amikor 27. századi műkincsekről esett szó -persze ez az én hülyeségem, újra kellett volna olvasni a fülszöveget :D Maga a világfelépítés nagyon érdekesnek tűnik, összemosódnak a - viszonylag - modern elemek és a régi korok vívmányai, megfér egy helyen a sokemeletes felhőkarcoló maradványa, a lovaskocsi és a főúri pompa. 
Történetünk középpontjában a Langton család áll, akikről állíthatunk bármit, de azt biztos nem, hogy átlagosak. Ők ugyanis egy kiterjedt tolvajdinasztia, akik egy régi felhőkarcoló első tíz emeletén élnek körülbelül úgy, mint egy méhkas lakói: mindenkinek megvan a maga szerepe a családban, a dolgok olajozottan és jól megkomponáltan működnek. Winie eleinte mindig Winnie-nek akartam írni, köszi, Micimackó :D ebbe a nyüzsgő famíliába született bele - a szülei és a saját bosszúságára lányként. Mivel végig fiút vártak, a roppant szerencsétlen Edwina Russell Langton nevet kapta, és gyerekkorától kezdve a férfiak munkájára képezték. Nem véletlen tehát, hogy egy igazán belevaló, tökös főszereplőt kapunk a személyében, karakterének kimunkáltsága már ebből a néhány oldalas regényből is kitűnik. 
Nagyon tetszett, hogy Winie családja valódi tolvajokból áll, nincs semmiféle Robin Hood-beütés, csak a nyers és fifikás bűnözés. Az írónő sunyi módon megszeretett egy olyan bagázst, akik igazából a "rossz" oldalon állnak, te csak annyit látsz belőle, hogy nahát, milyen jófej kis család, közben pedig közönséges bűnözők. Ravasz, roppant ravasz :D Sok értékelésben olvastam, hogy mindenki mennyire szimpatikus, humoros, stb., én viszont ezt egyelőre nem jelenteném ki, hiszen Winie szüleinek és egyéb családtagjának egyelőre nem sok szerep jutott. Szeretném kicsit jobban megismerni őket, mielőtt véleményt mondok.
Említést kell tennem természetesen a könyv ügyeletes Pasijáról, Willről is, aki erőszakkal be lett gyömöszölve az gazdag szépfiú sablonjába, de önálló életre kelt, és személyiséget növesztett magának. Winie emberére akadt benne, és tetszett, hogy nem egy anyámasszony katonája a családi háttere ellenére. Természetesen bele van kódolva a későbbiekbe a szokásos szerelmi szál, ami nem feltétlenül baj, csak kiszámítható - na de lepjen meg, Ms. Holloway :D 
Érdekes elem a kisregényben a Mesterkulcs, biztos, hogy sok lehetőség rejlik benne, de egyelőre nem tudom elképzelni, hogy reális magyarázatot lehet adni a működésére. Kíváncsian várom, hogyan oldja meg ezt a írónő - ha megoldja egyáltalán. 

A Mesterkulcs erős felvezetése egy ígéretes sorozatnak: megismertük a világot, bemutatásra kerültek a főszereplők, és megalapozta a következő részek történéseit. Nem mondanám, hogy bővelkedik váratlan fordulatokban, de ettől függetlenül is egy jól működő írás dinamikus karakterekkel és kellőképpen akciódús cselekménnyel.

Összegzés

Kedvenc idézet:  
"– Mit akartatok ti attól a boszorkánytól? 
– Geneve nem boszorkány, kislányom, hanem médium – lépett anyám a konyhába, épp idejében, hogy megrovó pillantást is mellékelhessen a rosszalló hangsúly mellé. – Egyébként is a családunk jó barátja, beszélj róla tisztelettel. 
– Mikor legutóbb találkoztam vele, megátkozott."

A cím: Lényegre törő, szoros kapcsolatban áll a történettel, de különösebben nem figyelemfelkeltő. Mondhatnám, erős 4-es :D 

A borító: Úgy vagyok ezzel is, mint a legtöbb steampunk cuccal...imádom :D 

Értékelés: Összességében ez a könyv nem más, mint egy jól sikerült bevezetés valami sokkal nagyobb történet számára. Ezt a funkcióját betöltötte, a cselekmény szórakoztató volt és pörgős, de maradt egy kis hiányérzetem utána. Biztos, hogy sokkal több van benne, remélem, ezt meg is tudja mutatni a következő részekben.



Elkezdtem gyűjtögetni egy kapcsolódó Pinterest táblát, ez folyamatosan bővülni fog :) 

2016. december 27., kedd

A kedvenc polcom


Tervezgetem már egy ideje, hogy megmutogatom a polcaimat, mert személy szerint én imádom csorgatni a nyálamat máséra, és magamból indulok ki - nektek miért ne jönne be? Mivel eddig mindenhol hatalmas káosz uralkodott, mindig elnapoltam a dolgot, most azonban volt egy kis időm, hogy legalább a kedvenc polcom környékét rendbe tegyem. A többit valószínűleg az életben nem fogom, szóval nem mondom, hogy lesz majd egy "nézd meg a blogger polcait" sorozat :D
Nem csak hogy ez a kedvenc polcom, hanem egyben a kedvenc könyveimet tartalmazó polc is. Bonyolult? Elmagyarázom :D 
Ez egy 100%-ban egyedi steampunk könyvespolc, amit az Ember saját kezűleg készített a legutóbbi szülinapomra. Szeretem a könyveket. Szeretem a steampunk cuccokat. Szeretem az Embert. Persze nem ez a sorrend :D Hogy miért a kedvenc polcom? Ezért. 


Ezen a képen láthatjátok a polc legnagyobb különlegességét, a forgatható fogaskerekeket. Random időközönként megforgatom őket egy kicsit, csak hogy érezzék a törődést - és mert baromi jól esik. :D 


És íme a tartalom. A szabadulás sorozatnak és a Démon-ciklusnak, a két kedvenc sorozatomnak természetesen bérelt helye van a kedvencek polcán. Ezen kívül megtalálható még itt az egyik kedvenc íróm, Fredrik Backman majdnem összes könyve oh, Ove, légy az enyém :D, illetve a még nem kedvenc, de jó eséllyel induló Winie Langton történetek és egy steampunk antológia, a Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek is. Utóbbi kettőt még nem olvastam, de a témájuk miatt zokogva könyörögtek, hogy ide kerülhessenek. Ja, és a Mesterkulcsról hamarosan érkezik az értékelés :) 
A polc legnagyobb ékessége egy dedikált Skull Throne példány, amit valószínűleg az életben nem fogok elolvasni, botrányos angoltudásomnak köszönhetően, de iszonyat büszke vagyok rá. Azzal nyertem, hogy berovásoztam a kutyámat. Na jó, csak a ruháját :D A Sógornő pedig bephotoshoppolta egy sötét erdőbe :DD


A polc egyelőre méltatlan helyen, egy asztalon trónol, de nagyon remélem, hogy egyszer majd felkerül a falra egy olyan helyen, ahol jobban elférünk - mármint a könyveim és én :D 

Bessenyei Gábor: A feledés folyója


A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 408 oldal

Sorozat: Az Olimposz legyőzése 2.



A történetről

Indul az újabb istenvadászat! 

Marcell, Erik és Adria nyara más, mint a kortársaiké, hiszen a tanév végén hihetetlen kalandokba keveredtek. Lenyűgöző kalandokat éltek át, leleplezték az áruló görög istent és helyrehozták az időzavart. 

Ám valami még sincs rendben. Egyre több furcsaság akad a jelenben. 
Hogyan kerülnek hárpiák egy panelházba?! 
Zeusz kérésére visszautaznak az ókori Görögországba, megtalálni a medréből eltűnt alvilági folyót, aminek vízétől a holtak elfelejtik az emlékeiket. 
Az alvilág már az összeomlás szélén áll, az idő szövete meghasadt, 
és mitikus szörnyek szöknek át a jelenbe. 
A jövő harcosai versenyt futnak az idővel, hogy megtalálják a feledés folyóját, mielőtt minden összeroppan. Ám ahogy nyomoznak, és megismerik az istenek korábbi tetteit, egyre több szörnyűségről hallanak. Talán még nagyobb a veszedelem, mint gondolták…


Adria


Véleményem


Ez a könyv számomra egy kettős időutazás. Egyrészt a történet miatt, hiszen ismét vendégül látja főhőseinket és az olvasót az ókori Görögország, minden bájával és sötét titkával együtt. Másrészt önmagam miatt: fogtam a könyvet, és fejest ugrottam a gyerekkoromba. Tudom, hogy ha 8-10 évvel fiatalabb lennék, beteges rajongásba kezdenék, a legjobb barátaimként tekintenék a főszereplőkre és a legnagyobb vágyam egy házi halálistennő lenne. Így azonban megmaradt egy kiváló ifjúsági regénynek, amit bátran merek majd ajánlani a fiatalabb korosztálynak. Mégis, egy kicsit visszautaztam a 12-13 éves önmagamhoz, aki az emberekkel szemben a könyveket preferálta, aki órákig kereste a kalandokat a könyvtárban, akinek az volt a legnagyobb boldogság, ha elveszhetett egy újabb világban és véget nem érő ábrándozásokkal töltötte az idejét. Megláttam ezt a kislányt ebben a könyvben, és ezért igazán hálás vagyok.

Erik
Na de félre az érzelgősséggel, beszéljünk egy kicsit a könyv technikai oldaláról! A koncepció nagyjából ugyan az, mint az előző résznél, maradtak a görög betűs fejezet számozások - tök jó!-, illetve a végén ismét találunk néhány méltatást. Újítás azonban, hogy a méltatások elé egy részletes Mitológiai ki kicsoda került, ami az egyes istenek rövid bemutatása mellett tartalmazza azt is, hogy milyen szerepet töltenek be a sorozatban, mi történt velük az előző részben. Ez kétszeresen is hasznos, egyrészt biztos, hogy forgatni fogom az ismereti anyag miatt, másrészt pedig ha az író netán nem sietné el a következő részt khm,khm ez ne forduljon elő! :D, akkor némi kapaszkodót is nyújt, hogy képben legyek az eddig történtekkel. Itt tenném még hozzá, hogy ebből - és az egész könyvből - is látszik, mekkora kutatómunka áll a háttérben, én pedig mindig nagyra értékelem, ha egy író ezzel is megtiszteli az olvasóit.
Nagy örömmel láttam, hogy mennyit fejlődött a szerző az előző rész megírása óta, sokkal magabiztosabban fogalmaz, és szerencsére már egyáltalán nem fogtam a fejem a magyartalan kifejezések miatt. Szép volt! :) A könyv teli van gazdag leírásokkal - főleg Héliosz palotája tetszett nagyon -, és újabb, odaadással és élénk fantáziával megálmodott istenkarakterekkel. Itt is kiemelném Hélioszt, szerintem most ő sikerült a legjobban, engem megfogott az őrültségével és az idióta szóvicceivel. 

