A könyvről
Kiadó: Animus
Magyar megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés éve: 2017
Eredeti cím: Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter
Eredeti cím: Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter
Illusztrálta: Ella Laytham
Oldalszám: 96 oldal
A történetről
Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja,
akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy
új kalanddal ér fel.
Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.
Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre.
Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.
Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre.
Véleményem
Egyre inkább körvonalazódik a fejemben, hogy Backman bizony receptre dolgozik. Végy egy halott/haldokló/saját halálát kívánó főhőst, akinek adj különleges személyiséget és néhány különleges barátot, rokont, hozzátartozód, szomszédot, kutyát, macskát, bármit. Vedd körbe a szereplőket drámai eseményekkel és az életről, elfogadásról, elengedésről, másságról szóló tanításokkal. Mindezt keverd össze szívszorongató, könnycsalogató végkifejlettel, és már kész is vagy.
Ez persze bocsánatos bűn, mert mindezt olyan stílussal fűszerezi, ami mindig belecsal a csapdájába. Az viszont világossá vált számomra, hogy más témában valószínűleg képtelen lenne írni. Persze bármikor érhetnek meglepetések, és nem is az a probléma, hogy egy műfajra korlátozódik a tehetsége, mert a legtöbb író marad a kaptafájánál. Na, de amikor már harmadszor olvasok Ovéról, csak épp más névvel és kicsit más történettel, akkor elkezdem kicsit átverve érezni magam. Az egyik kedvenc könyvem és az egyik kedvenc szereplőm, de nem akarok mindig róla olvasni.
Félretéve az általános ellenérzéseimet, ez a könyv alapjában véve jó. Nem mondom, hogy kiemelkedő, mert ahhoz kicsit több kell, mint 96 oldal, aminek a harmada illusztráció. Szavam ne feledjem, az illusztrációk például nagyon tetszettek, a maguk egyszerűségében kicsit gyerekkönyv- ízűek és nagyon aranyosak - de erős túlzásnak érzem, hogy egy nyúlfarknyi rajz egy egész oldalt elfoglaljon, főleg úgy, hogy a könyv amúgy is nagyon rövid. Mármint nagyon-pofátlanul-bicskanyitogatóan rövid. Mindegy, lenyelem, esküszöm. Csak annyi, hogy ezért az árért már majdnem kapok egy terjedelmes, kidolgozott történetet. Befejeztem. :D
Szóval ott tartottam, hogy ez igazából egy jó kis könyv, tele érzelmekkel és otthonossággal. Egy olyan problémát boncolgat, ami a legtöbb ember fejében ott bujkál, a titkos félelemről szól, hogy megöregszünk és elfelejtünk mindent és mindenkit, ami és aki valaha fontos volt az életben. Nagyapóval pontosan ez történik - felejt, minden nappal egyre többet, az agyában lévő metaforikus tér, ahol az unokájával beszélget, minden nappal egy kicsit kisebb lesz, és ő egyre távolabb kerül önmagától és a családjától. Szomorú, megrendítő esemény ez, amit főként a körülötte élőknek nehéz elfogadni. Ezzel együtt példaértékű, ahogy mellé állnak.
A háttérben persze kisebb tanításokat is felfedezhetünk: milyen a gyerek élete, ha az apja soha nem ér rá vele foglalkozni? Miért várják mindig a szülők, hogy a gyerekük pont olyan legyen, mint amilyennek ők akarják? Hogyan kell ezt helyén kezelni?
Backman szavai és humora még mindig képes lenyűgözni. Valami olyan eszköz van a kezében, amivel képes a legrövidebb, legegyszerűbb történetet is különlegessé és meseszerűvé varázsolni. Az a titka, hogy a nehéz kérdésekhez nagy merészséggel és hatalmas megértéssel nyúl, ezáltal egyszerűbbé válnak mindazok szemében, akik olvassák. Az ő hangján valahogy minden sokkal kevésbé félelmetes, mint a valóságban.
Szóval ott tartottam, hogy ez igazából egy jó kis könyv, tele érzelmekkel és otthonossággal. Egy olyan problémát boncolgat, ami a legtöbb ember fejében ott bujkál, a titkos félelemről szól, hogy megöregszünk és elfelejtünk mindent és mindenkit, ami és aki valaha fontos volt az életben. Nagyapóval pontosan ez történik - felejt, minden nappal egyre többet, az agyában lévő metaforikus tér, ahol az unokájával beszélget, minden nappal egy kicsit kisebb lesz, és ő egyre távolabb kerül önmagától és a családjától. Szomorú, megrendítő esemény ez, amit főként a körülötte élőknek nehéz elfogadni. Ezzel együtt példaértékű, ahogy mellé állnak.
A háttérben persze kisebb tanításokat is felfedezhetünk: milyen a gyerek élete, ha az apja soha nem ér rá vele foglalkozni? Miért várják mindig a szülők, hogy a gyerekük pont olyan legyen, mint amilyennek ők akarják? Hogyan kell ezt helyén kezelni?
Backman szavai és humora még mindig képes lenyűgözni. Valami olyan eszköz van a kezében, amivel képes a legrövidebb, legegyszerűbb történetet is különlegessé és meseszerűvé varázsolni. Az a titka, hogy a nehéz kérdésekhez nagy merészséggel és hatalmas megértéssel nyúl, ezáltal egyszerűbbé válnak mindazok szemében, akik olvassák. Az ő hangján valahogy minden sokkal kevésbé félelmetes, mint a valóságban.
Összegzés
Kedvenc idézet:
"A sárkányt nagyapótól kapta, amikor megszületett. Nagyanyó szerint ugyan
nem célszerű plüss-sárkányokat adni egy csecsemőnek, de nagyapó azt
mondta, hogy nem óhajt célszerű unokát." 18. oldal
A cím: A történethez vezető cím minden könyvvel egyre hosszabb. Nagyra becsült irodalomtanárom szerint a címnek nem kell mindig rövidnek lennie ahhoz, hogy ütős legyen - vagy hogy egyáltalán címnek lehessen nevezni. Ezzel maradéktalanul egyetértek, ha az olyan hatásos címekre gondolok, mint az Egy űrállomás-takarító naplója (hamarosan a blogon), vagy éppen A nagymamám azt üzeni, bocs. De ez a cím inkább csak fárasztó, és főképp bosszantó, ha az ember egynél többször kénytelen leírni.
A borító: Kicsit hiányzik a megszokott kékség, meg a betűtípus, de egyébként hangulatos ez a kép - csak éppen nem passzol 100%-ban a gyűjteményembe.
Értékelés: Bevallottan elfogult vagyok az íróval szemben, és ez nem a véletlen műve. Backman ért az emberekhez, a meséléshez, de főként a lélek mélységeihez. Kicsit kevés volt nekem ez a történet, és azt hiszem, sokkal jobban élveztem volna, ha hosszabban és behatóbban ki van fejtve.
Ez a kisregény tökéletes példája egy Backman-könyvnek, szóval főleg annak ajánlanám, aki ismerkedik az íróval, és nem tudja eldönteni, hogy érdemes e olvasnia tőle. Elárulom, érdemes, még akkor is, ha ilyen smucig módon rövid könyvvel szúrja ki a szemed.
Ez a kisregény tökéletes példája egy Backman-könyvnek, szóval főleg annak ajánlanám, aki ismerkedik az íróval, és nem tudja eldönteni, hogy érdemes e olvasnia tőle. Elárulom, érdemes, még akkor is, ha ilyen smucig módon rövid könyvvel szúrja ki a szemed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése