L. J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója

A könyvet köszönöm L.J. Wesley-nek!

A könyvről

Kiadó: Colorcom Media

Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 138 oldal

A molyok szerint....

Jelenleg 88%-os az értékelése.

A történetről

Az ember azt hinné, hogy egy űrállomáson nem unalmas az élet. Ez igaz lehet, ha felelősségteljes a munkaköröd, esetleg egy erre járó űrhajó legénységéhez tartozol. De ha a takarító és karbantartó személyzet tagja vagy… az nem túl izgalmas. Max élete ebben az egyhangú, de nyugodt mederben folyik egészen addig, míg meg nem ismeri Lydiát. A lánynak köszönhetően belekeveredik a Xendonon dúló polgárháborúba, ami több fájdalmat okoz, mint azt valaha is képzelte volna. A békés élet és a kalandok közt egyensúlyozva nehéz döntéseket kell meghoznia, melyek akár az életébe is kerülhetnek.

 

Véleményem

Bevallom, kissé zavarban vagyok - ahogy az olvasás közben végig -, ugyanis soha nem olvastam ezelőtt sci-fi paródiát (tegye fel a kezét, aki igen!), ezért nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Nagy dilemmában vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy a könyv mennyire volt paródia, és mennyire volt komoly. Ha teljes mértékben a műfajt akarta parodizálni, akkor remek volt, viszont van egy olyan érzésem, hogy néhol komolyan szerette volna magát venni - csak éppen nem sikerült.

Számomra a legfőbb szempont mindig a nyelvezet, a megfogalmazás gazdagsága, a leírások hitelessége - éppen ezért fájó pont volt, hogy ezek egyáltalán nem jelentek meg a könyvben. Szeretem az alapos leírásokat, amik nem szájbarágósak, mégis élettel töltik meg a történetet. Szeretem látni a szereplőket, a helyszíneket, szeretem az apró részleteket. Ezért aztán nem elég az, hogy egy bolygón van óceán és erdők, vagy hogy az egyik szereplő gyík-szerű és lila. Ezekért a húzásokért már Scalzit is elveszejtettem magamban, sajnos. Nem mondom, hogy Jókai mintájára 20-30 oldalon át helló, Vaskapu, aminek a leírását sose fogom végigolvasni, bármennyire szeretem is Az arany embert :D kell leírni egy-egy tájat, de azért néhány mondat jól esett volna, az események részlettelenségét nem is említve.  A dolgok általában azonnal megtörténtek, aztán azonnal meg is oldódtak. Szinte egy pillanatnyi üresjárat sem volt a történetben, ahol az olvasó egy szusszanásnyi lélegzetet vehetett volna - persze annak számíthat az a sokszor ismételt felesleges momentum, hogy megint beesteledett, megálltak pihenni, aludtak... Max belekeveredett valamibe, kimászott belőle, aztán megint belekeveredett...és így tovább a végtelenségig. Örültem volna néhány olyan bonyodalomnak, ami kicsit tovább tart pár oldalnál, mert szeretek izgulni, de itt csak kapkodtam a fejemet, hogy már megint más történik. 

Aztán ott voltak a tőmondatok. Ó, anyám, az átkozott tőmondatok! Alapvetően nincs velük baj, szerves részei az életünknek, de amikor más se látsz - kis túlzással - oldalakon keresztül, akkor az megfekszi a gyomrodat. Megkockáztatom, hogy emiatt éreztem úgy egész végig, hogy egy Forrest Gump-szerű fickó naplóját olvasom, akinek van egy egész pici beütése, kicsikét együgyű a szentem, de azért jó szándékú. Persze megbeszéltem magammal azt is, hogy ez talán abból fakad, hogy élete során viszonylag kevés társasága volt, és 0% esélye a művelődésre.

A legnagyobb bajom azonban a párbeszédekkel volt. Eleinte nem tudtam, mi olyan fura, csupán a halovány érzés kísértett, hogy valami nem kerek. Aztán rájöttem: elvétve fordult csupán elő átkötés a párbeszédekben, azok is csak arra korlátozódtak, hogy "mondta yx", "kérdezte zw", de sehol egy mögöttes érzelem, egy rezdülés, egy gesztus, vagy akár mimika - nem volt kontakt a szereplők között, csak dobálták egymásnak a szavakat. Nekem ez így kevés, én hallani akarom, látni akarom azt az interakciót. Olyan volt, mintha robotok beszélgettek volna egymással, és ez teljesen kiette az agyamat. 

Értem én, hogy naplóregényről van szó, és ha őszinte akarok lenni magammal, annak kiváló. Azok a regények ugyanis, amik naplóként vannak eladva, nem feltétlenül hitelesek. Az ember pont úgy ír naplót, ahogy azt Max, a főhős tette - elég csak elővenni a kamaszkori firkálmányokat. Csapongva, általában csak az izgalmas történésekről, néhány párbeszédet odabiggyesztve, de semmilyen körülmények között nem úgy, mint egy "rendes" regényt - éppen ezért ez a könyv talán az egyetlen hiteles naplóregény a piacon. 

Most, hogy kiteregettem a szennyesemet, nézzünk rá kicsit a történetre is! Fantáziában nem volt hiány, az már biztos. Csak úgy repkedtek a hangzatos bolygónevek, különféle fajok és események a szemem előtt. De. Mivel felületesen olvastam csak a fülszöveget, valamiért én abban a hitben éltem, hogy ez egy űrállomás-takarító naplója. Ami az űrállomáson játszódik. Benéztem :D Minden esetre olvastam volna még pár fejezeten keresztül Max régi életéről, de ezt a hülyeséget magamnak csináltam. Max egy szerencsés (vagy szerencsétlen?) véletlen folytán bolygóméretű lázadásba keveredik, pedig ő másra sem vágyna, csak egy nyugodt és kiszámítható életre egy barátságos bolygón. Mit mondjak, ezt teljesen megértettem, én sem vágyom másra... A történet alapfelvetése nagyon ötletes, és szerettem is azokat a részeket, ahol Max a csapattal utazott és egyre inkább megtalálta önmagát, de talán a megfogalmazás fent említett hiányosságai miatt nem igazán tudott megrázni, vagy sokkolni semmi. Valaki meghal, na bumm. A siránkozás nem feltétlenül elég ahhoz, hogy együtt tudjak érezni, ennél mélyebb lelki viharokat akarok látni. Valami varázslatosan megoldódik? Hát, igen, az lett volna a meglepő, ha valami nem... Szóval kicsit hiányoltam a váratlan fordulatokat. És sokalltam a kocsmázást! Tényleg, ha már ennyit kell itatni szerencsétleneket, legalább ne elégedjünk meg annyival, hogy "megint elmentünk inni, jól berúgtunk". Ha már muszáj a kocsma, akkor legyen egy jóízű, hangulatos iszogatás, világmegváltó beszélgetés - persze nem zárom ki, hogy volt, csak éppen az olvasót nem tájékoztatták róla.  

A történet egyébként ügyesen lavírozott a maga útján, végig tudni lehetett, hogy tartunk valahová, ahová el is értünk. Humoros írás, ötletes háttérrel - amiről szeretnék többet hallani! - fűszerezve. És függővége van! Hoppá. Állítólag ez nem egy sorozat, szóval ez bizony merész húzás volt, és örülök, hogy az író be merte vállalni, szerintem kimondottan jót tett a könyvnek ez a húzás. Rövidsége miatt könnyen és gyorsan olvasható, ezért ajánlom azoknak, akik egyébként nem kimondottan betűfaló típusok. 

 

Összegzés

Kedvenc idézet:

"– Rox-al összeakaszkodtál már?
– Nem, és igazából, nem is nagyon szeretnék. Tetszenek így a csontjaim, egyben,törés nélkül."

A cím: A cím volt az, ami kapásból megfogott és végül a várólistámig kergette a könyvet. A figyelemfelkeltő cím iskolapéldája, emellett pedig bemutatja azt a néhány hete taglalt témát is, miszerint a hosszú cím is cím, méghozzá - ha jól eltalált - nem is akármilyen.

A borító: A borító tette fel a koronát a címre. Én mindig jót mosolygok, mikor meglátom, nagyon passzol a könyv humorához, ráadásul szintén figyelemfelkeltő. 

Értékelés: Adtam volna még körülbelül 200 oldalt ennek a könyvnek, hogy kibontakozhasson, mert ez így túl tömény és túl pörgős - azért ebben is van ám egy bizonyos határ, amit nem jó átlépni. Szívesen olvasnék egy bővített, "rendezői változatot" belőle. :D Zavarom továbbra is fennáll, ami a műfajt illeti, és a fent említett dolgok miatt nem nyerte el a tetszésemet túlzottan. Viszont a humornak és az ötletességnek jár a pont, a maradék egy ponton meg osztozzon a cím és a borító. :) Az író bizonyította, hogy sokszínű fantáziával van megáldva, ezért kíváncsian várom, hová fog fejlődni.