2019. július 23., kedd

Böszörményi Gyula: Szer'usz világ


Figyelem! A bejegyzése spoilert tartalmaz a sorozat előző részeire nézve! 
 
A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2019
Oldalszám: 360 oldal
Sorozat: Ambrózy báró esetei 5.

A történetről

1901. ​márciusa. Ambrózy Richárd bárót meglőtték. A Rókus kórház magánkórtermében élet és halál közt lebegő hírneves budapesti magánzó detektív mellett fiatal hitvese, Hangay Mili őrködik egészen addig, míg egy nap rá nem ront a rendőrség, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa.
Ambrózy báró tehát „dögrováson”, a neje vizsgálati fogságban van, így látszólag senki sincs, aki a fiatal házaspárra zúduló, rémálomhoz hasonlatos cselszövés háttere után kutakodjék. Senki, csupán a kis Mück Mári, a cserfes tabáni zsebtolvajlányból lett „társaskodónő” és cseppet sem „komor” komorna, aki a maga szélütött módján kezd a nyomozásba, melynek során magával a véres kezű Pesztonkával, a századforduló Budapestjének legrettegettebb bűnözőjével találja szemben magát.

Véleményem

– Ha jól hesszölöm, itten járt a Mári hurrikán!" Itten járt, de nem vitt mindent, ahogy a hurrikánok általában, hanem hozott: mélyülő nevetőráncokat, végtelen szeretetet és olvasói válságot. Jobb, ha már az elején színt vallok: mikor megtudtam, hogy Mück kisasszony lesz porondon ebben a részben, kicsit csalódott voltam, és tartottam tőle, hogy nem fogom annyira szeretni, mint az eddigieket. Nem voltam benne biztos, hogy elég ez a karakter egy egész könyvre. Márika mellékszereplőnek ütős volt, na de narrátornak? Nos, mint kiderült, narrátornak meg egenyest egyenesen fergeteges

Bizonyos szint fölött az ember nem süllyed bizonyos szint alá." - idézi az író Márika szájába adva Esterházy Péter ismert sorát. És milyen találó ez a sor! Az Ember megkérdezte, sikerült-e tartania Gyula bátyónak az eddigi színvonalat, amire kénytelen voltam azt felelni, hogy bizony nem. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de a színvonal nem maradt, hanem emelkedett. Újabb letehetetlen, szövevényes, humorban bővelkedő kötetet tarthat kezében az olvasó, amely mérnöki pontossággal illeszkedik az eddigi részek hangulatához. Úgy gondolom, jót tett a sorozatnak a szemszögváltás, Márika üdítő személyisége és egyéni nézőpontja. Gyula bátyó jól érezte, hogy itt az ideje kicsit elszakadni Militől, talán kissé már kifáradt a karakter, és a történet azon része, amelyet a Mili-Richárd páros vitt a hátán. A rajongók vágya beteljesült a kapcsolatuk kialakulása által, ideje hát elengedni őket. Vagy mégsem?

Öt nap telt el a Nász és téboly eseményei óta, 1901 március 18-án vesszük fel a fonalat. Ambrózy báró betegágya mellől indul a történet,  majd ide is tér vissza, a befejezésig azonban rögös és nem minden esetben veszélytelen út vezet. Detrich felügyelő gyilkossággal vádolja az újdonsült bárónét, akit néhány lagymatag bizonyíték fejében elszakítanak válságos állapotban lévő urától, hogy egy kellemes cellában pihenje ki a Rózsalánnyal történteket. Persze az ifjabb Hangay lány itt sem tétlenkedik, hiszen a sors úgy hozza, hogy egy gyilkos(nak mondott) cseléddel került egy "lakosztályba"- sejthető, hogy egy fejezet sem marad nyomozás nélkül. Mivel a bárót ideiglenesen kivonták a forgalomból, Milit pedig bekasztlizták, Márikának jut a nemes feladat, hogy kiderítse, ki juttatta rács mögé mindenki kedvenc nyomozókisasszonyát. A kislány tűzön-vízen át hűséges úrnőjéhez, a tőle megszokott furfangossággal és merészséggel veti bele magát a munkába, nem egyszer kockára téve az életét. 

