Ecsédi Orsolya: Banyavész

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak! Ha sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket, a regényt megvásárolhatjátok a honlapjukon. :)

A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 152 oldal

Sorozat: Kell egy csapat! 1.

Illusztrálta: László Maya

A történetről

Anka hatalmas bajba kerül, ha nem teljesíti egy boszorkánygyanús tanárnő feladatát.
Olvasónapló a VALÓSÁGBÓL? Hogy micsoda?!
Zizu, Báti és Anka sem érti, mégis kénytelenek nekivágni Budapestnek, hogy találjanak egy igaz mesét. Olyat szánalmasan elavultat, amiben nem elég, hogy a jó győzedelmeskedik, de még méltó jutalmát is elnyeri.
Persze komoly ötödikesként tudják, hogy ennyi erővel akár sárkányokat is kereshetnének. Vagy varázslókat.

De nincs más választásuk, mint alaposan kinyitni a szemüket, és meglátni a város lenyűgöző csodáit, hogy megmenthessék Ankát.

A barátoknak egy hét áll a rendelkezésükre. Vajon sikerül végbevinni a csodát?

Titkok, csodák Budapest utcáin. Mit kell tenned, hogy meglásd? Csak nézz fölfelé a házakra, és a város mesél!

Véleményem

Kis túlzással jobban vártam ezt a könyvet, mint a karácsonyt, és lám, karácsonyi ajándék lett belőle. Teljesen váratlanul ért a recenziós felkérés az írónőtől, mert már vagy ezer éve nem írtam egyet sem - talán tavaly volt a kezemben utoljára recenziós könyv. Úgy voltam vele, hogy nem leszek pofátlan, tekintetbe véve, hogy amúgy sem írok valami sokat, így nem is kerestem fel senkit - az viszont nagy meglepetés és öröm volt, hogy engem felkerestek, ráadásul azzal a könyvvel, ami egyébként is a megvásárolandó listám elején várta a sorát. Idén kétszer is elolvastam az írónő első regényét, a Cirrus a tűzfalont, ami szerintem az egyik legjobb kortárs gyerekkönyv a piacon - nem mellesleg a szakdolgozatom egyik alappillére. Egyébként pedig, ahogy már korábban említettem, Ecsédi Orsolya arról ír, amiről csak akar, én biztos vevő leszek rá - szóval nem meglepő, hogy izgatottan vártam a Banyavész megjelenését. 

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három gyerek. Ez a bizonyos három gyerek baromi dühös lett volna, ha meghallja, hogy pont így kezdődik a történetük. Ők ugyanis utálták a meséket. Szívből és igazán. Nem holmi pillanatnyi szeszély okán, hanem mert rájöttek, hogy a mesék hazudnak." 

/7. oldal/

A könyv főszereplői a mesékből - és a felnőttekből - kiábrándult gyerekek, akik érett ötödik osztályosként keserűen tapasztalják, hogy a világ bizony nem olyan varázslatos és igazságos, amilyennek a történetek láttatni akarják. A valóságban nincsenek sem sárkányok, sem jóságos tündérek, de még egy fikarcnyi manó sem, a  jó pedig egyáltalán nem nyeri el méltó jutalmát - sőt, igazi, elemi jó nem is létezik! Amikor azonban Adél néni, a boszorkánygyanús tanárnőjük különös feladatot ad nekik, a valóságba vetett hitük meginog, és bizonytalan lábakon kezdenek egyensúlyozni a mese és a realitás határmezsgyéjén. De vajon mi az igazság? Valóban tacskó formába kényszerített sárkány Lóri bácsi ütődött kutyája? A Blaha aluljárójában lakó öregember tényleg sötét varázsló, vagy csupán egy eszét vesztett hajléktalan? Adél néni boszorkány, vagy egy ügyes tanárnő, aki mesterien manipulálja a körülményeket? 

