Mindenek előtt helló ismét azoknak, akik netán érzékelték a zavart a tér-idő kontinuumban az eltűnésem miatt, és még nagyobb helló azoknak, akik most járnak itt először. Merthogy ez egy Könyvmoly Párbaj bejegyzés, méghozzá nem is akármilyen - az első. Ezt azért fontos tudni, mert emiatt a bejegyzés 100% spoilermentes lesz, így bárki olvashatja. Persze ezzel megint magamat szívattam meg, mert hát ki az a hülye, aki bevállal egy spoilermentes értékelést egy sokadik részről? Hozzáteszem, nem ez az egyetlen folytatás a párbajos listámon. Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire vagyok normális. Oké, ne válaszoljatok, most megtanultátok a költői kérdés fogalmát :D Mindegy, ez egyéni szociális nyomorúság, meg egyébként is kihívás, ti csak élvezzétek a hosszú idő óta első bejegyzésemet :)
A könyvről
Kiadó: Agave Könyvek
Magyar megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 2013
Eredeti cím: The Human Division
Fordította: Pék Zoltán, Farkas István
Oldalszám: 464 oldal
Sorozat: Vének háborúja 5.
A molyok szerint...
Jelenleg 87%-os az értékelése.
A történetről
A Föld lakói már tudják, hogy a Gyarmati Szövetség szándékosan
eltitkolta előlük az univerzum veszélyeit. Generációk óta védelmezik az
anyabolygót különféle idegen fajokkal szemben, ám nem puszta
hazafiasságból: mindennél jobban szükségük van a katonai utánpótlásra,
amivel egyedül a Föld láthatja el őket. A “Perry-incidens” után azonban
nincsenek többé titkok, ráadásul új fajok jelentek meg és alkottak
egységet – kifejezetten a Gyarmati Szövetség ellen. Tagjaik közt
szeretnék látni a Földet is, amelynek vezetői elárulva érzik magukat, és
már nem tudják, hogy kiben bízhatnak. De választaniuk kell.
Eközben a Gyarmati Szövetség működése is veszélybe kerül. Haderejük
bevetése helyett ezúttal diplomáciai cselekkel és politikai
fondorlatokkal akarják a javukra fordítani ezt az ördögi játszmát,
amelynek a tétje most már az egész emberiség jövője. Bevetik tehát a B
csapatot Harry Wilson hadnaggyal az élen. Azt a csapatot, amelyik talán a
harctéren nem a legjobb választás, de a váratlan és kiszámíthatatlan
helyzetekre mindig váratlan és kiszámíthatatlan megoldásokat találnak.
Az ő küldetéseikről szól A lázadás hangjai.
A Vének háborúja és én olyanok vagyunk egymásnak, mint a régi jó barátok, ez a sorozat volt az első, amit a sci-fi műfajban olvastam, és meg kell mondjam, halálosan rá voltam pörögve akkoriban. Éppen emiatt ettől a résztől sokat vártam, ugyanakkor 100%-ban pozitívan álltam hozzá, hiszen amit Scalzi ír, rossz nem lehet. Nem mondom, hogy azt kaptam, amit szerettem volna, mert egyetlen percre sem kapott el az olvasása közben a Vének háborúja feeling, és egy kicsit talán "érettebb" fejjel vettem kézbe, ami miatt talán sokkal kritikusabb szemmel néztem rá, mint az előző részekre.
Az első nagy kérdés az, vajon hány részt lehet kipréselni egy adott sorozatból. Ha főleg az univerzumot szeretnénk megtartani, valószínűleg bármennyit. De nehéz megmondani, ez mennyire szerencsés, főleg akkor, ha elkezd a színvonal rovására menni. De erről később, most beszéljünk kicsit arról, hogy hogyan is néz ki ez a könyv.
A lázadás hangjai abszolút eltér az eddig megszokott, egyszerű regényformától, ami erre a sorozatra jellemző volt. Ez a könyv valójában egy novellafüzér, ami eredetileg online megjelenésre volt tervezve, és ezt bárki tudhatja, aki olvasta a fülszöveget. Különböző részeket tartalmaz, amik egymástól saját, egyedi címükkel különülnek el, gyakran egy-egy novella is több részre van osztva arab és római számozással is, attól függően, milyen hosszú. A történetek között laza kapcsolat van, egyik ott folytatja, ahol a másik abbahagyta, csak éppen mindig más szereplőt követhetünk nyomon. Mondhatjuk, hogy ez egy összefüggő történet, kicsit szétszabdalva. Nem éreztem ezt a szétbontást indokoltnak, de a keletkezési körülményeik miatt abszolút érthető.