Bár a kötet központi szereplője a cserfes kis csibézerlányból lett komorna, a Mili-Richárd páros elkötelezett híveinek sem kell kétségbe esnie, Gyula bátyó ugyanis mindenkire gondolt, amikor a regény felosztását tervezte. Egy Mili által narrált fejezetre három Márika szemszögéből íródott rész jut, az egyensúly a karakterek helyzetéből adódóan tökéletesre sikerült.

A történetről mindenféle spoiler nélkül annyit, hogy nagyon-nagyon pörgős, eszméletlen szerethető karakterekkel dolgozik és olyan fordulatokat tartogat, hogy az emberről leperdül a bajuszkötő (hölgyek helyettesítsék be szabadon). Jobban megismerhetjük Márikán kívül Suha Istit és a múltját - a legérdekesebb és legszomorúbb szál a könyvben, de lehet, hogy a sorozatban is -, illetve Herrdoktort is, akinél lágyszívűbb srenkert nem hordott még hátán a föld. Legjobban a Mári-Herrdoktor és Mári-Isti párbeszédeket szerettem, a két kamasz között egyenesen izzik a levegő, Isti türelme és odaadása csodálatos. 

Többször kiemeltem már a humort, Mári szövege fenomenális - ugyanakkor soha nem több a kelleténél, nyelvhasználata sokat alakult a történetek során -, a pletykahasonlataitól padlót fogok minden egyes alkalommal. Egy példa a sok közül:
"A szerencse azonban végképp elpártolt tőlem, éppeg úgy, miként az Aranykakas utcai vak kintornásától, aki egyetlen nap hatszor esett árokba, mivel senki nem szólt neki, hogy szokott környékén, ahová verklizni jár, a Közmunka Tanács végre megkezdte a csatornázást." (324. oldal)
Mári sziporkáin kívül a fejezetcímeket is imádtam, némelyik annyira abszurd az események ismerete nélkül, például: 7. fejezet - Mári dúcból jött ördögfattyakkal pofozkodik. A szabad képzettársítást ezen bejegyzés olvasóira bízom. 

Az új rész megjelenése előtt szerettem volna egy újraolvasást tartani, de annyi elfoglaltságom volt az egyetemmel kapcsolatban, hogy lehetetlen volt kivitelezni, így derült égből csapott le rám a Szer'usz világ. Megkockáztatnám, hogy ez lett a kedvenc részem, de mivel túl távol esnek egymástól az olvasások, azt mondom, valószínűleg ez a kedvenc részem mind közül. Szép lassan "falatoztam" a fejezeteket, nehogy idő előtt a végére érjek, azonban volt egy pont, amikor minden önuralmamnak vége szakadt, és félredobtam a kötelező olvasmányokat is. Bár már hónapok teltek el azóta, hogy befejeztem, még mindig emlékszem, milyen olvasói válságot hagyott maga után - van-e értelme egy ilyen fantasztikusan kidolgozott, végletekig hiteles és humoros könyv után bármi mást olvasni? 

Nem hittem volna, hogy létezhet olyan sorozat, amit örökké érdemes lenne folytatni, de az Ambrózy báró Mück Mári eseteiből soha nem elég. Ebben a világban még nagyon-nagyon sokáig elidőznék, felőlem aztán lehet a narrátor Csurár Fecska, Suha Isti, vagy Agáta mama is - szerintem amúgy ez mind kiváló ötlet khm, khm. 
Azonban van egy balsejtelmem, ahányszor a polcomra nézek, eszembe jut, hogy milyen szép szimmetrikus így a sorozat, még a kötetek vastagsága is stimmel - lehet, hogy ennyi volt? Lehet, hogy - nem is annyira - rejtett autista vagyok? :D Más kérdés, hogy meddig tudna a sorozat hiteles maradni, és mikor lesz sok, hogy állandóan bűnügyekbe futnak bele hőseink? Nos, szerintem érdemes lenne ezzel kapcsolatban egy kísérletet végezni...kezdetnek mondjuk még egy könyv? :)

Összegzés  
Kedvenc idézet: Hú, nagyon nehéz választani, annyi remek mondat van ebben a könyvben.