Anka, Báti és Zizu kívülállók a saját osztályukban, amely klikkekre szakadt, és szemmel láthatóan mindenki Dávidnak, a - pletyka szerint - javítóból szabadult "maffiavezérnek" akar a kedvére tenni. A három barát azonban nem ismer tréfát, ha arról van szó, hogy ki kell állniuk egymásért - éppen ezért keverednek bele mindannyian abba a városraszóló kalandba, ami fenekestül forgatja fel a hétköznapjaikat. Anka ugyanis bukásra áll irodalomból, az utolsó esélye pedig egy olvasónapló, amit a barátai segítségével kell megírnia. De még mielőtt ásítozni kezdene az olvasó, ez nem akármilyen napló ám! Nem egy kötelező olvasmány kell hozzá, hanem a valóság - egy történet a való világból, amelyben a jó győz és elnyeri méltó jutalmát. Hol lehet manapság ilyet találni, egy olyan világban, ahol az önzés, a birtoklási vágy vette át az uralmat? Az írónő kiválóan ragadja meg a témát, ami  egy gyermektörténetbe bújtatott társadalomkritika, hiszen a mai világban sajnos tényleg nem "divat" már jónak lenni, kedvességgel nagyon nehéz előrejutni. Szomorú, hogy már a gyerekek is látják ezt, ugyanakkor nagy öröm, hogy a Banyavész bevetésével mostantól szóba tudjuk hozni anélkül, hogy példabeszédeket kántálnánk a jóságról és a felebarátaink szeretetéről. 

Amellett, hogy a regény (a Cirrus a tűzfalonhoz hasonlóan) azt a kérdést feszegeti, érdemes-e jónak lenni, és egyáltalán mitől lesz valaki jó, egy másik fontos témát is felhoz, ami nem más, mint az összetartás. Nem szeretnék spoilerezni, ezért csak annyit mondhatok, hogy a történetben fontos szerepet kap a csapatmunka és a közösség ereje - na meg a légnyomás.

"Nem úgy tűnt, hogy jósággal bármit el lehetne érni. Bizonyos dolgokat igen, de azok nem voltak valami vonzóak. Például egy jó alapos verést. Vagy élethosszig tartó csúfolást. Vagy azt, hogy minden stiklit rád kennek, mert nem hazudsz elég ügyesen, mások pedig igen." /10-11. oldal/

A három főszereplő egy-egy kis külön világ, bár személyiségük mindössze annyira összetett, amennyire azt egy gyerekkönyv megkívánja, mégis képesek a fejlődésre. Mindhárman szerethető karakterek, de nekem egyértelműen Zizu lett a kedvencem, szerintem ő a legkidolgozottabb szereplő, bár az írónővel készült interjúból kiderül, hogy a sorozat minden részében másik gyerek kerül majd előtérbe - úgy sejtem, a későbbiekben többet fogunk látni Ankából és Bátiból is. 

Zizu - polgári nevén Kozma Zita - egy intelligens, szókimondó kislány, akibe jó nagy adag merészség szorult. Ami a szívén, az a száján, emiatt a felnőttek piszkálódásának állandó céltáblája, és 11 intő büszke tulajdonosa. Bár egy kissé szemtelennek tűnhet, jó lelkű, segítőkész gyerek, aki mindig ott van, ha a barátainak szüksége van rá. Úgy gondolom, Zizu az összetartó erő a csapatban, nélküle nagyon hamar szétesne minden. Ő az, aki Ankát tanulásra, Bátit bátorságra ösztönzi - önmagát meg hallgatásra, bár ez nem mindig sikerül. Az a helyzet, hogy Zizu jelleme nem is hasonlíthatna jobban a legjobb barátnőmére, akit történetesen Zizinek hívnak bár ő nem Zita :D, könnyen lehet, hogy emiatt szimpatizálok vele ennyire. Szóval, helló Zizi, valaki írt rólad egy könyvet! :D 

A csapatban a férfi nem egyedüli képviselője Báti, akinek életének keresztje, hogy a szívtelen szülei Bátornak keresztelték, bár nála gyávább gyerek nincs is az osztályban - így természetesen csak a barátai hívják Bátinak, a többiek Gyávikának becézik. Báti Zizu ellenpólusa, csak akkor szólal meg, ha nagyon muszáj, és a világért sem konfrontálódna senkivel. Ugyanakkor képes bátorságot meríteni abból, hogy a barátját kétségbeesettnek látja, és a könyv végére nagy fejlődésen megy keresztül - méltó példaképe lehet az összes visszahúzódó gyereknek, akik félnek hallatni a hangjukat. 

A három jó barát harmadik fele Anka, az örök problémás. Nem elég, hogy alszik az órákon, de nem tud felelni sem sok ember, sem kevés ember előtt, és mindenről papírja van. Úgy gondolom, hogy ő annak a sajnálatos esetnek az iskolapéldája, amikor az elvált szülők gyereke két szék között a pad alá esik, és úgy érzi, egyik szülője sem tud rá kellőképpen odafigyelni, emiatt pedig igyekszik felhívni magára a figyelmet. Anka különösebben nem nőtt a szívemhez, egyelőre nem tett sokat hozzá a saját előmeneteléhez, de remélem, hogy ez majd a következő könyvekben változni fog. 

A három főszereplő mellett színesebbnél színesebb mellékszereplőket vonultat fel a könyv. Itt van például Lali, a laza iskolarendőr, aki szabadidejében nem hősködni, hanem csapatni (buliban :D) szeret a legjobban, vagy éppen Kriszta, a jótündérre hasonlító fodrászlány, a gyerekek legfőbb támogatója. Megismerkedhetünk továbbá Hegyi Jenővel, a bölcs, nem is annyira gonosz varázslóval, egy valódi sárkányőrrel - mi több! Egy sárkánnyal (?) - és Emivel, Báti szintén boszorkánygyanús nagymamájával is. Remélem, hogy a többi részben nem csak a főszereplők lesznek állandóak,  hanem ők is, hiszen mindegyikük nagyon érdekes karakter, akikről jó lenne még többet megtudni. 

"Ha bárki meg tudja csinálni, akkor te is. Ha senki nem tudja, akkor neked kell." 

/128. oldal/

A gyerekeket összeköti közös hobbijuk, a felfelé fotózás - szabadidejükben Budapest utcáit járják, és az ódon házak homlokzatait fényképezik. Saját Instagram oldaluk is van, amely több mint tízezer követővel büszkélkedhet. A könyvnek ez a momentuma nem titkoltan az írónő valóságából származik (na jó, azóta kiderült, hogy csak a gyerekek megbízásából :)), saját Instagram oldalán ugyanis számos felfelé fotózott képet találhatunk. Bevallom, egy kicsit meglepett, amikor jó néhány hónapja követni kezdtem, és megláttam a #fotozzfelfele taget, ugyanis régebben nekem is volt hasonló gondolatom a saját szülővárosommal kapcsolatban - még külön oldalt is akartam indítani neki, de ezt most vallom be nyilvánosan először, természetesen nem lett belőle semmi. De tény, hogy néha sokkal érdekesebb az ég felé fordítani a tekintetünket, nem feltétlenül csak Budapesten. Annyi érdekesség van odafent, szemmagasságon túl, ahová általában eszünkbe sem jut nézni! Szerintem a #fotozzfelfele egy nagyon jó kezdeményezés, és azzal, hogy belekerült a regénybe, a fiatal olvasók látókörét is tágítja, új perspektívába helyezi a megszokott dolgokat. Mellesleg akár egy jó kis kihívást is össze lehet hozni egy irodalom órán ezzel kapcsolatban. 

És ha már az irodalom óránál tartunk, hadd említsem meg a könyv különlegességét, amivel aztán tényleg annyi mindent lehetne kezdeni, hogy csak az irodalomtanár fantáziája szabhat határt. Ugyanis Adél néni, a gyerekek tanára egy valódi, két lábon járó versidézet- köpködő automata, aki imádja a mondandóját ismert művekből citálni. Számos gyerekversből származó idézettel találkozhatunk a könyvben, de megjelenik a Nemzeti Dal és a Szondi két apródja is, és mindez úgy, hogy minden idézet a kontextusba illik. Amellett, hogy ez a kis "finomság" észrevétlenül csempészi a gyerekek fejébe a verseket, kiváló tudáspróba alapja is lehet. Persze olvasás közben tilos megnézni a regény végén található megfejtéseket! 

A versidézetek üdítően hatnak a regény modern nyelvezetébe ágyazva. Egészen újszerű párosítás ez, és szemmel láthatóan jól működik. Az írónő - mindenféle képmutatást nélkülözve - nem fukarkodik a modern kifejezésekkel, és még attól sem riad vissza, hogy egy gyerek szájába adja a "rohadtul" szót, miközben az a tanárával beszél. Nem csak a nyelvhasználatban jelenik meg a modernség, hanem a gyerekek mindennapi életében is, hiszen jelen vannak az Instagram online felületén, ahová okostelefonnal készítik a fényképeket. Nincs mit tenni, ez a fiatal olvasók életének része, így inkább használni, mint kerülni kell ezt a témát, ahogyan ez a könyv is teszi: megmutatja, hogyan lehet értelmes dolgokra használni ezeket az eszközöket. 

A mai gyerekek világa roppant vizuális, hiszen számos információhoz jutnak hozzá képek formájában, emiatt gyakran igénylik a képi megjelenítést. Ezt teszik lehetővé László Maya fekete-fehér illusztrációi, amelyek bár vizuális mankót nyújtanak a szereplők elképzeléséhez, mégis teret hagynak a fantáziának. Képi világa sokban hasonlít a Cirrushoz készített rajzaihoz, nekem ezek az illusztrációk mégis jobban tetszenek, mint az elődeik, talán egy kicsit kiforrottabb lett a művésznő stílusa ez alatt az egy év alatt. A képek játékosak, hűen tükrözik a könyv humorát, és pont a kellő mennyiségben és mértékben támogatják meg az olvasói képzeletet. 

"Hegyi Jenő szúrósan nézett Bátira. 

– Ne mondj ilyet. Én beléd látok. Bátor vagy. 

– Honnan tetszik tudni? Be se mutatkoztam. 

Az öreg csak mosolygott. Bátinak lassan esett le, hogy nem úgy érti. A melegség visszatért a gyomrába és ott is maradt. 

– Ezt Jenő bácsi csinálta? Ez egy varázslat? 

– Nem. Ezért megdolgoztál. És csak hogy tudd, minden mese olyan, amilyenre írják."

/106. oldal/

A szemfüles olvasókban felmerülhet a kérdés, hogy vajon valóság-e az, amit a gyerekek a feladatra kapott egy hét leforgása alatt átéltek, avagy a képzeletük és a kreatív irodalomtanáruk játéka csupán. Hiszen nem láttunk sem sárkányokat, sem valódi varázslatot, és Adél néni sem röppent el jókedvűen a seprűjén egy traffipax előtt - vagy csak nem került be a rendőrségi hírekbe. :) Tény, hogy voltak olyan momentumok a történetben, amiket nehéz megmagyarázni, ugyanakkor olyan óvatosan hintette el őket az írónő, hogy az ember a végére semmiben se lehessen biztos. Ott vannak például a földbe gyökerezett lábak, Emi homályos utalásai, a robbanás, vagy éppen a megmagyarázhatatlan széllökések. A könyv világa a mágia és a valóság finom elegye, amely tökéletesen rímel a gyerekek belső világára. Talán nincs is szükség arra, hogy eldöntsük, mi történt valójában. 

Mire volt hát jó akkor ez a kaland? Nos, arra mindenképpen, hogy a gyerekek rájöttek, hogyan találhatják meg minden ismerősükben - akikről eleinte nem is feltételezték - a jót. Rájöttek, hogy nem feltétlenül a nagy tettek számítanak, hanem az, hogy valaki a körülményekhez képest jó tud maradni. 

Összegzés

Kedvenc idézet:  A bejegyzésben találhatók. De legfőképpen ez: 

"– Mi szél hozott ide, ahol a madár se jár? – érdeklődött az öreg. Aztán odébb hessegette a körülötte sétálgató galambokat, és azt motyogta, hogy a világ megérett a pusztulásra." /102. oldal/

A cím: Kedvelem ezt a címet, pontosan olyan játékos, mint maga a könyv. Gyerekként biztos, hogy nagyon érdekelt volna, milyen történetet rejthet. 

A borító: Nem vagyok érte oda különösebben, nem tudom nem észrevenni azt a sok egyezést az Egy ropi naplója borítóival - ami mondjuk marketingnek nem rossz, de jobban örültem volna valami egészen újszerűnek. Viszont a cím betűtípusát nagyon csípem. :D 

Értékelés: Szerencsések ezek a mai gyerekek, hogy ennyi minőségi szórakoztató irodalom áll a rendelkezésükre. Még szerencsésebbek akkor, ha nem veszik el tőlük a kedvüket a kötelező olvasmányokkal, bár ez nem vág egészen a témába. A Banyavész egy ízig-vérig mai történet, amely mindenkinek szól: mesekedvelő vagy éppen meseutáló gyerekeknek, és olyan felnőtteknek, akik már elfelejtették, hogyan kell hinni a varázslatban. Könnyen, gyorsan olvasható, humoros regény, értékes üzenettel, ami még a legnotóriusabb olvasónapló-ellenes gyerek kedvét is meghozhatja a könyvekhez. Azért azt nagyon halkan megjegyezném, hogy a Cirrus humorát nem übereli, de talán itt nem is ez volt a legfőbb cél. 

Nyikos János: Porcica utca

Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés éve: 2018

Illusztrálta: Nikolausz Krisztián

Oldalszám: 56 oldal

Most olyasmi lesz, ami még sosem volt, úgyhogy készüljetek fel. Ebben a rendhagyó bejegyzésben egy (nem csak) gyerekvers kötetről fogok írni - ez pedig azért meglepő, mert én versekről soha. Nem feltétlenül azért, mert nem szeretem a verseket, inkább azért, mert gyakran nem értjük, nem érezzük egymást eléggé. Illetve azért, mert nem érzem úgy, hogy annyira értenék a témához, hogy hitelesen tudjak nyilatkozni róla, hülyét meg csak annyira akarok csinálni magamból, amennyire feltétlenül muszáj. Az én terepem mindig is a próza lesz, még jövendő irodalomtanár koromban is. Szóval a Porcica utcával idegen tájra tévedtem, és nem hiszem, hogy valaha is visszatérek ide, ha csak nem tanulok meg kicsit jobban versül az évek során. De most kivételt teszek, mert úgy gondolom, érdemes. De arra senki ne készüljön, hogy szakavatott verselemzést olvashat a következő bekezdésekben, azt meghagyom azoknak, akik tényleg értenek hozzá - vagy azoknak, akik mindenképp arról akarnak beszélni, hogy mire gondolhatott az a fránya költő. Hogy mire gondolt Nyikos János, mikor a Porcica utca versei kiszállingóztak a fejéből, azt meg sem kísérlem kitalálni, arról viszont mesélek, hogy én mire gondoltam, mikor olvastam őket. 

Hogy hogyan kerültem kapcsolatba a könyvvel, az számomra is rejtélyes egy kicsit, de annyi bizonyos, hogy nem lehetett véletlen. Párszor szembe jött már velem molyon, de hogy a címe fogott e meg, vagy a félig befuccsolt, bár szerintem ötletes aukció a könyvre, nem tudom. Az biztos, hogy csábított a gondolat, hogy olyan ügyesen licitálhatok, hogy megkaparinthatom a kötetet. Aztán másképp alakultak a dolgok, de a lényeg ugyan az: most itt kuksol az asztalomon egy, a nevemre dedikált példány, és olyan, mintha mindig ismertük volna egymást. 

Valamit mindenképpen tisztáznunk kell már az elején (azzal, aki még nem tudná) - imádom a nyelvi humort. Más humort alig értek, ezt tanúsítani főként az Ember tudja. Ezen kívül kenyerem még az irónia és a szarkazmus, feltéve, ha nem én vagyok az elsődleges célpontja. Emiatt mindig nagy megelégedéssel tölt el, mikor olyan könyv akad a kezembe, amelyik végre ért engem. Jó érzés az, amikor az emberben fellobban egy apró reménysugár, hogy lám, léteznek olyanok még a világon, mint ő. Akik értik, sőt művelik a magyar nyelvvel való játékot, olyasfajta emberek, akikre maradéktalanul felnézek. Kevés ilyen íróval találkoztam mostanában, szóval minden egyes "példány" kincset ér. :) Kedvencem ilyen téren továbbra is Ecsédi Orsolya, hamarosan jelentkezem is a legújabb könyvével, a Banyavésszel. Reklám vége. :D Egy szó mint száz, örömömre szolgál bemutatni Nyikos Jánost - oké, pontosabban a műveit, mert őt természetesen nem ismerem -, aki méltó arra, hogy bekerüljön a kedvenc nyelvzsonglőreim közé. 

A Porcica utcának már a címe is annyi játékot, ritmust, dallamot ígér, hogy az ember - én legalábbis - percekig ízlelgeti, mielőtt egyáltalán kinyitná a könyvet. Valamiért a Lázár Ervin iránti rajongásom bújt elő belőlem, mert az olvasás előtt valami olyasminek képzeltem a Porcica utcát, mint a Négyszögletű Kerek Erdő: visszatérő szereplők apró, szórakoztató történetei, de ezúttal versben. Nos, ez a számításom nem jött be (de szívesen sugalmazom a dolgot :D), viszont így is egy nagyon szerethető bagázst ismerhettem meg. 

Az, hogy kinek is szól ez a kötet, szerintem nem lett egészen pontosan körülhatárolva. Ugyan leginkább állatszereplős verseket hoz, amikkel a gyerekek szívesen azonosulnak, mégsem lehet állítani, hogy ezek a művek csak nekik szólnának. Tartok tőle, hogy ez nem a legszerencsésebb felállás, ugyanis van néhány kifejezetten ijesztő, esetleg felnőtt fejjel érthető és szórakoztató vers, ami nem való a kicsiknek. Más szemszögből nézve viszont egy roppant színes palettával van dolgunk, amelyben az egész kicsiktől kezdve a felnőttekig mindenki megtalálhatja a neki valót. A legkisebbeknek például szívesen ajánlanám a Csóri, a hörcsög című verset, ami nagyon ritmusos, könnyen megjegyezhető, esetleg valami kis mozgást is ki lehetne mellé találni. A Hétköznapi horrort viszont semmiképpen sem olvasnám fel a gyerekemnek, szerintem elég para :D Már maga az illusztráció is rémisztő. Viszont tetszett a cím kettős jelentése, hiszen a szülőnek láthatóan hétköznapi horror az, hogy rá marad a gyerek szórakoztatása, illetve horror a történet is, amit ebből a célból kitalál. De ez egy kisgyereknek biztos, hogy nem fog feltűnni, csak az, hogy milyen ijesztő. Szívem szerint két kötetre osztanám ezt a könyvet, vagy a könyvön belül két nagy fejezetre, mert számomra nem egészen tiszta, hogy mi választja el a gyerekeknek szánt verset azoktól, amik inkább a felnőttek szemében humorosak. 

Márpedig meg kell hagyni, humorból nincs hiány - mint azt már az elején beharangoztam. Mikor a könyv megérkezett, éppen az irodában ebédeltünk, és az egyik kolléganőmmel rögtönzött felolvasást tartottunk, mindenkinek nagyon tetszett a Béka-sanzon (aminek a végébe szerintem a gyerekek és a felnőttek egészen mást láthatnak bele :D) és A pók szerelme is. A Porcica utcában szinte minden vers majd szétreped a nyelvi humortól, vagy éppen az iróniától, és én ezt nagyon-nagyon szerettem. Hadd idézzem a kedvencemet, hogy lássátok, miről beszélek:

Kitüntetés

Vettem levegőt, mesélni, 

ám fiam leintett: 

– Apa, azt képzeld, egy néni – 

kitüntetett minket!

Pislogtam, mint fürdetésnél 

szomszédunk vén pincse: 

– Erről, – kértem –, ha beszélnél… 

nem tudok semmi se!

– Hát…mentünk a lépcsőházba, 

hogy játszunk meg minden, 

ő meg jött és kiabálta: 

– „Tűnjetek ki innen!”

/44. oldal/

Amellett, hogy elképesztően szórakoztatóak a versek, nagyra értékelem azt is, hogy az író igazodik a mai nyelvhasználathoz, ezáltal vonzóvá téve a lírát, ugyanakkor mégis jó példát ad a fiatal olvasóknak azzal, hogy mindvégig választékos marad a nyelvezete. 

Verstani okfejtésekbe nem bocsátkoznék, mert nem merek (:D), de azt mindenképp el kell mondanom, hogy külön öröm volt látni, hogy számos rímfajta felbukkant a kötetben, nem csak az unásig ismételt páros rím. A legtöbb mű nagyon ritmusos, jól szavalható, emiatt akár versmondó versenyre is ajánlanám őket, egy kis fantáziával és egy ügyes kisgyerekkel csodát lehetne velük művelni. 

Nikolausz Krisztián illusztrációi színesítik a könyvet, amiről elég vegyes benyomásaim születtek. Eleinte kissé ijesztőnek, nyugtalanítónak találtam őket, visszatérve a Hétköznapi horrorra, azt biztos nem szívesen mutogatnám a kicsi gyerekemnek. De minél tovább nézegettem őket, annál inkább felébredt bennem az az álomszerű, varázslatos hangulat, ami a versekben is megbújik. Az illusztrációk között vannak egészen elbűvölőek, a Tavon című vershez készült kép például káprázatos, a színeire elég nehezen találok szavakat, csak azt tudom, hogy nagyon kellemes érzéseket ébresztett bennem. A kedvenc illusztrációm a másik kedvenc versemhez készült, ez a Találkozás. Maga a vers is gyönyörű, a képpel együtt olyan nyugalmas, otthonos hangulata van számomra, ami miatt sokszor el fogom még olvasni. 

Örülök, hogy a kezembe került ez a verseskötet, valami azt súgja, egyszer még sokat fog érni a dedikált példányom - de nem adom senkinek. :) Az egyetlen problémám az volt vele, hogy egy kicsit identitászavarosnak éreztem, talán tényleg jobb lenne, ha néhány vers átkerülne egy felnőtteknek szánt kötetbe. De egyébként biztos vagyok benne, hogy sokat fogom még forgatni. Tanítóként is látok benne fantáziát, de egyébként is olyasmi, amit szívesen lapozgatnék a majdani gyerekeimmel, akik kívülről tudnák a jól csengő, humoros, ritmusos sorokat.