Nem szeretnék sokat beszélni a formai dolgokról, de muszáj megemlítenem, hogy mekkora csalódás volt, hogy a kiadó ennyire nem adott a részletekre. Ugyanis a könyv teli van egybeírt szavakkal, amiknek egyértelműen külön kellene lenniük. És nem a helyesírásról beszélek, hanem arról, hogy random szavak egymásba folynak. Iszonyúan zavaró, és nagyon szomorú vagyok, mert egy nagyon kis erőfeszítéssel sokkal igényesebb szerkesztést lehetett volna összehozni. Különösebb nyelvi tudást sem igényelt volna észrevenni ezeket, főleg úgy, hogy nem 1-2 darabról van szó.
A könyv időben nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a 3. és 4. rész véget ért, viszont érdekes fordulat, hogy John Perry - a sorozat eddig főszereplője - teljesen kikerül a képből. Scalzi új főszereplőt választott Harry Wilson személyében, aki nem ismeretlen azok számára, akik olvasták az eddigi részeket, hiszen John Perry egyik barátjáról és harcostársáról beszélünk, akinek a karaktere szépen elsikkadt az előző részek folyamán. (Ha jól emlékszem, rögtön az első részben. ) Érdekes ötlet most őt előrántani a kalapból, személy szerint örültem, hogy megismerhetem.
Mondanám, hogy hiányzott Perry, de őszintén szólva maximum a neve hiányozhatott, mert Wilson nagyjából ugyanarra a sémára lett felépítve: szarkasztikus humor, kicsit badass, kicsit okostojás...maximum annyiban különböznek, hogy Harry a kutatási részlegnél helyezkedett el, John pedig a csatatéren. Ezt azért nehezményeztem, mert nyilvánvalóan volt bennem igény a jól megszokott - és megszeretett - humor iránt, de ha már egyszer új karaktert mutatunk be, akkor az legyen tényleg új, és ne ugyanarra építkezzen, mint az előző. A két főszereplő számomra teljesen összemosódott, mintha ugyanaz a személyigésük lett volna, és ez határozottan bosszant. Szerettem volna megismerni Harry Wilsont, ehelyett megismertem egy kevésbé harcias John Perryt.
Ami viszont igazán fáj, hogy Scalzi a többi, teljesen új karakter kidolgozásával sem fárasztotta magát túlzottan. Mindenki csak úgy oda volt kenve, volt egy-egy tulajdonságuk, de képtelenek voltak bármiféle érzelmet kiváltani, legtöbbször az tűnt fel, hogy mindnek ugyanolyan szurkálódós humora van, mint a fő karakternek, csak különbözik a nemük, a bőrszínük, vagy éppen nem humánok. Az meg aztán főleg felhúzott, hogy legtöbbször azt sem tudtam, fiúk-e vagy lányok. Elképzeltem az új mellékszereplőt, spanyolos név, akkor egy kis kreol bőr, bajusz, mit tudom én...erre a következő oldalon kiderül, hogy nő. Atyaég. :D Mondjuk ez lehet, hogy csak az én személyes hülyeségem.
Az a nagy helyzet, hogy Scalzinak van egyfajta stílusa és humora, és úgy tűnik, erről nem lehet levakarni. Nem a stílusával van a baj, mert azt nagyon szeretem a hiányosságai ellenére is, hanem arról, hogy nem mer változtatni. Ez igenis egy független történet ugyanabban az univerzumban - teljesen tiszta lappal indíthatott volna, de görcsösen kapaszkodik John Perrybe és - szerintem - a saját személyiségébe, amit valahogy minden karakterébe beépít.
Pont olyan súlytalanok voltak a szereplők, mint maga a történet.
Pont olyan súlytalanok voltak a szereplők, mint maga a történet.