"– Ez a cselcsi itt Ambrózy báróné komornája, úgyhogy az se igaz, amit kérdez.
– Az nagy baj – sóhajtottam szomorúan –, mert éppeg az iránt akartam érdeklődni, hogy igaz-e, miszerint a Detrich felügyelő úr teljesen normális?
" (44. oldal) 


"– (…) hiszen a Vilma nagysága rettentő fura mániákkal él.
– Mégis mifélékkel?
– Ha példának okáért pajeszos zsidót lát az utcán, menten dühbe jön, és kereszteket dobálva felé, hangosan kajabálva idézi a Bibliából azt a részt, amikor a mi urunk helyett a zsidók Barabást, a rablógyilkost mentették meg a kereszthaláltól. Ezért immár kétezer éve haragszik rájuk.
"  (149. oldal) 


A cím: Tökéletes. Nagyon örülök, hogy nem a Bűn és brill nyert, mert bár illeszkedett volna a többi részhez, de semennyire sem adta volna vissza sem a tartalmat, sem pedig Márika személyiségét. 

A borító: Nos, erre érdemes lenne egy külön bejegyzést szánni, mert az a hisztéria, ami a borító körül kialakult, szerintem példátlan - és nem a jó értelemben. A könyv írója és a kiadó kiválasztott egy képet (lásd fent), csupán arra voltak kíváncsiak, melyik színárnyalat tetszene az olvasóknak. Ehhez képest mi történt? Senki nem akarta szegény Márikát, aki pedig az eddigi leghitelesebb és legvállalhatóbb borítószereplő. Az előző borítókról (és a Szer'usz világ új verziójáról is) süt, hogy stock fotók, az én ízlésemtől nagyon távol állnak. Persze, ez a kislány nem egy tökéletes szépség, gyönyörű kalapban és csodás, habos ruhában. Ez a kislány Márika. Nagyon örülök, hogy volt lehetőség ezzel a képpel megvásárolni a könyvet, a halovány marketing-szag ellenére is. A másik borítóról nem is mondanék semmit, talán csak annyit, hogy itt most nem Mili volt a főszereplő. És nagyító? Hagyjuk.

Értékelés: Mit mondhatnék? Aki az eddigieket szerette, ezt valószínűleg imádni fogja, ha mégsem, a cucmákos dudorgás gyöjjön rá. :D

2019. július 16., kedd

Böszörményi Gyula: 9...8...7...



A könyvről

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2007
Oldalszám: 306
Sorozat: Rémálom 1.

A történetről
A ​gruftik köztünk élnek. A gruftik feketére festik a szemhéjukat, jelezve: ők látják a köztünk-bennünk élő démonokat!
Képzelj el egy olyan Budapestet, ahol a 3/b-ben lakó tatát alkesz démonok gyötrik, mióta elveszítette a feleségét. A negyedik emeleten élő, 16 éves lányt egy asmo démon arra kényszeríti, hogy mindennap vegyen valamit a plázák egyikében. A konditermek naponta zsúfolásig telnek kopasz, nagyképű, az értelmes gondolatot izomból megvető srácokkal, akikben sargatanas démonok égetik a kalóriát és az érző lelket. Oldalukon vihogó lánykák, kiknek vállán uncubus démon röhög. A sötét kapualjban egy srácot hernyó démon kábít bugyutává, hogy többé ne fájjon neki a csakis mammon pénzdémonnak élő szülei érzéketlensége…
… Éjjel hőzöngő, ordítozó nők és férfiak áldoznak a sabathanoknak – az értelmetlen gyűlölködés démonainak – utcán, téren, autóban, focimeccsen, kocsmában, vagy a saját otthonaikban…
Képzelj el egy ilyen Budapestet! Vagy talán nem is kell elképzelned? A 9… 8… 7… feltárja a valóság alatt meghúzódó igazságot, amit a gruftik rég látnak.
A 9… 8… 7… vészterhes visszaszámlálás. Mire véget ér, kinyílik a szemed…

Véleményem

Bizonyítást nyert, hogy Böszörményi Gyula skizofrén. Ahány művét olvasom, annyi hangon, annyi stílusban szólal meg, minden amit ír, gyökeres ellentéte az előzőnek. Egészen lenyűgöz az, hogy valaki ennyiféle műfajban képes alkotni úgy, hogy mindvégig hiteles maradjon. Mindig azt gondolom, hogy most már igazán nem tud meglepni semmivel, de újra és újra sikerül. A 9...8...7... című regénnyel egy újabb - ezúttal kicsit sötétebb - arcát mutatja meg.

A regény helyszíne Budapest, a Város, ám egészen más formában, mint ahogy az olvasó ismeri. Ez a Budapest sötét, borongós démonlakta vidék. Itt mindenki, aki betöltötte a 16. életévét, kötelező megszálláson vesz részt, ahol egy általa kiválasztott fődémon fattya költözik belé és veszi irányítása alá tetteit és gondolatait. Aki ellenszegül, szintén nem marad démontalan, hiszen lázadás esetén kényszermegszállás lesz a jutalma, kortól függetlenül. Az utcákon grammatonok - rendőrök - őrzik a háborítatlan megszállottságot. A fiatalabb gyerekek is lelkesen próbálgatják a démonokat, hogy ha eljön az idő, jól tudjanak dönteni, csak egy maréknyi ember veszi észre a helyzet negatív oldalát. Az átlagember bármit megtenne az egyes démonok által kínált ajándékokért: pénz, hatalom, erő, szépség stb. Eszükbe sem jut, mit kell adniuk cserébe. 
Lilith különbözik az osztálytársaitól, egyáltalán nem érdeklik a démonok nyújtotta lehetőségek, bármit megtenne, hogy elkerülje a kötelező megszállást. Természetesen emiatt nem túl népszerű az iskolában, viszonylag magányos és visszahúzódó lány, aki még az őt kedvelő (?) fiú kedvéért sem akar részt venni a buliban. Kapva kap tehát az alkalmon, amikor egy véletlennek köszönhetően megismerkedik az iskola kirekesztett lányával, Synerellával, aki ködgruftiként nyíltan hirdeti démonellenes nézeteit.

A szépen felépített világ ellenére nem egyszerű belerázódni a regénybe, talán kicsit túl erős az in medias res kezdés. Az ember (főleg, ha abszolút nincs fogalma, hogy miről fog szólni) hajlamos oldalakon át csak pislogni, hogy mégis mi a fene történik. A könyv világában vagyunk, és úgy érezzük, teljesen ránk telepedett a megmagyarázhatatlan sötétség. Ez a zavarodottság azonban nem tart sokáig, hiszen a gördülékeny stílus magával ránt, és hamar azt veheted észre, hogy nem tudod letenni.
A történetről nem mondhatnám, hogy túl nagy durranás lenne, számomra a legtöbb fordulat előre látható volt, a végét leszámítva, ami igazán szép munka. Szinte látom, ahogy Gyula bátyó dörzsöli a tenyerét, miközben belehajítja az olvasó ölébe a plot twist-bombát. Kétszer. Az ezt megelőző időben azonban sajnos sokszor olyan, mintha egy amerikai tiniregényt olvasna az ember, teli a megszokott és untig ismételt klisékkel, mint: magányos, csendes lány, aki különbözik a többiektől. Az anyja meghalt, az apja alkoholista apját egy alkesz-démon tartja távol az emlékétől. Nem túl feltűnő jelenség, mégis őt akarja az iskola bikája. Sorolhatnám még, de minek. Azon tűnődöm, ezek a sablonok mennyire lehettek megszokottak 12 évvel ezelőtt, amikor megjelent a könyv - lehet, hogy azóta váltak általánossá? Minden esetre a karakterek csiszolatlanságára ez sem lenne mentség. Sok jellemfejlődés nem történt, viszonylag kevés szereplővel is dolgozik, és sajnos mindenki fekete-fehér. Mellesleg Xilka, az imp raccsolása hohadtul idegesített. :D Talán Salamon volt az, akit meg tudtam kedvelni a végére. Örülnék, ha a folytatásokban ez javulást mutatna, hiszen tudom az író későbbi műveiből, mennyire jól is megy ez neki valójában. 
Azért viszont pluszpont jár, hogy ismét sikerült egy E/1 lánykaraktert alkotnia úgy, hogy hittem is neki. Bár furcsa ezt írni: ismét, hiszen Mili később "született", mint Lilith, de gondolom mindenki érti a lényeget. A Rémálom sorozat főhőse ugyan közel sem olyan kiforrott, mint kedvenc nyomozókisasszonyunk, Gyula bátyó mégis ügyesen hozza a női figurát.

A könyvnek sajátos hangulatot kölcsönöz az eldémoniasodott világ komorsága - a sötétség szinte kicsordul a lapok közül -, valamint a steampunk-beütésű közlekedési járművek által kibocsátott gőz, amely ott gomolyog mindenütt. Az alapötlet nagyon okos, a célzott korosztályt elgondolkodtatni képes társadalomkritika az ember "démonairól", amelyekből bizony - bár nem látjuk - valóban sok lapul a házfalak között. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: impek, démonok, démonvadászok és némi mágia, ami, bár a Harry Pottert idézi, mégis egyedi. Nagyon tetszett, hogy a mágiagyakorlásra nem csupán a szokásos latin kifejezések használatosak a könyvben, hanem a roma nyelvből átvett, szintén sejtelmes és komor hangulatú szavak. A varázspálca létezése viszont abszolút indokolatlan, nélküle is nagyon jól működött volna a regény mágiája. 
A hangulatot tovább fokozza a fejezetcímek adta sejtelmesség, hiszen - ahogy a könyv címében is - ezek egy visszaszámlálás részei. De vajon mi történik, amikor elérjük a nullát?

Nem árulok el - remélem - nagy titkot azzal, hogy a regénynek két Zéró fejezete is van. Amikor megjelent, a potenciális rajongók dönthették el, hogy melyik szálon folytatódjon tovább a sorozat. Azt gondolom, ez egy egészen zseniális és nagylelkű ötlet a kiadótól és az írótól, bár azt nem tudom, mennyire volt hangsúlyos végül az olvasók véleménye. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy melyik vonalon szeretne tovább haladni az író, hiszen az egyik verzió sokkal érdekesebb volt a másiknál, mintha finoman lökdöste volna az olvasókat az egyik irányba. Sajnos erről a szavazásról jócskán lemaradtam, de úgy gondolom, a többséget erősítettem volna a szavazatommal. Viszont érdekelne az alternatív folytatás is, szerintem azt nagyobb kihívás lett volna megírni.

Összegzés
 
Kedvenc idézet: "
A fiú szőke, tizenhat éves, kék szemű és aljas." - Erős kezdőmondat. :D

A cím: Izgalmas és formabontó, már évek óta birizgálja a fantáziámat, hogy mi rejtőzhet a számok mögött. 

A borító: Azon gondolkoztam, hogy talán erről kapta a címét a sorozat: rémálom. Ilyen rettentetes borítót rég láttam, minden borzalmat überel. Komolyan, valaki tervezzen már neki valami normálisat, mert a frász kitör tőle. Értem én, hogy érzékeltetni akarta a kiadó a hangulatot, de lehet az ízlésesen is csinálni.

Értékelés: A felsorolt negatívumok ellenére nagyon tetszett a démonlakta Budapest képe, a jól átgondolt világépítés és a nagy csavarok, amik miatt azonnal kézbe akarom venni a folytatást. Gyula bátyó korunk egyik legnagyobb mesélője, ebben a hitemben ismét megerősített ezzel a könyvvel. Ajánlom azoknak, akiket nem riaszt vissza egy kis sötétség, és azoknak, akik igazán eredeti ötletekre vágynak - kalandokban nem lesz hiány.