Marcell
Gábor nem csak az írástechnikában mutat fejlődést, hanem a történetvezetésben is. Azta, de nagyképűen hangzom :D Egyébként ez egy laikus vélemény, javítsatok ki, ha tévedek :D Az Olimposz legyőzésének második része rögtön akcióval indít, ettől nekem sokkal nagyobb kedvem lett olvasni, sokkal hamarabb beindult, mint az első rész. 
Ahogy halad a történet, különféle információkat tudhatunk meg a szereplőkről, többek között a vezetéknevüket, a szüleik nevét és a városuk nevét is. És itt álljuk is meg egy pillanatra. Ha valami hibát akarnék keresni a könyvben, akkor ez utóbbit biztosan kiemelném. Szerintem semmi szükség nem volt elnevezni a várost, ráadásul nekem nagyon bántja a szememet és a magyar város- és falunevekről alkotott képemet. Pillinsz. Hogy is mondjam...nem. Ezt nem tudom befogadni, egyszerűen természetellenesen hangzik és nem is tudom hová tenni. Igaz, összesen kétszer (vagy háromszor?) hangzik el a városnév a regény során, de ez nekem pont elég. Sokkal jobb lett volna, ha marad a város "inkognitóban", mert egyszerűen nem tartom fontosnak a nevét - ez egy kitalált város, annyit tudunk, hogy Magyarországon belül helyezkedik el, kész, boldogok vagyunk, a történet szempontjából még annyira sem fontos, mint az, hogy mikor tartanak a főszereplők pisiszünetet a hősködés közben. Vagy ha mindenképp nevet akarunk adni, még az is jobb lett volna, ha egyszerűen Budapestnek hívjuk. 
Mindegy, lapozzunk, túl fogom élni. :D 
Ami nagyon tetszett, hogy bár a történet - ifjúsági regény lévén teljesen megbocsátható mértékben - néhol leegyszerűsíti a valóságot, mégsem próbálja elbagatellizálni az egyik legnagyobb kérdést: mégis hogyan tudják megoldani ezek a kiskorúak, hogy ne tűnjön fel az eltűnésük? Ebben a részben bepillantást nyerhetünk Marcell konfliktusába a szüleivel, ami pont megfelelő mértékben rázza vissza a regényt a valóság talajára. 

Kéer
Hőseink ebben a részben újabb nyomozásba kezdenek, ezúttal azonban árnyaltabb a kép, hiszen nem csak az eltűnt alvilági folyót és istennőt, Léthét kell megtalálniuk, hanem azt is, aki elvezethet hozzá. (Egyébként, mielőtt elkezdtem olvasni, el nem tudtam képzelni, hogy lehet egy folyót elrabolni, de nagyon jól meg lett oldva ez is.) A fő szál követi az első rész sémáját: ismét egy áruló istent keresünk, és ismét négy gyanúsítottunk van - Héra, Démétér, Apollón és Héliosz. Az új istenekkel újabb ismeretekre tehetünk szert, és rajtuk kívül felbukkannak olyanok is, akikről az iskolában biztos, hogy nem tanultunk. Gábor még mindig mesterien fonja bele a történetbe a mitológiát, neki köszönhetően észrevétlenül bővültek az ismereteim, sőt, eljutottam arra a pontra, hogy még többet szeretnék tudni. 
A nyomozás végig izgalmas volt, a gyerekek hol egymás oldalán küzdöttek, hol elváltak útjaik, amitől még inkább pörgött a cselekmény. Nekem ezúttal nem sikerült kitalálnom, hogy ki a hunyó, szóval vagy kezdek fáradni, vagy az író gondolkodása lett csavarosabb. 
Különösebben szembetűnő karakterfejlődéseknek nem lehetünk tanúi az olvasás során, inkább árnyaltabb képet kapunk a főszereplőkről, akik képesek meglepetést okozni úgy, hogy közben önmaguk maradnak. Úgy vettem észre, nagyon mélyen a felszín alatt kezd kibontakozni egy szerelmi szál - ami egyáltalán nem váratlan, de ez a klisé  megbocsátható-, viszont szerencsére végig a háttérben marad, nem megy a történet rovására, és a kiskamaszok szerelméhez méltóan aranyos és tartózkodó. Azért persze kíváncsi vagyok, mi lesz belőle - ha lesz egyáltalán.
Bevallom, nekem kicsit hiányzott a Kéer szarkasztikus humora, mintha kicsit kevesebbet kaptunk volna belőle, mint legutóbb. Én ezt annak tulajdonítom, hogy az író egy interjúban azt nyilatkozta, hogy addig kedvelte a Kéert, míg nem volt népszerű, talán emiatt érződik is, hogy egy kicsit "leépítette" - ezt a hozzáállást valamilyen szinten meg tudom érteni, de azért én továbbra is bírom a "csajt" :D 
Bocsánatos bűn ez a Kéer-ügy, a csúnya, ronda, szívtelenül gonosz függővég viszont nem. Ekkora fordulatra egyáltalán nem számítottam, az előző részből kiindulva - én naiv- azt hittem, hogy majd ez is szépen le lesz zárva, hogy ne kelljen körömrágással töltenem a következő rész megjelenéséig hátralévő időt. Erre kaptam az arcomba egy akkora csavart, mint az Olimposz. Köszi, kösz szépen. Most vajon mihez kezdek az életemmel? :D 


Ez a sorozat, hasonlóan Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei sorozatához, hatékony "fegyver" lehet a pedagógusok kezében, egy olyan eszköz, amivel két legyet üthetünk egy csapásra: lépéseket tehetünk az olvasóvá nevelés felé, ráadásul gyarapíthatjuk a gyerekek történelmi ismereteit mindenféle "erőszak" tankönyvek alkalmazása nélkül. Nagyon örülnék, ha ezt minél többen fel tudnák ismerni, és kicsit el mernének távolodni az elavult kötelező olvasmányok bűvköréből. Hatodik-hetedik osztályban kiváló kezdetet jelenthet Az Olimposz legyőzése sorozat.

Összegzés

Kedvenc idézet:  
"– Nem hiszem el! – háborgott Adria. – Összevarrta a szánkat!
– Nem is éreztünk belőle semmit – csitította Erik. 
– Akkor is összevarrta! 
A szél hártyás bőrsuhogást hozott magával. A Kéer leszállt a csapat mögött. 
– Nálad végezhetett volna jobb munkát is, mert azóta még egy pillanatra sem fogtad be- mart oda Adriának kedélyesen."(69.oldal)

A cím: Nekem sokkal jobban tetszik, mint az előző rész címe. Az alliterációtól szépen cseng és szoros kapcsolatban áll a tartalommal. 

A borító: Köszönöm, köszönöm! Ezerszer jobb, mint az első részé, nagyon el lett találva. Mikor megláttam, azonnal beleszerettem, és mondjon akárki akármit, ez igenis fontos. Léthé egyszerűen gyönyörű, és tetszik, hogy hangsúlyos szerepet kapott, fantasztikusan mutat az előtérben. És végre láthatjuk főhőseink arcát is, akik nagyon rájuk jellemző pózokban és gesztusokkal lettek megörökítve. Csak ódákat zenghetek róla, elsőosztályú ifjúsági borító, nem tudom, hová fejlődhetne még :D 

Értékelés: Az első rész értékelésében azt írtam, érzem, hogy ebben a sorozatban több van, ezért nem akartam megelőlegezni az öt agyat. Ez a könyv bebizonyította, hogy érdemes volt várnom.



Képek: 1. saját, a szereplőkről készült illusztrációk a szerző oldaláról származnak. Nézzetek be a Pinterest táblámra is, ahol még több illusztrációt találtok, illetve rengeteg istent is! :) 

2016. december 26., hétfő

Könyvtárkisöprés I.

Nyereményjáték!


Úgy döntöttem, elindítom a blog második nyereményjátékát, sőt, talán nyereményjáték- sorozatát is. A helyzet ugyanis az, hogy rengeteg egyszer olvasott, tökéletes állapotú könyvem van, amit biztos, hogy soha többé nem fogok elolvasni. Sajnos kevés helyem van, ezért igyekszem arra korlátozni a gyűjteményemet, amit igazán szeretek és többször is elolvasnék tudom, jó poén, a molyos adatbázis szerint 390 könyvem van... :D  Ezek a könyvek másnál biztos, hogy jobb helyen lennének, ezért úgy döntöttem, új gazdát keresek nekik. Nem szeretném magam egyszerre nagy költségekbe verni posta, és igazából még egy nagyobb könyvespolc szelektálás előtt állok, ezért egyszerre 1-2 könyvnek szeretnék új otthont találni. A nyereményjáték-sorozat valószínűleg havonta kerül majd megrendezésre, bizonytalan ideig, ezért érdemes a menüben figyelni, hogy van-e éppen aktuális :) 
Az első versenyzők a képen látható könyvek: Ruta Sepetys- Kalitkába zárt álmok, illetve Maggie Stiefvater- Lament.
Mit kell tenned, ha szeretnéd megnyerni valamelyiket? 
1. Lájkold a blog facebook oldalát VAGY iratkozz fel a blog olvasói közé,
2. írd meg itt, vagy a facebookon, hogy melyiket tetted meg, illetve hogy melyik könyvet szeretnéd megnyerni - és ennyi :) 
A játék 2017. január 15-ig tart, a nyertest sorsolással választom majd ki. 
Figyelem!
Mindenki csak egy könyvért indulhat! Megosztani nem kell semmit, de nem tilos :D 
Jó játékot kívánok! :) 

2016. december 21., szerda

Sylvain Neuvel: Alvó óriások


Íme, itt az első Kettőspont bejegyzés, fogadjátok szeretettel! :) (Aki valamilyen csoda folytán nem látta az eggyel ez alatti bejegyzést, és gőze sincs, hogy mi ez, olvassa el itt.)


A könyvről

Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés éve: 2016

Eredeti megjelenés: 2016
Eredeti cím: Sleeping Giants
Fordító: Török Krisztina
Oldalszám: 288 oldal

Sorozat: Themis Akták 1.

molyok szerint...
Jelenleg 77%-os az értékelése.

A történetről

Deadwood, ​​Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál…
„Mindig előre nézünk, soha nem hátra.”
A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna.
„De ez a dolog… más. Igazi kihívás. Újraírja a történelmünket.”
Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban…
„Kénytelenek vagyunk megkérdőjelezni mindent, amit eddig önmagunkról tudni véltünk.”
Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?
„Bármi megtörténhet.”

Véleményem 

Nos minden további nélkül belevágok a közepébe: nekem ez a könyv az év csalódása. Persze, mondhatnám a Cursed Childot is, ha valaki megkérdezné amúgy meg ki a franc kérdezné meg? :D, de attól nem vártam sokat az előzetes információk alapján, mondhatni, lelkileg fel voltam készülve arra a rettenetre, ami várt. Erre a könyvre viszont úgy vártam, mint egy korai karácsonyra, csorgattam a nyálam a borítóra, a fülszövegre, a Sylvain Neuvel interjúra, az előrendelés gombra...aztán vártam rá egy hónapot, mert a kiadónál történt egy kis baki. Mindegy, ezt könnyen megbocsátottam, amint a kezemben volt. 
Gondoljunk csak bele, emberek! Rejtélyes óriás tenyér a föld alatt, katonai sci-fi, pörgés, izgalom - egyébként is, az év legjobban várt sci-fije állítólag. Nyilván nagy elvárásai vannak az embernek. És persze minél nagyobb az elvárás, annál nagyobb a pofára esés. Ez lehet az oka annak, hogy több mint egy hónapja befejeztem, most mégis itt ülök és azon rágódom, hogy mit kellene írnom erről a könyvről.

Beszéljük egy kicsit arról, ami a különlegessége és egyben az egyik legnagyobb megrontója: a formátuma. Átkozott egy csapda, amibe Neuvel nem csak egyszerűen belesétált, hanem úgy vágódott bele több kilométeres magasságból. A regény nem áll másból, csak hány naplóbejegyzésből és rengeteg rögzített párbeszédből. A beszélőket különböző betűtípusokkal különíti el, ami egyébként egy kiemelkedően jó ötlet  - de körülbelül ennyiben ki is merül a forma dicsérete. Nem mondom, így is lehet jó könyvet írni, láttam én már karón varjút :D - gondolok itt Meg Cabot e-mail váltásokból álló könyveire, amik, bár természetesen nem a szépirodalom csúcsragadozói, teljesen jól működnek -, na de elrontani még könnyebb. Utóbbit remekül sikerült kivitelezni. Az izgalmas ötlet úgy ölte meg az amúgy is vérszegény könyvet, hogy gyengébb idegzetűeknek ajánlatos lett volna elfordítani a fejüket a vérengzés láttán. Írói stílusról éppen ezért aligha tudunk beszélni, hiszen párbeszédet írni akárki tud, aki valaha beszélt emberekkel...minden esetre semmilyen nyomott nem hagyott bennem a megfogalmazás módja. Az író nem csak a leírások terhét dobta le ezzel a formával magáról, de még a párbeszédeket is szétzúzta, a szereplők mindenféle interakció nélkül, monoton szövegelnek egymásnak. Nincs egy arckifejezés, egy árulkodó mozdulat, nincsenek hangsúlyok és hangerő, csak fémes csikorgás, és mi nem elég, hogy nem látunk, de nem is hallunk semmit, ami emberivé tenné a karaktereket. Borzasztó  steril az egész. Értem én, hogy Neuvel eredetileg filmnek szánta, de nem lehetett volna életszerűen megírni?

Ha már a karaktereknél tartunk, van mit savazni rajtuk bőven. Az, hogy mindenkinek van egy tulajdonsága, és ezzel ennyi, viszonylag bosszantó, de mind láttunk már ilyet, sajnos nem is keveset. Viszont a tény, hogy a főszereplőnek beállított Rose Franklin ennyire elsikkadt, nos, ez kimondottan dühítő. Ő van a borítón. Ő van a fülszövegben. Az ő irományával kezdődik a könyv. Aztán azzal folytatódik, hogy vele beszélgetnek, évekkel később. Mind tudjuk, hogy Rose a főszereplő - kivéve az írót. Ő fogja, és beássa a süllyesztőbe. Ez a nő olyan semmilyen, hogy a világ legunalmasabb embere sem bírna eltölteni vele egy fél napot. Nem elég, hogy kidolgozatlan a karaktere, ráadásul még érdektelen is. Létezik, de kit érdekel? Állítólag baromi okos, de ez miből derül ki? Szelíd, mint egy ma született idióta, pislog a másik 2 központi karakterre kedvesen, és baromira nem csinál semmit. A többiek - az a kb. 4 másik karakter, akit képes volt az író összehozni- szóra sem érdemesek, papírkarakterek, háztömbnyi méretű sablonok. 
Ja, igen: szerelmi háromszög. Komolyan? Semmi keresnivalója nem lett volna egy ilyen könyvben bármiféle szerelmi szálnak, ennek meg aztán végképp. Nem beszélve arról, hogy rá volt erőszakolva a szereplőkre, semmiféle kémia nem volt köztük - meg amúgy ha lett volna, azt se vesszük észre, a fent említett stílus miatt. 


Egyedül az "interjúztató" az, akire érdemes szót fecsérelni, de rá is csak azért, mert a személye az egyetlen dolog, amit egy kicsit is érdekelt olvasás közben. Nagyobb rejtély az, hogy ki is ez a pasi, mint az, hogy mi lesz az "alvó óriással". Adott egy abszolút befolyásos személy - úgy tűnik- a világ összes anyagi forrásával, és nem tagja semmilyen szervezetnek, mondhatjuk, hogy csak önmagával áll kapcsolatban. A háttérből mozgatja a szálakat, közben megfigyel és beszélget a többi szereplővel. Ki ez, és mi a célja? Természetesen nem kapunk választ, mert akkor mi értelme lenne folytatást írni? 
A rejtélyes karakter mellé természetesen kapunk egy jó kis mindfuck függővéget is, csak hogy legyen min rágódni, és biztos megvegyük a következő részt. Ennyiben ki is merül a történet pozitív oldala már nem a vásárlásban, hanem a csavarban. Ja, igen, és van benne körülbelül 2 db humoros megszólalás, amin úgy-ahogy mosolyogni is tudtam. Azért ez nem egy óriási teljesítmény. Főleg ha azt vesszük, hogy egyébként mennyire elcseszett az egész. Annyira, de annyira jó az alapötlet, akkora potenciál van volt benne...és iszonyatosan el lett bagatellizálva. Minden csak úgy megtörtént, semmi súlya nem volt az eseményeknek. Egy rejtélyes, nyomozgatós, kutatós sci-fire számítottam, ebből semmit nem kaptam meg. Vártam valamire, ami soha nem következett be, és ezt teljesen rányomta a bélyegét az élményre. Nagyon gyorsan történtek meg a dolgok, de ettől nem lett pörgősebb a könyv, inkább üres és súlytalan. Túl nagyok az időbeli ugrások, számomra ez zavaró volt és a kidolgozatlanság benyomását erősítette.

Mindezek ellenére kíváncsi vagyok, mit lehet még ebből kihozni, és persze engem is felcsigázott a befejező fordulat, így mindenképp elolvasom majd a következő részt - de nem valószínű, hogy pénzt is adok érte, inkább elmegyek a könyvtárba...

Összegzés

Kedvenc idézet: 
"– Személy szerint azt javasoltam az elnöknek, hogy dobjuk a Poerto Ricó-i árokba.
– Az hol van?
– Puerto Rico közelében…
– Marha vicces." (176. oldal)



A cím: Fordításként tökéletes, egyébként meg figyelemfelkeltő, szóval 5/5. 



A borító: Na, szégyen, vagy sem, azonnal beleszerettem, és leginkább ez - és a fülszöveg - alapján ítéltem. Talán mégis csak igaz a mondás.  A színek, a hangulat, a betűtípus, minden annyira egyben van és annyira vonzza a szemet, hogy egy igazán ütős könyvre számíthatunk - és oltári nagy pofáraesést kapunk. De attól még gyönyörű munka.

Értékelés: A hatásos marketing ellenére - vagy inkább amiatt- óriási értitek? ÓRIÁSI haha...oké, bocs :D csalódás volt, egyáltalán nem azt kaptam, amit a fülszöveg és minden egyéb információ alapján elvártam volna. Az ötlet remek, a kivitelezés amatőr, az egész könyv semmilyen. 2,5 pontot adnék rá, de mivel itt nincs olyan, felfelé kerekítem, bár egyáltalán nem érdemli meg.
 
A következőkben az Ember első kritikáját olvashatjátok :D 



Higgyétek el a bemutatkozás nem ad hozzá semmit az irományom élvezeti értékéhez (ha van neki :D), így ezt mellőzném is. 


Felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Vannak pozitívumai – mindenképpen pozitívum, hogy lehetett volna rosszabb is – de minden egyes piros pontért jár 1 fekete, inkább legyen kettő. Amennyiben az lenne ezen bejegyzés célja, hogy egy könyvről eltérő nézőpontú gondolatok szülessenek, hát úgy érzem most nem fog megtörténni. Úgy vettem észre, nem igen van középutas megoldás; vagy rajonganak egyesek a könyvért (amit nem tudok megérteni:D) vagy pedig hasonló véleményen vannak min én, és a negatívumok kerülnek túlsúlyba. Lássuk miből élünk.


Elsőként, ami mellett nem lehet elmenni, az a formátum. Úgy gondolom a forma fontos, de nem meghatározó. Legyen egy könyv fejezetekre tagolva, vagy fejezetek helyett kövessünk végig a cselekményt egy-egy karakter szemén keresztül, (vagy bármi egyéb) nem számít, ha egyszer a könyv jó. Egy kivétel van: értékelésünk alanya. A könyv gyakorlatilag események füzére, melyeket naplóbejegyzések, interjúk és egyéb szösszenetek formájában tárnak elénk. Ehhez hasonlót nem olvastam még, és úgy tudom viszonylag ritkán alkalmazott megoldás, mondjuk most már értem is, hogy miért. Ha én tisztában lennék vele, hogy nem írok jól, de ragaszkodnék hozzá, hogy könyvet írjak, akkor kétség nem férhet hozzá,azt tenném, amit az író jelen esetben. Nem mondom, hogy az író nem ír jól, de hogy a művéből nem derül ki, az biztos :D  Egyezzünk meg abban, hogy alapvetően egy regény leíró és elbeszélő részekből valamint dialógusokból áll. Mindegyiknek megvan a sajátossága, mit mikor és hogyan kell használni, megfelelően elegyítve ezeket egy jól megírt regényt kapunk; ez az alap és innentől kezdve lesz meghatározó minden egyéb tényező, történet, karakterek stb. Ha tudjuk, hogy mi kell egy jó alaphoz, akkor az összetevők közül miért spórolnánk ki valami bevált, fontos hozzávalót? Nem tudom, mindenesetre remélem, nem helytálló a fenti tippem, hisz egy nyelvészről beszélünk. Ugyanakkor így még érthetetlenebb, nyelvészként megírni egy könyvet e módon? Ha már ennyire be lett harangozva, hogy egy nyelvésztől olvashatunk, az ember óhatatlanul egy másik műre asszociál azonnal, és na, az az etalon – khmm Gyűrűk Ura khmm.  Sajnos mondanám, hogy oké ugorjunk de ugye az alapról beszélünk és nem stabil alapra nem lehet építeni, számomra ez rányomta a bélyegét az egész könyvre. 

Bár jól indultak a dolgok, lendületes kezdés, gördülékeny volt, jöttek az újabb infók majdnem hogy sodró lendületről beszélhettünk, aztán…az egész egyszer csak kifújt.  Számomra nem több az egész, mint dolgok egymás mellé pakolása, hiányzik a cementáló anyag. És ettől lélektelen,élettelen lesz az egész és számomra ez mind az alapformátumnak köszönhető egyedül. Nagy potenciál lehetett volna benne, mert vannak pozitívumok is. 

Nos, akkor a karakterekről: vannak(ez még nem pozitívum:D). Nem a sablonosság mintapéldányai, de azért nem is túl eredetiek.  Dr. Rose Franklin: a kislány/nő akiről a borítón olvashatunk, a kislány aki megtalálja a „kezet”, a nő aki ennek szenteli az életét, és a személy akiről ezenkívül nem tudunk meg semmit. Nem lenne baj, ha egy súlytalan mellékszereplő lenne – végül is az – (de az lenne, egy mellékszereplő is lehet jól kidolgozott érdekes karakter) de a könyvet a kezünkbe véve rögtön azt hihetjük, hogy ő lesz a főszereplő. Aztán elkezdjük olvasni, kapunk egy pár sort a gyerekkoráról, a felfedezésről. Utána ismét vele találkozhatunk csak már felnőttként, tovább erősítve azt a benyomást, hogy bizony ő történetünk főszereplője. Már a regény elején felbukkannak sokkal kidolgozottabb szereplők, így azt gondolja az ember oké akkor több fő szereplő lesz, semmi vész. Nem. A doktornő a továbbiakban csak van. Persze beszél is néha, de súlytalan, egysíkú, nem igen van személyisége.Az egyetlen dolog, amire a személyiségével kapcsolatban emlékszem, hogy kezdi érezni, hogy ez a projekt túlnőhet rajta, és ez aggasztja, pont. A többi karakter néha elejt egy félmondatot hogy Dr. Franklin így vagy úgy, de ez kevés. Ha leosztjuk a lapokat, ő az okos csaj, persze ettől még nézhet ki jól, (a „jó” nő meg lehet okos ( feministák kedvéért :D) csak a példa kedvéért van szükség a beskatulyázásra, mondjuk, ezt megteszi az író helyettem), de maradjunk annál ő az okos csaj. Nos, mire van még szükség? Hát persze, a „jó” csajra. Kara Resnik főtörzszászlós. Fényévekkel jobban kidolgozott karakter. mint Rose és ezzel együtt is… klisés.  A jó csaj, akinek a múltban hozott döntései rányomják a bélyegét a jelenére. A munkájában profi, de a magánélete romokban? – pipa. Mire lehet még szükség? Sosem találjátok ki, a jó pasira. Ryan Mitchell: a kidolgozott katona (kár, hogy nem a karakter). 1 jó nő 1 okos nő és 1 jó pasi tehát a logika szerint már csak egy valami hiányzik az egyenletből. Az okos pasi – pipa: Vincent Couture. Adjunk hozzá egy kis szolid szerelmi háromszöget. A jó nő kavar a jó pasival: saját beismerése szerint számára tökéletes minden megvan benne, ami kell,DE nyilván nem lehet köztük semmi… a múlt rossz döntései…. ettől a falra mászok, finoman megfogalmazva. De lehet még fokozni.

  •  „olyan kedves, nekem az új, ha egy pasi kedves…”
  • „Ha leakarnám írni, hogy nekem milyena  tökéletes férfi, mármint, hogy milyen tulajdonságokat keresek egy pasiban, hát Mitchellre szinten teljesen illene a kép” …
  • „…remek társaság…”
  • „szívem mélyen tudtam, hogy úgyse működne…” ->most komolyan??
  • „Vicent általános értelemben véve nem egy jó ember”. „Akkora az egója ,mint New England”-> mi következik ebből ?:D Hát persze. Ez vicc kategória, és nem áll magánéleti sikertelenség e sorok mögött vagy bármi egyéb :D

De hogy ne csak ostorozzuk a karaktereket. Kara alapvetően egy szerethető – legyen inkább kedvelhető :D –  figura (persze ha eltekintünk a fentiektől).  Ryan talán a legemberibb figura, abszolút érthető mit miért tesz, kicsit talán sajnálni is tudjuk. Hozzá kapcsolódik az egyik szükségszerű fordulat, ami részben meglepett, de az erre felépített „igazi” csavar egyszerű volt, mint a faék és könnyen kitalálható volt. Ettől függetlenül nem volt vele semmit gond, szervesen illeszkedett a történetbe. És akkor beszéljünk a karakterről, aki gyakorlatilag keretbe foglalja a művet. Ugye a mű nagy része „interjú”, az interjúztató pedig Ő. Hogy ki? Nem tudjuk.  Kicsit emlékeztetet egy nagyszerű történet IllusiveMenjére, de az nem ide tartozik. Nem tudunk róla semmit és talán pont ezért, ez egyik legérdekesebb (legjobb?) karakter (persze csak a műben:D). Összegezve karakterek nem váltják meg a világot, van négy leosztott lapunk / szerepünk, ebből egy annyira súlytalan hogy említésre sem méltó + kapunk egy titokzatos, de érdekes  fickót és egy klisés( mily meglepő) „ antihőst”Mengele beütéssel, semmi extra. Azért azt ne várjuk, hogy a falat kaparjuk izgalmunkban , hogy mi fog történni velük, vagy, hogy  izgulni fogunk értük – én legalábbis nem tettem. Ugyanis a cselekmény nem tette indokolttá. Voltak fordulatok amennyire a korlátolt történet engedte. 


A történet viszonylag egyszerű, főhőseink rájönnek, hogy nem a kéz az egyetlen darab. Nincs más hátra, mint megkeresni a többit, összetákolni, megnézni mi lett belőle,rájönni miért lehet itt,majd beindítani és megtanulni használni.

Nagyjából ennyi és ez fel is öleli a mű egészét. Közben persze megtudjuk mi is ez, kapunk egy gyorsan összedobott biblikus-kozmikus történetet is– megjegyzem a bibliában szereplő nefilimek melyekre a szerző utalt, a leírások szerint 2-3x akkorát voltak, mint az akkori kor átlagembere, nem pedig 20-30x :D  ami majd keretet adhat a további részekhez. A történet végén kapunk egy kis akciót, pörgősebb cselekményt. Végül az epilógus ad egy kisebb pofont, de csavarnak azért nem nevezném. No nem azért, mert számítani lehetett volna rá vagy hasonló, csak egyszerűen nem tudjuk, miről van szó. Majd akkor lesz csavar, ha a következő részből kiderül, hogy miről is van szó addig csak egy odadobott konc, hogy tessék, itt van valami, amíg jön a következő könyv. Amit még fontos megemlíteni, hogy a könyv egy sorozat első része, ami számomra a reményt jelenti. A tendencia sajnos nem az szokott lenni, hogy majd hirtelen minőségi javulás fog bekövetkezni mindenesetre a potenciált magában hordozza. 

Nos, az első részből nagyjából megismertük a karaktereket , az ősi tárgyakat, használatukat, egy nagyobb történet kisebb darabját kis kozmikus kitekintéssel, ennyire futotta. Az túlzás, hogy ígéretes a folytatás, de mindenképp van potenciál a továbbiakra nézve.

Összegezve: bár talán nem úgy tűnik a fenti szösszenet alapján :D, de a könyv nem rossz… csak éppen nincs benne semmi, ami jóvá tenné. A forma szerintem alapból determinálta, hogy „jól” megírni nem lehet, amit kaptunk az nem volt rossz, csak ennyi volt benne.  A karakterek néhol klisések, de többnyire csak általánosak. A történet egyszerű, néhol csavarral a végén pedig „valamivel” :D. Két dolog viszont ami határozottan jó a könyvvel kapcsolatban: az egyik a borító, a másik pedig a marketing :D, érthetetlen a hype ami körülveszi a könyvet.

Valami ok folytán kíváncsi vagyok a folytatásra. Érdekel, hogyan folytatódik a történet hogyan lesz „hard sci-fi” (valószínűsíthetően). Nem tudtam megbarátozni a formátummal, minden másban átlagos könyvet kaptunk, ami viszont kinőheti magát valami jobbá, talán.

UI.: Na, ezt a pontozást majdnem el is felejtettem, bár az sem lett volna baj, akkor nem csak legörgetnétek a pontszámhoz :D Úgy gondoltam, átemelem a filmes pontozási módszeremet, ami 10-es beosztású, így majd egy jobb könyv esetén jobban behatárolható valójában mennyire jó a véleményem szerint. Rövid magyarázat, mivel elég furcsa a rendszer, de már szokásommá vált: 6: egyszer nézhető filmek, akarom mondani egyszer belefért típusú könyvek, 5: ez már vállalhatatlan kategória 4: ilyennel még nem találkoztam Ulpius és társai talán ide kerülnének :D Jelen könyv esetében a pontszám 6- os. 7-8-9-10-es értékről majd akkor, ha olyan könyv kerül a kezembe... remélem, lesz rá lehetőség.


Képek: Pinterest