A történet ugyanis csak hömpölygött, sodródott mint asztronauta az űrben. Adott a fő konfliktus, ami köré az epizódok épültek, de valamiért annyira nem érdekelt, hogy ki és miért csinálja azt, amit bocsi, de nincs spoiler :D, hogy igazából én is csak sodródtam az árral és beletörődtem, hogy igen, most ez történt, most meg amaz. Ez egyébként nem zavart különösebben, mert szerettem olvasni, volt néhány kimondottan érdekes, vicces, netán meglepő történet, ezek nagyon is tetszettek. (pl. A kutyakirály) Csak azt sajnálom, hogy a fő konfliktus ennyire semmilyen volt, pontosabban igen komoly dolog volt, csak számomra érdektelen maradt, egészen a könyv végéig, ahol kicsit felpörögtek az események, sőt nem is kicsit, mert alig tudtam letenni. És itt nem a két utolsó novellára gondolok, amik szerintem abszolút feleslegesen foglalták az értékes papírt, hanem az előttük játszódó végkifejletre. Nagyon meg lettem volna elégedve a lezárással függővéggel, naná, ha két utolsó akármit nem böki oda a végére az író, de azért így is erősen pozitív volt.
Amiről még mindenképp szeretnék írni, az a kidolgozottság. Vagy inkább a kidolgozatlanság, attól függ, mit akarunk kihozni belőle. Scalzi ugyanis nem ír jól. Ez a felismerés annyira megdöbbentett, hogy alig térek magamhoz. Árulónak érzem magam emiatt a kijelentés miatt, hiszen - mint mondtam - nagy rajongója vagyok/voltam a sorozatnak, és az író stílusának. Erre most hirtelen nyakon csap a megvilágosodás. Lehet, hogy erre nem akartam volna rájönni...Mindegy, a lényegre térek. Szóval az van, hogy néhol olyan gyermetegnek éreztem a stílust és olyan esetlennek a mondatokat, hogy csak néztem és nem tudtam eldönteni, hogy a fordítókra kenjem a dolgot, vagy magára az "elkövetőre". Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon ez az előző részekben is így volt-e, vagy sem, de valószínűleg erre csak egy újraolvasás adhatna választ, ami egyelőre nem fér bele az időmbe.
A másik problémám a leírásokkal volt. Komolyan, számos új fajt vonultat fel a könyv, illetve néhány már ismertet is, de hogy gőzöm sincs róla, hogy néznek ki, az biztos. Kicsi és szőrös, magas és rovarszerű...és ennyi, minden egyes alkalommal. Kell két nagyon különböző állat, azokat keresztezzük és megkapjuk az új idegen fajt. Ennyi, komolyan? Egy épkézláb leírás nem volt 460 oldalon keresztül, pedig nem mondanám elhanyagolható részletnek, ha már sci-firől beszélünk, ugye. Vagy legyen kevesebb faj, de azok legyenek kidolgozva normálisan, vagy...nos, vagy hagyjuk az egészet a fenébe.
Tisztában vagyok vele, hogy az előző részek is ilyen stílusban íródtak és pontosan emlékszem, hogy akkor sem tudtam nagyon sok mindent elképzelni, csak akkor ez még nem zavart, most viszont iszonyúan felbosszantott.
Összegzés
Kedvenc idézet:
"– Van egy kis problémánk.
– Ez megint egy olyan „azt hiszem, látni vélek egy kis fodrozódást az energiaáramban”-típusú probléma?
-Nem, ez a „szent szar, itt fogunk kurvára megdögleni az űr sötét és hideg végtelenjében”-féle probléma." (179. oldal)
A cím: Korrekt, valamivel egybe kellett fogni a sok kisebb címet, erre teljesen jó volt, egyébként a büdös életben nem vettem volna meg, ha a cím alapján választok, mert különösebben nem figyelemfelkeltő.
A borító: Kezdetektől fogva nagyon szeretem ezeket a borítókat, az eredetihez képest - ami, hasonlóan a többi részhez, úgy néz ki, mint valami gagyi 80-as évekbeli sci-fi - meg aztán főleg díjnyertes.
Értékelés: Nem azt kaptam, amit vártam, sajnos. Alapvetően szerettem olvasni, szórakoztatott, nagyjából hozta azt a humort, ami Scalzi könyveire jellemző, ugyanakkor számos olyan hiányosságot vettem észre, amit az előző részekben nem - hogy azért-e, mert azóta tapasztaltabb lettem, vagy mert az író lejjebb adta a színvonalat, sajnos nem tudom megmondani. Nagyon szerettem volna jobb pontszámot adni neki, de az eszemre hallgatva ez bizony nincs 4-es.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése